Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-19 / 257. szám

kőzhetnék nyugaton az önök Koszonjával ? még Be­­ranger chansonjai is bádggadtak az övéi mellett, hát még Turgenjen! ? Az ő elbeszélései alatt úgy ér­zem magamat, mintha élve anatomice szétszednének. A mi költészetünk csak eszmék és érzületek költé­szete, az önöké az értelem és természet. Homér és Shakspeare költészete. Az önök költői nem szemüve­gen át nézik a világot, hanem ép, egésséges sze­mekkel, s hol mi csak egy színt látunk, ötöt látnak ők ott, de nem is ülnek mindig könyvtárukban s íróasztaluk mellett, hanem fegyverrel vállaikon, er­dőn mezőn, hínáron és bokrok között járnak-kelnek­­s ha aztán könyvet írnak, annak címe: „Egy vadász naplójából.“*) Julian az időtájt egy kis novellát irt, s fölolvasta Würgernek. A német, ki különben gyűlölt minden vetélytársat, végighallgatá nyugodtan és figyel­mesen, s midőn vége volt, fölkelt és sokáig nem szólt semmit. — Nos, mit szól hozzá ? — kérdé Julian bá­tortalanul. — Mit szóljak ? magamon kívül vagyok ! — kiáltá Würger, Juliánt átkarolva. Nem aludt egész éjjel, s másnap lelkesedésében megírta az előszót hozzá, mely tele volt a legragyogóbb gondolatgyémántokkal. És e mellett még sem ment soha másképp, csak föltett kalappal végig a szalonon , nem köszöntött senkit, még ha idegenek voltak is látogatóban. Dur­vaságait mindenkivel éreztette, könyvek között egész nap a kereveten feküdt,irt néhány sort, evett, mint a farkas, szerette a finom borokat és a jó étkeket. Gyöngéd csak önmaga iránt volt, a legkisebb sérté­sért sem­ maradt adós senkinek, míg ő, úgy látszik, hivatásának tekinté : másokat sértegetni, másokkal gorombáskodni. Rövid idő alatt mindenkivel hadi­lábon állott az egész házban. Közönséges természetének érdes kifa­­kadásait csak Julian tűrte türelemmel, azon gondo­lattól vezéreltetve, hogy egy, a világtól üldözöttel jót tenni emberi kötelesség, s hogy nem is mondhat föl neki addig, míg szüksége van a mindennapi ke­nyérre. — Nos, mit szól ön az én idealistámhoz ? Nem marad-e hű magához minden viszonyok közt ? — Minden bizonynyal! — viszonzám. —Dere­*) Turgenjew első művének címe. ................................................ ménylem, hogy Würger mindamellett nem sokáig állotta ezt ki.­ — Hallja csak tovább ! — mondá Kossow asz­­szony. — Minden ragaszkodás dacára, melylyel ama német bölcsészhez*) viseltetett, ki azt mondá: „Az alacsony, keskeny vállú, széles csipőjü és rövid lábú német csak az érzékiség ködétől áthatott férfi mond­hatta szépnek !“ a mi németünk mégis nem volt megvetője a benaresi szent majmoknak.**) Nagy, idomtalan feje tele volt mindig pompáji fantáziával s ott, hol nem játszhatta önmaga a Faunt, másokat tolt előtérbe. Julian, nagylelkűségének egyik pillanatában, asylumunkba is felhozta magával és bemutatta ne­kem. Würger úgy bámult reám, mintha egy kiásott antik szobrot látna maga előtt. — Csodálatos asszonyaitok vannak ez ország­ban ! Ha könyvben találom e nőt, azt hiszem, hogy az ó­korból van plagizálva. Fiatal kárpáti farkas, ön iga­zán boldog, hogy ily görög márványból faragott nőt mondhat magáénak. S e pillanattól kezdve valóságos lázban volt, úgy hogy egy séta alkalmával, midőn Julian—szokása szerint — előre sietett, szerelmi vallomással állott elő, melyért midőn kinevettem, megszégyenülten és el­­kedvetlenülve, kimaradt házunktól. Julian nem kérdé, miért. Sokkal büszkébb volt, semhogy kiváncsi tu­dott volna lenni. Nem sokára azután, a nélkül, hogy egy árva szóval is búcsút vett volna, úgy otthagyta a Romaschkan-házat, mintha soha sem is lett vol­na benne. Kossow asszony új cigarettere gyújtott. — Eközben férjem fölségesen mulatott s a fürdőn egy szép, de könnyelmű Lodoiska nevű leány­nyal szerelmi viszonyt kezdett. Lodoiska, ki anyjá­val együtt csekély nyugdíjra volt utalva, megragad­ta az alkalmat: magához kötni a férfiút, kit vagyo­nosnak hitt, s férjemet végre annyira elbolondította, hogy — szerencsémre — rólam egészen megfeledkezett. Megkönnyebbültem, s midőn őszszel férjem a vá­­rosba költözött, viszonya tudatában épp oly könnyen mozoghattam, mint távolléte alatt. De a­milyen szi­gorúsággal ellenőrizte egykor viszonyomat, épp annyira engedékeny lett most, és szemérmetlen az ő kicsapongásaiban. Lodolska számára egy kis lakást­­ rendezett be házunkban, melyet az anyjával el is foglalt, sőt kénytelen voltam fogadni is őket, s meg­osztani velük páholyomat. December első napjai­ban váratlanul elutazott Julian, pártja érdekében, Bukovinába. A válás eszemre térített. Mostoha­anyám, egy nagytapasztalatú, bőkezű delnő, valamelyik nap hi­­degvérűen így szólt hozzám : — Nem látja-e, hogy Juliánt el fogja veszteni, hogy szerelme lassankint magában összehamvad ? De nem is érdemli ön meg. Ah! ha engem így szeretett volna valaki! A véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor egy hírneves festőnek az a gondolata támadt, hogy ha­zánk szép hölgyeiből egy képcsarnokot állít össze, és a sort velem kezdi meg. Ez oly diadal volt, mely, meg voltam győződve, Julian hamvadó sze­relmét új lángra fogja lobbantani. A művész fest­­vénye számára hercegi piperét választott. A kedvező ürügy kezem ügyébe esett, eladtam ezüstöm egy részét, és karácsonyra már annyira rendben voltam, hogy az elszakadt húrok helyett tíz ujjat akaszthattam nyakába. De olvassa ön nap­lóját ! „December 23. „Mi könnyen váltam meg tőle, és mennyire vi­harzik most lelkem, mi lázasan lüktetnek ereim, mi­dőn újra találkoznom kell vele. Csak a távolban éreztem tisztán a láthatatlan, de nem elszakítható fo­nalat, melylyel fogva tart. Oh ! mennyire szere­tem ! Édes­anyámat csaknem közönyösen szok­tam keblemre, és akaratlanul követem az örvényt, mely a hatalmashoz ragad. „Gyorsabban, gyor­sabban!“ kiáltom újra meg újra a kocsisnak. A lo­vak száguldnak, a hó szikrázik és csikorog a kere­kek alatt. Ott a kis házikó ! Az esti nap ablakain játszik, ragyogva, mintha ki volna világítva fogad­tatásomra. A lépcsőkön felröpülök, az ajtó föltárul. — Anna! — Julian! „Kitárt karokkal felém rohan, s míg nekem le­gyökereztek lábaim és megvakulva, bátortalanul szo­rítom hozzám, addig ő szenvedélyesen csüng ajkai­mon. — Enyém vagy hát ismét, drága szökevény !... Nem, többé soha sem bocsátlak el! (Folyt. köv.) *) Schopenhauer Arthur. **) Schopenhauer egy hasonlata. Vörösmarty fiatalkori leveleiből. (K.) Ma tizenöt éve, hogy a „Szózat“ költő­je a váci­ utcai Kappel házban meghalt. November 21-kén temették el. Mint Gyulai Pál írja: „Pest em­beri emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fo­gatok számlálhatlan sora lepte el az utcákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú, halálával is a nem­zeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A fővá­ros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy köl­tőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy „meg­­fogyva bár, de törve nem, és nemzet e hazán!“ Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban.“ Az irodalomnak illik, hogy e gyászünnep év­fordulóin a jobb időkben is megemlékezték az elhúnyt költőről, kinek oly magas érdemei voltak és fennkölt művei vannak. Az emlékezet e tartozását mi ezúttal az által kívánjuk leróni, hogy a költőnek egy pár, 27 és 29 éves korából eredt baráti levelét közöljük. Ezek Aradra Fábián Gáborhoz, Ossián és Lu­cretius műfordítójához voltak írva, ki azokat pár hó előtt Gyulai Pálhoz küldé, ha netán ezeknek is némi hasznát vehetné Vörösmarty életrajzának egy máso­dik kiadásában. Nálunk azonban a legkitűnőbb mű­vek sem hamar érik meg e szerencsét; ekkép, tisztelt dolgozó­társunk szívességéből, lapunknak jutott az alkalom, hogy azokat közölhessük. Meg kell azon­ban előre jegyeznünk, hogy e levelek tartalmában kevés vonatkozás van irodalmunk akkori viszonyaira ha nem jellemzik a költő egyéniségét s akkori körül­ményeit, s mint ilyenek, érdekes ereklyék. Egyikben a 27 éves, s igy már nem kis érdemet szerzett költő nemes szerénységét látjuk; a másikban egy gyalog­­útiját kedélyesen írja le, s ém­i adatot nyújt a pa­­rádi fürdő akkori állapotáról. , „Pest, 15. febr. 1827“ kerttel igy ír: „Édes ba­rátom ! Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zri­nyitől kölcsönvett Pegazusomat elcsalod alólam, s vele a regék tündérvilágában röpdösni fogsz. De csakhamar elűzte e félelmemet az a magasztalás, melyet rám halmozsz, úgyannyira, hogy ha gyönge m­a volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy di­csérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedi azonban, hogy elragadtatásodat nem vi­szonozhatom. Az én múzsácskám nem igen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha mögött téli bun­dájában, s a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz. Ki szeressen egy ily kelletlen teremtést ? De mégis szeretnem kell őt, mert mikor a mészáros le­üti a marhát, azt mondja mentségül: „mért nem lett püspökké ? " S mit mond a sors, mikor engem ínsé­gekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy „kapát“ emlegetett. Talán csak a mellett kell vala maradnom. Mit gondolsz, Gábor, micsoda paraszt­ember lett volna belőlem ? Ha a helyett, hogy a föl­dön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötény­hez állok; a­helyett, hogy a fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden fejtörés nélkül mesélgettem, vagy a „csak­ hajsz!“-ot ordítoztam vol­na. Talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék. — De ez magam előtt is igen sanyarú kép. Jobb így, mint van. Csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves felhőntúli világomban örömest röpdösnék, megkor­­dul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: „mint eszünk esztendőre,Marti?“ Akkor nincs az a rész, a­mi erősen állna bennem, noha kü­lönben elég férfi vagyok. Azonban elég ezen a hú­ron, most már nótára kezdjünk. „Salamon“ meg­jelent , f­ird meg, hogy adjam kezedhez a példá­nyokat. Újat azóta semmit sem dolgoztam, s habozó vagyok: „Kont“-ot javítsam­­, vagy az új époszt folytassam. Március végéig itt maradok, azaz a Gyür­­ki vagyis Szita-házban, második emeleten. A­mi azon félelmedet illeti, hogy talán elpártolok vagy mi, azt bízvást leteheted, s akármint ritkulnak is so­raim, legfölebbis azt mondhatod: „Na, e’bizonyosan megint azon töri fejét, hogy nem lett khinai császár­rá !“ s erre azt következtetheted: majd eszére jön, s akkor, tudom, befelel fél esztendőre. Ilyen s hasonló biztatásokkal minden gyanút elűzhetsz, s ha néha borongós eszemmel (mert kié nem borong ?) nem sokat erek­, egyszer vagy másszor majd helyreho­zom. Az „Élet és litteratura“ készül. Ez minden új­ság, a­mit írhatok. Meg egy nyomorult magyar Le­xicon Hartleben költségén, egy kálomista kántor csi­nálta. Csókollak é s maradok barátod : Vörösmarty Mihál.“ Kelt nélkül ugyanez időből: „Kedves barátom ! Te Gábor vagy, s én most Gergely deákról írok „Eger ostromáéban ; ne vedd hát rész névén, vagy ha akarsz: Gergelylyel porolj, hogy időmet elnyeli, mely miatt neked most bőven nem irhatok. Egy sor verset mégis ide írok: „Látlak-e ? Óh örök égy esz­tendők múlva, halálos“ — ezzel érd be addig, míg az „Auróra“ kijön, ott majd fogod utána olvasni: „Fergetegek közepett így látlak-e tégedet, Ida?“ Azonban ez talán már sok is, s hidd el, nem írnék többet, de mivel tollam teli van, csak kiírom belőle az int, feketét fehérre, hogy legalább kezem szeny­­nyét lássad. Ne keress gyöngyöt e soraimban, mert akkor te vak tyúk, én meg szemétdomb lennék, ha­nem olvasd el őket, mint a vén dada olvasóját, me­lyen a mint vásott gombjait mormogva eregeti — szintúgy elmondja munkátlan cselédjeire a terem­tettét, mintha nem is ő volna, a­ki imádkozik. Ha­sonlóképp cselekedjél te is levelem olvasásával, stb. Igaz, ha félj ősz, hozz egy pohár ménesit (de tőről!), mert igen szeretem az édeset, ha szinte a legszebb leány ajka is, a­mitől te, persze, hogy irtózol. Isten veled! Maradok még egy darabig „Eger“ vize part­ján, nagy sok iparkodással erőnek erejével is sóhaj­tozó és küzködő barátod : Vörösmarty M.“ Egy tépett levélből e sorokat közölhetjük: „Le­veleink ezentúl nem az eddigiek lesznek, hanem a bölcseségnek, az elmésség szótárai, s csak néha darócai a gonosz hírre fölébredt káromkodásnak, leginkább pedig puha pamlagai az ábrándozó rózsa­szerelemnek. Mert mi rózsább, mi boldogítóbb an­nál ? A­ki nem szeret vagy soha sem szeretett, oly szegény, hogy élete minden tartalmát odadhatná egy szerelmes hernyó sóhajtásáért, s még akkor is véghe­­tetlenül nyerne a cserében.“ — Ugyanő levélben van egy gúnyos vers is, e címmel: „Koczyra (Kovasó­­czyra) dicséret.“ „Lelked beteg, a költés benne gyöngy, Jól érts meg: nem csigából drága gyöngy, ] 144

Next