Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-25 / 236. szám

236-dik sz. Kedd, október 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre * 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. ev­. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint­ csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A nyigusztini lipován pap. (Elbeszélés.) László Mihálytól. (Folytatás.) — Hát roszul lettél, ártott a tegnap esti szél ? pedig alig lehetett érezni, olyan csöndes szellő fújt. — Nem , Aszja, más valami történt. Nincs senki itt? nehogy meghallják, a­mit beszélünk. — Egy lélek sincs itthon ! — Férjemnek gyanúja van rám. Az este meg­lesett, midőn Sámsonnál voltunk. Aszja arca elváltozott. — Gondolhatod, minő éjjelem volt! Borzasztó órákat éltem át, más megbolondult volna, de én, ki nem akarok többé vele élni, csak eszméletemet vesz­tem el, s nem eszemet. Láthatod, mily józan vagyok. S most jöttem, hogy még egyszer találkozzam Sám­sonnal, aztán elhagyom e falut, s többé vissza sem térek. Menjünk Sámsonhoz ! Ászja azt hitte, csakugyan nincs eszénél Jula , azért mielőtt szólt volna, megfogta kezét és merőn nézett szemébe. — Ha tegnap meglesett férjed, úgy ma is utá­nunk fog jőni, azért jobb, ne menjünk sehova ! — mondá. — Nem féleki tőle! —kiáltá Jula. — Két évig féltem, engedtem magam kínoztatni, most valahára szabad vagyok. — De majd azt gondolják az emberek, ha meg­tudják az egész történetet, hogy én is oka voltam valaminek , erre gondolnom kell, Jula. Ne menjünk hozzá! — Szívem készt, hogy búcsút vegyek tőle. E nélkül el sem tudnám hagyni e helyet. — Aszja érezte, hogy Jula határozottan beszél, s akaratát nem igen változtatja meg; elhatározta te­hát vele menni. Azonnal indultak. A pap ismét a múltkori kerület tette meg, hogy a törpék völgyé­hez juthasson, s mivel az idő még korán volt, össze­járta a sok homályos mélyedést és regényes bércet, fölmászott a csúcsokra, megtekintett minden emberi szem elől elrejtett üreget, mintha csak tanulmá­­nyozná a hegyek titkait, s valahányszor egy csúcson állott, elégülten mondá: „Ide is följutok gyorsan, ha arra kerül a dolog.“ — A legutósó mélyedésnél a völgy mellett meg­állóit. — Ez jó hely! — mondá magában , — keresve sem találhattam volna jobbat; innen megláthatom a fényt a házikóból, itt maradok. — Midőn a pap a mélyedésben helyet foglalt, érkeztek meg Jula és Ászja a házikóba. Sámson várt rájuk. Vígan ülteté le őket, s aztán maga is Jula mellé ült. A belépésnél nem láthatta jól Julát, csak most nézett rá huzamosban. —­ Julám, kedvesem, most látom, hogy szomorú vagy ! — mondá Sámson e halvány arc láttára. — Utójára vagyok itt, Sámson! Az életben többé nem látjuk egymást. Sámson arca fehérré lett e hír hallatára.­­ — Mit mondasz, bátyám ? — szóla Aszja. — Jula el akarja hagyni a falut. — Máshová tették tán férjedet ? — kérdé meg­lepetve Sámson. — Fájdalom, őt ide tették, s én megyek el in­nen. Ha élne gyermekem, akkor türelemmel visel­ném az élet terhét. Kis leányomban kárpótlást talál­nék mindenért. Akkor, Sámson, mi soha sem talál­koztunk volna. De istenem! megszűntem anya lenni, az egyetlen nagy kapocs oda van, s férjemhez semmi sem köt többé. Mennem kell! — mondá Jula. — Hová ? Itt akarsz engem hagyni ? — A világba megyek, nem akarok többé férjem­mel találkozni! — mondá keserűen Jula, szemeiben a szivárgó könyeket törülve. — Jula! — kiáltá Sámson fölkelve helyéről, s magához ölelve. — Édes Julám, mi együtt fogunk menni. — Sámson, menjünk ki a szabadba, az erdőbe, mert fejem elhasad, úgy ég. Menjünk a levegőre! — kéré Jula. — Menjetek, Sámson, én el vagyok fáradva, s s itt megvárlak benneteket! — mondá Ászja, kezébe vevén az asztalon heverő históriáskönyvet. Csöndben haladtak át a törpék völgyén. Sám­son a Jula kezét fogta. — Miért remegsz, Julám? — kérdé Sámson,érez­ve, hogy keze reszket. — Ne félj, melletted vagyok ! — Valami bánt, de hogy mi, azt nem bírom megmondani; belől nyugtalanít valami, talán szeren­csétlenség ér. — Én az istenen kivül senkitől nem félek, Jula, légy bátor te is! Jula erősebben szok­ta Sámson karját a magáé­hoz és elbeszélte neki, hogy férje miként bánt vele. Azért hiva leginkább a szobából is ki, mert ma is­mét utánuk leshet; ne lásson tehát semmit, s ne lássa többé őt sem. Sámson ez elbeszélés után megállt. — Térjünk vissza, Jula, találkozni akarok vele; megfojtom a nyomoruk­at. — Nem ! Sámson, ezt nem tehetem. Ne bántsd őt, éljen boldogul. Átkot sem mondok rá, mert úgyis mindennap áldozik, nem fog tehát rajta, hanem ma­gamagát verje meg: ennyit kívánok neki, a­miért engemet szerencsétlenné tett. Soha se bántsd, ha azt akarod, hogy örökké jól emlékezzem rád. Ezt tiszta szívből mondta Jula, s oly kérő han­gon, hogy Sámson engedett. — Látod amott azt a hegycsúcsot, Sámson ? — szólt ismét Jula. — Menjünk oda, utójára vagyok úgyis itten. Sámson megcsókolta Julát, s e kedves pillanat­ban súgta, midőn ajk­aikon függött: „Együtt me­gyünk, veled halok meg!“ Ez ama mélyedés mellett történt, honnan a pap leste a fényt a házikóból. A lépésekre fejét kidugta s megismerte a két alakot. — Csak erre föl a bércekre, akkor álmom telje­sül ! — mondá magában, az elmenők után nézve. Rögtön leveté saruját, hogy ha kilép, ne hall­ják meg. Nesz nélkül követé őket nyomról-nyomra. Kissé ugyan nehezen esett a menés, mivel többször megálltak s ekkor neki is a földre kellett ereszkedni, s olyannak látszott ilyenkor, mint egy darab tör­zsök. Senki nem mondta volna, hogy emberi alak. A két szerelmesnek most sima út volt a sok domb, kis völgy és mélyedés, ők gondatlanul mentek, elmerülve egymás boldogságában. A szerelem szent percei voltak ezek; szerencsétlenek, s mégis na­gyon boldogok voltak. A csúcstól már csak egy mélység és ennek me­redek köves oldala választa őket el. Könnyedén vé­geztek, ezzel is, s fölértek a csúcsra, mely kikerekí­­tett, előrenyúló egészet képezett. (Vége kör.) Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sacher­ Ma­sochtól. (Folytatás.) — Kegyed tudja, hogy én tisztelem.... — Mert tisztelnie kell. Egy aggastyán oldalán töltött kilenc évi házasság alatt még csak gondolat­ban sem sértettem meg a becsületet. Soha egy férfit sem csaltam meg. De nem is töltöttem időmet fér­fiak kínzásával, mint a­hogy erényességüket fitogta­tó kacéraink szokták. Ha büszke örömet szerzett nekem az, hogy derék férfiak kezére rakhattam kis időre könnyű bilincseimet, hogy megzavarhattam egy erős lelket, egy vén praktikust tűzbe hoztam, hogy égett, mint a kandalló sem jobban, s végre hogy egy erkölcs-szigorú látónak megengedtem lá­bam uj­jait csókolni , mindezt senki sem veheti tőlem rész néven, mert egyik sem mondhat kegyetlennek, kivéve a mihaszna léhütöket és üresfejűeket. Nem egy fiatal emberrel ismertettem meg antik szépsé­gében a szerelmet, melynek költészetét és ideálját különben más, könnyűvérű nők letörölték volna, és nem egy derék férjet vigasztaltam meg nejének hűt­lensége miatt. Ki mondhatná ama keresztyén szen­tekről és szentimentális vétkezőkről, hogy körükben, mint nálam, csak boldogokat lehetett látni? — Negyed e szerint nem hisz a mi ideáljaink­ban ? — vetem közbe mosolyogva. — Ideálokban hiszek ! — viszontá gyorsan ; — mert mi volta eszményibb, mint szépség, öröm és boldogság ? de mit sem akarok tudni az eszményi szédelgésről. Csak a természetes szerelemben hi­szek, és éppen azért meg vagyok győződve, hogy ti minden fájdalmat magatok teremtetek, miután oly valamit követeltek attól, mely nem tulajdona a szerelemnek, ugyanis : tartósságot. Engem ré­szemről soha sem lep meg, ha valaki, ki eszik, elvégre jóllakik. Egészen természetesnek talá­lom, hogy a szerelem óhaj, kivánságból keletke­­ziksj/§3 é­vet lobbot, és a kielégítés által elhamvad.­­ Nem esztelenség-e tehát a természet ellen cseleked­ni ? Ha a szerelem örök életű akar maradni, kis Tán­­ságainak soha sem szabad teljesedésbe menni, régi igazság ez Dante „Beatrix“-e és Petrarka „Laura“­­ja óta. A zsidók és keresztyének népesítették meg legelőször e földet démonokkal. A­mi természetes, az nem lehet rosz, gonosz vagy megvetendő. A mo­rál azonban, mely a szerelembe becsempésztetett, takargatott kéj vágynál nem egyéb. Akaratom ellenére nevetnem kellett. — Ne nevessen! — kiálta Katinka. — Senki sem tulajdonít nagyobb fontosságot az érzékiségnek, mint épp azok, kik örömüket erkölcsi törvényekkel, szakramentumokkal,s a­hol lehet büntető­ kódexekkel, cégérezéssel és börtönökkel sáncolják körül. Csak ne akarjunk okosabbak lenni a természetnél. Miért veszi igénybe maga számára a férfiú azt, mit a nő­ben kárhoztatásra méltónak talál ? A férfi­ becsület­nek még az alacsonyság sem árt meg, míg a nőtől azt követelik, hogy szent maradjon. Pedig a sze­­gény nőt sem eszménynek alkotta a természet, azon erők, miket a keresztyénség dé­moniaknak keresztelt, az ő szivében is el vannak helyezve, és éppen ezért a férjnek a nő erkölcsi hor­gonyának kell lenni, mert érzékibb hajlamainál fog­­va könnyebben sikamlós útra szédülhet. — Azaz egy szóval: a nő minden esetben föl­mentendő ! — vágtam közbe. — A férj előtt minden bizonynyal ! De a­mi egyfelől gyöngeségének látszik, másfelől ugyanazon alapszik hatalma. És végre is a szerelem tulajdon­képp­ hivatása a nőnek a természetben, az emberi

Next