Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)
1870-06-01 / 117. szám
vét. Ez érzelmektől űzetve fölállott, kalapját kapta, és ismét helyére ült. — Kisasszony!... — akará épp Valentin kezdeni, hogy szőrűit szivén könnyítsen, midőn a mozdony nagyot füttyentett s Pasewalk jobbról előtűnt. A lányka fölkelt helyéről, az alvás alatt félre nyomott kalapját helyreigazítá és kis bőrtáskáját karjára akasztotta.— Ugyebár, itt mégis ki kell szállanunk ? — kérdé Valentint, ki fejével igent intett. — Kérem, kedves kisasszony, adja át podgyászjegyét, adja nekem! — szólt Valentin némileg zavart, fojtott hangon. A lány minden habozás nélkül átnyújtá a jegyet s mellé még tárcáját is. — Ön tehát valóban oly szives akar lenni ? — kérdés és elragadó bágyadtsággal tekintett Valentin arcára. — Legyen nyugodt, mindent elintézek! A vonat lassan az indóházba értés a conducteur kinyitá az ajtót. Valentin kiszállott s kezét nyujtá utitársnőjének. A strassburg-mecklenburgi vonat már várakozott a másik oldalon s utasaink odamentek át. Amint Valentin egy üres másodosztályú kocsit megpillantott, fölsegité társnőjét és kérte: várakozzék reá. Azután a jegyek és podgyász után látott. Már a jegyszedő-bódénál volt, midőn eszébe jutott, hogy van-e annyi pénze, mennyivel e mindig költségesebbé váló utat födözheti. Tárcája üres volt. Ezüst pénzét keresgélte össze tehát, s ez kifutotta az útiköltséget Gustrowig, de ezenkívül már csak öt ezüst garasa maradt. Sajátságosan kezdé magát érezni. Mire mindent kifizetett, útitársnője tárcájában sem maradt valami nagyon sok. Az indóházon keresztül tért vissza, s az étterem előtt kellett elhaladnia. Éhsége kétszeres erővel támadt föl. „Öt ezüst garasom volna még étvágyam csillapítására!“----gondolá zavartan. A másik pillanatban azonban érzelme már győzött étvágyán, és a kisasszonyra gondolt, ki bizonyára szívesen fogadna valami kis harapnivalót, és hősiesen kapott az utósó pénzdarab után, hogy vajasszeleteket és pár narancsot vegyen. A vásárlott dolgok illata nagyon is csábítólag hatott reá, és zsebébe rejte el, így érkezett még éppen jókor a vonathoz vissza. Coupéját a barna topánkákról azonnal megismerő, oda rohant s midőn a vonat elindult, csak annyi ideje maradt még, hogy az ajtón lélegzet nélkül beugorhatott. Szerencsére nem hagyta el, ismét senki sem szállott be, de a lányka már ismét álomba merült. Egyik arcát egészen a kocsi szögletébe temette, kezeit ölébe bocsáta és sebesen lélegzett. — Oh! — kiáltott akaratlanul Valentin, s fájdalmasan sóhajtott. Ez azonban nem ébreszti föl szomszédnőjét. Darabig előtte állott, s várta, hogy (egy régi babona szerint) reá szögzett tekintete nem ébreszti-e föl; azonban a feléje fordítottabb arc oly érzéketlen volt e pillantás iránt, hogy a fiatal hölgy az ébredés helyett még mélyebb álomba merült. Valentin leült, kabátját, zsebében a vajasszeletekkel és narancscsal, vigyázva melléje helyezte és e mozdulatra nem ugyan a lány, hanem éhsége fölébredt. — Hatalmas isten, mily különbség a valóság és a regények között! — gondolá magában. — A regényekben hőstettek által fejezik ki szerelmüket az emberek, a valóságban pedig éhezni kell értte. Én részemről inkább megbirkóznám három óriással, mint ez estebéddel zsebemben Tantalus szerepét játszani. És csakugyan komolyan gondolkodott arról, hogy miután a kisasszony úgyis minden étvágyát elaluszsza, ne költse-e el a szeleteket és narancsokat; e kisértés azonban csak egy pillanatig tartott. Önkénytelenül fejét rázta és azon pillanat édességéval vigasztalta magát, midőn szomszédnője fölébred és e hőstettéért köszönetet fog mondani. E buzdító gondolatok után ő is a kocsi egyik szögletébe dőlt. A vonat Strassburg felé robogott. A nap már nyugvófélben volt. Valentint a szántóföldek folytonos szemlélése végre is kezdi kifárasztani. Néhányszor pár melódiát kezdett fütyölni, azon reményben, hogy a dal talán fölébreszti a lánykát, azonban e hangok az egyforma dübörgő lárma és a kocsi kiinbulása között alkalmasint elhaltak, mert az imádott lény csendesen folytatta alvását. — Én teremtem, csak legalább megcsókolhatnám!— gondolá végre Valentin.—Csak legalább e jobb arcát, mely oly kipirultan mosolyog felém!— Lassan előre hajolt és ki tudja : az éhség, bánat és szerelem érzés-caoszban mit vitt volna véghez, ha a lányka útjai közül a kis táska le nem esik és térdein keresztül a földre nem hull. Az esés következtében a táska fölpattant és egy kis jegyzőkönyv esett ki belőle. Valentin utána kapott, s aminta tudták meg, hogy 1844-ben az „Observatoire des Arts et Metiers“ számára egy híres párisi műszerkészítőnél rendeltek meg egy métert és egy kilogrammot. De mielőtt elvitték volna, jó vevő jelentkezett, a műszerész eladta a készülékeket s az Observatoire részéről tudakozódóknak csak annyit tudott mondani, hogy egy magyar tudós vette meg. A magyar tudós Nagy Károly volt s a műszerek éppen azok, melyeket tudósaink összehasonlítás végett vittek ki magukkal. A kormány archiv-beli alap-etalonjaival nem engedték meg sem Észak-Amerikának, sem Olaszországnak, sem Svájcnak az összehasonlítást, és e szerint a mieinknek is meg kellett elégedniük az Observatoire másodpéldányaival. Itt Szily leírta mindenekelőtt azon étaionokat, melyek összehasonlításaiknál szerepeltek, azután áttért azon módszerek leírására, melyeket követtek. Az eredmény az volt, hogy a magyarországi méter két milliomodrészszel nagyobb, mint a párisi minta-méter, a magyar kilogramm pedig három tízmilliomodrészszel kisebb, mint a párisi minta-kilogramm. Ezután ugyancsak Szily Kálmán előterjeszti Roller Mátyás értekezését „A naprendszer tovamozdulásáról, az üstökös-pályákból ítélve.“ Ez értekezés a nem periodikus üstökösökről szól, míg ugyancsak Rollernek minapi, a periodikus üstökösökről készült munkálata egy német csillagászati folyóiratban nagy föltűnést okozott. A mai azon tényből vonható következtetésekkel foglalkozik, miszerint az egy század óta föltűnt 148 nem-periodikus üstökös közül 126, tehát 85 százalék haladási iránya a tejút síkjával 45 fokúnál kisebb szöget képez. Megemlékezett még Szily Kálmán azon nemzetközi bizottságról is, mely a jelen évi augusztus havában össze fog ülni, s az egész méterrendszer tökélyesbítése fölött tanácskozik. Sztoczek elnök azonnal indítványt tett, hogy szólítsa föl az akadémia a kormányt, hogy ez is képviseltesse magát két tudós által az említett internationális bizottságban. Az osztályülés, majd az erre következett összes ülés, el is fogadta az indítványt. Valóban ideje is már, hogy Magyarország is részt vegyen az efféle tudományos mozgalmakban, melyek az egész művelt világot érdeklik, könyvet, mely kinyílt, fölemelte, férfiszemek bámultak reá, egy látogatójegy-alakú fénykép szemei, mely a könyvbe volt helyezve. A fényképezett férfiú arca igen kihívónak látszott; a harmincas években járhatott, de bátyja aligha volt, mert közte és a kisaszszony közt a legcsekélyebb hasonlatott sem lehetett fölfedezni; e mellett Valentint bizonyos kellemetlen érzés lepte meg, mintha ez alakot már látta volna valahol, és pedig nem rég, azonban hogy hol és mikép, azon hiába törte fejét. De mit keres ez arc a lányka zsebkönyvében ? Mi joga lehet hozzá ? Egész testén láz futott végig, és amint arcképpel, könyvével és a táskával fölemelkedett. — Hogyan, uram! — mit mivel ön ? — szólt a kisasszony, ki egy csontotmetsző taszításra ébredt föl, s idegenkedve bámult a fiatalemberre. — Bocsánat, drága kisasszony! — dadogott Valentin zavartan. — Nem akartam egyebet... a táska magától esett ki kegyed kezéből. — Úgy ? — kérdé vontatva a lány. — Ugye bár, kegyed nem hiszi, kisasszony, hogy szemtelenül titkaiba tolakodtam ? E jegyzőkönyv szétnyílva hevert a földön, — mond Valentin kipirult arccal. — Így, amint itt tartom, emeltem föl, s nyújtom kegyednek vissza. — Az istenért! — kiáltott előbbeni szelíd mosolyával. — Talán megsértettem önt ? — Nem, nem, hisz én azt nem akartam. Bizonyára nem, hisz mindenki láthatja önön, — és itt becsületes kék szemeibe tekintett, — hogy ön__Ne nehezteljen tehát reám és fogadja köszönetemet. — Nem érdemiek köszönetet! — mond Valentin ismét jó kedélylyel. Azonban még egy tekintetet vetett a fényképre, és homlokát önkénytelenül ráncokba húzta. A fiatal hölgy, úgy látszik, észrevette ezt. Kissé elhalványodott, de mindamellettt elfogulatlannak iparkodott magát műteni. Darabig határozatlanul tartotta kezei között az arcképet, melyet Valentin visszaadott neki; végre megfordítás és a nélkül hogy reá nézne, mondá: „Ez arckép, e férfiú — vőlegényem, uram!“ Valentin visszarettent. A lány komolyan tekintett arcába. — És én ma azért utazom Gustrowba, — folytatá, — hogy holnap a pap örökre összeeshessen vele. (Folyt kör.) Az összes ülés tárgyai közül megemlíthetjük még azt a kérvényt, mely a lőcsei góth stylben épült katholikus templom kijavítására kér segélyt az akadémiától , az országos műemlékek föntartására rendelt összegből. Az archaeologiai bizottsághoz utasították. A jövő ülésen Szilády Áron tart fölolvasást Firduzi egy hőskölteményéből, és Joannovics György folytatja értekezését a szóalkotásról. Kívánunk nekik roszabb időt a mainál. Az akadémiában. — Május 30. — (A nagygyűlés után. — Pálléban. — Roller Mátyás és üstökösei. — A lőcsei templom.) (Bay Zs.) A nagygyűlés után ugyancsak kicsiny gyűlés következett. Sztoczek, a harmadik osztály elnöke, nem több, mint kilenc tagnak elnökölt, kiken kívül csak két hallgató volt jelen, ez is a legislegifjabb betűfaló generációból. De ott voltak Toldy és Kubinyi, noha sem a temetéstan nagy elveit, sem Attila nagyságát és a „névtelen“ eredetiségét nem fenyegette támadás. Hanem náluk nélkül — dicséretükre legyen mondva, — csak úgy nem lehet akadémiai ülést képzelni, mint Rákóczinak akármelyik csatáját — Thaly Kálmán nélkül. Tehát azokat, akik a jelen volt kilencen kívül tagjai az akadémiának, e szép, verőfényes délután semmi sem volt képes idecsábítani. Nem a párisi út, mely a lehető legolcsóbb kéjutazás volt. Olcsóbban megjártuk a nagy utat, mint az államvasút „pünkösdi utazói,“ vagy a Lopresti-pálya fölszentelői. Vezetőnk Szily Kálmán volt, akinek meg van az a jó tulajdonsága, hogy nem abban keresi egy tudós nélkülözhetetlen kellékét, hogy hallgatóit óraszámra, halálra untassa. Beszélt Nagy Károlyról és Páriáról, de nem a régi, híres császárról, hanem a mi nagy ismeretű, különc, idegen földben nyugvó tudósunkról. Azután az üstökösök járásáról, de tudósainkat és közönségünket, úgy látszik, jobban érdekelték azok a rendes planéták, melyek a sötétedő égboltról ragyognak le, mint ezek a rendetlen járású kométák a papiroson. Szily Kálmán tehát először is jelentést tett a magyar meter és kilogramm etalonok összehasonlításáról a francia prototypekkel. 1869-dik év végén a kereskedelmi minisztérium megkérdezte az akadémiát, mily feltételek alatt lenne hajlandó azon platinamétert és kilogrammot a kormánynak átengedni, mely a Nagy Károly-féle gyűjteményből szállott rá? Az akadémia minden föltétel nélkül átengedte az etalonokat, melyeknek összehasonlítására a franciaországiakkal a kereskedelmi miniszter Szily és Kruspór műegyetemi tanárokat Páriába küldte. Ott 502 A munkás-lakások. (Gy. E.) Az a seb, mely az európai társadalom testét égeti, nálunk is jelentkezik. Amint beléptünk a civilizáció bástyái közé, új térre jutottunk, ahol a régi megszűnik s új jég vesz körül, új gyönyörűségekkel, de új betegségekkel is. E betegségeket, — mert kikerülhetlenül együtt járnak a gyárak füstjével, — meg kell ismernünk, saját magunk érdekében. Korunk betegsége a munkáskérdés; ez a nagy talány, melynek megfejtésében Malthus embertelen theóriája óta annyi nemes elme fáradozott, mely épp úgy teremtett Proudhont, Lassallet, mint Franklint és Schultze Delitscht, s mely uralkodik egész modern társadalmunk fölött A legutóbbi időkben Magyarország is belevonatott az európai munkásmozgalom körébe. Ezen sem örvendenünk, sem kétségbeesnünk nem kell, mert a dolgok természetes sorrendje okozatot követel az ok után. A civilizációt elfogadtuk , betegségeitől meg nem szabadulhatunk. A lakásszükség tekintetében már több erélyes szó intéztetett politikai lapjainkban is a közvéleményhez, a munkások részére ; mi reánk nem tartozik maga a kérdés, csak azt akarjuk itt röviden elmondani, hogy ez ügyben mi történt eddig külföldön és nálunk is. Anglia itt is mintaállam. Már Erzsébet királyné korában meghozatott a törvény, miszerint a házbirtokosoknál szabályozva volt a lakók száma, nehogy sok család zsúfolva lakjék együtt. Az e szabályt megsértő háziúr öt shillingben elmarasztalott