Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-11 / 199. szám
A franciák történetében harmadik eset ez, hogy fejedelmük hadifogságba esett. Jó János 1356-ban Maupertuisnél az angolok (Eduard walesi herceg), I. Ferenc pedig 1525-ben Paviánál, Y-dik Károly császár foglyává lettek. A mély iszonyú zavarok támadtak János király elfogatása után, hasonlók kitörésétől félhetni jelenleg is. Az angolok ötnegyed századig uralkodtak Franciaország nagy részén , 1339-től 1453-ig, s az angolok mindig kisebb hada által roppant vereséget szenvedtek a franciák több helyen, mígnem a nép leánya, az orleansi szűz támadt föl, előűzni az idegeneket. A francia nemzet, mely megszokta már századok óta, hogy absolut hatalommal kormányoztassék; mely hetvenhét év óta, miként gyermek a maga játékszereit, tette-vette kormányait és fejedelmeit; mely megszokta Páris fővárosa eszével gondolkozni, a főváros pedig azon hiú képzelődésben élni (noha benne a sans culotte-ok nem egyszer túlnyomóságra vergődtek), hogy Páris annyi, mint Franciaország, a munkásosztály pedig a francia nemzet, most magára hagyatva, ki eddig helyette gondolkozott: császárától s egyedüli védelmétől, a hadseregtől, a csalálmaiból az öntudat és önsegély rettentő helyzetébe jutott. Akad-e egy újabb orleansi hölgy, ki a haza szent földéről a hit és vas fegyverével az idegeneket elűzze? Akad e egy újabb Tyrteus-Beranger, ki az elnyomott, elalélt nemzeti szellemet nem a biztatás, de a lelkesedés tüzével lángra lobbantja : „Oh ma France, éléve tói!?“ Napóleon bukása megdöbbentett. Mintha egy roppant torony dőlt volna le. Előidézte a háború ördögét, s ez őt összetépte. A Rajnára vágyott, s ezt megkapta. Az ő eredete, valamint a Rajna forrása, magas; mindegyiknek megvolt s van az ő esése (Reinfall), a nép közt szétterülése, majd folyása pompás vidékek és városok közt; de a tengerbe ömlésénél az imént még felséges folyam: hitvány patak. A mi a fia jövőjét illeti: ki tudja? Lulu isméti fényes jövőjéhez meg van az alap a minapi hétmillió szavazatban és az ingatag franciák jellemében. Napóleon harminchárom évig várt, míg nagybátyja székébe ülhetett, s ki tudja, hogy az új harminchárom év mit hozand? A jezsuitákról mondják: „Bejöttünk, mint rókák, uralkodtunk, mint oroszlánok, kidobhatunk, mint ebek, megújultunk, mint sasok.“ A háború-krónikához. (S.y.) A „Siécle“ egyik munkatársa rövid szavakkal kimondá, hogy Páris bevétele és teljes legyőzetése miért tartozik tulajdonképp a lehetetlenségek közé, mert — úgymond az illető journalista, — Páris ez által nevetségessé tenné magát, és ebbe a legnagyobb bűnbe bizonyára nem fog esni. Mit szóljunk erre? Egy ideig megjárja az ilyen ámitás, de utóvégre megboszálja magát. A nevetség átka már-mán sötét árnyát veti e szép világvárosra. Kalapot emelünk ama nemes hazafiság előtt, mely a párisiak keblét hevíti; meghajlunk a balsors ádáz csapásait tántoríthatlanul tűrő nemzet előtt; csodálva nézzük: mint emeli föl büszkén fejét a köztársasági óriás; de a nagy párisi lapokat nem olvashatjuk mosoly nélkül; az a „ridicule,“ melytől a franciák annyira félnek, máris erőt vett rajtuk. Álljon itt néhány példa. Vilmos király megörüléséről a francia hírlapok oly komolyan beszélnek, mint a németek vagy magyarok a Napoleon elfogatásáról. Girardin „Liberté“-je ez őrülés részleteiről oly bőven tudósítja olvasóit, mintha a porosz főtáborkarban állandó levelezővel bírna. A mámoros, örült fejedelem dúl-fúl fia ellen, mert ez megígérte neki, hogy Mac-Mahont huszonnégy óra múlva elfogja, és csakugyan az őrjöngő király lecsillapítására egy hamis Mac-Mahont föl is kellett akasztani szeme láttára. Nemkülönben fogni kellett neki egy ál-Napóleont és egy ál-Lulut, kik térden csúszva esdekeltek kegyelmet az őket bottal ütlegező tébolyodott királytól. Olvasható pedig ez a „Liberté“ szeptember elsei számában, ugyanazon a napon, melyen Sedan mellett „az isten végzetéből“ Vilmos király serege tüzes gyűrűt vont a szegény franciák köré. Hogy „a Schwarzwald, a német invázió e félelmes szövetségese,a lobogó lángokban áll, hogy a francia szabadcsapatok vitték végbe e nagy tettet és a tüzet folyton szítják petróleummal, azt Girardin Emil e főétel után csak csemegeképpen tálalja föl olvasóinak. A „Figaro“ merész költeményei is büszkén kiállhatják a föntebbiekkel a versenyt. A lap egy német „Landsturm“-ról beszél, melyről eddigelé mit sem tudunk. Tagjai — szerinte — odahagyták munkáikat és ősz fővel mentek a háborúba. A legifjabb közülük ötvenöt éves s ez az ezred „kedvenc gyermeke“; az aggastyánok megtört testtel, lekonyult fővel haladnak előre, a köhögök elől, a köszvényesek hátul, puskájukat mankó gyanánt használva; Frigyes Károly szétmorzsolt serege pedig türelmetlenül várja ez utósó segédcsapatot. Egyébiránt van a „Figaró”nak egy rettenetes terve is. Egész komolyan tervezi, hogy mihelyt az ellenséges seregek Párishoz közelednek, a „jardine des plantes“ vadállatai, az oroszlánok, tigrisek és hiénák szállásoltassanak el a Páris körül fekvő üres majorokba és villákba, és ha a poroszok az ostromra közelednek, elfogadásukra készeknek találják majd e kiéhezett, dühös fenevadakat. Ha Párist csakugyan a nevetségessé nem levés mentheti meg a bevételtől, úgy „messieurs les journalistes,“ a férfias tett mellé egy kis férfias komolyság is illenék.* Más idők, más emberek ! A förgeteg elsöpré a francia kormány eddigi férfiait, s az üres helyeket a nép választottjai, az önkormányzat apostolai foglalták el. Jókaival szólva: „Sardou nemzetének romjaiból a Hugo Viktor nemzete emelkedett föl.“ Tekintsük meg futtában ama vezérférfiakat, kik a néhány napos köztársaság élén állanak, s kik hivatva vannak ama sebeket behegeszteni, melyeket a francia császárság ütött a nemzet testén. Jules Favre, az új külügyér, a legnemesebb jellemek egyike. A szabadelvűség ez ősz bajnoka sok év óta küzd már a szabadságért — „sans poeur et sans reproche.“ Favre túl van a hatvan éven, de oly tüzes még, mint egy ifjú, tele illúziókkal, eszményképekkel. Favre Franciaország legismertebb férfiainak egyike. Mint ügyvéd, valódi cicerói szónoklattal bírt, s számtalan fényes védelmezései által nem csekélyebb hitre jutott, mint ama vas jellemszilárdság által, melylyel a császárság legfényesb napjaiban is nyíltan vallotta régi köztársasági nézeteit. Hosszú éveken át a francia kamrában csak ötödmagával képezte az ellenzéket. Eddigelé új minőségében egy fényesen írt köriratot küldött szét, mely tele van lángoló hazaszeretettel, hősies szándékokkal, nemes nézetekkel és illúziókkal. Leon Gambetta — az új belügyér — még harminckettedik évét sem végezte be, és neve máris világhírű. A Páris és a világ figyelmét először is az ismert Baudin-per alkalmával vonta magára, amikor merész szavai által még a bíráknak is imponált. Gambetta a kamarában nagy szerepet játszott, noha pártjának öregebbjei túl hevesnek, a fiatalabbak pedig túlmérsékeltnek tartják. Szónoklatai inkább ragyognak s elragadnak, mintsem meggyőznek. A történet föl fogja jegyezni, hogy ő volt az, ki első proklamálta hivatalosan a harmadik francia respublikát. Gambetta rokonszenves, de beteg ember, — mellbasban szenved. Adolphe Cremieux — az,új igazságügyér — neve negyven év óta ismeretes. Ő szintén ügyvéd, és pedig jó ügyvéd. Régibb időben legkiválóbb védence Guernon-Ranvillé miniszter volt, s újabb korban Mires, a híres szédelgő. Továbbá neve a Mortara-ügygyel is össze van kapcsolva. Cremieux már az 1848-diki respublikának is igazságügyére volt; ő egyébiránt zsidó és az „Alliance izraelit, universelle“ elnöke. Jules Simon — az oktatásügy minisztere — Franciaország legnemesebb és legderekabb jellemeinek egyike. Sok hűséggel és meleg buzgalommal fáradott — habár hasztalanul — a halálbüntetés eltörlése mellett, és a sors iróniája őt, ki megtagadta a társadalomtól a jogot: hivatalosan ölni, oly időben állttá a kormányrudak egyikéhez, midőn az ölés hazafisággá lesz, s a pusztításért és gyilkolásért köszönet meg érdemrend jár ! A társadalmi reformok mellett teljes életében buzgólkodott, és főleg az ő ernyedetlen törekvéseinek köszönhető, hogy újabb időben Franciaország területén a népiskolák látogatása nagyobbára köteles és fizetésnélküli lett. A respublika többi kiválóbb matadorjairól legközelebb fogunk szólani. 861 Fővárosi hírek. * Sayous párisi tanár, ki — mint említettük — magyar irodalmi tanulmányok végett időzik Pesten, a nemzeti színház előadásait is meg-meglátogatja. Szigligeti „Rákóczi fogságáénak közelebbi előadásakor az ideiglenes igazgatóság egy páholyt tartott fel számára, mivel neje is vele van, s ennélfogva egy magyarul fogalmazott levelet külde a rendezőhöz, kijelentve, hogy mind e történeti mű, melyben a magyar és francia szövetség is előfordul, mind pedig az előadás sok érvet nyújtott neki. Mindenütt megérte, kivéve ama helyeket, melyeket gyors beszédben adtak elő. Sőt neje is, ki nem ért magyarul, a játék és helyzetek után fölfogta a mű cselekvényét. A derék francia tanár egyszersmind említi levelében, hogy ama csapások folytán, melyek közelebb drága hazáját s ez által az ő szivét is érték, jelenleg nem igen sokat halad irodalmi tanulmányaiban; e szomorúságban vigaszára szolgál azonban, hogy bárhová lép Magyarországon , mindenütt a franciák iránti rokonszenvvel találkozik. Hiszi is — mint kifejezi — hogy a magyar és francia nép közti barátság ezentúl még erősebb lesz. Sayous tanár mindenesetre erősbíteni fogja e kapcsot az által, ha irodalmunk történetét stb. honfitársaival megismerteti. Meg kell említenünk, hogy magyar levele nem menti ugyan a hibáktól, de érthetőleg, sőt egy pár helyen, kivált a végén, szabatosan van írva. Nyugat műveit írói közt oly kevesen tudnak magyarul, (Pattersont, Stiert, Opitzot kivéve, alig is tudunk mást), hogy egy-egy ily esetet — fájdalom ! — örvendetes eseménynek kell mondanunk. * A nemzeti színház kitűzött drámai játékrendje ez: holnap (12-kén) a „Lowoodi árva,“ a címszerepben Lendvainé asszonynyal; 14-kén a „Makrancos hölgy“ a Feleki-párral; 16-kán „Lear király“ ismétlése, Molnár György gyel; 18-kán a „Vén bakancsos,* melyet már rég nem adtak elő; 19-kén a „Társaságiból. Az operai játékrendről még nem értesültünk. A másik héten Molnár György a Szigligeti „Gritti“-jének címszerepében lép föl. Szigligeti új vígjátéka pedig: a „Ne fújd, ami nem éget“ 23- dikára van kitűzve első előadásul. Lindau „Marion“ja aligha fog színre kerülni, miután e télen át a színház értékesb külföldi művekkel rendelkezik. * A hivatalos lap tegnapi száma közli, hogy Salamon Ferenc, e jeles író, a pesti egyetem magyar történettanára lett. Say Mór vegytani tudor pedig a budai főreáltanoda igazgatójává neveztetett ki. * A budai palotában és gödöllői kastélyban nagy sietséggel dolgoznak, miután a Felségek nem sokára körünkbe érkeznek. A szolgaszemélyzet — hintókkal és lovakkal — már e hét végén indul útnak Bécsből. * Áron Ede „nemzetgazdától“ két mű jelent meg. Az egyiknek címe: „Közlekedési viszonyok Magyarországban,“ sajátlag egy emlékirat teendőinkről a közlekedés terén; megjelent Bartalits nyomdájában, 64 lapon. A másik: „Gyakorlati útmutatás az eperfa és selyemhernyó-tenyésztésre,a kiadó Stolp, 75 lapon, s igen óhajtandó, hogy e hasznos munkásságra serkentő könyv elterjedjen a földmiveléssel foglalkozók között . Ollivier-ről, a szerencsétlenül megbukott francia „premieréről, több a hiritt, mint Párisban. Minap Pesten terjedt el a mendemonda, hogy a „nemzeti szállodában“ van, most meg a „Drau“ írja,hogy őrülten vitték apósához, Liszt Ferenchez Szekszárdra. Az egyik hír kétségkívül épp oly igaz, mint a másik. * A „Rudolf-egylet“ —■ mint tudva van — pénzt gyűjt a porosz és francia sebesülteknek, s közelebb azt írták, hogy míg Castellan gróf igen szívélyesen fogadá e részvétet, Waecker-Gotter — az északi német konzul — azt üzente ki, hogy Németország gondoskodik a maga sebesültjeiről. E hir oly hihetlen volt, hogy nem is kívánták megemlíteni. A porosz konzul most kijelenti, hogy tévedés volt a dologban. Neki — úgymond — egy gyűjtőkönyvet küldtek be, a cél megemlítése nélkül, s azt hivén, hogy őt is adakozásra akarja egy küldöttség fölkérni, azt üzené: „A magyar hazában levő németek már gyűjtöttek a maguk körében, s ő el is küldé már e gyűjteményt; az urak azonban, kik meg akarják látogatni, d. u. 3 óráig honn találhatják.“ De ezek az urak nem jelentek meg. Másnap a konzul elutazott, s csak visszatérve értesült a félreértésről, s azonnal sietett az egylet elnökségét fölvilágosítani. * A nőképző-egylet részéről a t. szülők figyelmeztetnek, hogy az egyletnek egy év óta sikerrel működött tanodája mellé bennlakásra is berendezett nevelő intézetet fog nyitni ez év október elején. Az oktatás vezetésére az egylet kitűnő tanerőket volt szerencsés megnyerni, s mindaz, mit egy művelt nőnek — bármily rangú legyen is — tudni szükséges : ez intézet szervezésénél szem előtt lett tartva. Az egyleti választmány éber figyelemmel fog őrködni, hogy ez intézet, amennyire csak lehet, tökéletes legyen. A bennlakók és minden ellátásban részesülők a magasabb női képzéshez szükséges tantárgyak előadásáért, külföldi nyelvek, rajz, ruhavarrás stb. oktatásáért egy iskolai évre az előkészítő osztályban 300 frtot, a felső tanfolyamban pedig 400 forintot fognak fizetni. A városból bejárók az előkészítő osztályban 5 frtot, a felső osztályokban 7ártot fizetnek havonkint. Azok a szülök, kik ez intézetet figyelmükre méltatják, kéretnek a beiratást az egylet helyiségében (lövész utca Iványos-ház első emeletén), az igazgató b. Barkóczy Pálné úrhölgynél szeptember 26-dikáig eszközölni, hogy az egylet e szerint intézhesse berendezését. * Aki jó hegedűt akar venni, forduljon Nemessányi Samu pesti hangszerkészítőhöz (ősz-utca 16. sz. házban). Az ő birtokában igen ritka és értékes hegedűk vannak, a legrégibb olasz mesterektől. Ismert műértők szerint igen szép példányok vannak Guarnerius Józseftől, és ennek fia Pétertől, két pompás hegedű Testőri Józseftől, egy ritka példány Granesinótól, finom mélyhangú Buzettotól, továbbá Palastinetitől s másoktól. Azonkívül igen szép gyűjtemény van ugyanott minden fajta tárogatókból, ébenfa, ezüstös, sárga fuvolákból, tilinkókból stb. Mind a hangszerek megtekinthetők s eladók. * A lánchídon egyik közelebbi éjjel Volkmann Róbert egy elegáns fekete kabátot talált, melyet azonnal átadott a budai városkapitányságnak. A ka*