Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-01 / 92. szám
A menet ily sorban vonult végig a föntemlített utcákon. A nép jobbról is, balról is, néma ámulattal élvezte a látványt, mert a svédek sajátságai közé tartozik: nem zajongni addig, míg egy kis vigasztalót nem temetett magába. Az utcák és terek ablakai tele voltak szebbnél szebb női alakokkal. Szokásban van ugyanis itt, hogy a kedvező helyen lakók május elsején meghívják ismerőseiket „egy ablakra“, melyet természetesen vendégeskedés szokott követni. De hagyjuk a menetet, s váltsunk inkább addig jegyet a kis gőzösre, melyen por nélkül juthatunk el jóval elébb az állatkertbe. Az ottani látványosság nem áll egyébből, mint egy nagyszerű és fényes corsóból. Miután a király és családja egyszer-kétszer a számukra földíszített sétányon végighaladnak, az egész menet az előbbi rendben indul vissza a várba. Ami ezután következik , az körülbelül az egész föld hátán egyforma, áldomást tartanak és örvendeznek, de sehol úgy, mint Svédországban. A puncscsal telt óriási serleg kézről-kézre jár, a „Puncs“ című, csakis május elsején megjelenő humorisztikus hírlap az örömlángot még inkább éleszti sikerük ötleteivel, s a különben csöndes kedélyű svéd nép határtalan zajjal és lármával mulat kivilágos kivirradtig, megtoldva május elsejét legalább is nyolc órával. Papír szeletek. (Úti jegyzeteimből.) I. 1869 ápril végén, reggeli 5 órakor az a gondolatom támadt, hogy a berlini levegő unalmasabb a magyar akadémiai fölolvasásoknál is, s hogy én — reggeli szórakozás gyanánt — szépen megoldom a kereket. — Hogy szokott ön utazni ? — kérdem előtte való nap egy ismerősömet. — Nagyon egyszerűn volt a válasz. A mély égalj alatt már megfordultam, oda többé nem megyek. Fölülök a vasútra, térdeimre terítem a földabroszt, egy darabig nézegetem, végre ujjam valamely ponton megakad; város, fala, fürdő, cela me tout égal, ott leszállok, s ha a véletlen kedvező helyre dobott, akkor időzöm pár hetet, ellenkező esetben pedig tovább utazom. Ilyen geniális utazást még soha sem tettem, de ha a sors Krőzus kincseivel anyira megrakta volna zsebeimet, mint könnyelműséggel kedélyemet, akkor 1869 ápril végén, reggeli 5 órakor kétségtelenül tovább szállnak utazási terveim Lipcsénél. Podggászomat, mely a nehézséget illetőleg nagyon is könnyű volt, kezembe vettem és siettem a kapu előtt rám várakozó droschkéhoz. Háziasszonyom szives volt egész a kapuig lekisérni, mig leánya, a bűbájos Albertina, (kit ezennel átadok a halhatatlanságnak!) fölszakitotta szobájának egyik ablakát s onnan tekintett le szomorú szemeivel az alant álló kocsira és rám. Mondanom sem kell, hogy e búcsúzástól már előre féltem. — Mikor fog ön visszatérni ismét ? — kérdé aszszonyom, midőn a kocsiba léptem. — Soha, soha, jó asszony ! és te, szép Albertina ott az első emeleti ablakon, isten veletek! Ade, auf ewig, auf immer! És ha legalább kétszáz percenttel érzékenyebb lennék, mint vagyok, úgy bizonynyal keserű könnyeket is ejtettek volna szemeim. így azonban nem tehettem mást, mint hogy elővettem zsebkendőmet s szemeim elé tartom, eltakarni vele azt a titkos örömet, melyet a szabadulás láza gyújtott föl azokban. A kocsi megindult, s a búcsúzás hátralevő részét csak úgy képzeltem magamban. Tudniillik a szép Albertina kétségtelenül még jobban kihajolt ablakából, kocsim után nézett, míg láthatta azt, és kis kezeivel kendőjét lobogtatá. „Ade! Ade!“ A város még pihent, aludt, ami különben más szavakkal annyit tesz, hogy a kimért utcák feszes házsorai úgy néztek ki, mint egy porosz gyalogezred tisztjei, midőn ordréra várakoznak ; a mindenek alatt még egyetlen dajka sem volt látható, min szerfölött kénytelen voltam bámulni; a templomok és korcsmák ajtai szintén zárva álltak. Joli Berlin adieu á jamais ! Félóra múlva már vasúton ültem. A vonat hamar kiért a városból s tekintetem kiröppenhetett a szabad természethez. Fönn a magasban árny és fény váltakoztak, a mennyiben t. i. az ég egyik fele fekete volt, mint valami reverenda, és a másik fele — mint királyok trónján a bíbor — pirosszint. Szinte jól esett látnom, midőn a reverenda foszlányaiból az utósó darab is lemállott, s a határozatlan bíborszint tiszta verőfény égette szét. A nap kelt. Úgy hiszem, dél felé járt az idő, midőn Lipcsébe értem. Alig hogy leráztam magamról az út porát , siettem szétnézni a városban. A belváros ódon, góthstylben épített házai vonták először is magukra figyelmemet. A főutcán megálltam egy ház előtt, melyben — mint mondták — Napóleon lakott a lipcsei ütközet alatt. Megmutatták szobájának ablakait is. Most onnan, hol egykor a lángész s a nagyravágyás szőtte terveit, egy kedves női arc mosolygott le a járókelőkre. Pár rövid évtized múlva ez a kedves arc is föl fog hagyni a mosolygással, mint a nagy Napóleon fölhagyott hódításaival ! Csakugyan mulatságos egy ily középkori városrészben bolyongani ! Úgy’ ijesztgetik az embert azok a sötétszínű épületek ; a keskeny, övezetes ablakok olyan haragosan néznek le az idegenre, mint valami összehúzott szemöldök, s még a cifrázatokon is van bizonyos fanyarság, mely meg akarja keseríteni bizalmas mosolygásunkat. Midőn a néhol előbukkanó szűk sikátorokon áthaladtam, úgy éreztem magamat, mintha minden lépésnél gonosz árnyakkal kellett volna küzdenem, kik nem akarnak átereszteni csak azért, hogy hideg karjaikkal aztán megfojthassanak. „Nem vesztek rajtam erőt incselkedő, sötét árnyak! — kiáltok föl magamban ; — századotok már régen elmúlt, s többé nincsen hatalmatok fojtogatni!“ — Mosolyogva bujkáltam végig a sikátorokon, s szembe kacagtam a még most is tekintélyt affektáló klastromfalakat, melyeket hajdan, hihetőleg több tiszteletben részesítettek. Sőt még ennél is több bátorságom volt. Valahogyan a híres „Auerbach’s Keller“ elé vetődtem, mely Göthe „Faust“-jában is szerepel; a nevezetes pincét ablakainak függönyéről ismerem meg. Az első ablak függönyén egy kopott Margarétha szakadozott arca tekintett volna felém, ha abban a pillanatban , midőn e szerencsében akart részesíteni, föl nem húzták volna. Annyi időm azonban mégis volt, hogy a másik ablakon a tudós doktor Faust sokat beszélő lábszárait is megpillanthatom. Nem annyira a képes függönyök, mint inkább a Göthe iránti pietás kedvéért, lementem a pincébe ebédelni. Egy magános asztalhoz húzódtam, bámulva egy ideig a falra rakott Faust-féle jeleneteket, aztán Mephisto ördögiességére gondoltam, s meglehetős étvágygyal fogtam az ebédhez. A szomszéd asztalnál vígkedélyű egyének foglaltak helyet, minek szerfölött örültem, mert meg voltam róla győződve, hogy unatkozni nem fogok. A beszélgetés tárgya eleintén jelentéktelenebb irodalmi mozgalmak, később a dráma, a lipcsei színház repertoirja és Laure „Demetrius“ának előkészületei voltak, melyről aztán hamar áttértek Hebbel Demetriusának boncolgatására, fejtegetésére s bírálatára. Szegény Hebbelt bizony meglehetősen lerántották; „Judith“ nagyon vad volt nekik, „Demetrius“ pedig drámaiatlan. Hanem egy darabját mégis eldicsérték: a „Niebelungok“-at, mely ezer tallért nyert Berlinben s ezer embernél már bizonyára többet f elaltatott. Később hivtam a pincért s fizettem. Mondhatom azonban, hogy a Göthe iránti pietást irgalmatlanul megfizetteték velem, s e drágaság fölötti álmélkodásom az első pillanatban aligha volt kisebb, mint Faust álmélkodása, midőn Margaréthát először látta meg a templom előtt. Aki azt hiszi, hogy Lipcse egészen középkori város, az nagyon csalódik. A külvárosok jellege modern színezet, új styl. Széles utcák, gazdag lombú akácfákkal és hársakkal beültetve; az épületek előtt virágos kertek, melyeket az eléjök vont rácsozat látni enged, mi (különösen ha fiatal nők sétálnak a park útain) nagyon előnyös a szemnek. Szóval a középkori képek megszakadnak, s helyettük a kedves jelen vidámságaival találkozunk. Oly jól esett föllélekzenem, midőn a tágas utcák fasorai alá tévedtem! A kezdődő tavasz már lombokat fakasztott a fákon, s a lombokon virágok kezdtek festeni. Késő estig barangoltam e városrészben egyedül, mint aki valamit keres, de ezt a valamit nem találja. Feledtem Berlint, szögletes modorosságával és zajával együtt. E falusias, egyszerű s hallgatag városnegyed, nyílt házaival, mosolygó kertjeivel és suttogó fáival egészen elfeledtette azt velem. Falun képzeltem magamat csakugyan, s ha olykor-olykor egy-egy zongora lassú hangjai meg nem ütik fülemet: el is hittem volna, hogy ott vagyok. Később aztán a zongorák is elhallgattak, s szép, holdas, csillagos éj lett; megérkezett az éjnek az a része, midőn a szerelmesek vallomásokat tesznek egymásnak s örök hűséget esküsznek — pár hétre; a szenvedők pedig imádkoznak és elsírják kényeiket. Messze lehettem a belvárostól, megálltam egy egyszerű ház rácsozata előtt, s szemeim önkénytelenül a park útaira vetődtek. A parkban egy nő sétált 9—10 éves leánykájával, s mellettük az apa lépdelt hallgatagon, gondolatokba mélyedve. Utánuk néztem sokáig, aztán egyszerre szememre húztam a kalapot és sebesen rohantam a belváros felé. Tehetek-e róla, hogy eszembe jutott a kedves és örökre elhagyott otthon, s tehetek-e róla, hogy mire hazaértem, a „szemközt jövő éji szél“ megnedvesítette egy kissé pilláimat ?! Endrődi Sándor. 391 Egy kis „előleg” a pesti versenyekre. (Szs.) Mához egy hétre, vasárnap délután kezdődnek a pesti versenyek, s miután fővárosi közönségünk a szép tavaszi délutánokon szívesen kirándul az ősrákosra, s a „szelek szárnyán járó“ paripák látványa mellett az üde légben és zenében, valamint a „haute société” szépségein és toilettjein örömest gyönyörködik: röviden adunk egy kis előleges ismertetést is a versenyek és szereplő paripák esélyeiről. Mindenekelőtt megemlíthetjük, hogy az idén egyetlen külföldi „furfman“ sem jelentett lovat a futamokra, s így sem Henckel, sem Renard grófok színeit nem fogjuk látni a gyepen. Elmaradnak tehát velük a pestiek előtt jól ismert „Bissy Giles“, „Brigadier“ stb. nevű híres lovak is. A tavalyi híres versenyzők is: „Ráma“, „Mercury“, „Pantaleon“ mind nyugalomra mentek, többé kevésbé mind „elfáradván“ , „Zápolya“ pedig Angliában időz. Látunk azonban helyettük új lovakat a britt szigetről, mint: „Pride of Erin“, Workman“, „Provider“, „Braemar“, „Mon Espoir“, „La Charantonne“ és a csinos „Lady Mordaunt“ paripákat. Ez utóbbival az első napi „Paripa-versenyben“ (Stack Stakes) alkalmasint meggyűl a kedvenc „Almos“ baja. Almost jól ismerik a lóversenyek látogatói a „Blackboy“-val évek óta e versenyben folytatott küzdelmeiről. „Almos“ derék félvér paripa, a delnők és lovasvadászok kedvence, mely odahaza, a magas Zemplén rónáin, rókát hajtó ebek után 150 — 160 font teherrel 4—5 mértföldet is megszalad egy huzamban, minden látható fáradság nélkül, s ily távolságra nem is igen mérkőzhetnék vele a könnyű, fürge „Lady” , hanem a pesti egy mértföldet megfutja vele, s az utósó percben talán eléje is vág, mint tette azt már számtalanszor a hasonló termetű kis „Blackboy.“ Ez utóbbi most — a sportmanek sajnálatára — az urát ért családi gyász miatt (gr. Festetich Ágostonná, szül. Almássy Adél, édesanyja volt gr. Festetich Pálnak), nem jelenik meg a gyepen, valamint istállótársait is mind visszahúzták. Az első nap legnagyobb érdekét hazai telivér lótenyésztőinkre nézve a „Nemzeti dij“ képezi. Ebben csak Magyarországon született és nevelt 3 éves csikók futhatnak, s így elmondhatjuk, hogy miután a telivérek az ország lovainak szinét-javát képezik, a nemzeti díj győztese azon évben az ország „első“ lova. Egy híján 40 csikó van nevezve e versenyre, de előreláthatólag 12—14 ifjú úrnál és Missisnél több nem jelenik meg a „galoppádra.“ Sok volna itt elmondani az egyes lovakhoz kötött reményeket és itt-ott történt megfigyeléseket, miután eddigi nyilvános életük vajmi kevés adatot nyújt. Elsőknek emlegetik már régóta e díjra: b. Wenckheim-Czindery Béla „Dynast“ nevű szép ménjét, mely Angliából most került haza az idomitás alól, (az ifjú báró tavaly is megnyerte e díjat „First Lord“dal), továbbá a tatai istálló (gr. Stockau, vagy tárf nevén Captain Blue) „Triumph“ nevű sárga ménjét, s legújabban a pozsonyi futamokban győztes „Polgár“, Blaskovics Ernő úr e derék ménjét. Kilátása van még „Volta“ és „Louisá“-nak. Ez utóbbi szintén a Blaskovics úr lova. A Széchenyi-díjra a már említett, többnyire külföldről hozott lovak s három pár gyöngébb három évesünk versenyez, s legtöbb kilátása van „Pride of Erin“-nek. Leghevesb küzdelem jobb az 1000 arany államdíjért. Itt három legjobb 4 évesünk: „First Lord“, „Wolfsberg“ és „Chief“ mellett egy új jelenség: a tatai istállónak Pozsonyban háromszor győztes „Advocat“ nevű pej ménje is megjelenik. A nagy távolság azonban még fiatal lábainak talán sok is lesz egy „galoppja“, s bár a császári színeket viselő „Wolfsberg“ 35 fonttal visz többet, neki lehet ígérni a győzelmet, ha t. i. a kladrubi ló tökéletesen „készen“ áll ki a versenyre, mert a Csehországban hosszú ideig tartott tél miatt a császári lovak gyakorlatával igen megkéstek. „First Lord“ jó ló, de nem bir oly acélizommal, minőt a három mértföld megkíván, lehet azonban, hogy tavaly óta javult. A Batthyány-Hunyady-dijra a futás előtt csak két nappal történvén a nevezések, ezekről más alkalommal szólunk. (A „Vadász- és Versenylap“ szerkesztőségéből). Fővárosi hírek. A képviselőházban gr. Andrássy Gyula tegnap nyújta be az Ő Felsége által szentesített 1870- diki budget-törvényt. Most már a kormány e törvényes költségvetés alapján fogja intézhetni ügyeit. Egyébb fontos tárgya a tegnapi ülésnek nem is volt, mint e szentesített törvény kihirdetése. Ülés elején Somssich Pál a meleg részvét hangján emlékezett meg Granzenstein G. képviselő haláláról, s a ház tagjait fölhívta, hogy jelenjenek meg temetésén. Ülés holnap is lesz, s egyszersmind az osztályok folyvást tárgyalják a bírósági törvényjavaslatokat.