Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-25 / 262. szám

— Térdelj le, add meg magad! — Nem ! A szép nő fölkacag és ostorozni kezdi. Vére ki­csordul a kegyetlen csapások alatt, míg jótékony aléltság nem veszi körül. A­mint magához tér, pompám selyem nyug­ágyban pihen, és lábainál a szép asszony ül. — Kiálltad a próbát, — mondá, — férfi vagy ! Tied vagyok, ha még szeretsz! Az idegen kitárja karjait, két büszke kebel dobog egymáson, két dacos ajk forr össze egy csókban. Kossow asszony nevetett. — Képzelje most már Juliánt, mint e különös történet hősét, és engem az ostorral kezemben, en­gem, ki elalél, ha vért lát. És mégis arra gondol­tam, hogy kielégítem szeszélyes képzőimeit, regé­nyes vágyait. Hűségéről meg voltam győződve, de reszkettem a jövőtől. „Minél inkább csak egyedül nekem szen­teli magát, — mondom magamban, — annál ke­vesebb alkalmam van próbára tenni szilárdságát. És mi történik akkor, ha eszményképe egyszer csak mint élő lény, elébe lép ? — kérdem. — Ellene tud-e majd állni a kisértésnek? és mikor jő ez alak?“ A kétség éjjel-nappal kínzott. Ekkor egyszerre egy különös gondolat villant meg agyamban. De nem­­ olvassa ön el e hihetetlen kalandot naplójából ... itt ... itt .. . fönn. És fehér, átlátszó ujjaival a kitűzött helyre mutatott. — De megálljon csak! És fölkelt, egy sötét dobozból porfödte levelet vett elő és szétbonta előttem. — Nos, mit lát ? — kérdé, a karszékre dőlve, melyben ültem, és vállaimon áttekintve. Szerfölött eredeti tollrajz volt az, mely álarcos bált ábrázolt. A háttér a számos gyertya lángjától éles világításban úszott, az előtérben egy oszlop mély árnyékában, hasonlóan egy mély titokhoz, fekete do­minóban álarccal arcán, egy nő magaslik fenyegető­­leg, míg lábainál félig térdre bocsátkozva, egy fiatal ember hever, arcán éles s lelkes vonásokkal. — De im, olvassa ! — mondá Kossow asszony. Engedelmeskedtem. „Hamvazó­szerda. Már majdnem reggel van, és én még mindig nem találok nyugalmat, még min­dig nem tudok igazán eszmélni. Mi mindent éltem keresztül két nyomorult rövid óra alatt ! Még ütem­­reim­pázásán lüktetnek, s agyam összes erejével igyekszik a megfoghatatlant megfoghatóvá vará­zsolni. „A lámpa mindegyre emészti önmagát újabb meg újabb lobogásaival, a halvány reggeli világosság bágyadtan hat át az ablak tábláin, és én még min­dig mozdulatlanul, nyitott szemekkel álmodom­.Lassan egy szép nő lebeg el előttem, sötét, tömött fürtöktől démonian árnyalva, fekete-bársony álcával arcán, nagy, nyugodtan lángoló szemeit­­ reám szegezve. Most elém áll és inteni, fenyegetni látszik, és ismét hallatszik ama borzalmasan édes nevetés, mely véremet megfagyasztá. „Meg akarom kísérleni, e sajátságos kalandot, e csodaszerű jelenetet megörökíteni, mielőtt az a reggeli köd csalékony árnyában végképp elenyészik. „Alkonyatkor Annához mentem és a gyerme­keket ott találtam, kik barátságosan terjesztik fe­lém kis kezeiket, sőt a kis Lola szép, piros ajkait csókra is nyújtá. Oly jól esett ez .Elkezdtünk „fekete Péter“-t játszani és a kis bohó ujjongott, mint kis pacsirta, midőn szabad volt neki korommal egy pár szemüveget rajzolni. „Nem emlékszem már, mint került a szó a ham­­vazó­szerdai bálra a nemesi kaszinóban. Anna kérdé: szándékom-e azt meglátogatni ? — Mi jut eszedbe, nélküled ? — válaszolom. — Miért ne ? Még hölgyeink azt hihetik, hogy oly kevéssé vagyok biztos leírásodban, te én édes foglyom, hogy szoros zár alatt kell téged tartanom. Kérlek, menj ! „Fejemet tagadólag ráztam. — És ha én parancsolom ! ? — Te parancsolod ? — Úgy van, én parancsolom . .. mert ... de­­m lásd magad, hogy puszta szeszély-e ? „Ezzel kebléből egy összegyűrt kis rózsaszínű levélkét vont elő, mely a szobát hirtelen kábító ibolya-illattal tölté el. A borítékon Anna címe volt. Idegen női kéz betűi voltak ezek, G­öthe­stylben odavetett nagy, szabad vonásokkal. „A tartalom így hangzott : „Ha van önnek bátorsága, imádója hűségét ke­mény próbára tenni, küldje őt ma az álarcos­bálba. Suleika.“ „A pecséten grófi korona volt. — Érted tehát, miért kell menned az én ked­vemért ? — Engedelmeskedem! pápai tanár e sorok írójának elbeszélte. „Kis tanuló voltam — úgy mond — 1841-ben, midőn egy hideg és esős decemberi napon legelőször láttam Petőfit. Messziről mutatták tanulótársaim, e szóval: „Az ott Petro­vics !“ melynek az a jelentése volt, hogy ő az egyetlen s talán első „obsitos katona“ az iskolában, és én meg is néztem jól a bozontos hajú ifjút, ki egy ócska katonaköpenyben, katonasipkával fején, a nagy porta alatt levő iskolai hirdetményeket olvasta. Természetesen nem a későbbi nagy költőt bámulták benne a gyermek szemei, hanem a katonát, ki most diákká lett. De ez első látás oly mélyen bevésődött emlékezetembe, hogy noha később több ízben lát­tam s honvédkoromban is, dicsősége tetőpontján, mégis emlékezetem, ez alakját őrzi leghívebben.“ Külsejének ily leírását egy volt tanulótársától is hallottam, a­ki azonban hozzátette, hogy „akkor nem s­o­k é­r­ő ember volt, mert nem barátkozott min­denkivel, hanem e helyett előadásai végeztével szo­bájában ágyára dőlve, egész nap is olvasott.“ És íme, a „nem sokérő,“ de „mindig olvasgató“ ember ma Petőfi Sándor, míg ez utóbbi elbeszélőm valame­lyik dunántúli eklézsiában egyszerű falusi tanító! És most nézzünk be lakására ! Jókai Mór a „Tarka Élet“-ben leírja, hogy a pápai kollégiummal szemben volt az ő tanuló korában egy kis fehér ház, s abban volt egy még kisebb fehér szoba, melyben Petrovics Sándor, Orlai Petrich Soma és Jókai laktak együtt. E kis szoba volt a három ifjú ábrándjainak és ragyogó terveinek, örömének és bújának szemlé­lője; ennek négy fala között élt egykor, ifjan s ta­lán — a nélkülözések dacára is — boldogan, az a három egyén, ki most mindegyik dísze nemzetünk­nek: Petőfi a költő, Jókai a regényíró, és Orlai a festő. Ha e ház — mely ma is megvan kis szobájával és csöndes környezetével — külföldön volna, ma már márványtábla hirdetné egykori lakóit, nálunk azonban elég, ha a helybeli tanulók idősbjei közül néhány néhanapján megemlékezik Jókai anna leírá­sára, s arról e házra. Pedig sehol sem volna inkább helyén az emléktábla, mint ott, a­hol száz meg száz „Midőn a gyermekek elhagytak bennünket, An­na csevegve térdeimre ült, és ajkimat nedvesre csó­­ko­lt. Végre mosolyé­ra egy csöndes ásitást fojtott vissza, gyönyörű tagjait könnyűn vonogatta és sut­togó : — Már ideje bálba menni, és én álmos vagyok. — Neheztelsz ? — Nem ! „Kocsit vettem, lakásomon átöltözködtem és tíz óra felé már a teremben voltam, hol a fölpiperézett nagy tömeg már tolongott s előkelő hölgyek, kik köpenyüket hanyag és lebocsáták, hogy telt, hófehér vállaikat mutathassák, csinos lányok élénk, kihívó tekintettel s blazirt­aracsok, kik szemüvegeik da­cára, mely orrukat összecsipteté, nem akarják a fe­hér vállakat észrevenni, s elegáns álarcosok, kik örök hallgatást látszottak fogadni, tarka vegyülékben egy­­mást válták föl. „Céltalanul engedtem magamat a csillogó tömeg által vitetni. „Ekkor vállamat egy könnyűd, villanyos ütés érinté, egy fekete keztyűbe rejtett kis női kéz érin­tése volt. Midőn visszafordultam, két magas termetű előkelő dominós állta el utamat, az egyik lángoló vörösben, mintha vérbe lett volna mártva, a másik pedig tetőtől talpig komor feketébe öltözve. Mind­kettő sajátságos és titokteljes volt. — Itt vagy tehát! — szólt a fekete hölgy né­met nyelven. — E szerint van bátorságod ? — Bizonyságot kívánsz ? — Te eljöttél, és ez nekem elég bizonyság ! „Ezzel karon fogott, s mig a vörös­ öltözetü a tömeg között eltűnt, engedett engem néhány pilla­natig szótlanul bámulni. Tetőtől talpig pompás ne­héz bársonyba volt öltözve, mely sajátságos fényben csillogott, s alakjának sötét méltóságot kölcsönzött. Ruhája hosszú uszályban húzódott utána, a bő fel­öltő sejtetni engedte büszke alakjának bájos ido­mait, a finom kezet a hosszú, fekete keztyű, a hajat pedig a csuklya tökéletesen elfödte, a bársony álarc­ról széles, sűrű csipke hullott alá, úgy, hogy az egész alakból csak a sötét szemek voltak láthatók, me­lyeknek lángja gyújtóan és nehézkesen lobogott fe­lém. Megragadtam zsebkendőjét, melyet önkényt át­engedett; egy pompás hímzésü grófi koronát lát­tam rajta. — Nos, ismersz talán? — kérdé gúnyosan. — Nem ismerlek ! (Folyt, köv.) Ifjú olvasná naponkint, hogy évtizedek előtt kik lak­tak ama házat. Kisérjenek el most olvasóim a néhány lépésnyi­re levő régi kollégiumi épület egyik termébe, hol régebben a mostaninál lelkesebb ifjúság tartotta „képzőtársulati“ gyűléseit. Nem csak Pápán volt ez így 1848 előtt, hanem a soproni „magyar társaság“ keletkezése (1790) óta majdnem minden magyar ta­nodában. Összegyűltek hetenkint egyszer az ifjak, munkáikat fölolvasták, azokat megbirálták, szaval­tak s eszméiket kicserélték. Időtöltésnek tetszett az egész, s valóban az is volt, de a legnemesebb minden időtöltés között. Pápán is alakult, Tarczy Lajos buzdítására s el­nöklete alatt, egy ily társulat 1840 körül, mely azóta folyvást fönáll, habár a buzgalom ma már meglany­­hult is iránta. Akkor a levegő is tele volt lelkesült­­séggel, s a munkásság is más volt, mint a mostani. Akkor nem volt elég az egymásközti eszmesurlódás, hanem összeköttetésbe léptek más önképző körökkel; értesítették azokat működésük szelleméről és irá­nyáról; megbíráltatták kiválóbb dolgozataikat, s e jótékony mozgalom hatása valóban meg is látszott az akkori nemzedéken; ily előzmények nélkül nem igen folyt volna le forradalmunk sem annyi erélylyel, lelkesültséggel és hazaszeretettel! Ez átalános nemzeti mozgalomhoz járult Pápán az az előny is, hogy Tarczy fölkérte akadémiai tag­­társait is koronkint a pályamunkák bírálatára, s Vö­rösmarty, Czuczor, dr. Kovács Pál, Csatskó Imre és Karvassy (akkor Karpff) Ágostontól ma is őriz bírá­latokat a kör kis levéltára. Mily buzdító hatással lehetett az a szűk látkörű tanulóra, midőn egy Vö­rösmarty, kire az „Athenaeum“ akkori szorgalmas olvasói egész pietással tekintettek, első kísérleteikre megtette észrevételeit! E „képzőtársulat“-nak volt Petőfi is egyik leg­többet dolgozó tagja. A jegyzőkönyv szerint körül­belül fél év alatt tizennégy művet adott be, két bírá­­latot olvasott, hatízben szavalt, s vagy öt művet pá­lyázott. Petőfi Sándor pápai élete. A 19 éves Petőfi életéből közlök néhány kisebb fontosságú adatot. Tudom, hogy e töredékek ke­vés életrajzi anyagot tartalmaznak, de talán mégis nyújtanak néhány vonást a költő jelleméhez. Itt ugyan még csak a kezdővel van dolgunk, ki egy régi szabású kálvinista kollégium ódonszerű falai közt tanulja ismerni az életet és embereket, de a­kinek lelke már ekkor mélyebb és tapasztalás ed­zettebb volt, mint bármely más 19 éves ifjúé. De ha semmi újat nem adnék is, elégnek tartom e közle­mény indokolására azt, hogy Petőfi életére vonat­kozik. Köztudomású dolog, hogy költőnk 1841 első felében a katonaságtól megszabadult, s ez év nyarán két hónapot szüleinél töltött Majd Pestre ment, de — saját szavai szerint — „kedvező szél nem fúrán“ szinészszé lett, s Dunántúl néhány kisebb helyen föl is lépett, azonban a vándorszínészi élet sanyarúsá­­gai visszavitték félbeszakított tanulmányaihoz. E végett fölkereste Sopront és Pozsonyt, de eredmény­telenül, miután e helyeken nem volt miből élnie. Ekkor ment, 1841 őszén, Pápára, hol a fiatal, lelkes Tarczy Lajos főtanodai tanár vette pártfogása alá, így tölthetett el — igaz, hogy itt sem ragyogó anya­gi helyzetben — egy évet, 1841 novemberétől 1842 július végéig. Ez utóbbi év novemberében ismét föl­ment Pápára, de ekkor már — mint maga mondja egy levelében : — „itt sem volt semmi alkalma, mely­­lyel a nyomorú filléreket élte tengetésére megsze­rezhette volna,“ s e miatt oda kellett hagynia e ta­nodát is; a következő év tavaszán azonban újra megnézte, mert Szeberényi Lajoshoz írja Pestről 1843 julius 21-kéről: „Husvét után, hogy Pápáról elmentem, stb., de úgy látszik, ez volt utósó látoga­tása Pápán. Az élet ránehezedett egész terhével, s űzte az ország egyik szélétől a másikig. Visszatérvén pápai életére, lerajzolom akkori külsejét úgy, a­mint azt egy derék és tudományos 1166

Next