Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-25 / 236. szám
236-dik sz. Kedd, október 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre * 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ev. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A nyigusztini lipován pap. (Elbeszélés.) László Mihálytól. (Folytatás.) — Hát roszul lettél, ártott a tegnap esti szél ? pedig alig lehetett érezni, olyan csöndes szellő fújt. — Nem , Aszja, más valami történt. Nincs senki itt? nehogy meghallják, amit beszélünk. — Egy lélek sincs itthon ! — Férjemnek gyanúja van rám. Az este meglesett, midőn Sámsonnál voltunk. Aszja arca elváltozott. — Gondolhatod, minő éjjelem volt! Borzasztó órákat éltem át, más megbolondult volna, de én, ki nem akarok többé vele élni, csak eszméletemet vesztem el, s nem eszemet. Láthatod, mily józan vagyok. S most jöttem, hogy még egyszer találkozzam Sámsonnal, aztán elhagyom e falut, s többé vissza sem térek. Menjünk Sámsonhoz ! Ászja azt hitte, csakugyan nincs eszénél Jula , azért mielőtt szólt volna, megfogta kezét és merőn nézett szemébe. — Ha tegnap meglesett férjed, úgy ma is utánunk fog jőni, azért jobb, ne menjünk sehova ! — mondá. — Nem féleki tőle! —kiáltá Jula. — Két évig féltem, engedtem magam kínoztatni, most valahára szabad vagyok. — De majd azt gondolják az emberek, ha megtudják az egész történetet, hogy én is oka voltam valaminek , erre gondolnom kell, Jula. Ne menjünk hozzá! — Szívem készt, hogy búcsút vegyek tőle. E nélkül el sem tudnám hagyni e helyet. — Aszja érezte, hogy Jula határozottan beszél, s akaratát nem igen változtatja meg; elhatározta tehát vele menni. Azonnal indultak. A pap ismét a múltkori kerület tette meg, hogy a törpék völgyéhez juthasson, s mivel az idő még korán volt, összejárta a sok homályos mélyedést és regényes bércet, fölmászott a csúcsokra, megtekintett minden emberi szem elől elrejtett üreget, mintha csak tanulmányozná a hegyek titkait, s valahányszor egy csúcson állott, elégülten mondá: „Ide is följutok gyorsan, ha arra kerül a dolog.“ — A legutósó mélyedésnél a völgy mellett megállóit. — Ez jó hely! — mondá magában , — keresve sem találhattam volna jobbat; innen megláthatom a fényt a házikóból, itt maradok. — Midőn a pap a mélyedésben helyet foglalt, érkeztek meg Jula és Ászja a házikóba. Sámson várt rájuk. Vígan ülteté le őket, s aztán maga is Jula mellé ült. A belépésnél nem láthatta jól Julát, csak most nézett rá huzamosban. — Julám, kedvesem, most látom, hogy szomorú vagy ! — mondá Sámson e halvány arc láttára. — Utójára vagyok itt, Sámson! Az életben többé nem látjuk egymást. Sámson arca fehérré lett e hír hallatára. — Mit mondasz, bátyám ? — szóla Aszja. — Jula el akarja hagyni a falut. — Máshová tették tán férjedet ? — kérdé meglepetve Sámson. — Fájdalom, őt ide tették, s én megyek el innen. Ha élne gyermekem, akkor türelemmel viselném az élet terhét. Kis leányomban kárpótlást találnék mindenért. Akkor, Sámson, mi soha sem találkoztunk volna. De istenem! megszűntem anya lenni, az egyetlen nagy kapocs oda van, s férjemhez semmi sem köt többé. Mennem kell! — mondá Jula. — Hová ? Itt akarsz engem hagyni ? — A világba megyek, nem akarok többé férjemmel találkozni! — mondá keserűen Jula, szemeiben a szivárgó könyeket törülve. — Jula! — kiáltá Sámson fölkelve helyéről, s magához ölelve. — Édes Julám, mi együtt fogunk menni. — Sámson, menjünk ki a szabadba, az erdőbe, mert fejem elhasad, úgy ég. Menjünk a levegőre! — kéré Jula. — Menjetek, Sámson, én el vagyok fáradva, s s itt megvárlak benneteket! — mondá Ászja, kezébe vevén az asztalon heverő históriáskönyvet. Csöndben haladtak át a törpék völgyén. Sámson a Jula kezét fogta. — Miért remegsz, Julám? — kérdé Sámson,érezve, hogy keze reszket. — Ne félj, melletted vagyok ! — Valami bánt, de hogy mi, azt nem bírom megmondani; belől nyugtalanít valami, talán szerencsétlenség ér. — Én az istenen kivül senkitől nem félek, Jula, légy bátor te is! Jula erősebben szokta Sámson karját a magáéhoz és elbeszélte neki, hogy férje miként bánt vele. Azért hiva leginkább a szobából is ki, mert ma ismét utánuk leshet; ne lásson tehát semmit, s ne lássa többé őt sem. Sámson ez elbeszélés után megállt. — Térjünk vissza, Jula, találkozni akarok vele; megfojtom a nyomorukat. — Nem ! Sámson, ezt nem tehetem. Ne bántsd őt, éljen boldogul. Átkot sem mondok rá, mert úgyis mindennap áldozik, nem fog tehát rajta, hanem magamagát verje meg: ennyit kívánok neki, amiért engemet szerencsétlenné tett. Soha se bántsd, ha azt akarod, hogy örökké jól emlékezzem rád. Ezt tiszta szívből mondta Jula, s oly kérő hangon, hogy Sámson engedett. — Látod amott azt a hegycsúcsot, Sámson ? — szólt ismét Jula. — Menjünk oda, utójára vagyok úgyis itten. Sámson megcsókolta Julát, s e kedves pillanatban súgta, midőn ajkaikon függött: „Együtt megyünk, veled halok meg!“ Ez ama mélyedés mellett történt, honnan a pap leste a fényt a házikóból. A lépésekre fejét kidugta s megismerte a két alakot. — Csak erre föl a bércekre, akkor álmom teljesül ! — mondá magában, az elmenők után nézve. Rögtön leveté saruját, hogy ha kilép, ne hallják meg. Nesz nélkül követé őket nyomról-nyomra. Kissé ugyan nehezen esett a menés, mivel többször megálltak s ekkor neki is a földre kellett ereszkedni, s olyannak látszott ilyenkor, mint egy darab törzsök. Senki nem mondta volna, hogy emberi alak. A két szerelmesnek most sima út volt a sok domb, kis völgy és mélyedés, ők gondatlanul mentek, elmerülve egymás boldogságában. A szerelem szent percei voltak ezek; szerencsétlenek, s mégis nagyon boldogok voltak. A csúcstól már csak egy mélység és ennek meredek köves oldala választa őket el. Könnyedén végeztek, ezzel is, s fölértek a csúcsra, mely kikerekített, előrenyúló egészet képezett. (Vége kör.) Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sacher Masochtól. (Folytatás.) — Kegyed tudja, hogy én tisztelem.... — Mert tisztelnie kell. Egy aggastyán oldalán töltött kilenc évi házasság alatt még csak gondolatban sem sértettem meg a becsületet. Soha egy férfit sem csaltam meg. De nem is töltöttem időmet férfiak kínzásával, mint ahogy erényességüket fitogtató kacéraink szokták. Ha büszke örömet szerzett nekem az, hogy derék férfiak kezére rakhattam kis időre könnyű bilincseimet, hogy megzavarhattam egy erős lelket, egy vén praktikust tűzbe hoztam, hogy égett, mint a kandalló sem jobban, s végre hogy egy erkölcs-szigorú látónak megengedtem lábam ujjait csókolni , mindezt senki sem veheti tőlem rész néven, mert egyik sem mondhat kegyetlennek, kivéve a mihaszna léhütöket és üresfejűeket. Nem egy fiatal emberrel ismertettem meg antik szépségében a szerelmet, melynek költészetét és ideálját különben más, könnyűvérű nők letörölték volna, és nem egy derék férjet vigasztaltam meg nejének hűtlensége miatt. Ki mondhatná ama keresztyén szentekről és szentimentális vétkezőkről, hogy körükben, mint nálam, csak boldogokat lehetett látni? — Negyed e szerint nem hisz a mi ideáljainkban ? — vetem közbe mosolyogva. — Ideálokban hiszek ! — viszontá gyorsan ; — mert mi volta eszményibb, mint szépség, öröm és boldogság ? de mit sem akarok tudni az eszményi szédelgésről. Csak a természetes szerelemben hiszek, és éppen azért meg vagyok győződve, hogy ti minden fájdalmat magatok teremtetek, miután oly valamit követeltek attól, mely nem tulajdona a szerelemnek, ugyanis : tartósságot. Engem részemről soha sem lep meg, ha valaki, ki eszik, elvégre jóllakik. Egészen természetesnek találom, hogy a szerelem óhaj, kivánságból keletkeziksj/§3 évet lobbot, és a kielégítés által elhamvad. Nem esztelenség-e tehát a természet ellen cselekedni ? Ha a szerelem örök életű akar maradni, kis Tánságainak soha sem szabad teljesedésbe menni, régi igazság ez Dante „Beatrix“-e és Petrarka „Laura“ja óta. A zsidók és keresztyének népesítették meg legelőször e földet démonokkal. Ami természetes, az nem lehet rosz, gonosz vagy megvetendő. A morál azonban, mely a szerelembe becsempésztetett, takargatott kéj vágynál nem egyéb. Akaratom ellenére nevetnem kellett. — Ne nevessen! — kiálta Katinka. — Senki sem tulajdonít nagyobb fontosságot az érzékiségnek, mint épp azok, kik örömüket erkölcsi törvényekkel, szakramentumokkal,s ahol lehet büntető kódexekkel, cégérezéssel és börtönökkel sáncolják körül. Csak ne akarjunk okosabbak lenni a természetnél. Miért veszi igénybe maga számára a férfiú azt, mit a nőben kárhoztatásra méltónak talál ? A férfi becsületnek még az alacsonyság sem árt meg, míg a nőtől azt követelik, hogy szent maradjon. Pedig a szegény nőt sem eszménynek alkotta a természet, azon erők, miket a keresztyénség démoniaknak keresztelt, az ő szivében is el vannak helyezve, és éppen ezért a férjnek a nő erkölcsi horgonyának kell lenni, mert érzékibb hajlamainál fogva könnyebben sikamlós útra szédülhet. — Azaz egy szóval: a nő minden esetben fölmentendő ! — vágtam közbe. — A férj előtt minden bizonynyal ! De ami egyfelől gyöngeségének látszik, másfelől ugyanazon alapszik hatalma. És végre is a szerelem tulajdonképp hivatása a nőnek a természetben, az emberi