Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-19 / 257. szám
kőzhetnék nyugaton az önök Koszonjával ? még Beranger chansonjai is bádggadtak az övéi mellett, hát még Turgenjen! ? Az ő elbeszélései alatt úgy érzem magamat, mintha élve anatomice szétszednének. A mi költészetünk csak eszmék és érzületek költészete, az önöké az értelem és természet. Homér és Shakspeare költészete. Az önök költői nem szemüvegen át nézik a világot, hanem ép, egésséges szemekkel, s hol mi csak egy színt látunk, ötöt látnak ők ott, de nem is ülnek mindig könyvtárukban s íróasztaluk mellett, hanem fegyverrel vállaikon, erdőn mezőn, hínáron és bokrok között járnak-kelneks ha aztán könyvet írnak, annak címe: „Egy vadász naplójából.“*) Julian az időtájt egy kis novellát irt, s fölolvasta Würgernek. A német, ki különben gyűlölt minden vetélytársat, végighallgatá nyugodtan és figyelmesen, s midőn vége volt, fölkelt és sokáig nem szólt semmit. — Nos, mit szól hozzá ? — kérdé Julian bátortalanul. — Mit szóljak ? magamon kívül vagyok ! — kiáltá Würger, Juliánt átkarolva. Nem aludt egész éjjel, s másnap lelkesedésében megírta az előszót hozzá, mely tele volt a legragyogóbb gondolatgyémántokkal. És e mellett még sem ment soha másképp, csak föltett kalappal végig a szalonon , nem köszöntött senkit, még ha idegenek voltak is látogatóban. Durvaságait mindenkivel éreztette, könyvek között egész nap a kereveten feküdt,irt néhány sort, evett, mint a farkas, szerette a finom borokat és a jó étkeket. Gyöngéd csak önmaga iránt volt, a legkisebb sértésért sem maradt adós senkinek, míg ő, úgy látszik, hivatásának tekinté : másokat sértegetni, másokkal gorombáskodni. Rövid idő alatt mindenkivel hadilábon állott az egész házban. Közönséges természetének érdes kifakadásait csak Julian tűrte türelemmel, azon gondolattól vezéreltetve, hogy egy, a világtól üldözöttel jót tenni emberi kötelesség, s hogy nem is mondhat föl neki addig, míg szüksége van a mindennapi kenyérre. — Nos, mit szól ön az én idealistámhoz ? Nem marad-e hű magához minden viszonyok közt ? — Minden bizonynyal! — viszonzám. —Dere*) Turgenjew első művének címe. ................................................ ménylem, hogy Würger mindamellett nem sokáig állotta ezt ki. — Hallja csak tovább ! — mondá Kossow aszszony. — Minden ragaszkodás dacára, melylyel ama német bölcsészhez*) viseltetett, ki azt mondá: „Az alacsony, keskeny vállú, széles csipőjü és rövid lábú német csak az érzékiség ködétől áthatott férfi mondhatta szépnek !“ a mi németünk mégis nem volt megvetője a benaresi szent majmoknak.**) Nagy, idomtalan feje tele volt mindig pompáji fantáziával s ott, hol nem játszhatta önmaga a Faunt, másokat tolt előtérbe. Julian, nagylelkűségének egyik pillanatában, asylumunkba is felhozta magával és bemutatta nekem. Würger úgy bámult reám, mintha egy kiásott antik szobrot látna maga előtt. — Csodálatos asszonyaitok vannak ez országban ! Ha könyvben találom e nőt, azt hiszem, hogy az ókorból van plagizálva. Fiatal kárpáti farkas, ön igazán boldog, hogy ily görög márványból faragott nőt mondhat magáénak. S e pillanattól kezdve valóságos lázban volt, úgy hogy egy séta alkalmával, midőn Julian—szokása szerint — előre sietett, szerelmi vallomással állott elő, melyért midőn kinevettem, megszégyenülten és elkedvetlenülve, kimaradt házunktól. Julian nem kérdé, miért. Sokkal büszkébb volt, semhogy kiváncsi tudott volna lenni. Nem sokára azután, a nélkül, hogy egy árva szóval is búcsút vett volna, úgy otthagyta a Romaschkan-házat, mintha soha sem is lett volna benne. Kossow asszony új cigarettere gyújtott. — Eközben férjem fölségesen mulatott s a fürdőn egy szép, de könnyelmű Lodoiska nevű leánynyal szerelmi viszonyt kezdett. Lodoiska, ki anyjával együtt csekély nyugdíjra volt utalva, megragadta az alkalmat: magához kötni a férfiút, kit vagyonosnak hitt, s férjemet végre annyira elbolondította, hogy — szerencsémre — rólam egészen megfeledkezett. Megkönnyebbültem, s midőn őszszel férjem a városba költözött, viszonya tudatában épp oly könnyen mozoghattam, mint távolléte alatt. De amilyen szigorúsággal ellenőrizte egykor viszonyomat, épp annyira engedékeny lett most, és szemérmetlen az ő kicsapongásaiban. Lodolska számára egy kis lakást rendezett be házunkban, melyet az anyjával el is foglalt, sőt kénytelen voltam fogadni is őket, s megosztani velük páholyomat. December első napjaiban váratlanul elutazott Julian, pártja érdekében, Bukovinába. A válás eszemre térített. Mostohaanyám, egy nagytapasztalatú, bőkezű delnő, valamelyik nap hidegvérűen így szólt hozzám : — Nem látja-e, hogy Juliánt el fogja veszteni, hogy szerelme lassankint magában összehamvad ? De nem is érdemli ön meg. Ah! ha engem így szeretett volna valaki! A véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor egy hírneves festőnek az a gondolata támadt, hogy hazánk szép hölgyeiből egy képcsarnokot állít össze, és a sort velem kezdi meg. Ez oly diadal volt, mely, meg voltam győződve, Julian hamvadó szerelmét új lángra fogja lobbantani. A művész festvénye számára hercegi piperét választott. A kedvező ürügy kezem ügyébe esett, eladtam ezüstöm egy részét, és karácsonyra már annyira rendben voltam, hogy az elszakadt húrok helyett tíz ujjat akaszthattam nyakába. De olvassa ön naplóját ! „December 23. „Mi könnyen váltam meg tőle, és mennyire viharzik most lelkem, mi lázasan lüktetnek ereim, midőn újra találkoznom kell vele. Csak a távolban éreztem tisztán a láthatatlan, de nem elszakítható fonalat, melylyel fogva tart. Oh ! mennyire szeretem ! Édesanyámat csaknem közönyösen szoktam keblemre, és akaratlanul követem az örvényt, mely a hatalmashoz ragad. „Gyorsabban, gyorsabban!“ kiáltom újra meg újra a kocsisnak. A lovak száguldnak, a hó szikrázik és csikorog a kerekek alatt. Ott a kis házikó ! Az esti nap ablakain játszik, ragyogva, mintha ki volna világítva fogadtatásomra. A lépcsőkön felröpülök, az ajtó föltárul. — Anna! — Julian! „Kitárt karokkal felém rohan, s míg nekem legyökereztek lábaim és megvakulva, bátortalanul szorítom hozzám, addig ő szenvedélyesen csüng ajkaimon. — Enyém vagy hát ismét, drága szökevény !... Nem, többé soha sem bocsátlak el! (Folyt. köv.) *) Schopenhauer Arthur. **) Schopenhauer egy hasonlata. Vörösmarty fiatalkori leveleiből. (K.) Ma tizenöt éve, hogy a „Szózat“ költője a váci utcai Kappel házban meghalt. November 21-kén temették el. Mint Gyulai Pál írja: „Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatlan sora lepte el az utcákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú, halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy „megfogyva bár, de törve nem, és nemzet e hazán!“ Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban.“ Az irodalomnak illik, hogy e gyászünnep évfordulóin a jobb időkben is megemlékezték az elhúnyt költőről, kinek oly magas érdemei voltak és fennkölt művei vannak. Az emlékezet e tartozását mi ezúttal az által kívánjuk leróni, hogy a költőnek egy pár, 27 és 29 éves korából eredt baráti levelét közöljük. Ezek Aradra Fábián Gáborhoz, Ossián és Lucretius műfordítójához voltak írva, ki azokat pár hó előtt Gyulai Pálhoz küldé, ha netán ezeknek is némi hasznát vehetné Vörösmarty életrajzának egy második kiadásában. Nálunk azonban a legkitűnőbb művek sem hamar érik meg e szerencsét; ekkép, tisztelt dolgozótársunk szívességéből, lapunknak jutott az alkalom, hogy azokat közölhessük. Meg kell azonban előre jegyeznünk, hogy e levelek tartalmában kevés vonatkozás van irodalmunk akkori viszonyaira ha nem jellemzik a költő egyéniségét s akkori körülményeit, s mint ilyenek, érdekes ereklyék. Egyikben a 27 éves, s igy már nem kis érdemet szerzett költő nemes szerénységét látjuk; a másikban egy gyalogútiját kedélyesen írja le, s émi adatot nyújt a parádi fürdő akkori állapotáról. , „Pest, 15. febr. 1827“ kerttel igy ír: „Édes barátom ! Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrinyitől kölcsönvett Pegazusomat elcsalod alólam, s vele a regék tündérvilágában röpdösni fogsz. De csakhamar elűzte e félelmemet az a magasztalás, melyet rám halmozsz, úgyannyira, hogy ha gyönge ma volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedi azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Az én múzsácskám nem igen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha mögött téli bundájában, s a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz. Ki szeressen egy ily kelletlen teremtést ? De mégis szeretnem kell őt, mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: „mért nem lett püspökké ? " S mit mond a sors, mikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy „kapát“ emlegetett. Talán csak a mellett kell vala maradnom. Mit gondolsz, Gábor, micsoda parasztember lett volna belőlem ? Ha a helyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez állok; ahelyett, hogy a fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden fejtörés nélkül mesélgettem, vagy a „csak hajsz!“-ot ordítoztam volna. Talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék. — De ez magam előtt is igen sanyarú kép. Jobb így, mint van. Csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves felhőntúli világomban örömest röpdösnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: „mint eszünk esztendőre,Marti?“ Akkor nincs az a rész, ami erősen állna bennem, noha különben elég férfi vagyok. Azonban elég ezen a húron, most már nótára kezdjünk. „Salamon“ megjelent , fird meg, hogy adjam kezedhez a példányokat. Újat azóta semmit sem dolgoztam, s habozó vagyok: „Kont“-ot javítsam, vagy az új époszt folytassam. Március végéig itt maradok, azaz a Gyürki vagyis Szita-házban, második emeleten. Ami azon félelmedet illeti, hogy talán elpártolok vagy mi, azt bízvást leteheted, s akármint ritkulnak is soraim, legfölebbis azt mondhatod: „Na, e’bizonyosan megint azon töri fejét, hogy nem lett khinai császárrá !“ s erre azt következtetheted: majd eszére jön, s akkor, tudom, befelel fél esztendőre. Ilyen s hasonló biztatásokkal minden gyanút elűzhetsz, s ha néha borongós eszemmel (mert kié nem borong ?) nem sokat erek, egyszer vagy másszor majd helyrehozom. Az „Élet és litteratura“ készül. Ez minden újság, amit írhatok. Meg egy nyomorult magyar Lexicon Hartleben költségén, egy kálomista kántor csinálta. Csókollak é s maradok barátod : Vörösmarty Mihál.“ Kelt nélkül ugyanez időből: „Kedves barátom ! Te Gábor vagy, s én most Gergely deákról írok „Eger ostromáéban ; ne vedd hát rész névén, vagy ha akarsz: Gergelylyel porolj, hogy időmet elnyeli, mely miatt neked most bőven nem irhatok. Egy sor verset mégis ide írok: „Látlak-e ? Óh örök égy esztendők múlva, halálos“ — ezzel érd be addig, míg az „Auróra“ kijön, ott majd fogod utána olvasni: „Fergetegek közepett így látlak-e tégedet, Ida?“ Azonban ez talán már sok is, s hidd el, nem írnék többet, de mivel tollam teli van, csak kiírom belőle az int, feketét fehérre, hogy legalább kezem szenynyét lássad. Ne keress gyöngyöt e soraimban, mert akkor te vak tyúk, én meg szemétdomb lennék, hanem olvasd el őket, mint a vén dada olvasóját, melyen a mint vásott gombjait mormogva eregeti — szintúgy elmondja munkátlan cselédjeire a teremtettét, mintha nem is ő volna, aki imádkozik. Hasonlóképp cselekedjél te is levelem olvasásával, stb. Igaz, ha félj ősz, hozz egy pohár ménesit (de tőről!), mert igen szeretem az édeset, ha szinte a legszebb leány ajka is, amitől te, persze, hogy irtózol. Isten veled! Maradok még egy darabig „Eger“ vize partján, nagy sok iparkodással erőnek erejével is sóhajtozó és küzködő barátod : Vörösmarty M.“ Egy tépett levélből e sorokat közölhetjük: „Leveleink ezentúl nem az eddigiek lesznek, hanem a bölcseségnek, az elmésség szótárai, s csak néha darócai a gonosz hírre fölébredt káromkodásnak, leginkább pedig puha pamlagai az ábrándozó rózsaszerelemnek. Mert mi rózsább, mi boldogítóbb annál ? Aki nem szeret vagy soha sem szeretett, oly szegény, hogy élete minden tartalmát odadhatná egy szerelmes hernyó sóhajtásáért, s még akkor is véghetetlenül nyerne a cserében.“ — Ugyanő levélben van egy gúnyos vers is, e címmel: „Koczyra (Kovasóczyra) dicséret.“ „Lelked beteg, a költés benne gyöngy, Jól érts meg: nem csigából drága gyöngy, ] 144