Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-16 / 203. szám
203-dik ez. Péntek, szeptember 16 Kiadó-hivatal: Pest, barátok-re 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Fél évre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Ér Előfizetési fölhívás aFŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18 — 20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a műveit olvasó közönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdő élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. Szép holdvilág ... Szép holdvilág aranyozza az ereszt, Temetőből ide csillog a kereszt • Eresz alatt a temetőn jár elmém, Nyugodalmam ha már én is föllelném ! Sokat jártam, meghányódtam, vetődtem, Veszendőbe minden ösvény előttem, Csak a honnan az a kereszt leragyog, Hej ! csak oda juthatnék el valahogy. Mire maraszt, mit adhat még az élet. Ha szivemből inger, ösztön elszéledt? Ki örökké egy bús vágyon andalog: Emeljétek szárnyatokra angyalok! E. Kovács Gyula: A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Helén mereven maga elé nézett. Úgy látszott, hogy mélyen elgondolkozott. Zoltán egy albumot vett kezébe és lapozgatni kezdte. Néhány pillanatnyi szünet állt be. Helén ezután fölállt s az ablakhoz lépett, hogy lebocsássa az ablak függönyét, és igy elzárja a nap forró sugarait. Azonban előbb hoszszasan nézett ki az ablakon. Háttal állt Zoltánhoz, s az nem láthatta arcát. De látta minden mozdulatát. Látta, amint a fiatal nő egyszerre az ablakhoz dőlt s két kezével eltakarta képét, aztán zokogásban tört ki. • — Ah ! istenem, istenem ! — sóhajtott a legmélyebb fájdalommal. — Az égre asszonyom, mi baja önnek? Helén a pamlagra omlott és folyvást zokogott. — Én önt fájdalmában háborítottam meg. Nem akarok terhére lenni, s visszavonulok. Egyszer megleptem önt könyei közt, s akkor titkolni akarta. Most jelenlétemben tör ki fájdalma. Asszonyom, én tisztelem fájdalmát. Helén elvonta kezét arcáról, s hevesen emelkedett föl ültében a pamlagon. Szemeiben a fájdalom könye mellett a harag tüze égett. A szelídség eltűnt arcáról, s a harag halványpirossága festette meg. — Férjem megütött! — szólt kifakadva, s még egyszer ismételte: „megütött!“ Zoltánnak minden vér fejébe tolótt; erei kidagadtak, szemét vér futotta el, és ajkai reszkettek. Hosszas, nehéz lélekzeteket vett, mellé hánykódott, és zajosan lökte ki a léget. Csak annyit tudott, hogy akit szeret, azt megütötte valaki; hogy akire imádatszerűn gondolt, azt valaki a legdurvábban illette. Fölkelt s néhányszor végig ment a szobán. Majd megállt és összeszoritotta öklét, miközt lábával dobbantott. — Önt megütötte férje! — mormogta tompa, elfojtott hangon. — A nyomorult! S miért bánt igy önnel ? — Mert eltaszitottam, midőn ittasan meg akart csókolni. — Megütni önt! Én istenem, s önnek tűrni kell ezt. Mily boldogtalan ön! — Az vagyok ! Zoltán hozzá rohant, megragadta kezét és térdre boruit. — Férje megütötte, én térdelek előtte. Ah! Helén, nincs-e mód, hogy e durva embert eltaszítsa magától ? Boldogtalanságnak, megalázásnak veti ön oda egész életét? Hagyja el e férfit, s én megoltalmazom. Szeretem önt az első pillanat óta, s egyetlen vágyam volt az ön szerelme. Ne kérdezze, miért hallgattam. Ez lett boldogtalanságom, mert midőn megjelentem, hogy szívem vágyai szerint cselekedhessem, ön már elveszett rám nézve. Átkos, kin teljes végzet tépte el önt tőlem, de én nem hiszem, hogy uralma örökös legyen. Oh! Helén, ha érzett ön irántam csak némi rokonszenvet, úgy e pillanatban ismét éreznie kell azt. Ha van önben hozzám vonzalom, most föl kell ismernie azt, midőn megaláztatása nyitotta meg alkaimat, s a fájdalom és részvét tesz őszintévé. Soha sem szóltam volna így, ha e pillanat be nem következik. Elhatároztam, hogy kerülni fogom, de most ismét erőtlennek érzem magam. Hogyan kérhettem volna, hogy hagyja el azt, akit ön-!ként választott, ha csak ő maga nem lett annyira félelmessé, hogy önnek kerülnie kell ? — Tordai úr, ez emberhez hála köt engem. Szegényen tértünk vissza a száműzetésből. A mi vagyona atyámnak volt, azt elkobozták, s nekünk semmi sem maradt. Szigorú, nélkülözésteljes napokat éltünk Pesten. Minden kényelmet meg kellett tagadnunk magunktól és szórakozásról soha szó sem lehetett. Én örömest dolgoztam, de mit használt az ? Anyám nem sokára nehéz beteg lett, ápolnom kellett, s virasztani ágya mellett. Hisz gyöngéd gondosságnál , egyébbel nem is tudtam ellátni. Ugyanabban a házban egy öreg úr lakott: Bányai Tivadar. Gyakran, ha az udvaron vagy utcán találkoztam vele, kihívón nézett, s egyszer a folyosón meg is szólított. Hidegen válaszoltam neki, s nem ereszkedtem beszélgetésbe. De nemsokára bejött szobánkba is, és saját orvosát küldte el anyámhoz. Eljött aztán többször is. Illedelmesen viselte magát, vigasztalta a beteget, s nem lehetett kifogást tenni látogatása ellen.Anyám egyszer szomorún mondta nekem: „Szépséged vonzza ide. Vigyázz Helén, ha meghalok.“ Oh! de siralmas is volt elgondolni, mi lesz belőlem szegény árvából, ha elvesztem anyámat. A beteg mindig e fölött tépelődött, s lázában folyvást imádkozott, hogy az ég oltalmazzon engem. Anyám napról-napra betegebb lett, s egyszer megmondta az orvos, hogy halála közzel van. Fájdalmamról miért beszélnék ? Eszméletem : többször elhagyott s anyám szenvedéseit csak növelte az aggodalom, hogy egyetlen gyermeke támasz és gyámol nélkül marad. Midőn haldokolt, akkor ismét eljött Bányai. Én az ágynál térdeltem, s ő az ágy fejénél állt meg. Részvéttel tekintett a betegre s rám, és meghatva nézte a szomorú jelenetet. A haldokló kínosan fölfohászkodott: „Nagy isten, te vedd pártfogásod alá gyermekemet!“ Szegény zokogott és görcsösen fuldokolt. Ekkor Bányai hozzálépett, megfogta kezét s igy szólt: „Asszonyom, én megkérem öntől leánya kezét.“ Anyám arca egy pillanatra földerült, de aztán kétkedve nézett Bányaira: „Valóban nőül akarja ön venni?“ — kérdezte aggodalmasan. „Esküszöm!“ Anyám egészen megnyugodott, rám adta áldását és meghalt. — Tordai úr, ez ember a nyomorból emelt ki engem, és nyugodttá tette egy haldokló utósó perceit. — El kellett ezt önnek mondanom, nehogy azt higyje: gazdagsága miatt választottam. El kellett mondanom, hogy tudja meg, mikép ez ember minden durvaságát el kell tűrnöm, mert midőn magához emelt, elhagyatott, szerencsétlen voltam. — Önt az életföntartás ösztöne vitte karjaiba, és nem a szerelemé. — Mindig a szükség és szorongattatás következménye a hála. Valóban, nem gondoltam szerelemre, mert az mélyen el volt temetve szívembe. Szerettem, de reménytelenül. Boldog nem voltam egy pillanatig sem e szerelem által, s nem is volt bizalmam hozzá. Évekig rejtegettem szívemben, s mint a földbe vetett mag, ha kedvező idők ki nem fakasztják , odavész eltemetve, elveszett ez is. Zoltán még mindig térdelt, égő homlokát Helen kezére hajtva. A beszélgetés bizalmas volt és őszinte. A fiatal nő vallomását nyugalom és komolyság jellemezte. — Helén, szereti ön most is, kit évekig szeretett ? — Szerelmet nem ismerek. — Az égre, legyen őszinte! Önnek szeretnie kell! Minden, amit itt láttam, arra mutat, hogy szeret, s lelkemben bűvös érzékenység van, mely ezt fölfogja és megérti. — Helén elvonta tőle kezét és fölállt. — Ön meggondolatlanul beszél. Én nem hallgatom ki szerelmi nyilatkozatát. Nekem férjem van. — Kihez nem szerelem köti. — De nem kevésbé föloldhatlan kötelék: a hála és hűség. Tordai Zoltán csöndesen fölemelkedett térdeiről és szomorún szólt: — Ez boldogtalan élet! — A nagy ég hallja meg szavaimat ! — monda ekkor Helén ünnepélyes hangon, a magasba emelve szemeit. Én tűrni fogom sorsomat, és soha sem fogok ellene tenni semmit. Isten bocsássa meg mostani gyönge pillanatomat! Zoltán mogorván és zordonan tekintett a fiatal nőre, ki oly elragadó jelenség volt e pillanatban. — Isten önnel Helén, s adjon az ég önnek erőt, elviselni az élet mostohaságait. Elment, föllázadva, fölizgatva és forrongó indulattal. A mi itt történt, megzavarta egész lényét. Kimondhatlanul szeretett és gyűlölt e pillanatban. Midőn a kastélyt környező erdőbe ért, a düh és keszültség kitörésével ismételte sokszor : „Megütötte !“ Fölindulása nem tudott csillapulni, s kínos helyzetében szitkok közt emlegette Bányai nevét. (Folyt. köv.)