Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-01 / 216. szám
Montbriand Dafné kisasszony, Gautier Théophile beszélge. I. A múlt évben egyedül csak Montbriand Dafné kisasszony, vagyis egyszerűen Dafné, amint őt bizalmasan nevezők abban a világban, melyben a gyönyörök hajhászata a fő, vagyis jobban mondva az egyedüli cél — volt a beszéd tárgya. Aki csak némileg is az elegáns körhöz számítá magát, el nem maradhatott a chantilly-i és mars-mezői lóversenyekről, el nem mulaszthatta, hogy a dalszínházban, az ünnepelt énekesnők és táncosnőknek öltönye gomblyukába helyezett virágbokrétával ne nyilvánítsa tetszését, hogy a tánctermekben ne mutassa magát, vagy a cricket-et ne élvezze, a tavon ne korcsolyázzék, a „Café Anglais“-ban ne étkezzék, álcás bálokban jelen ne legyen, nyáridényen Bádenbe ki ne ránduljon — és Dafnéval meg ne ismerkedjék. Egyébiránt mások is, a szegényebb csőcselékből, kik e hölgy bensőbb ismeretségével nem dicsekedhettek, szintúgy ismerni látszottak őt. A rosz nyelvek azt erősíték, hogy e hölgy valódi neve Tripier Melánia volna, de a finom ízlésű emberek ocsmánynak és közönségesnek lárták azt, mely ugyanazt a hatást szüli egy szép asszonynál, mint a rózsán mászkáló hernyó. De Montbriand Dafné bizonynyal hangzatosabb név s jobban is illett hozzá, mint Tripier Melánia; azonkívül némileg mythologiai és arisztokratikus színezettel is birt az. Dafné ortográfiája az által a renaissance-kori Itáliát idézve emlékezetbe, szintén bizonyos varázst kölcsönzött e névnek, melyet valamelyik lyrikus gyártott a szép hölgy számára minden fejtörés nélkül, s a keresztelési szertartás pezsgőbor alkalmazásával történt meg. Azonban bármikép volt is, elég az hozzá, hogy Dafné a lóversenyeken a legdivatosabb hintón s oly fogattal jelent meg, hogy az ellen bármelyik szőrszálhasogató sportsman sem tehetett volna kifogást. E fogatot almaszínselyem kabátos, fehér nadrágos, rizsporozott és fürtözött hajú, angol kalapos groom hajta a la Daumont. Jó ízléssel bíró valódi hercegnő nem jelenhetett volna meg választékosabban, kitűnő lovai pedig némi tekintélyt szerzenek neki a lótartó világ előtt. Dafné eredetileg szőke volt, azonban az uralkodó divat szerint vörössé változott át haja bizonyos kenőszer használata által, mely a XVI-dik században Velence illatszerészetének egyik legfontosabb cikkét képező. Nyakán aláomló dús haja, mely aranyporral volt behintve, a napsugaraktól megvilágítva, úgy tűnt föl, mintha megannyi aranypillangó lebegett volna azon. Szeme tengerzöld volt — procellosi oculi — sötét szemöldöke és szempillája képezték fölötte a vihart. Akár a természet játéka, akár a művészet érdeme volt e szin-ellentétesség, de mindenesetre kellő hatást gyakorolt az. Arcszine sokkal fehérebb volt, semhogy némi piros pontokat ne fessen az illatos rizspor-máz alá, és ő e műtétet kitűnő ügyességgel végezte. Egyébiránt a művészetnek e századában oly szint választhat már az ember magának, aminőt akar. Kárminnal elevenített, nyitott ajkai közül fehér, igen jó rendben tartott fogsorok tűntek elő, azonban lágyon pontozott szemfogai az elfek, tündérek vagy más ily vízben élő lények fogait juttaták az embernek eszébe, melyekkel cserekereskedésbe léphetett. Ami öltözékeit illeti, azok nagyon választékosak, de mindig bohókásak, festőiek voltak, mintha mindig farsangi mulatságokra készült volna. Bohó fényűzés volt ez, összpontosítva benne mindazokat a furcsaságokat és túlterheltségeket, amiket csak a demi-monde számára kitalálnak, nem feledkezve meg a szemetszúró fejékekről sem. Piciny andalúziai , magyar, orosz kalapjai pávatollakkal, álcafátyollal, acélgyöngygyel, üvegrojttal s egyéb oly cifraságokkal voltak földiszitve, mint a milyen csillogó tárgyakkal a spanyol öszvér kantárját szokták ékesíteni. Török mellénykéket, zuávkákat, kozák-ingeket, történelmi nevezetességű garibaldi-ingeket, mindenféle díszítéssel, kivárással ellátva s a legválogatottabb szövetek és színekből viselt. Szoknyái hol fodrosak, hol terjedelmesek, hol taghoz simulók, majd ismét léggömbként puffadtak voltak, a legrikítóbb s egymással minden átmenet nélkül gyorsan társított különböző színekből összeállítva. Rendesen magassarkú vörös és aranymázas török maroquin-bőr topánkákat viselt , melyek piciny lópatkókkal, lovagostorokkal s egyéb ily jelvényekkel voltak cicomázva. Úgy látszott, mintha oda törekedett volna, hogy öltözékei mintául szolgáljanak Marcelin vázlataihoz, melyekkel a jelenkor különc öltözékeit örökíti meg, a „Vie parisienne“-ben. Azonban éppen diadalának tetőpontján, midőn szerencsecsillaga legfényesebben tündöklött, egyszer képzeleti fényben dereng. Ezen ősrégi költeményben Proserpina barátnőivel a réten játszadozva, rózsát tördel (a rózsa tehát itt még csak egy ideális rét virága, melyet a leány nem is bokorral tör, s melynek tövise sincsen). Ugyanazon himnusz egy alábbi helyén Proserpina elbeszéli anyjának, hogyan játszott ő ama bájos réten és szakgatott: „Rózsát és liliomkelyhet, melyt nézni csodálat,ahol a „nézni csodálat“ toldalék tökéletesen kifejezi e gyönyörű virágok távol eső, mesés vagy ritka voltát. Proserpina játszótársnői között kettőnek neve egyenesen a rózsától van kölcsönözve (Rodeia és Rodope), Okyroe nympha arca pedig a rózsa kelyhéhez hasonlíttatik, mi Aphrodite himnuszában is előfordul egy nympha megjelölésére. Egy emberélettel később élt Archilochus görög költő, kinek világfogalma már tágabb volt amaz attikai templomi költészeténél, s a szigeteken kívül már Thraciára és Lydiára is kiterjedt. Ezen Archilochus egy fönmaradt töredékében maga a rózsatő föllép már virágaival, melyek myrthusokkal együtt a leányka (hihetőleg a költő kedvese Neobule) ékességére szolgálnak, mint az említett dal mondja: „Myrthus virágokat viselt gyönyörrel, és A rózsa szép virágait.“ Ismét száz évvel később a rózsa Sappho költönő kedvenc virága volt s ez azt gyakran dicsőité, magasztaló és szép lányok hasonlatául használá föl. S ez idő óta a görögök ünnepies és virágdíszt kedvelő népénél a rózsát és liliomot meghonosúlva, mindenüvé elterjedve s az életen és szokásokon keresztül fonódva látjuk. De honnan jött elő e két virág ? A "kelet minő vidékéről, s melyik népcsoportja kebeléből ? E kérdésekre iparkodni fogunk itt megfelelni. Hogy az ó testamentom apokryphirói a rózsát ismerték, nem csodálhatjuk, miután ezen iratok már a görög időkben szerkesztettek. De még a biblia régibb részeiben is előfordul a rózsa, legalább ha Luther fordítása szerint keressük, így Hózeás prófétában : „Hármat akarok lenni Izráelnek, hogy viruljon, valamint a rózsa,“ vagy az énekek énekében több helyütt, például : „Sáron virága vagyok, s a csak hirtelen elhint Montbriand Dafné úrhölgy. Vájjon csillaga homályosodott volna el, vagy éppen letűnt a divatvilág egéről ? Hová lett ő ? Nem küldték-e el türelmetlen hitelezői a clichy-i két palotába? Vagy talán szerelmes lett valamely szeráf-arcú fiúcskába,kinek kedvéért kiadta útját a sátánnak s lemondott pazar fényűzéséről ? Avagy pedig valamely polgáriséti pasa, megunván georgiai, cserkesz és néger hölgyeit, szerailjába szerződteté őt 50,000 frank évi díjjal, tántorithatlan hűség föltétele mellett ? Senki sem tudott felőle semmit. Sokan voltak, kik azt gyaníták, hogy hirtelenében bűnbánat szállotta meg keblét, s valamely zárdának rejtekébe menekült a világi örömek elöl. Különben e vélekedés nagyon is hihetetlennek s elfogadhatlannak tűnt föl, mert Dafné igen szép, igen fiatal és ünnepelt volt arra, hogy felőle föl lehessen tenni, miszerint balcsillagzata oda vezesse őt vissza a semmiségbe, ahonnan jött, mint a hozzá hasonlókat, ha egyszer az idő redőkkel bobta arcukat. Pár hétig csak felőle beszéltek a sétányokon, klubokban, a dalszínházban, és aztán rá sem gondoltak többé. Párisnak egyéb gondja is van, semhogy eltűnt csillagok után töprenkedjék. Párist az egész világ fölkeresi, s Páris nem érzi meg senkinek hiányát. Ha fölkeresed, úgy is jól van, ha távozol, még jobb, mert másnak adsz helyet Azonban Dafnénak bizonyára el kellett valahová utaznia; hogy nem halt meg, azon ki sem kétkedett , hiszen azt megtudták volna. Házát, lovait, kocsijait nem bocsátó áruba, arról pedig szó sem lehete, hogy oly óvatos márványhölgyet, mint Montbriand Dafné úrhölgy, született Tripier Melania, el lehetett volna rabolni. Annyi azonban bizonyos volt, hogy Dafiét sehol sem lehet többé Párisban látni. Egy jámbor szerelmes, kinek ő találkát adott — hol természetesen nem jelent meg — mindenütt össze-vissza kereste, még a Morgue-ban, a kétségbeesettek után való tudakozódás e végső állomásán is. Sokkal sikeresebb lesz talán a mi kutatásunk, mint e jámbor szerelmesé, Montbriand Dafné úrhölgy föltalálására nézve; azonban mélhatlanul rá kell magunkat szánnunk, hogy Párist odahagyva Rómába utazzunk, s ott a Pandolfi-villát fölkeressük. (Folyt, köv.) völgy rózsája,“ és máshol : „Milyen a rózsa tövisek között, olyan az én barátnőm a leányok között“ stb. Azonban Luther itt a rabbinusok magyarázata szerint a héber „susan“ vagy „susannah“ szót helytelenül fordította rózsának, mert az a hetvenes fordítás szerint liliomot jelent, és pedig nem a fehéret, hanem a színes tűzliliomot. A nemes kerti rózsát tehát a görögök elébb ismerték mint a régi héberek, s így az nem semitai tenyésznövény. (A zsidók, valamint az egyiptomiak is, tudvalevőleg a Semita-fajhoz tartozó népek.) E föltevés mellett tanúskodik azon körülmény is, hogy a régi Egyiptom képletein, melyek különben mindenféle virágokkal tarkítvák, a rózsa szint oly tökéletesen hiányzik. Herodot is, midőn Egyiptom szokásait leírja, csak a lótoszvirágot és rózsához hasonló liliomokat említ, mely utóbbiak szintén csak a héberek tűzliliomai lehettek. Mindkét virágot illetőleg tehát Közép-Ázsiára vagyunk utalva, s ide vezet vissza a nyelvészet is, mely az újabb búvárlatok segedelmével oly gyakran képes fellebbenteni a fátyolt azon korszakokról, melyekből írott szó nem maradt fönn. Mind a liliom, mind a rózsa görög nevei ugyanis eredetileg iráni szavak (Irán , közép ázsiai tartomány, melyből az indogermán nép és nyelvcsalád eredt) és Médiából jöttek tárgyukkal együtt, Arménián és Phrygián keresztül a görögökhöz. A forró és vidám Perzsia még ma is kiválóan virágos ország. Teheránról (Perzsia fővárosáról) Ritter földisméjében így szól : „A rózsa itt oly tökélyre fejlődik, mint a világ semmi más országában. Sehol sem ültetik, tenyésztik és tisztelik annyira, mint itt. Kertek és udvarok telvek vele, a házak termei rózsacserepekkel vannak szegélyezve, minden fürdőt rózsákkal hintenek be, melyeket az örökké meg-megújuló rózsabokrok kifogyhatlan bőségben nyújtanak. Még a kálium (azaz vizi-pipa) is ■ százlevelű rózsákkal koszorúztatik gazdagnál-tzegénynél egyiránt, úgy hogy minden rózsaillattal van eltelve.“ A déli Perzsiában fekvő Shhiraz tartomány rózsáit mindenki ismeri, legalább Hafiz költeményeiből, ha máskép nem. A babyloniak már Herodot idejében átvették a rózsák használatát méd-perzsa legyőzőiktől és „ minden babyloni — úgymond a nő Rózsa és liliom. (Helm Viktor tudományos vizsgálatai nyomán.) I. A csőd és kelet tartományai, Európa vad népeivel szemben évezredek előtt valóban paradicsomi szerepet játszanak. A civilizáció mai hazájának akkori barbár lakói valamint emberi emlékezet előtti időkben maguk keletről jöttének át, úgy onnan kapták nyelveiket, isteneiket, házi állataikat, hasznos növényeiket, szóval mindenüket. Valamint a legszebb aranyos vagy bíbor hússal diszlő édes gyümölcsök, úgy a virágok is keletről jöttek, hol egy elpuhult pallérozottság finnyás és csupán zsarnokainak s vallási szokásainak élő ember ezeket is ültető, nemesitő, finomitó, illatos kenőcsök és vizek készítése végett. Valamint ama gyümölcsök, úgy e virágok is a nyűgöt vad pásztorai, harcfiai és szántóvetői előtt kecsegtető és bűbájos színekben tűntek föl. A rózsa és liliom már Homer eposzainak idejében ismeretes volt a görögöknél, eleintén ugyan csak hírből, mint a virágok világának valami határozatlan pompájú tüneménye, melynek idomáról és színéről érkeztek leírások, de később már a belőlük préselt illatos olajról is, míg végre lassan kint magával a növénynyel s annak virágaival is megismerkedtek. Már Homer és Hesiod rózsa ujjúnak nevezik a hajnalt, Homer egyik himnuszában rózsakarúnak mondatik, és Nereus két rózsakarú lánya fordul elő a Theogoniában is (Hesiodnak az istenek eredetéről szóló költeményében). Aphrodite a Hector holttestét rózsaillatú olajjal füröszti; Hector az Ajax liliom finomságú bőrét szét akarja marcangolni fentőjével; sőt a tücskök hangja s a Theogoniában a múzsáké is liliomhangnak neveztetik. Mindezek hasonlító kifejezések, melyek azonban egészen távol eső tárgyra vonatkoznak, valamint hogy már Gellius régi latin írónak .Attikai éjjelek“ című munkájában egy ,búvárkodó azon kérdést teszi föl, hogy: vájjon miért ismerte Homer a rózsaolajat, és nem ismerte magát a rózsát? Maga a világ először tűnik föl a Demeter (Ceres) istennőhöz intézett himnuszban, melynek eredetét Welcker a Krisztus előtti V0 dik századba helyezi, de még ott is idegenszerű 936 .