Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-01 / 92. szám

A menet ily sorban vonult végig a föntemlített utcákon. A nép jobbról is, balról is, néma ámulattal élvezte a látványt, mert a svédek sajátságai közé tartozik: nem zajongni addig, míg egy kis vigaszta­lót nem temetett magába. Az utcák és terek ablakai tele voltak szebbnél szebb női alakokkal. Szokásban van ugyanis itt, hogy a kedvező helyen lakók má­jus elsején meghívják ismerőseiket „egy ablakra“, melyet természetesen vendégeskedés szokott kö­vetni. De hagyjuk a menetet, s váltsunk inkább addig jegyet a kis gőzösre, melyen por nélkül juthatunk el jóval elébb az állatkertbe. Az ottani látványosság nem áll egyébből, mint egy nagyszerű és fényes cor­­sóból. Miután a király és családja egyszer-kétszer a számukra földíszített sétányon végighaladnak, az egész menet az előbbi rendben indul vissza a várba. A­mi ezután következik , az körülbelül az egész föld hátán egyforma, áldomást tartanak és örvendeznek, de sehol úgy, mint Svédországban. A puncscsal telt óriási serleg kézről-kézre jár, a „Puncs“ című, csak­is május elsején megjelenő humorisztikus hírlap az örömlángot még inkább éleszti sikerük­ ötleteivel, s a különben csöndes kedélyű svéd nép határtalan zajjal és lármával mulat kivilágos kivirradtig, meg­toldva május elsejét legalább is nyolc órával. Papír szeletek. (Úti jegyzeteimből.) I. 1869 ápril végén, reggeli 5 órakor az a gondo­latom támadt, hogy a berlini levegő unalmasabb a magyar akadémiai fölolvasásoknál is, s hogy én — reggeli szórakozás gyanánt — szépen megoldom a kereket. — Hogy szokott ön utazni ? — kérdem előtte való nap egy ismerősömet. — Nagyon egyszerűn­ volt a válasz. A mély égalj alatt már megfordultam, oda többé nem megyek. Fölülök a vasútra, térdeimre terítem a földabroszt, egy darabig nézegetem, végre ujjam valamely pon­ton megakad; város, fala, fürdő, cela me tout égal, ott leszállok, s ha a véletlen kedvező helyre dobott, akkor időzöm pár hetet, ellenkező esetben pedig tovább utazom. Ilyen geniális utazást még soha sem tettem, de ha a sors Krőzus kincseivel anyira megrakta volna zsebeimet, mint könnyelműséggel kedélyemet, akkor 1­869 ápril végén­, reggeli 5 órakor kétségtelenül to­vább szállnak utazási terveim Lipcsénél. Podggászomat, mely a nehézséget illetőleg na­gyon is könnyű volt, kezembe vettem és siettem­ a kapu előtt rám várakozó droschké­hoz. Házi­asszo­nyom szives volt egész a kapuig lekisérni, mig le­ánya, a bűbájos Albertina, (kit ezennel átadok a halhatatlanságnak!) fölszakitotta szobájának egyik ablakát s onnan tekintett le szomorú szemeivel az alant álló kocsira és rám. Mondanom sem kell, hogy e búcsúzástól már előre féltem. — Mikor fog ön visszatérni ismét ? — kérdé aszszonyom, midőn a kocsiba léptem. — Soha, soha, jó asszony ! és te, szép Albertina ott az első emeleti ablakon, isten veletek! Ade, auf ewig, auf immer! És ha legalább kétszáz percenttel érzékenyebb lennék, mint vagyok, úgy bizonynyal keserű kön­nyeket is ejtettek volna szemeim. így azonban nem tehettem mást, mint hogy elővettem zsebkendőmet s szemeim elé tartom, eltakarni vele azt a titkos örömet, melyet a szabadulás láza gyújtott föl azokban. A kocsi megindult, s a búcsúzás hátralevő részét csak úgy képzeltem magamban. Tudniillik a szép Albertina kétségtelenül még jobban kihajolt abla­kából, kocsim után nézett, míg láthatta azt, és kis kezeivel kendőjét lobogtatá. „Ade! Ade!“ A város még pihent, aludt, a­mi különben más szavakkal annyit tesz, hogy a kimért utcák fe­szes házsorai úgy néztek ki, mint egy porosz gya­logezred tisztjei, midőn ordréra várakoznak ; a min­­denek alatt még egyetlen dajka sem volt látható, min szerfölött kénytelen voltam bámulni; a templo­mok és korcsmák ajtai szintén zárva álltak. Joli Berlin adieu á jamais ! Félóra m­úlva már vasúton ültem. A vonat ha­mar kiért a városból s tekintetem kiröppenhetett a szabad természethez. Fönn a magasban árny­ és fény váltakoztak, a mennyiben t. i. az ég egyik fele fekete volt, mint valami reverenda, és a másik fele — mint királyok trónján a bíbor — pirosszint. Szinte jól esett látnom, midőn a reverenda foszlá­nyaiból az utósó darab is lemállott, s a határozatlan bíborszint tiszta verőfény égette szét. A nap kelt. Úgy hiszem, dél felé járt az idő, midőn Lipcsé­be értem. Alig hogy leráztam magamról az út porát , siettem szétnézni a városban. A belváros ódon, góth­­stylben épített házai vonták először is magukra figyelmemet. A főutcán megálltam egy ház előtt, melyben — mint mondták — Napóleon lakott a lipcsei ütközet alatt. Megmutatták szobájának abla­kait is. Most onnan, hol egykor a lángész s a nagy­­ravágyás szőtte terveit, egy kedves női arc mosoly­gott le a járó­kelőkre. Pár rövid évtized múlva ez a kedves arc is föl fog hagyni a mosolygással, mint a nagy Napóleon fölhagyott hódításaival ! Csakugyan mulatságos egy ily középkori vá­rosrészben bolyongani ! Úgy’ ijesztgetik az embert azok a sötétszínű épületek ; a keskeny, övezetes ab­lakok olyan haragosan néznek le az idegenre, mint valami összehúzott szemöldök, s még a cifrázatokon is van bizonyos fanyarság, mely meg akarja keserí­teni bizalmas mosolygásunkat. Midőn a néhol elő­bukkanó szűk sikátorokon áthaladtam, úgy éreztem magamat, mintha minden lépésnél gonosz árnyakkal kellett volna küzdenem, kik nem akarnak áteresz­teni csak azért, hogy hideg karjaikkal aztán meg­fojthassanak. „Nem vesztek rajtam erőt incselkedő, sötét árnyak! — kiáltok föl magamban ; — százado­tok már régen elmúlt, s többé nincsen hatalmatok fojtogatni!“ — Mosolyogva bujkáltam végig a siká­torokon, s szembe kacagtam a még most is tekintélyt affektáló klastromfalakat, melyeket hajdan, hihetőleg több tiszteletben részesítettek. Sőt még ennél is több bátorságom volt. Valaho­gyan a híres „Auerbach’s Keller“ elé vetődtem, mely Göthe „Faust“-jában is szerepel; a nevezetes pincét ablakainak függönyéről ismerem meg. Az első ablak függönyén egy kopott Margarétha szaka­dozott arca tekintett volna felém, ha abban a pilla­natban , midőn e szerencsében akart részesíteni, föl nem húzták volna. Annyi időm azonban mégis volt, hogy­ a másik ablakon a tudós doktor Faust sokat beszélő lábszárait is megpillanthatom. Nem annyira a képes függönyök, mint inkább a Göthe iránti pietás kedvéért, lementem a pincébe ebédelni. Egy magános asztalhoz húzódtam, bámulva egy ideig a falra rakott Faust-féle jeleneteket, aztán Mephisto ördögiességére gondoltam, s meglehetős étvágygyal fogtam az ebédhez. A szomszéd asztalnál vígkedélyű egyének fog­laltak helyet, minek szerfölött örültem, mert meg voltam róla győződve, hogy unatkozni nem fogok. A beszélgetés tárgya eleintén jelentéktelenebb iro­dalmi mozgalmak, később a dráma, a lipcsei színház repertoirja és Laure „Demetrius“ának előkészületei voltak, melyről aztán hamar áttértek Hebbel Deme­­triusának boncolgatására, fejtegetésére s bírálatára. Szegény Hebbelt bizony meglehetősen lerántották; „Judith“ nagyon vad volt nekik, „Demetrius“ pedig drámaiatlan. Hanem egy darabját mégis eldicsérték: a „Niebelungok“-at, mely ezer tallért nyert Berlin­ben s ezer embernél már bizonyára többet f el­altatott. Később hivtam a pincért s fizettem. Mondha­tom azonban, hogy a Göthe iránti pietást irgalmat­­lanul megfizetteték velem, s e drágaság fölötti ál­­mélkodásom az első pillanatban aligha volt kisebb, mint Faust álmélkodása, midőn Margaréthát először látta meg a templom előtt. A­ki azt hiszi, hogy Lipcse egészen középkori város, az nagyon csalódik. A külvárosok jellege modern színezet, új styl. Széles utcák, gazdag lombú akácfákkal és hársakkal beültetve; az épületek előtt virágos kertek, melyeket az eléjök vont rácsozat látni enged, mi (különösen ha fiatal nők sétálnak a park útain) nagyon előnyös a szemnek. Szóval a középkori képek megszakadnak, s helyettük a ked­ves jelen vidámságaival találkozunk. Oly jól esett föllélekzenem, midőn a tágas utcák fasorai alá tévedtem! A kezdődő tavasz már lombokat fakasztott a fákon, s a lombokon virágok kezdtek festeni. Késő estig barangoltam e városrészben egyedül, mint a­ki valamit keres, de ezt a valamit nem találja. Feledtem Berlint, szögletes modorosságával és zajával együtt. E falusias, egyszerű s hallgatag városnegyed, nyílt házaival, mosolygó kertjeivel és suttogó fáival egé­szen elfeledtette azt velem. Falun képzeltem maga­mat csakugyan, s ha olykor-olykor egy-egy zongora lassú hangjai meg nem ütik fülemet: el is hittem volna, hogy ott vagyok. Később aztán a zongorák is elhallgattak, s szép, holdas, csillagos éj lett; meg­érkezett az éjnek az a része, midőn a szerelmesek vallomásokat tesznek egymásnak s örök hűséget es­küsznek — pár hétre; a szenvedők pedig imádkoz­nak és elsírják kényeiket. Messze lehettem a belvárostól, megálltam egy egyszerű ház rácsozata előtt, s szemeim önkénytele­nül a park útaira vetődtek. A parkban egy nő sétált 9—10 éves leánykájával, s mellettük az apa lépdelt hallgatagon, gondolatokba mélyedve. Utánuk néztem sokáig, aztán egyszerre szememre húztam a kalapot és sebesen rohantam a belváros felé. Tehetek-e róla, hogy eszembe jutott a kedves és örökre elhagyott otthon, s tehetek-e róla, hogy mire haza­értem, a „szemközt jövő éji szél“ megnedvesítette egy kissé pilláimat ?! Endrődi Sándor. 391 Egy kis „előleg” a pesti versenyekre. (Szs.) Mához egy hétre, vasárnap délután kez­dődnek a pesti versenyek, s miután fővárosi közön­ségünk a szép tavaszi délutánokon szívesen kirándul az ős­rákosra, s a „szelek szárnyán járó“ paripák látványa mellett az üde légben és zenében, valamint a „haute société” szépségein és toilettjein örömest gyönyörködik: röviden adunk egy kis előleges is­mertetést is a versenyek és szereplő paripák esé­lyeiről. Mindenekelőtt megemlíthetjük, hogy az idén egyetlen külföldi „furfman“ sem jelentett lovat a fu­tamokra, s így sem Henckel, sem Renard grófok szí­neit nem fogjuk látni a gyepen. Elmaradnak tehát velük a pestiek előtt jól ismert „Bissy Giles“, „Bri­gadier“ stb. nevű híres lovak is. A tavalyi híres ver­senyzők is: „Ráma“, „Mercury“, „Pantaleon“ mind nyugalomra mentek, többé kevésbé mind „elfárad­ván“ , „Zápolya“ pedig Angliában időz. Látunk azon­ban helyettük új lovakat­ a britt szigetről, mint: „Pride of Erin“, Workman“, „Provider“, „Braemar“, „Mon Espoir“, „La Charantonne“ és a csinos „Lady Mordaunt“ paripákat. Ez utóbbival az első napi „Paripa-versenyben“ (Stack­ Stakes) alkalmasint meggyűl a kedvenc „Almos“ baja. Almost jól ismerik a lóversenyek lá­togatói a „Blackboy“-val évek óta e versenyben foly­tatott küzdelmeiről. „Almos“ derék félvér paripa, a delnők és lovas­vadászok kedvence, mely odahaza, a magas Zemplén rónáin, rókát hajtó ebek után 150 — 160 font teher­rel 4—5 mértföldet is megszalad egy huzamban, min­den látható fáradság nélkül, s ily távolságra nem is igen mérkőzhetnék vele a könnyű, fürge „Lady” , hanem a pesti egy mértföldet megfutja vele, s az utósó percben talán eléje is vág, mint tette azt már szám­talanszor a hasonló termetű kis „Blackboy.“ Ez utóbbi most — a sportmanek sajnálatára — az urát ért családi gyász miatt (gr. Festetich Ágostonná, szül. Almássy Adél, édes­anyja volt gr. Festetich Pálnak), nem jelenik meg a gyepen, valamint istálló­társait is mind visszahúzták. Az első nap legnagyobb érdekét hazai telivér lótenyésztőinkre nézve a „Nemzeti dij“ képezi. Ebben csak Magyarországon született és nevelt 3 éves csikók futhatnak, s így elmondhatjuk, hogy miután a telivérek az ország lovainak szinét-javát képezik, a nemzeti díj győztese azon évben az ország „első“ lova. Egy híján 40 csikó van nevezve e ver­senyre, de előreláthatólag 12—14 ifjú úrnál és Missis­­nél több nem jelenik meg a „galoppádra.“ Sok volna itt elmondani az egyes lovakhoz kötött reményeket és itt-ott történt megfigyeléseket, miután eddigi nyil­vános életük vajmi kevés adatot nyújt. Elsőknek emlegetik már régóta e díjra: b. Wenckheim-Czindery Béla „Dynast“ nevű szép ménjét, mely Angliá­ból most került haza az idomitás alól, (az ifjú báró tavaly is megnyerte e díjat „First Lord“dal), to­vábbá a tatai istálló (gr. Stockau, vagy tárf nevén Captain Blue) „Triumph“ nevű sárga ménjét, s legújabban a pozsonyi futamokban győztes „P­o­l­­g­á­r­­“, Blaskovics Ernő úr e derék ménjét. Kilátása van még „Volta“ és „Louisá“-nak. Ez utóbbi szintén a Blaskovics úr lova. A Széchenyi-díjra a már említett, több­nyire külföldről hozott lovak s három pár gyöngébb három évesünk versenyez, s legtöbb kilátása van „Pride of Erin“-nek. Leghevesb küzdelem jobb az 1000 arany állam­­díjért. Itt három legjobb 4 évesünk: „First Lord“, „Wolfsberg“ és „Chief“ mellett egy új jelenség: a tatai istállónak Pozsonyban háromszor győztes „Ad­­vocat“ nevű pej ménje is megjelenik. A nagy távol­ság azonban még fiatal lábainak talán sok is lesz egy „galoppja“, s bár a császári színeket viselő „Wolfsberg“ 35 fonttal visz többet, neki lehet ígérni a győzelmet, ha t. i. a kladrubi ló tökéletesen „készen“ áll ki a versenyre, mert a Csehországban hosszú ideig tartott tél miatt a császári lovak gya­korlatával igen megkéstek. „First­ Lord“ jó ló, de nem bir oly acélizommal, minőt a három mértföld megkíván, lehet azonban, hogy tavaly óta javult. A Batthyány-Hunyady-dijra a futás előtt csak két nappal történvén a nevezések, ezekről más alka­lommal szólunk. (A „Vadász- és Versenylap“ szer­kesztőségéből). Fővárosi hírek. A képviselőházban gr. Andrássy Gyula teg­nap nyújta be az Ő Felsége által szentesített 1870- diki budget-törvényt. Most már a kormány e törvé­nyes költségvetés alapján fogja intézhetni ügyeit. Egyébb fontos tárgya a tegnapi ülésnek nem is volt, mint e szentesített törvény kihirdetése. Ülés elején Somssich Pál a meleg részvét hangján emlékezett meg Granzenstein G. képviselő haláláról, s a ház tag­jait fölhívta, hogy jelenjenek meg temetésén. Ülés holnap is­­ lesz, s egyszersmind az osztályok folyvást tárgyalják a bírósági törvényjavaslatokat.

Next