Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-16 / 203. szám

203-dik ez. Péntek, szeptember 16 Kiadó-hivatal: Pest, barátok-­re 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Fél évre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Ér Előfizetési fölhívás a­­FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívá­sainkat, miután postautalvány mellett az előfize­tés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18 — 20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlö­nyünket a műveit olvasó­ közönség további figyel­mébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érde­kessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi leve­lek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világese­mények (például közelebb a fürdő­ élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társas­életét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk vissza­tükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó­ hivatala, mely lapun­kat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképe­ket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi bekül­dését, a­mennyire lehet, postautalványok ál­tal, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Elő­fizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben min­den évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 fo­rintjával. Szép holdvilág ... Szép holdvilág aranyozza az ereszt, Temetőből ide csillog a kereszt • Eresz alatt a temetőn jár elmém, Nyugodalmam ha már én is föllelném ! Sokat jártam, meghányódtam, vetődtem, Veszendőbe minden ösvény előttem, Csak a honnan az a kereszt leragyog, Hej ! csak oda juthatnék el valahogy. Mire maraszt, mit adhat még az élet. Ha szivemből inger, ösztön elszéledt? Ki örökké egy bús vágyon andalog: Emeljétek szárnyatokra angyalok! E. Kovács Gyula: A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Helén mereven maga elé nézett. Úgy látszott, hogy mélyen elgondolkozott. Zoltán egy albumot vett kezébe és lapozgatni kezdte. Néhány pillanat­nyi szünet állt be. Helén ezután fölállt s az ablak­hoz lépett, hogy lebocsássa az ablak függönyét, és igy elzárja a nap forró sugarait. Azonban előbb hosz­­szasan nézett ki az ablakon. Háttal állt Zoltánhoz, s az nem láthatta arcát. De látta minden mozdulatát. Látta, a­mint a fiatal nő egyszerre az ablakhoz dőlt s két kezével eltakarta képét, aztán zokogásban tört ki. • — Ah ! istenem, istenem ! — sóhajtott a legmé­lyebb fájdalommal. — Az égre asszonyom, mi baja önnek? Helén a pamlagra omlott és folyvást zokogott. — Én önt fájdalmában háborítottam meg. Nem akarok terhére lenni, s visszavonulok. Egyszer meg­leptem önt könyei közt, s akkor titkolni akarta. Most jelenlétemben tör ki fájdalma. Asszonyom, én tisztelem fájdalmát. Helén elvonta kezét arcáról, s hevesen emelke­dett föl ültében a pamlagon. Szemeiben a fájdalom könye mellett a harag tüze égett. A szelídség el­tűnt arcáról, s a harag halványpirossága festet­te meg. — Férjem megütött! — szólt kifakadva, s még egyszer ismételte: „megütött!“ Zoltánnak minden vér fejébe tolótt; erei kida­­gadtak, szemét vér futotta el, és ajkai reszkettek. Hosszas, nehéz lélekzeteket vett, mellé hánykódott, és zajosan lökte ki a léget. Csak annyit tudott, hogy a­kit szeret, azt megütötte valaki; hogy a­kire imá­­datszerűn gondolt, azt valaki a legdurvábban illette. Fölkelt s néhányszor végig ment a szobán. Majd megállt és összeszoritotta öklét, miközt lábával dob­bantott. — Önt megütötte férje! — mormogta tompa, elfojtott hangon. — A nyomorult! S miért bánt igy önnel ? — Mert eltaszitottam, midőn ittasan meg akart csókolni.­ — Megütni önt! Én istenem, s önnek tűrni kell ezt. Mily boldogtalan ön! — Az vagyok ! Zoltán hozzá rohant, megragadta kezét és térdre boruit. — Férje megütötte, én térdelek előtte. Ah! He­lén, nincs-e mód, hogy e durva embert eltaszítsa ma­gától ? Boldogtalanságnak, megalázásnak veti ön oda egész életét? Hagyja el e férfit, s én megoltal­mazom. Szeretem önt az első pillanat óta, s egyetlen vágyam volt az ön szerelme. Ne kérdezze, miért hallgattam. Ez lett boldogtalanságom, mert midőn megjelentem, hogy szívem vágyai szerint cseleked­­hessem, ön már elveszett rám nézve. Átkos, kin telj­es végzet tépte el önt tőlem, de én nem hiszem, hogy uralma örökös legyen. Oh! Helén, ha érzett ön irán­tam csak némi rokonszenvet, úgy e pillanatban is­mét éreznie kell azt. Ha van önben hozzám vonzalom, most föl kell ismernie azt, midőn megaláztatása nyi­totta meg alkaimat, s a fájdalom és részvét tesz őszintévé. Soha sem szóltam volna így, ha e pillanat be nem következik. Elhatároztam, hogy kerülni fo­­­gom, de most ismét erőtlennek érzem magam. Ho­­­gyan kérhettem volna, hogy hagyja el azt, a­kit ön-!­ként választott, ha csak ő maga nem lett annyira fé­lelmessé, hogy önnek kerülnie kell ? — Tordai úr, ez emberhez hála köt engem. Sze­gényen tértünk vissza a száműzetésből. A mi vagyo­na atyámnak volt, azt elkobozták, s nekünk semmi sem maradt. Szigorú, nélkülözésteljes napokat éltünk­­ Pesten. Minden kényelmet meg kellett tagadnunk magunktól és szórakozásról soha szó sem lehetett. Én örömest dolgoztam, de mit használt az ? Anyám nem sokára nehéz beteg lett, ápolnom kellett, s vi­­rasztani ágya mellett. Hisz gyöngéd gondosságnál , egyébbel nem is tudtam ellátni. Ugyanabban a ház­ban egy öreg úr lakott: Bányai Tivadar. Gyakran, ha az udvaron vagy utcán találkoztam vele, kihívón nézett, s egyszer a folyosón meg is szólított. Hidegen válaszoltam neki, s nem ereszkedtem beszélgetésbe. De nem­sokára bejött szobánkba is, és saját orvosát küldte el anyámhoz. Eljött aztán többször is. Ille­delmesen viselte magát, vigasztalta a beteget, s nem lehetett kifogást tenni látogatása ellen.­­Anyám egy­szer szomorún mondta nekem: „Szépséged vonzza ide. Vigyázz Helén, ha meghalok.“ Oh! de siralmas is volt elgondolni, mi lesz belőlem szegény árvából, ha elvesztem anyámat. A beteg mindig e fölött tépe­­lődött, s lázában folyvást imádkozott, hogy az ég oltalmazzon engem. Anyám napról-napra betegebb lett, s egyszer megmondta az orvos, hogy halála köz­­­zel van. Fájdalmamról miért beszélnék ? Eszméletem : többször elhagyott s anyám szenvedéseit csak nö­velte az aggodalom, hogy egyetlen gyermeke támasz és gyámol nélkül marad. Midőn haldokolt, akkor ismét eljött Bányai. Én az ágynál térdeltem, s ő az ágy fejénél állt meg. Részvéttel tekintett a betegre s rám, és meghatva nézte a szomorú jelenetet. A hal­dokló kínosan fölfohászkodott: „Nagy isten, te vedd pártfogásod alá gyermekemet!“ Szegény zokogott és görcsösen fuldokolt. Ekkor Bányai hozzálépett, megfogta kezét s igy szólt: „Asszonyom, én megké­rem öntől leánya kezét.“ Anyám arca egy pillanatra földerült, de aztán kétkedve nézett Bányaira: „Való­ban nőül akarja ön venni?“ — kérdezte aggodalma­san. „Esküszöm!“ Anyám egészen megnyugodott, rám adta áldását és meghalt. — Tordai úr, ez ember a nyomorból emelt ki engem, és nyugodttá tette egy haldokló utósó perceit. — El kellett ezt önnek mon­danom, nehogy azt higyje: gazdagsága miatt válasz­tottam. El kellett mondanom, hogy­ tudja meg, mi­kép ez ember minden durvaságát el kell tűrnöm, mert midőn magához emelt, elhagyatott, szerencsét­len voltam. — Önt az életföntartás ösztöne vitte karjaiba, és nem a szerelemé. — Mindig a szükség és szorongattatás követ­kezménye a hála. Valóban, nem gondoltam szere­lemre, mert az mélyen el volt temetve szívembe. Szerettem, de reménytelenül. Boldog nem voltam egy pillanatig sem e szerelem által, s nem is volt bi­zalmam hozzá. Évekig rejtegettem szívemben, s mint a földbe vetett mag, ha kedvező idők ki nem fakaszt­ják , odavész eltemetve, elveszett ez is. Zoltán még mindig térdelt, égő homlokát Helen kezére hajtva. A beszélgetés bizalmas volt és őszinte. A fiatal nő vallomását nyugalom és komolyság jel­lemezte. — Helén, szereti ön most is, kit évekig sze­retett ? — Szerelmet nem ismerek. — Az égre, legyen őszinte! Önnek szeretnie kell! Minden, a­mit itt láttam, arra mutat, hogy sze­ret, s lelkemben bűvös érzékenység van, mely ezt fölfogja és megérti. — Helén elvonta tőle kezét és fölállt. — Ön meggondolatlanul beszél. Én nem hallga­tom ki szerelmi nyilatkozatát. Nekem férjem van. — Kihez nem szerelem köti. — De nem kevésbé föloldhatlan kötelék: a há­la és hűség. Tordai Zoltán csöndesen fölemelkedett térdeiről és szomorún szólt: — Ez boldogtalan élet! — A nagy ég hallja meg szavaimat ! — monda ekkor Helén ünnepélyes hangon, a magasba emelve szemeit. Én tűrni fogom sorsomat, és soha sem fo­gok ellene tenni semmit. Isten bocsássa meg mostani gyönge pillanatomat! Zoltán mogorván és zordonan tekintett a fiatal nőre, ki oly elragadó jelenség volt e pillanatban. — Isten önnel Helén, s adjon az ég önnek erőt, elviselni az élet mostohaságait. Elment, föllázadva, fölizgatva és forrongó indu­lattal. A mi itt történt, megzavarta egész lényét. Ki­­mondhatlanul szeretett és gyűlölt e pillanatban. Midőn a kastélyt környező erdőbe ért, a düh és keszültség kitörésével ismételte sokszor : „Megütöt­te !“ Fölindulása nem tudott csillapulni, s kínos hely­zetében szitkok közt emlegette Bányai nevét. (Folyt. köv.)

Next