Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-09 / 223. szám

223-dik sz. Vasárnap, október 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­yitáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint.Csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Fa alatt. Zöld pázsit árnyas lomb alatt, Hová a fény csak lopva hat, Öledre oh! mi gyakran dűltem, Midőn bánatban elmerültem, Szememből fájó köny fakadt. A lomb a ringó ágakon Megsimogatta homlokom, S dalával az erdők zenére Irt öntve szivem mély sebére, Enyhült a sajgó fájdalom. Zöld pázsit, hüs árny s víg madár, Varázsotoknak vége már. Arcomról hű nem gyönge karja A felleget mind elzavarja, Nyugosztni éle készen vár. Körűlém­ vígan, pajkosan Cseveg leánykám s kis fiam. Kedves szavaknak hallatára Az öröm áldó fénysugára Atrezgi szívem boldogan. Zöld pázsit árnyas lomb alatt, Ha láttad künyem mint fakadt, A vigaszért, mit nálad leltem, Midőn a bánat dúlta lelkem, Lásd ím most boldogságomat. Torkos László. Egy zsidó­ család esete. Eredeti beszély, hallomás után. — Irta: P. Szathmáry Károly. — (Vége.) — Tudja-e, ügyvéd úr, — mondá végre az or­szágbíró, — hogy ön életével, szabadságával ját­szik ?... Ha azok, miket itt elmondott, valók, akkor a vétkesek vannak elveszve; ha nem , akkor ön ! — Jól van, kegyelmes úr. Vizsgálatot kérek, s az eredményt nyugodt szívvel várom. S a kegyelmes úr csakugyan elrendeli a vizs­gálatot, de az igazság nálunk ólom-lábon jár. A po­litika fecskeszárnyan. Mire a vizsgálat befejeztetett volna, a kegyel­mes úr, a megye nagyságos biztosa az ő sokoldalú hivatalnokaival, mind, mind eltűntek, s most rajtuk volt a földönfutás sora. Az ország ujjongott örömében, midőn az igaz­ság elfacsaróit futni látta. A vizsgálat is most már szerencsésebben ütött ki a Rebbock részére. Az ügy a kiküldött bíróság kezéből kivétetett, s ismét egy harmadik megye len kiküldve. Ez aztán hosszú, pár évi tárgyalás után, Rehbockot adatok hiányában fölmentette s börtöné­ből a szerencsétlent kibocsáttatá. Ideje is volt. A szegény vádlott több évi fogságából még egésségét is csak alig tudta megmenteni. A diadal napja. Talán még maga az a politikai diadal, melyet az ország önállósága ezeken a napokon kivívott, sem okozott akkora örömet a kis városban, mint az a hir, hogy Rebbock távoli börtönéből, hová hurcol­ták, valahára kiszabadul s szabadon haza jöhet szü­­­­lőföldjére, melyet az újabb korban már a zsidó is kedves otthonának tekint. Amaz csak a véletlen eredménye volt, s nem is És hol tölthetné jobb helyen a délutánt, mint éppen Rózánál, kinél már úgyis nem egy órát töltött ? És mivel ma épp ilyen ünnepélyes nap van,­­ miért ne tenné azt ő is ünnepélyessé magára nézve ? Hiszen a Róza közelebbi ismeretségét úgyis a Redbock-pernek köszönheti, s miután ez most éppen­­ szerencsés megoldáshoz ért, miért ne lehetne egyút-­t túl a lassan kint úgyis bensővé vált viszonyt szintén megoldani, még szorosabbra fűzni ? Természetes, hogy ügyvédféle embernek nem sokáig kell a replikákon gondolkozni. — Lássa, kedves Róza, — mondá, — most a zaj, sőt ezúttal éppen a túlságos zaj és meg nem ér­demelt kitüntetés elől a kegyed szárnyai alá mene­külök. Nem lehetne-e ezt a menedéket, mely nekem fárasztó munkám után oly jótékony enyhet ad, meg­­örökíteni ? — Miért ne ? — mondá Róza kisasszony barát­ságos mosolylyal. — Mi mindenkor szívesen látjuk ügyvéd urat. — Ejh! kegyed ki akar engem kerülni, Róza kisasszony. Azonban ezúttal nem menekül. És hogy még kevésbé menekülhessen, meg is fogta azokat a rózsás ujjacskákat. — Szóljon őszintén és határozottan: akar-e nem, akar-e az enyém lenni ? — Nem akarok ! — mondá Róza, fürtös fejét tréfásan rázva, — legalább most nem. — S ugyan miért ? — kérdé az ügyvéd, ki látta, hogy a mosoly mellé a szép szemekbe könyek gyűlnek. — Mert már rég akartam! — mondá a leányka, gyöngéden kérője vállához simulva. —­ Tudja, amaz emlékezetes est óta, midőn először találkoztunk együtt! — Lássa, lássa,Róza ! Kegyed sokszor gúnyoló­dik poros aktáimmal, pedig ezek vezettek engemet kegyedhez. Ki tudja, ha azok nincsenek, talán egy hosszú életen át mindig hidegen megyünk el egymás mellett. — Igaz ! — mondá Róza . —■ már nem harag­szom rájuk. — És egyúttal valamit meg kell ígérnie, a­mi­ről én azt hallottam, hogy a házas férfiaknál mindig panasz tárgya. — És mi az ? — Soha sem fogja rendezni íróasztalomat — Már minő kivánság ez ? — Oh! ez roppant fontos kivánság, bár nem mondom, hogy az utósó! — mondá az ifj­ú, most már menyaszonya karcsú derekát átfogva. Iszonyú, rette­­­netes dolog az, édes Rózám, midőn a nők egy férfi íróasztalát rendezni kezdik! A kinyitott könyveket, melyeknek bizonyos lapját órákig, talán napokig ke­restük, szépen beteszegetik ; az átnézetre szétrakott iratokat egymásra rakják, stb. Ez valami iszonyú le­het. Egyszerre néhány napi munka megsemmisítése. — No, ha olyan nagy dolog, — mondá Róza, — hát azt is megteszem, hogy nem közelítik az íróasz­tal felé sem. — De már azt újra nem szeretném ! Sőt ellen­kezőleg, mikor én ott vagyok, Rózácska odajön, kocsitársa, s Rehbock igent bólintott fejével. Hiszen , kis kezeivel szépen végigsimit ráncolt homlokomon, olyan, mely minden jogos kívánságot kielégítsen, s minden kételyt eloszlasson ; míg ez az igazság alig remélt diadala, az emberiség győzelme szemben a palástolt igaztalanság és a tettetés fölött. A törvény, az igaz, itt sem adta meg a kellő, a kivánt elégtételt; de a­mit ez megvont, megadta a közvélemény. Hosszú sorral vonultak ki az úri fogatok az egyszerű és mindenéből kifosztott zsidó elé egész a város határáig. A sokat kiállott szerencsétlen ember, kit sze­rető nő helyett egy jeltelen sírhalom, s mosolygó család helyett idegen kenyéren élő gyermeket vár­nak , csaknem megdöbbent e fogadtatáson. Nem tudta megfogni, miként lehessen az, hogy még nagy urak is, kikkel az életben semmi köze nem volt, „él­­jen“-nel fogadják, megöleljék és nyakába borulva, örömkönyüket sírjanak. Nem volt oly széles látköre, hogy fölfoghassa, miszerint ez az ünnep nem csupán őt illeti, hanem a jog diadalának eszméjét, s az nem csak neki elégté­tel, hanem az egész megyének, melynek törvényszé­két megalázták s kezéből az igazság pallosát kivet­ték, hogy ne szolgáljon érdekeknek. S annyi hánya­­tás után a sors mégis igazat adott a jók ítéletének. Egyetlen szó nem tudott kilőni njakán. Szíve az öröm és fájdalom között lebegett, mint hullám­­hányta sarka. Hajh­­ ő érezte csak, hogy életéből a balsors épp a legjobb éveket rabolta el, hogy ez ünnepély után nehéz, küzdelmes élet következik ; ez örömri­­valgás után pár óra múlva gyermeket kérő hangjait fogja hallani, s e diadalon túl neje sírhalma dombo­­rúl, kit annyira szeretett. Ő csak sírni tudott, csak sírni az öröm és fáj­dalom miatt. Aztán lelkében a hála érzete kelt föl. Könytelt szemei azt a férfiút keresték, ki nél­kül talán e napot sem érhette volna meg ; ki akkor fogta pártját, akkor nyujta védő karjait a szegény zsidónak, midőn őt ég és föld elhagyni látszottak; midőn a hatalom nyomása alatt e most ujjongó han­gok is elnémultak volt; mikor alig volt egy pár szó, mely hangját az elnyomott mellett fölemelte. De az ügyvéd, az ő ügyvéde, nem volt sehol lát­ható. Kérdezősködéseire is csak azt a választ nyerte, hogy pár nap óta nem látta senki. Haladt a hosszú menet; a legelső hintóban, hol neki díszhelyet adtak, maga a zsidó ült. Szülővárosa végén új, örvendező tömeg várta; közte sok ismerő­je és könyező hitsorsosai, rokonai. Most már boldog­nak látszott az, ki vele kezet szoríthatott. De hova hajtsanak? Otthonuj­a nem volt többé, lakában még azok az idegenek voltak, kiknek azt korábban a tömeggondnok kiadta. A kocsis kérdezte: hova hajtson? És a zsidó csak egy sóhajtással tudott reá felelni. Majd gyermekeit hozták eléje, egyiket egy, másikat más házból. És az ölelő atyának újra csak könyüi voltak. — Menjünk az ügyvéd háza elé!—-kiáltott neki sem lehetett most más föladata, mint hálaadóját könyükben leróni. De az ügyvéd lakása elé hiába robogott a sok kocsi, mert Jancsi­­nas sajnálkozva jelenté, hogy gazdája nincsen otthon, még délben kiment, de itt kell lennie valahol a városban. Igaza is volt. Az ügyvéd sejtvén, hogy ünne­pélyes találkozásoknak lenne kitéve, elment hazulról,­­ aztán szépen megcsókol. . . . igy, ni! — Hohó ! Gyermekek , itt nagyon is vígan megy ! Róza kisasszony egy ügyes fordulattal azonnal a varróasztalnál volt, de az igaz, hogy oly pirosan,­­ mint egy szép pünkösdi rózsa. — Valósággal vidáman ! — mondá az ügyvéd;­­ — nem tagadhatom kedves uram­bátyám. S hogy még szerénysége nem tűrte, hogy kitüntetésekben része- s vidámabban folytathassuk, nincs egyéb hátra, mint süljön azért, mit keresztyéni kötelességének tartott, atyai áldása. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.

Next