Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)
1870-08-25 / 185. szám
két elbeszélni. Vagy elmondá, hogy mit gondolt, mit tett föl magában hosszas magányosságában. Sőt még láncunkat is úgy csavarta össze vissza, hogy minden lépten-nyomon engem sértsen. Huszonkét éves voltam akkor még csak, s gyermekkorom óta beteges. Ennélfogva a kölcsön visszaadásáról vagy önvédelemről szó sem lehetett. Ha pedig a felügyelőnek panaszkodom, azzal zsarnokomat csak nagyobb kegyetlenségekre ingerlem. De nagysokára dühe csillapulni látszott. Nyugodni hagyott a nyugvás idején; nem dalolta undok dalait, s hosszasan el-elmélázott. Egy reggel, mihelyt munkához fogtunk, oly közel jött hozzám, hogy susogva beszélhettünk. — Ferenc, szeretnél megszökni innét ? Éreztem, hogy a vér arcomba szökik. Összecsaptam kezeimet. Hang nem jött ajkaimon. — Tudsz-e titkot tartani ? — Halálig ! — Akkor figyelj. Holnap egy híres tábornok szemléli meg a kikötőt. A hajógyárt, börtönt, kőbányákat mind megnézi. Lesz ágyúzás a bástyákról és a hajókról elég, s ha két rab megszöknék, egykét ágyúszóval több vagy kevesebb, föl nem lármázza Toulon környékét. Értesz engemet ? — Azt gondolja ön, hogy a jeladást nem fognák fölismerni ? — Nem biz azt, még a várkapu-őrök sem, nemhogy a szomszéd kőbányabeliek. Mennydörgettél ! milyen könnyű volna egymás lábáról levágni a csákánynyal láncainkat, midőn a fölügyelő félrefordul s az üdvlövések dörögnek ! Rászánod magad ? — Életre-halálra. — Meg van az alku. Csapj föl ! Még soha kezet nem fogtam vele, s most úgy éreztem, hogy az övétől az enyém is vérfoltossá lesz. Szemének zord pillantásából sejtettem, hogy kitalálta : mert haboztam vele kezet szorítani. Másnap egy órával korábban keltettek bennünket a szokottnál, s átalános szemlét tartottak fölöttünk. Munkakezdet előtt köztünk kétszeres adag bort osztottak ki. Egy órakor hallottuk az első, távoli üdvlövést a kikötőben horgonyozó hajókról. A hang villanyfolyamként futott át testemen. Egymás után szólaltak meg a bástyákon is az ágyúk. A part melletti ágyúnaszádok szintén utánozták a példát. Lövést lövés követett a kikötő mindkét partján levő ütegekből, úgy hogy a jég teli lett füsttel. — Mihelyt az első lövés eldördül amonnét, — susogá Gaspare, a börtön mögötti laktanyákra mutatva, — üss a bokámon levő lánc első szemére! Hirtelen gyanú villant eszembe. — Ha megteszem, mi biztosit arról, hogy ön is megszabadol azután engem? Nem úgy van az, Gaspare, önnek kell elébb az én lábamról leverni a láncot. — Ahogy tetszik! — vizonzá röhögve s egyet káromkodva. Abban a percben egyet villant a szomszédságban levő laktanya előtti ágyú,s azután mennydörgésszerű durranás reszketteté meg a levegőt, a körüllevő sziklákon ezerszeres viszhangot keltve. Mikor legjobban dörgött fejünk fölött, Gasparo leütött a csákánynyal, s lehullott rólam a bilincs. Az első ágyúszó még el sem enyészett, már következett utána a második. Most rajtam volt a sor Gasparót szabaddá tenni. Le is ütöttem láncát, de ügyetlenebből, úgy hogy ismételnem kellett, mire széttört a szilárd bilincs. Azután látszólag folytattuk dolgunkat, szorosan egymás mellé állva s láncunkat közénk helyezve. Senki sem vette észre, mit tettünk, sőt szorgos vizsgálat nélkül föl sem fedezhették volna. A harmadik lövésre egy előkelő urakból s tisztekből álló csapat bukkant elő a kőbányába vezető út kanyarulatánál. Azonnal minden szem arra fordult, minden rab abbahagyta a munkát, s minden őr tisztelgett fegyverével. Mi meg eldobtuk sipkánkat, félrelöktük csákányunkat, fölmásztunk a kiálló sziklákon s a túlsó oldal vízmosásain leereszkedtünk s a völgybe vivő hegyszorosoknak tartánk. De a lábunkon levő súlyos karika miatt nem futhattunk sebesen. Az út is sok akadályt gördített elénk, mert tele volt kavicsosal, gránittörmelékkel, s csupa tekervényből állt. Egyszerre csak amint egy kiálló szikladarabot megkerültünk, őrházra s az előtt két sétáló őrre bukkantunk. Hátrálni lehetetlen volt. A katonák néhány ölnyire álltak csak tőlünk. Fegyverüket nekünk szögezve, ránk kiáltottak: adjuk meg magunkat ! Gasparó űzött farkasként nekem esett. — Légy átkozott ! — Így szólt hozzám, mialatt öklével iszonyat ütött a fejemre. — Maradj itt, hadd fogjanak el! Úgyis gyűlöltelek mindig! Elestem, mert pörölylyel sem üthetett volna rám nagyobbat; de eszemben még láttam, a mint az egyik katonát is földre temté, a másik mellett meg melyet Petőfi akkor az egri papnövelde portásánál irt Tárkányi Bélához.") „Tisztelt barátom ! (ha nem sértem e címmel.) Többször kerestem önt, de nem találtam honn. Holnap reggel hét óra tájban ismét eljövök. Igen örülni fogok önt megismerhetni, bár jöttemnek más indoka is van. Igen megszorultam, (holnap bővebben elbeszélem), addig legyen szíves ön nekem útravalót szerezni, melylyel Pestig elmehetek. Ne ütközzék ön meg e quasi parancsoló hangon, de, bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok. Holnap mindenről bővebben, addig isten önnel. Petőfi Sándor.“ Zilahi sorai e levél után mindjárt érthetőbbek. „Fogadtatása — úgymond — sajátságos volt. Az ifjú papoknak eleintén nehezen fért a fejükbe, hogy ez a mód nélkül ütött-kopott, vézna ember legyen Petőfi Sándor. A fakó gallérköpenyében eleintén szótlanul ült a baráti társaság közepette, de aztán, hogy a pohár és a kölcsönös érintkezés nyelvét megoldották, nem fösvénykedett a szóval elmésségnek és tréfának vége-hossza nem volt; utójára géniuszának egész fénye kitündöklött, és a papok — azt mondják — megnevezés nélkül is tudták volna, hogy nem mindennapi ember áll előttük. Ez volt az első sugár, mely a dicsőség csillagából Petőfi homlokát érintő: jól esett neki látni, hogy az ország értelmisége, ifjúsága nevét ismeri, dalait szereti; feledve volt baj, bár minden kiállott szenvedés, s lelke mint a Memnon szobra, zengeni kezdett : „Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett, S ha kikelne, rózsaerdő koszorúzná a telet. S hogy ha földobnám az égre Szivemet, Melegitné a világot Nap helyett!“ Közli: Reményi Károly, elrohant, azután lövést hallottam s elsötétült előttem a világ. Mi történt tovább , nem tudom. Mikor magamhoz tértem, egy kis üres szoba földjén találtam magam, melybe alig ömlött valami világosság a csaknem padlást érő parányi ablakon. Úgy tetszett előttem, mintha több hete volna már annak, hogy öntudatom elvesztem. Alig volt jártányi erőm. Fektem helyén nedves volt a föld, véremtől. Zúgó fejjel s tétovázó észszel a falnak támaszkodtam, hogy gondolatim összeszedjem. Először is a felől kellett tisztába jönnöm, hol vagyok? Hogy nem a börtönben vagyok, amelyből megszöktem, annyi bizonyos volt. Mert ott minden szilárd kőből, vasrostélyos ablakokkal volt építve, itt pedig vályogfal, vakolva, meszelve. Talán annak a kis őrháznak padlásszobája? De hol van Gasparó ? Csak erőm lenne fölmászni abba az ablakba, honnan kiláthatnék! Az ajtóhoz lopózkodtam, de be volt zárva. Visszacsúsztam megint, s akkor vettem ki, hogy az ablak legalább is négy lábnyira van fejem fölött. A vakolat miatt föl nem mászhattam a falon, s még csak tűzhely sem volt a szobában, a honnét talán vasat feszíthettem volna, lyukat vájni kapaszkodónak. Hohó! derekamon a szijj s azon a horog, melyre láncom szoktam fölakasztani munkaközben. Lecsatoltam. Lyukat vájni a falba s fölmászni az ablakba, pillanat műve volt. Kíváncsian néztem szét. Előttem harminc negyven lábnyira emelkedett a szikla, melynek árnyékában épült az őrház, az ablak alatt kis konyhákért, melyet a sziklától mocsáros árok választott el, ami viszont a vízmosás felé futott; jobbra-balra pedig az az ösvény látszott a melyen ide jutunk. Azonnal határoztam. 11a maradok, el vagyok fogva , az bizonyos,ha még egy kísérletet teszek, azzal helyzetem roszabbá már alig válik. Egy kissé hallgatóztam. Semmi nesz. Kibújtam a kis ablakon, leugrottam oly nesztelen, amint csak lehetett, a nedves földre, s a fal mellé húzódva, azon tanakodtam, mit tegyek tovább ? Ha fölmászom a sziklára, a legelső katona, aki meglát, lelő. Ha a vízmosásba menekülök, valószínűleg Gáspáréval s üldözőivel akadok össze. Azonban alkonyodott, s ha elrejthetem s magam, mig egészen besötétedett, akkor még megmenekülhetek. De hova rejtőzzem? Máig is áldom istent a gondolatért ! — ott a posvány ! (Folyt, köv.) Petőfi egy kis levele. Mindig érdekes a kitűnő költők oly iratmaradványaival foglalkozni, melyek jellemzők. Egy-egy eddig ismeretlen levél közlése, valamely életmozzanat bővebb kifejtése, megvilágítása, igazi örömet nyújthat minden műveit egyénnek, ki az irodalommal nem puszta időtöltésből foglalkozik. Hét-nyolc vaskos kötetre megy, amit eddig Petőfi műveiből kiadtak; pár kötet azonban, bizton hiszem, idővel még összeállítható lesz, részint némely, még mindig közölhetőnnek hitt vagy újólag napfényre kerülő verseiből, részint ama levelekből, melyeket elszórva egyesekhez irt. Volt alkalmam, főleg Szatmár megyében, Petőfinek több ily levelet olvashatni, de egyet sem láttam, mely a közzétételt, talán nehány mondat kihagyásával, meg ne érdemelné; mindegyikben ott fénylik a lángész szikrája vagy a jellem ereje. A levél, melyet ime közölni fogok, a költőnek amaz idejéből kelt, melyről Kerényi Frigyeshez intézett 1847-diki leveleiben ő maga következőleg emlékszik: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem ; gondolom , ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem a Hegyalján, egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt rám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.“ „Tokajig ment egyenesen,—folytatja Zilahi K., Petőfi egyik életirója. Tokajnál a Tisza áradása miatt Egernek kanyarodott, hol Tárkányi Béla és irodalomkedvelő baráti köre — a lelkes ifjú növendékpapok — tárt karokkal várták és néhány napig el sem eresztették.“ E pontra fog világot vetni a következő levél. *) E levéllel — „mint becses ereklyével“ — közelebb Tárkányi B. (most már egri kanonok) „az együtt töltött egri esték emlékéül Reményi Edének kedveskedett.“ Tusnádi levél. (Aug. 20). (T. G.) Esős idény volt itt is, mint sok más fürdőben, ami elég baj, de mégsem oly nagy, mint az, amely a rajnai világfürdőket már július végén kiüríte. Tusnádon az idén is körülbelül annyian voltak, mint más kedvezőbb években. Élőpatakról még most is sokan jőnek ide utókúrára, s a válságos idők dacára a szomszéd országokból is több előkelő hivatalnok mulat e gyönyörű völgyben, melynek változatos szépségei, üde fenyvesei és balzsamos levegője méltán bírnak nagy vonzerővel. Én Bikszádon át jöttem ide, mint a legtöbb vendég. Egy üveghután fölül igen eredeti népszokás tűnt szemembe: a kapu-föliratok. E szokást valószínűleg a Barcaságról építészek hozták ide, mert helylyel közzel bibliai föliratokat is találunk, minőket a szász faluk mindenikében gyakran olvashatunk. Leggyakoribb a következő: „Békesség a bemenőknek, Üdvösség a kijövőknek.“ Nem egy helyt a fiú hálásan emlékezik meg apjának adományiról. Egy öreg házabeli munkás pedig nejének papucskormányát adátudtúl a járókelőknek, e föliratban: „Kaput építettem, Nem kedvéért tettem, Nem t’om, ki használja, Mert közel az óra, Mely zár koporsóba.“ Aztán neje nevét egyszerűen odavéseté, a magáé után pedig az „úr“ címet függesztő, hadd tudja meg a falu népe, kinek kellene „úr“-kodni a kapun belől. E naiv népszokást kevesen veszik észre, sietve az itt összeszorult völgyben, s alig méltatva tekintetre a „Likaskőt,“ melynek óriás kövezetén ki tudja, hány század kitartásával fúrt magának kijutást Erdély második folyója, az Olt. E folyam partján fűrészmalmok fölött egy trachyt csúcs áll. Neve Sólyomkő.