Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)
1870-07-15 / 152. szám
152-dik sz. Péntek, július 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előüzetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 19* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. “9 Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr Dalok Heinéből. 1. Mindenütt, bármerre menjek, Vak sötétség áll elém, Mert a kedves szemsugára Nem világit már felém. Kialudt az én szerelmem Ragyogó fénycsillaga ; Lábaimnál örvény tátong — Végy föl, örök éjszaka! II. Sötét és néma volt az éjjel, Az erdőben bolyongtam dúlt kedélylyel, Fölvertem álmukból a fákat, Részvéttel rázták fej őket az ágak. m. Álmomban sírtam, — azt álmodtam, Hogy sírban fekszel, kedvesem ! Eltűnt az álom, s orcáim még könnyektől voltak nedvesek. Álmomban sirtam, — azt álmodtam, Hogy elhagytál, szép kedvesem ! Eltűnt az álom, s még sokáig, Sokáig sirtam csöndesen. Álmomban sirtam, — azt álmodtam, Hogy hű maradtál, kedvesem ! Eltűnt az álom, és én most is, Most is sírok keservesen. IV. Fenyőfa áll magában Éjszak hideg hegyén, Fehér hótakaró van Szunnyadozó fején. Álmában pálmafát lát, Mely messze dél övén, Búsan, magányosan áll Egy izzó szirt tövén. V. Szerettelek, most is szeretlek ! Ha a világ romokba dőlne, Szerelmem lángja akkor is Kilobogna belőle! VI. Kék szemének nefelejcse, Szép arcának rózsaszíne, Kis kezének liliomszála, Mind virulnak, egy se’ egy se’ Hervadt még el, — csak a szíve. VII. Szép arcod oly viruló, Oly vidám, mint a nyár, De kis szived, mint a tél, Oly hideg és sivár. Ez a dolog, galambom, Nagy változásra vár: A tél majd arcodon lesz, S szivedben lesz a nyár. Cserháti Imre: Huszonkét év előtt. (Elbeszélés.) Vértesi Árulóidtól-Valamikor a múlt télen egy jókedvű társaság azzal töltötte az időt, hogy adomákat beszélt az 1848-diki háború idejéből. Késő éjfél felé járt az idő s csikorgó kemény december volt, mely hónapnak a mi érdemes Csokonaink meteorológiai szabálya szerint az a rendeltetése, hogy „bort igyék minden ember.“ A bor fölmelegítette az emlékező tehetségeket, s mindegyik beszélt saját kalandjairól és vitéz tetteiről. Nos, mikor az ember húsz csatában kitette mellét az ellenség golyójának, egy kicsit beszélhet is róla. Legvitézebb azonban egy kövér ügyvéd volt, aki mint élelmezési biztos szolgált, s e minőségben tett fáradozásait oly bő áldással jutalmazta az ég, hogy félévvel a világosi katasztrófa után szép birtokocskát vehetett egyik felső megyében. Azt mondják, nyolcvanezer forintot egyszerre lefizetett értte készpénzben. E derék férfiú hálás lévén a haza iránt, melynek köszönhette vagyonát, annyi kozákot fölapritott ez este és anyi vasas-németet hányt kard élire, hogy nem maradt már miből szervezni egy második expeditiót Magyarország ellen valami új Paskevics- vagy Windischgrätznek. Csak úgy pattogott ajkáról a szó, mint a kartács, villogott, vágott, mint a kard s mázsás súlylyal esett le, mint megannyi nehéz bomba. Ilyen hadi lárma hallattára lassanként elnémultak a vén honvédek, ami kissé kihozta sodrából a kövér urat. Az a furcsa tekintet, melyet egyik-másik rávetett, nem látszott nagyon biztatónak e diadalmas hadjárat tovább folytatására. Kezdte hát abbahagyni az öldöklést, percről-percre kegyelmesebben bánt a kozákokkal, el-elakadt s végre egy kissé kopott, szürke kabátos öreg úrhoz fordúlt, a ki félrehuzódva, a kályha mellett melengette fagyos kezeit. — Beszéljen már ön is valamit, őrnagy úr ! Ön nem mindennapi dolgokat vitt végbe. Mit ? ... . tudjuk ... Az az érdemjel, meg Kossuth sajátkezű levele . . . Igaz e ? Az öreg úr mogorván megcsavarintotta ősz bajuszát. — Eh! amit én tettem, az gyerekség ! Azt megtette akkor százezer ember Magyarországban. Mind a százezernek nem adhattak érdemjelt. Hol a ménkőbe vettek volna annyit ? A melyikünk kapott, hát hordta a többiért is .. . Ennyi az egész história, nincs mit beszélni róla. De a többi is ráesett, hogy csak beszéljen s nem hagytak neki békét, még csak hozzá nem kezdett. — Jó, hát beszélek. Üsse a patvat! ... De nem magamról. Nem ! Vigyen el az ördög, ha nem láttam ott százezret, aki mind különb volt nálam . . . Mint a gomba, termettek akkor a hősök. Gyerekek megtették, aminek csak hallattára is kólikát kapnak most a férfiak, és mindenféle nyavalyát. Más vér folyt az erekben . . . más vér , tőlem el nem disputálta senki. És ha kilencven esztendős lettem volna is akkor, nem tudtam volna igy a sutban ülve maradni, mint most, hanem elvetettem volna mankómat és megmarkoltam volna helyette a kardot ... Nem tudom, mi volt az akkor ? A levegőben volt, mint a kholera, az ember beszivta s mennie kellett. — Ugyan mit csinálhatnánk mi a császár ármádiája ellen ? — gondoltam magamban, mikor az a história kezdődött. — Nyugalmazott katonatiszt voltam s úgy gondolkoztam, a hogy gondolkozni tanítottak ott, hol glédába szorítják az embernek nem csak a testét, hanem a lelkét is. — Ha az udvar a horvátokkal tart, hát hiába fickándozunk, agyontaposnak gondoltam magamban. — A reguláris katona csak reguláris katona, s ez az insurrectió vagy honvéd, vagy minek hívják, csak úgy szétszalad előtte, mint apáink a győri kukoricában. Egy gránátos zászlóalj a medvebőrsüvegével leveri valamennyit. Akkor jött városunkba Kossuth, és beszélt a néphez. Meghallgattam én is. Mikor elvégezte, úgy éreztem, mintha hályog hullt volna le szemeimről, mint szent Pálnak, mikor reszketve leesett lováról s hallotta az égből a csodálatos szózatot. — Mi baja, kapitány úr ? ... sir ! — szólt mellettem valaki. — Csakugyan sirtam. Elpirultam és hebegtem valamit; aztán elfordultam és keresztül tolakodtam a tömeg közt, egész odáig, ahol az a csodálatos ember állt. — Elnök úr ! — szóltam hozzá .. . Nem tudom, mit mondtam. Mai napig sem tudom. Kábult voltam, füleim zúgtak és halántékomon oly lázasan vert a két vastag ütér, hogy azt hittem, mindjárt kipattan. . . . Nem tudom, mit mondtam. Csak azt tudom, hogy Kossuth mosolygott, és--megszorította kezemet. Ezt a kezemet m 1 . . hanem még akkor megvolt rajta mind az öt ujjam. „Adieu pensió és császári szolgálat!“ mondtam akkor magamban. Eleinte furcsa volt megszokni, hogy már most nincs más uram, csak az ország. Az a gondolat is gyötört, hogy fogok a császári zászló ellen harcolni én, aki annyi esztendeig ettem a császár kenyerét ? De itt bent — szólt, szivére téve kezét, — megtaláltam rá a feleletet. Kötelességemet teljesítettem. A honvédelmi bizottmány egyik felvidéki megyébe küldött, hogy ott egy önkénytes lovascsapatot szervezzek. Semmink sem volt, de volt bátorságunk és hitünk az ügy szentségében. Az isten volt velünk. Annyi volt akkor, aki nem félt meghalni, hogy ha mind fölveszem, aki hozzám jött beállni, négyet is kellett volna egy-egy lóra ültetnem , úgy mentünk volna az ellenség ellen, mint a Haymon-fiak. — Fiúk ! — mondtam nekik, — nem csak lóháton lehet szolgálni a hazát. Nem volt szükséges mondanom. Szolgálták gyalog, némelyik mezítláb. Nem volt rá idő, hogy mindnyájunkat meleg téli ruhával ellásson közös édesanyánk. Hanem melegített az a valami, amit a királyok nem tudnak pénzért megvenni. Őszhajú öregek, gyönge gyermekek jöttek hozzám. Többi közt két testvér, két szép, szende képű fiú . .. Ha ezer esztendeig élnék, sem bírnám elfelejteni. Itt lebeg képük még most is előttem... most is látom . . . ! . . . úgy látszott, mintha az öreg őrnagy szava kissé reszketne, s balkezével görcsösen kapaszkodott a szék karjába. Szemhéjai ijesztőleg kitágultak, s a mélyen bennülő szem előre meredt. Egy percig hallgatva, mereven nézett oda a fehér falra, melyen nem látszott semmi egyéb, csak az asztal mellett ülők árnyéka, amint homályos körvonalakban rezgett a gyertya lángja mellett. — A bor ... a bor! — szólt, végighúzva száraz, sovány ujjait ráncos homlokán . . . Gondolom, sokat ittam .. . Szőke volt mindkettő s fehér kezük volt és finom bőrük, mint a kisasszonyoknak. Alig látszottak tizenöt éveseknek. — Mit akartok, fiacskáim ? — szóltam hozzájuk.— A háború nem gyerekeknek való játék. — Meg tudunk ülni a lovon s vívni is tanultunk ! — szólt az egyik, aki bátrabbnak látszott. A másik nem szólt, csak iult-pirult és lesütötte szemét. — Teringettél, egy kicsit próbálgatták otthon a fakarddal s most azt hiszik, hogy itt is csak úgy megy ! — szóltam, kicsinylőleg méregetve szemeimmel ezt a két gyöngéd teremtést. Apátok jöhetett volna el inkább. (Folyt, köv.)