Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-25 / 262. szám
— Térdelj le, add meg magad! — Nem ! A szép nő fölkacag és ostorozni kezdi. Vére kicsordul a kegyetlen csapások alatt, míg jótékony aléltság nem veszi körül. Amint magához tér, pompám selyem nyugágyban pihen, és lábainál a szép asszony ül. — Kiálltad a próbát, — mondá, — férfi vagy ! Tied vagyok, ha még szeretsz! Az idegen kitárja karjait, két büszke kebel dobog egymáson, két dacos ajk forr össze egy csókban. Kossow asszony nevetett. — Képzelje most már Juliánt, mint e különös történet hősét, és engem az ostorral kezemben, engem, ki elalél, ha vért lát. És mégis arra gondoltam, hogy kielégítem szeszélyes képzőimeit, regényes vágyait. Hűségéről meg voltam győződve, de reszkettem a jövőtől. „Minél inkább csak egyedül nekem szenteli magát, — mondom magamban, — annál kevesebb alkalmam van próbára tenni szilárdságát. És mi történik akkor, ha eszményképe egyszer csak mint élő lény, elébe lép ? — kérdem. — Ellene tud-e majd állni a kisértésnek? és mikor jő ez alak?“ A kétség éjjel-nappal kínzott. Ekkor egyszerre egy különös gondolat villant meg agyamban. De nem olvassa ön el e hihetetlen kalandot naplójából ... itt ... itt .. . fönn. És fehér, átlátszó ujjaival a kitűzött helyre mutatott. — De megálljon csak! És fölkelt, egy sötét dobozból porfödte levelet vett elő és szétbonta előttem. — Nos, mit lát ? — kérdé, a karszékre dőlve, melyben ültem, és vállaimon áttekintve. Szerfölött eredeti tollrajz volt az, mely álarcos bált ábrázolt. A háttér a számos gyertya lángjától éles világításban úszott, az előtérben egy oszlop mély árnyékában, hasonlóan egy mély titokhoz, fekete dominóban álarccal arcán, egy nő magaslik fenyegetőleg, míg lábainál félig térdre bocsátkozva, egy fiatal ember hever, arcán éles s lelkes vonásokkal. — De im, olvassa ! — mondá Kossow asszony. Engedelmeskedtem. „Hamvazószerda. Már majdnem reggel van, és én még mindig nem találok nyugalmat, még mindig nem tudok igazán eszmélni. Mi mindent éltem keresztül két nyomorult rövid óra alatt ! Még ütemreimpázásán lüktetnek, s agyam összes erejével igyekszik a megfoghatatlant megfoghatóvá varázsolni. „A lámpa mindegyre emészti önmagát újabb meg újabb lobogásaival, a halvány reggeli világosság bágyadtan hat át az ablak tábláin, és én még mindig mozdulatlanul, nyitott szemekkel álmodom.Lassan egy szép nő lebeg el előttem, sötét, tömött fürtöktől démonian árnyalva, fekete-bársony álcával arcán, nagy, nyugodtan lángoló szemeit reám szegezve. Most elém áll és inteni, fenyegetni látszik, és ismét hallatszik ama borzalmasan édes nevetés, mely véremet megfagyasztá. „Meg akarom kísérleni, e sajátságos kalandot, e csodaszerű jelenetet megörökíteni, mielőtt az a reggeli köd csalékony árnyában végképp elenyészik. „Alkonyatkor Annához mentem és a gyermekeket ott találtam, kik barátságosan terjesztik felém kis kezeiket, sőt a kis Lola szép, piros ajkait csókra is nyújtá. Oly jól esett ez .Elkezdtünk „fekete Péter“-t játszani és a kis bohó ujjongott, mint kis pacsirta, midőn szabad volt neki korommal egy pár szemüveget rajzolni. „Nem emlékszem már, mint került a szó a hamvazószerdai bálra a nemesi kaszinóban. Anna kérdé: szándékom-e azt meglátogatni ? — Mi jut eszedbe, nélküled ? — válaszolom. — Miért ne ? Még hölgyeink azt hihetik, hogy oly kevéssé vagyok biztos leírásodban, te én édes foglyom, hogy szoros zár alatt kell téged tartanom. Kérlek, menj ! „Fejemet tagadólag ráztam. — És ha én parancsolom ! ? — Te parancsolod ? — Úgy van, én parancsolom . .. mert ... dem lásd magad, hogy puszta szeszély-e ? „Ezzel kebléből egy összegyűrt kis rózsaszínű levélkét vont elő, mely a szobát hirtelen kábító ibolya-illattal tölté el. A borítékon Anna címe volt. Idegen női kéz betűi voltak ezek, Göthestylben odavetett nagy, szabad vonásokkal. „A tartalom így hangzott : „Ha van önnek bátorsága, imádója hűségét kemény próbára tenni, küldje őt ma az álarcosbálba. Suleika.“ „A pecséten grófi korona volt. — Érted tehát, miért kell menned az én kedvemért ? — Engedelmeskedem! pápai tanár e sorok írójának elbeszélte. „Kis tanuló voltam — úgy mond — 1841-ben, midőn egy hideg és esős decemberi napon legelőször láttam Petőfit. Messziről mutatták tanulótársaim, e szóval: „Az ott Petrovics !“ melynek az a jelentése volt, hogy ő az egyetlen s talán első „obsitos katona“ az iskolában, és én meg is néztem jól a bozontos hajú ifjút, ki egy ócska katonaköpenyben, katonasipkával fején, a nagy porta alatt levő iskolai hirdetményeket olvasta. Természetesen nem a későbbi nagy költőt bámulták benne a gyermek szemei, hanem a katonát, ki most diákká lett. De ez első látás oly mélyen bevésődött emlékezetembe, hogy noha később több ízben láttam s honvédkoromban is, dicsősége tetőpontján, mégis emlékezetem, ez alakját őrzi leghívebben.“ Külsejének ily leírását egy volt tanulótársától is hallottam, aki azonban hozzátette, hogy „akkor nem sok érő ember volt, mert nem barátkozott mindenkivel, hanem e helyett előadásai végeztével szobájában ágyára dőlve, egész nap is olvasott.“ És íme, a „nem sokérő,“ de „mindig olvasgató“ ember ma Petőfi Sándor, míg ez utóbbi elbeszélőm valamelyik dunántúli eklézsiában egyszerű falusi tanító! És most nézzünk be lakására ! Jókai Mór a „Tarka Élet“-ben leírja, hogy a pápai kollégiummal szemben volt az ő tanuló korában egy kis fehér ház, s abban volt egy még kisebb fehér szoba, melyben Petrovics Sándor, Orlai Petrich Soma és Jókai laktak együtt. E kis szoba volt a három ifjú ábrándjainak és ragyogó terveinek, örömének és bújának szemlélője; ennek négy fala között élt egykor, ifjan s talán — a nélkülözések dacára is — boldogan, az a három egyén, ki most mindegyik dísze nemzetünknek: Petőfi a költő, Jókai a regényíró, és Orlai a festő. Ha e ház — mely ma is megvan kis szobájával és csöndes környezetével — külföldön volna, ma már márványtábla hirdetné egykori lakóit, nálunk azonban elég, ha a helybeli tanulók idősbjei közül néhány néhanapján megemlékezik Jókai anna leírására, s arról e házra. Pedig sehol sem volna inkább helyén az emléktábla, mint ott, ahol száz meg száz „Midőn a gyermekek elhagytak bennünket, Anna csevegve térdeimre ült, és ajkimat nedvesre csókolt. Végre mosolyéra egy csöndes ásitást fojtott vissza, gyönyörű tagjait könnyűn vonogatta és suttogó : — Már ideje bálba menni, és én álmos vagyok. — Neheztelsz ? — Nem ! „Kocsit vettem, lakásomon átöltözködtem és tíz óra felé már a teremben voltam, hol a fölpiperézett nagy tömeg már tolongott s előkelő hölgyek, kik köpenyüket hanyag és lebocsáták, hogy telt, hófehér vállaikat mutathassák, csinos lányok élénk, kihívó tekintettel s blazirtaracsok, kik szemüvegeik dacára, mely orrukat összecsipteté, nem akarják a fehér vállakat észrevenni, s elegáns álarcosok, kik örök hallgatást látszottak fogadni, tarka vegyülékben egymást válták föl. „Céltalanul engedtem magamat a csillogó tömeg által vitetni. „Ekkor vállamat egy könnyűd, villanyos ütés érinté, egy fekete keztyűbe rejtett kis női kéz érintése volt. Midőn visszafordultam, két magas termetű előkelő dominós állta el utamat, az egyik lángoló vörösben, mintha vérbe lett volna mártva, a másik pedig tetőtől talpig komor feketébe öltözve. Mindkettő sajátságos és titokteljes volt. — Itt vagy tehát! — szólt a fekete hölgy német nyelven. — E szerint van bátorságod ? — Bizonyságot kívánsz ? — Te eljöttél, és ez nekem elég bizonyság ! „Ezzel karon fogott, s mig a vörös öltözetü a tömeg között eltűnt, engedett engem néhány pillanatig szótlanul bámulni. Tetőtől talpig pompás nehéz bársonyba volt öltözve, mely sajátságos fényben csillogott, s alakjának sötét méltóságot kölcsönzött. Ruhája hosszú uszályban húzódott utána, a bő felöltő sejtetni engedte büszke alakjának bájos idomait, a finom kezet a hosszú, fekete keztyű, a hajat pedig a csuklya tökéletesen elfödte, a bársony álarcról széles, sűrű csipke hullott alá, úgy, hogy az egész alakból csak a sötét szemek voltak láthatók, melyeknek lángja gyújtóan és nehézkesen lobogott felém. Megragadtam zsebkendőjét, melyet önkényt átengedett; egy pompás hímzésü grófi koronát láttam rajta. — Nos, ismersz talán? — kérdé gúnyosan. — Nem ismerlek ! (Folyt, köv.) Ifjú olvasná naponkint, hogy évtizedek előtt kik laktak ama házat. Kisérjenek el most olvasóim a néhány lépésnyire levő régi kollégiumi épület egyik termébe, hol régebben a mostaninál lelkesebb ifjúság tartotta „képzőtársulati“ gyűléseit. Nem csak Pápán volt ez így 1848 előtt, hanem a soproni „magyar társaság“ keletkezése (1790) óta majdnem minden magyar tanodában. Összegyűltek hetenkint egyszer az ifjak, munkáikat fölolvasták, azokat megbirálták, szavaltak s eszméiket kicserélték. Időtöltésnek tetszett az egész, s valóban az is volt, de a legnemesebb minden időtöltés között. Pápán is alakult, Tarczy Lajos buzdítására s elnöklete alatt, egy ily társulat 1840 körül, mely azóta folyvást fönáll, habár a buzgalom ma már meglanyhult is iránta. Akkor a levegő is tele volt lelkesültséggel, s a munkásság is más volt, mint a mostani. Akkor nem volt elég az egymásközti eszmesurlódás, hanem összeköttetésbe léptek más önképző körökkel; értesítették azokat működésük szelleméről és irányáról; megbíráltatták kiválóbb dolgozataikat, s e jótékony mozgalom hatása valóban meg is látszott az akkori nemzedéken; ily előzmények nélkül nem igen folyt volna le forradalmunk sem annyi erélylyel, lelkesültséggel és hazaszeretettel! Ez átalános nemzeti mozgalomhoz járult Pápán az az előny is, hogy Tarczy fölkérte akadémiai tagtársait is koronkint a pályamunkák bírálatára, s Vörösmarty, Czuczor, dr. Kovács Pál, Csatskó Imre és Karvassy (akkor Karpff) Ágostontól ma is őriz bírálatokat a kör kis levéltára. Mily buzdító hatással lehetett az a szűk látkörű tanulóra, midőn egy Vörösmarty, kire az „Athenaeum“ akkori szorgalmas olvasói egész pietással tekintettek, első kísérleteikre megtette észrevételeit! E „képzőtársulat“-nak volt Petőfi is egyik legtöbbet dolgozó tagja. A jegyzőkönyv szerint körülbelül fél év alatt tizennégy művet adott be, két bírálatot olvasott, hatízben szavalt, s vagy öt művet pályázott. Petőfi Sándor pápai élete. A 19 éves Petőfi életéből közlök néhány kisebb fontosságú adatot. Tudom, hogy e töredékek kevés életrajzi anyagot tartalmaznak, de talán mégis nyújtanak néhány vonást a költő jelleméhez. Itt ugyan még csak a kezdővel van dolgunk, ki egy régi szabású kálvinista kollégium ódonszerű falai közt tanulja ismerni az életet és embereket, de akinek lelke már ekkor mélyebb és tapasztalás edzettebb volt, mint bármely más 19 éves ifjúé. De ha semmi újat nem adnék is, elégnek tartom e közlemény indokolására azt, hogy Petőfi életére vonatkozik. Köztudomású dolog, hogy költőnk 1841 első felében a katonaságtól megszabadult, s ez év nyarán két hónapot szüleinél töltött Majd Pestre ment, de — saját szavai szerint — „kedvező szél nem fúrán“ szinészszé lett, s Dunántúl néhány kisebb helyen föl is lépett, azonban a vándorszínészi élet sanyarúságai visszavitték félbeszakított tanulmányaihoz. E végett fölkereste Sopront és Pozsonyt, de eredménytelenül, miután e helyeken nem volt miből élnie. Ekkor ment, 1841 őszén, Pápára, hol a fiatal, lelkes Tarczy Lajos főtanodai tanár vette pártfogása alá, így tölthetett el — igaz, hogy itt sem ragyogó anyagi helyzetben — egy évet, 1841 novemberétől 1842 július végéig. Ez utóbbi év novemberében ismét fölment Pápára, de ekkor már — mint maga mondja egy levelében : — „itt sem volt semmi alkalma, melylyel a nyomorú filléreket élte tengetésére megszerezhette volna,“ s e miatt oda kellett hagynia e tanodát is; a következő év tavaszán azonban újra megnézte, mert Szeberényi Lajoshoz írja Pestről 1843 julius 21-kéről: „Husvét után, hogy Pápáról elmentem, stb., de úgy látszik, ez volt utósó látogatása Pápán. Az élet ránehezedett egész terhével, s űzte az ország egyik szélétől a másikig. Visszatérvén pápai életére, lerajzolom akkori külsejét úgy, amint azt egy derék és tudományos 1166