Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-09 / 223. szám
223-dik sz. Vasárnap, október 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igyitáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint.Csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Fa alatt. Zöld pázsit árnyas lomb alatt, Hová a fény csak lopva hat, Öledre oh! mi gyakran dűltem, Midőn bánatban elmerültem, Szememből fájó köny fakadt. A lomb a ringó ágakon Megsimogatta homlokom, S dalával az erdők zenére Irt öntve szivem mély sebére, Enyhült a sajgó fájdalom. Zöld pázsit, hüs árny s víg madár, Varázsotoknak vége már. Arcomról hű nem gyönge karja A felleget mind elzavarja, Nyugosztni éle készen vár. Körűlém vígan, pajkosan Cseveg leánykám s kis fiam. Kedves szavaknak hallatára Az öröm áldó fénysugára Atrezgi szívem boldogan. Zöld pázsit árnyas lomb alatt, Ha láttad künyem mint fakadt, A vigaszért, mit nálad leltem, Midőn a bánat dúlta lelkem, Lásd ím most boldogságomat. Torkos László. Egy zsidó család esete. Eredeti beszély, hallomás után. — Irta: P. Szathmáry Károly. — (Vége.) — Tudja-e, ügyvéd úr, — mondá végre az országbíró, — hogy ön életével, szabadságával játszik ?... Ha azok, miket itt elmondott, valók, akkor a vétkesek vannak elveszve; ha nem , akkor ön ! — Jól van, kegyelmes úr. Vizsgálatot kérek, s az eredményt nyugodt szívvel várom. S a kegyelmes úr csakugyan elrendeli a vizsgálatot, de az igazság nálunk ólom-lábon jár. A politika fecskeszárnyan. Mire a vizsgálat befejeztetett volna, a kegyelmes úr, a megye nagyságos biztosa az ő sokoldalú hivatalnokaival, mind, mind eltűntek, s most rajtuk volt a földönfutás sora. Az ország ujjongott örömében, midőn az igazság elfacsaróit futni látta. A vizsgálat is most már szerencsésebben ütött ki a Rebbock részére. Az ügy a kiküldött bíróság kezéből kivétetett, s ismét egy harmadik megye len kiküldve. Ez aztán hosszú, pár évi tárgyalás után, Rehbockot adatok hiányában fölmentette s börtönéből a szerencsétlent kibocsáttatá. Ideje is volt. A szegény vádlott több évi fogságából még egésségét is csak alig tudta megmenteni. A diadal napja. Talán még maga az a politikai diadal, melyet az ország önállósága ezeken a napokon kivívott, sem okozott akkora örömet a kis városban, mint az a hir, hogy Rebbock távoli börtönéből, hová hurcolták, valahára kiszabadul s szabadon haza jöhet szülőföldjére, melyet az újabb korban már a zsidó is kedves otthonának tekint. Amaz csak a véletlen eredménye volt, s nem is És hol tölthetné jobb helyen a délutánt, mint éppen Rózánál, kinél már úgyis nem egy órát töltött ? És mivel ma épp ilyen ünnepélyes nap van, miért ne tenné azt ő is ünnepélyessé magára nézve ? Hiszen a Róza közelebbi ismeretségét úgyis a Redbock-pernek köszönheti, s miután ez most éppen szerencsés megoldáshoz ért, miért ne lehetne egyút-t túl a lassan kint úgyis bensővé vált viszonyt szintén megoldani, még szorosabbra fűzni ? Természetes, hogy ügyvédféle embernek nem sokáig kell a replikákon gondolkozni. — Lássa, kedves Róza, — mondá, — most a zaj, sőt ezúttal éppen a túlságos zaj és meg nem érdemelt kitüntetés elől a kegyed szárnyai alá menekülök. Nem lehetne-e ezt a menedéket, mely nekem fárasztó munkám után oly jótékony enyhet ad, megörökíteni ? — Miért ne ? — mondá Róza kisasszony barátságos mosolylyal. — Mi mindenkor szívesen látjuk ügyvéd urat. — Ejh! kegyed ki akar engem kerülni, Róza kisasszony. Azonban ezúttal nem menekül. És hogy még kevésbé menekülhessen, meg is fogta azokat a rózsás ujjacskákat. — Szóljon őszintén és határozottan: akar-e nem, akar-e az enyém lenni ? — Nem akarok ! — mondá Róza, fürtös fejét tréfásan rázva, — legalább most nem. — S ugyan miért ? — kérdé az ügyvéd, ki látta, hogy a mosoly mellé a szép szemekbe könyek gyűlnek. — Mert már rég akartam! — mondá a leányka, gyöngéden kérője vállához simulva. — Tudja, amaz emlékezetes est óta, midőn először találkoztunk együtt! — Lássa, lássa,Róza ! Kegyed sokszor gúnyolódik poros aktáimmal, pedig ezek vezettek engemet kegyedhez. Ki tudja, ha azok nincsenek, talán egy hosszú életen át mindig hidegen megyünk el egymás mellett. — Igaz ! — mondá Róza . —■ már nem haragszom rájuk. — És egyúttal valamit meg kell ígérnie, amiről én azt hallottam, hogy a házas férfiaknál mindig panasz tárgya. — És mi az ? — Soha sem fogja rendezni íróasztalomat — Már minő kivánság ez ? — Oh! ez roppant fontos kivánság, bár nem mondom, hogy az utósó! — mondá az ifjú, most már menyaszonya karcsú derekát átfogva. Iszonyú, rettenetes dolog az, édes Rózám, midőn a nők egy férfi íróasztalát rendezni kezdik! A kinyitott könyveket, melyeknek bizonyos lapját órákig, talán napokig kerestük, szépen beteszegetik ; az átnézetre szétrakott iratokat egymásra rakják, stb. Ez valami iszonyú lehet. Egyszerre néhány napi munka megsemmisítése. — No, ha olyan nagy dolog, — mondá Róza, — hát azt is megteszem, hogy nem közelítik az íróasztal felé sem. — De már azt újra nem szeretném ! Sőt ellenkezőleg, mikor én ott vagyok, Rózácska odajön, kocsitársa, s Rehbock igent bólintott fejével. Hiszen , kis kezeivel szépen végigsimit ráncolt homlokomon, olyan, mely minden jogos kívánságot kielégítsen, s minden kételyt eloszlasson ; míg ez az igazság alig remélt diadala, az emberiség győzelme szemben a palástolt igaztalanság és a tettetés fölött. A törvény, az igaz, itt sem adta meg a kellő, a kivánt elégtételt; de amit ez megvont, megadta a közvélemény. Hosszú sorral vonultak ki az úri fogatok az egyszerű és mindenéből kifosztott zsidó elé egész a város határáig. A sokat kiállott szerencsétlen ember, kit szerető nő helyett egy jeltelen sírhalom, s mosolygó család helyett idegen kenyéren élő gyermeket várnak , csaknem megdöbbent e fogadtatáson. Nem tudta megfogni, miként lehessen az, hogy még nagy urak is, kikkel az életben semmi köze nem volt, „éljen“-nel fogadják, megöleljék és nyakába borulva, örömkönyüket sírjanak. Nem volt oly széles látköre, hogy fölfoghassa, miszerint ez az ünnep nem csupán őt illeti, hanem a jog diadalának eszméjét, s az nem csak neki elégtétel, hanem az egész megyének, melynek törvényszékét megalázták s kezéből az igazság pallosát kivették, hogy ne szolgáljon érdekeknek. S annyi hányatás után a sors mégis igazat adott a jók ítéletének. Egyetlen szó nem tudott kilőni njakán. Szíve az öröm és fájdalom között lebegett, mint hullámhányta sarka. Hajh ő érezte csak, hogy életéből a balsors épp a legjobb éveket rabolta el, hogy ez ünnepély után nehéz, küzdelmes élet következik ; ez örömrivalgás után pár óra múlva gyermeket kérő hangjait fogja hallani, s e diadalon túl neje sírhalma domborúl, kit annyira szeretett. Ő csak sírni tudott, csak sírni az öröm és fájdalom miatt. Aztán lelkében a hála érzete kelt föl. Könytelt szemei azt a férfiút keresték, ki nélkül talán e napot sem érhette volna meg ; ki akkor fogta pártját, akkor nyujta védő karjait a szegény zsidónak, midőn őt ég és föld elhagyni látszottak; midőn a hatalom nyomása alatt e most ujjongó hangok is elnémultak volt; mikor alig volt egy pár szó, mely hangját az elnyomott mellett fölemelte. De az ügyvéd, az ő ügyvéde, nem volt sehol látható. Kérdezősködéseire is csak azt a választ nyerte, hogy pár nap óta nem látta senki. Haladt a hosszú menet; a legelső hintóban, hol neki díszhelyet adtak, maga a zsidó ült. Szülővárosa végén új, örvendező tömeg várta; közte sok ismerője és könyező hitsorsosai, rokonai. Most már boldognak látszott az, ki vele kezet szoríthatott. De hova hajtsanak? Otthonuja nem volt többé, lakában még azok az idegenek voltak, kiknek azt korábban a tömeggondnok kiadta. A kocsis kérdezte: hova hajtson? És a zsidó csak egy sóhajtással tudott reá felelni. Majd gyermekeit hozták eléje, egyiket egy, másikat más házból. És az ölelő atyának újra csak könyüi voltak. — Menjünk az ügyvéd háza elé!—-kiáltott neki sem lehetett most más föladata, mint hálaadóját könyükben leróni. De az ügyvéd lakása elé hiába robogott a sok kocsi, mert Jancsinas sajnálkozva jelenté, hogy gazdája nincsen otthon, még délben kiment, de itt kell lennie valahol a városban. Igaza is volt. Az ügyvéd sejtvén, hogy ünnepélyes találkozásoknak lenne kitéve, elment hazulról, aztán szépen megcsókol. . . . igy, ni! — Hohó ! Gyermekek , itt nagyon is vígan megy ! Róza kisasszony egy ügyes fordulattal azonnal a varróasztalnál volt, de az igaz, hogy oly pirosan, mint egy szép pünkösdi rózsa. — Valósággal vidáman ! — mondá az ügyvéd; — nem tagadhatom kedves urambátyám. S hogy még szerénysége nem tűrte, hogy kitüntetésekben része- s vidámabban folytathassuk, nincs egyéb hátra, mint süljön azért, mit keresztyéni kötelességének tartott, atyai áldása. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.