Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)
1870-12-01 / 267. szám
Julian ez áldozatot is minden panasz nélkül, férfiasan és megadással tette. Ha jött, nyakig gombolós fekete selyemruhában vagy új, kockás, fekete-vörös pongyolámban a divánon heverve talált. A kedvelt prémes kacabajka porlepetten az állótükrön lógott. Júlián a sarokban foglalt helyet s mulattatni, fölvidítani iparkodott, mígnem Mezischewski belépett ; ekkor vette kalapját és távozott, hogy számomra ismét pénzt keressen. Még egy pikáns adalék azon időből a nők természettörténetéhez. Egyik napon konyhámat tisztogattattam, és előtte való este kijelentem, hogy másnap délben a legközelebbi csapszékből hozatok ebédet. Délben egy bérkocsin, a város legelső vendéglőjéből, finom, pompás ételek érkeztek, még egészen frissen, melegen. Mezischewski jegye volt mellé helyezve. Ahelyett, hogy boszankodtam volna, elragadott e figyelem, és nem jutott eszembe, hogy könnyű neki idegen pénzzel, Julian pénzén kedveskedni. Különben ez időben egyik esemény a másikat követte. Barwizka Wally bizonyos Durak nevű tanulóval szerelmi viszonyt kezdett, ki házassággal biztatgatta, pedig öt év óta az első államvizsga mellett gubbaszkodott. Egy este Wally lábaimhoz borult, és könyek között rimánkodott: ne taszítsam el őt magamtól, hogy anyának érzi magát, és nincs többé bátorsága családjához térni. Én elég gyönge voltam őt magamhoz venni. Nos, és így Durak úr is otthonossá tette magát nálam, és naponkinti unalmas, izetlen,kétértelmű élceivel az érintkezést Juliánnál tökéletesen únttá tette szemem előtt. Lakásom, mint valami szállóhely, folyvást tele volt idegenekkel, kik a kilincset egymás kezébe adták. Barwizka asszony, lányai: Wally és Ottilia, fia, a tiszt, gróf Henryk, Mezischewski, Blotnizky, Durak és ez utóbbinak néhány tanulótársa, annyira elfoglaltak, hogy többé nem kínálkozott egy alkalmas perc sem, melyben tanúk nélkül pár szót is válthattunk volna. Mindennek dacára Julian fáradhatatlanul gondoskodott háztartásomról. Igaz, hogy napról-napra tartózkodóbbnak, zárkózottabbnak mutatkozott, de azért nem panaszkodott, sőt homlokát is csak ritkán ráncolá, pedig jól látta, hogy e had mint élősködik rajtam, mint szürcsölik kávémat és beámat, mint szívják cigaretteimet, és Wally miként viseli el sorba kalapjaimat, öltönyeimet és ruháimat, úgyannyira, hogy köztünk valódi „tulajdonközösség“állott be, így közeledett Julian névnapja, s ez igazán nem csekély zavarba hozott. Miként fogadjam őt ? Hogy ünnepeljük meg e napot ? Mit tegyünk ? Mezischewski kisegített. — Nem szabad figyelmetlenül mellőzni ! — mondá Mezischewski lengyelül. — Juliánt gyanakvóvá tehetné, és katasztrófát idézhetne elő. Kegyednek ez este föl kell áldoznia magát. Annyira jutottunk már, hogy áldozatról volt szó, ha azt cselekedtem, mi utójára is kötelességem, azelőtt pedig legfőbb üdvöm volt. — Senkinek sem szabad ez este megjelenni, sem Duraknak, sem nekem, és kegyed pompás teveszélyt fog rendezni. — Pezsgő is legyen ! — mond Wally. — Úgy van, pezsgő is ! — erősíté a nemes barát. — És vegye föl prémes kis kabátját! — ajánlá Mezischewski előzékenyen. — De az újat, a hermelinszegélylyel, — suttogó Wally lesütött szemekkel, — mert az ibolyakéket én veszem magamra. — És kegyednek úgy kell viselnie magát, hogy ... s Mezischewski súgott valamit. Vérem árulólag tódult fejembe. — Gondolja ön ? — egy mély sóhaj tört elő keblemből. Mezischewski vállat vont, és egykedvűleg folytatta cigarette-készítését. Midőn Julian az előttem örökké feledhetetlen este a szalont, bhea-asztalt, s a gőzölgő samovart oly hosszú idő óta ismét ünnepélyes, barátságos színben találta, arcán szelíd vidámság ömlött el. — Hol van Kossow asszony? — kérdé Wallyt, ki a mellékszoba ajtajában állt. Nem voltam képes egy vidám nevetést visszatartani, és a csinos lányka mögött bújósdit játszva, lassan, csintalanul emelked-S nem is nevezik öntelennek. Ő nyílt, lelkesedő, nem tapad a mindennapi dolgokhoz, aspirációi vannak; talán még azzal a névvel is megtisztelik, hogy „magas lelkű,“ de nem öntelesen, kivéve, midőn a férfiak szólnak róla, kik őt megvetik. Mert a férfiak benső megvetéssel viseltetnek iránta. A nőt, akinek semmi súlypontja nincs, s kinek önmegtartóztatása oda lesz minden alkalommal, veszik annyiba, amennyit ér, s kevés kedvetlenséget, s még kevesebb boszankodást éreznek annak a hiányán, ami hiányzik. Valóban, a férfiak átalában oly keveset várnak a nőktől, hogy ezeknek ostobaságaik természetes dolgok gyanánt vézetnek, mint amiket várni lehetett. Ők hasonlítanak a házassághoz, vagy az angol éghajlathoz, vagy a lutricédulához, vagy az először megnyergelt paripához, s el kell fogadni őket jóvarészra, ahogy éppen kiütnek, igen nagy valószínűségével annak, hogy az eldőlés hamarább a rész felé lesz. De az öntelen férfi menthetetlen. Ő teher vagy nevetség tárgya, s mindkét esetben rész érzést kelt. A klubban, a kártyaasztal mellett, az üzletvilágban, otthon, bárhol legyen és bármit tegyen, mindig nyakkal esik a bajokba, s barátait is magával rántja; folytonosan civakodván egy szalmaszálon, egész nyerseséggel igazságtalanságokat követvén el, s azután hevesen mentegetvén magát; szilajon hadonászván az egyik pillanatban, s térdre esvén a másikban, s oly félszeg az egyik helyzetben, mint a minő szánandó a másikban. Szerelmes lesz az első látásra, s egész bolondot csinál magából ismeretlen terrénumon , míg a férfiakkal kész örök barátságot esküdni vagy örök ellenségeskedést fogadni, mielőtt ideje lett volna valamit ismerni gyűlöletének vagy szeretetének tárgya felől. Következésképp folyvást gyanús nevekkel kerül összeköttetésbe, és a legfurcsább helyzetekbe jut. Szörnyen bízik magában minden alkalommal, s hajlandó a leghatározottabb állításokra olyan dolgok közül, amelyekről mit sem tud, s amelyeket azután kénytelen visszavonni s elismerni, hogy tévedt. De épp úgy telve van önmegalázódással is, midőn — mint a csapongó ambíció — túllépett erején, s bajok és hibák közé keveredett véletlenül. Meggondolatlan fogadásokat tesz oly dolgokra, melyek iránt a legjobban van értesülve, mint maga mondja, s vissza nem tartható azok által, kik tudják, hogy milyen ostobaságot követ el, s azt meg tem föl. Midőn Julian a csillogó selyemruhát és hermelinszegélyü kacabajkát megpillantá, mosolyogva nyújtá kezét, fürteimet ajkaival érinté, és ismét nyugodtan elfoglalta szokott helyét a sarokban. — Jöjj tehát közelebb! — kérem kacér fejmozdulattal. Julian velem szemközt foglalt helyet, és arcán annyi elégültség és jóság tükröződött. Ezután beáztunk, ettünk és csevegtünk; pezsgőzés közben poharamat kihivólag koccintottam az övéhez, Beranger kis vig dalát énekeltem, melyet Julian annyira kedvelt, lábaimmal futólag lábahegyét érintem , de ő mindennek dacára megtarta egykedvű, vidám és hideg modorát. És higgye meg, midőn ily szeretetteljesnek és e mellett mégis oly szilárdnak és nyugodtnak láttam, oly mentsen minden szenvedélytől szemben bájaim teljes pompájával , ekkor szerelmem még egyszer teljes erejével föllángolt, és csak egy gondolatom volt, és reszkettem a vágytól: Juliánt még ma meghódítani, és még egyszer tökéletes rabszolgámmá tehetni. Intésemre Wally elhagyta a szobát. Hirtelen fölhajtottam néhány pohár pezsgőt, elkezdtem hőségről panaszkodni, föld alá járkáltam, azután váratlanul keblére dőltem és karjaimat nyaka köré fontam. — Így majd még jobban fölhevülsz! — mondá Julian. E szavaknál fényében az iróniának legtávolabb nyoma sem volt, de oly hidegség rejlett abban, mely bódulttá tett. Becsületemet hittem játékra téve, ha őt a fellegekből lábaimhoz nem ránthatom. — Igazad van, — viszonzom, — de a bor fejembe szállt, és álmos vagyok. — Távozzam tehát ? — kérdé Julian szeretetteljesen. — Hogy gondolhatsz ilyet ? — kiáltám. — Miattad legkevésbé sem tartózkodom. Kívánsz talán egy cigarettet ? — Kérlek ! A gyertya lángjánál rágyújtottam egyre, és elég gonosz voltam azon nedvesen, a mint ajkaimtól elvontam, nyújtan át neki, s karomat fejem alá téve, végigfeküdtem az ottománon. (Folyt, köv.) is fizeti a tekeasztalnál a legroszabb játszó mellé áll egy esetleges jó lökés következtében, s a whistben biztosan a vesztő félre fogad ; a pénzpiacon merész spekulációkba megy bele, ahol saját számítása szerint legalább is egy fazék pénzt fog nyerni, s ahonnan üres zsebekkel jő vissza, amint neki óvólag előre megmondták, csatlakozik mindenféle kétes tervekhez és még kétesebb tervelőkhöz, s lebeszélni lehetetlen. Árkádias hite van az egész világ erényében. Az ilyen rohanó szélmalom-ember valóságos zsákmánya a piszkos spekulánsok és csalóknak; ő az, akinek rábeszélhetősége és hajlékony, jó természete a szelet adja legalább feléhez ama rothadt vállalkozásoknak, melyek naponkint a felszínen úsznak. Tele bizalommal embertársai iránt, s hittel egy fényes jövőben, amelyet csupán csak jó szerencse, és nem nehéz munka által kell megszerezni: nem tudja rávenni magát, hogy akár az emberekben, akár az eszközökben kételkedjék, ha csak szélaalomsága a gyanakodás alakját nem ölti fel, amikor meg tele van vádakkal, amelyek ellen egy gyermek is könynyen védhetné magát, s kételkedik a legbiztosabb befektetésekben. Modorára nézve az öntelen ember bizalmas és kedveskedő. Lehet pártfogoló vagy enyelgő, saját természetének hajlamai szerint. Ha az első , akkor „kedves barátom“-nak nevez, és bátorítólag veregeti vállaidat; ha a második, iskolás diákok móljára átkarolja nyakát minden nevezetesebb embernek, aki elég szerencsétlen vele ismeretségben lenni, s elnevezni „vén cimborának,“ „nagy férfiúnak,“ vagy ahogy épp szájára jő a szó. A nőkkel való bizalmaskodása rendkívül sértő, tréfás neveket ad nekik, vagy keresztnevükön nevezi őket a terem egyik végétől a másikig; enyeleg, tréfál velük, hizeleg nekik csupa testvéri gyöngédséggel, körülbelül olyan hosszú ismeretség után, ami más férfit alig vinne tovább, mint a néma főhajtástól a kézfogásig. Átalában modora elég arra, hogy a legszilárdabb jóhírnevet kompromittálja, és a lehető legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet egy nőt, ki egyéb körülményeinél fogva különösen ki van téve a rágalomnak és félreértetésnek, az, ha esetleg van barátai közt egy ilyen energetikus hajlamú férfi, ki folyvást azt nézi, hogy mi módon tehetne számára valami hasznos szolgálatot, s ki rajta van, hogy észreve- Az öntelen férfi. (B. F.) Az öntelen*) nő képe, aki csupa szív és semmi agyvelő, csupa benyomás és semmi súlypont, mindnyájunk előtt ismeretes ; ismerjük őt vagy híréből, vagy személyes ismeretség folytán, épp úgy, mint az ábécét. De korántsem vagyunk annyira ismerősek az öntelen férfi eszméjével, pedig ilyen férfiak léteznek, ha nem is oly számosan, mint nővéreik, mégis elegendő számmal arra nézve, hogy egy külön, tisztán fölismerhető típust kiadjanak. Az öntelen férfi a lehető legtávolabbi lény a férfiúnak közönséges eszményétől, amint azt a nők saját képzelődésükben megteremtik. A nők szeretik úgy festeni a férfiakat, mint akik kérlelhetlenül igazságosak, de mégis gyöngédek, nyugodtak, komolyak, önmagukon uralkodók, de azért tele jól fékezett szenvedélyekkel; nagy szivek, egyik szemükkel kegyelmesen nézve rád, ha úgy akarod, különben mellőzni tudják az egész világot. Göthék, egyetlen gyönge szöglettel szívükben, Bettina számára, ahol a szerelem uralkodik a bölcseség fölött, másként mindenben — az egy szerelmet kivéve — erősek, mint a titánok, hatalmasak, mint az istenek, és változhatlanok, mint a végzet. Ők megbocsátanak bármit a férfiúnak, akik férfias az ő mintájuk és eszményük szerint. Még a vadságig terjedő nyerseség is megbocsáttatik, ha a hősnek elég derekas melle és testalkata, s hozzá hatalmas szenvedélyei vannak, amelyeket csak éppen hogy kormányozhat, mindig föltéve, hogy erősen szeret is egyszersmind. A parasztasszony, aki megkívánja férjétől, hogy megverje, ha szereti, igazi női típus, jobb szeretvén még a durvaságot is szerelemmel, mint a semmi szerelmet. De egy öntelen férfi, amint férfiak által férfiak közt ítéltetik, valami oly idegen lény az ő eszményük mellett, hogy igen kevesen ismerik meg, midőn látják. *) E szó : „öntelen“ szokatlan nálunk. De miután a fogalom kifejezésére, melyet magába foglal, nincs szokásos szavunk, kénytelenek vagyunk használni, hozzá egy kis magyarázatot írván. Öntelen vagy éntelen az olyan ember, akinek énje, egyénisége határozottabb körvonalaiban hiányzik. Az angol „gushing“-nak, a német „zerfliessend“nek (szétfolyónak, szétömlőnek) nevezi. Fölvett szavunk arra a formára van képezve, mely szerint „éntudat“-ból lett „öntudat.“ B. F. 1188