Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-29 / 24. szám
Tárca New-Yorkiból. — Január 11. —A new-yorki purgatórium. — „Castle Garden “ — A kivándorlók statisztikájából. — A new-yorki újév. — Nyájas gratuláció Grant-hoz. — A magyar egylet Sylveszteréje. — New-yorki magyar bál. — A Ruttckay-fiúk. (L. P.) Leírtam múltkori levelemben *) a tengeri utazás kellemeit és kellemetlenségeit; most azt írom le, hogy mint szállítják partra az érkezett utasokat, s hogy mily sokfélén kell egy utasnak keresztülesnie, míg nyugodt kedélylyel azt mondthatja: „Végre Amerikában, New-Yorkban vagyok!“ A kivándorlókat szállító nagy hajókhoz rendesen a megérkezés utáni másodnap egy kisebb gőzös érkezik, s ennek oldalához egy más hajó van akasztva, mely inkább valami faszinhez, semmint hajóhoz hasonlít. A harang feladására mindenki a fedélzetre siet, s a vámhivatalnokok megkezdik a vizsgálatot. Podgyászt talán csakis az osztrák pénzügyőrök tudnak jobban földúlni, mint az Egyesült Államok vámhivatalnokai. Pedig e rendkívüli szigor itt is, mint mindenütt, sokszor csak szmleges, mivel tudok esetet, hogy alattomban a kézbe csúsztatott három font sterling oly kellemes benyomást tett a szabad ország egy buzgó hivatalnokára, miképp szemhányva csúsztatá keresztül egy angol ismerősömnek ékszerekkel telt három ládáját, melyért a rendes úton is nem kevesebb, mint ötven-száz dollár behozatali díjt kellett volna fizetnie. Podgyászáról mindenki külön jelvényt kap, mely sám szerint megy. Midőn e mindenesetre igen kellemetlen vizsgálat el van végezve, átszállnak az utasok a kisebb hajókra, s megindulnak mosolygó arccal a „Castle Garden“ felé, melyen ha keresztülmentek, oly szabadok, hogy bátran mehetnek a szélrózsa minden irányában. De keresztüljutni, az már nem könnyű dolog! Először is elosztják az utasokat nemzetiségek szerint. Az angolok az elsők, mivel ezek az izlandiakkal együtt rendesen legszámosabbak ; ezeket követik a németek, utánuk a franciák, svédek, olaszok, stb. A „Castle Garden,“ mely hajdanában erőd volt, jelenleg a kivándorlókat pártfogoló némes társaság tulajdona. E társulat oly intéesszetté alakítá át az épületet, hogy az érkező idegen ott valóban mindent föltalál, ami csak neki ily ismeretlen országba érkezte után szükséges lehet. Az épület középterme kör alakú, melyet széles karzat fut körül. A központtól kiindulva, csillagalakban van felosztva a tér, úgy, hogy ha több hajó érkeznék egyszerre, azok utasai el legyenek választva egymástól. Minden osztályból egy keskeny kis folyosó vezet el egy emelvény előtt, melyen az Írnok ül, ki egy nagy könyvbe írja az érkezettnek nevét, születési helyét és utazási célpontját.Ezután az utasok más, rekesztett osztályba jutnak, melynek közepén egy magas kathedra áll, honnan egy valóban ágyú hangú egyén olvassa föl mindazok neveit, kiknek a társaságnál letett levelük vagy pénzük van. Mily figyelemmel hallgatják ezt az utasok, kik közt oly sokan vannak, kik rendesen csak itt találkoznak rokonaik vagy barátaik soraival és segélyével! Ez ügy rendbe hozatván, fölolvassák azok neveit, kikre az épület e célra berendezett termében ismerősök vagy rokonok várnak. Nem egy örömkiáltás és előleges könyek fakadtak azok kebeléből és szeméből, kik meghalták, hogy a testvér vagy rokon, kit tízhúsz év óta nem láttak, csak néhány lépésnyire várakozik rájuk, hogy keblükre szorítsák egymást, kárpótlását az oly hosszú idei távollétért. Magam is meg valók lepetve, midőn hallám nevemet fölolvasni. Pedig rokonom nincs itten, de egy derék, hű barát: Záhonyi Gyula (a pesti „honvéd“-csapláros fia) értem jött, hogy szívélyes kalauzom legyen e rám nézve ismeretlen országban. Egymást soha személyesen nem ismertük, s mégis évek óta barátok valánk, csupán levelezés által. S ha két magyar találkozik New-Yorkban, hogy ne lenne különben is egyszerre jóbarát ? A „Castle Garden“ nagytermében van pénzváltó intézet is, hol a naponkint több ízben változó láb szerint lehet beváltani bármilyenféle pénzt. Ez az intézet is a társaság ellenőrködése alatt áll,hogy az utas semmi csalásnak ne legyen kitéve. És bár én nem szeretem, hogy a német oly embertelenül gázolja most a szép Franciaország földjét, itt szívemből mondom, hogy mégis derék egy nép az, mely meszsze földön ily jól gondoskodik fiairól! Van berendezve ez intézetben egy vasúti ügynökség is, hol szintén rintmentesen kaphatni utasítást az Egyesült Államok őszes vaspályái és gőzi hajó járásai felől, sőt vasúti jegyeket is válthatni azonnal. Azok részére, kik minden ismerős nélkül érkeznek ide, az épületben több nagy alvóterem áll berendezve, hol a kivándorló 48 órán át ingyen lakhatik és étkezhetik. Az épület körül köralakban futnak a nagy podgyászraktárak, és a kivándorlók, de csakis ezek podgyászát díjmentesen szállítja el a társaság. Érdekesnek tartom még megemlíteni a „Castle Garden“ vámhivatalát, különösen az ott alkalmazott „szép americain lady“-t, ki három-négy nyelvet beszél, és akinek nincs más kötelessége,mint irodájában azon nőket megvizsgálni vagy levetkőztetni, kik ruházatjuk vagy viseletük folytán csempészet gyanújába estek. Például az én megérkezésem előtt is egy angol nő került ki vizsgáló kezei közül, ki különben már Angliából jelezve volt, s kinek ruhái közt bevarrva nem kevesebb, mint 20,000 dollár értékű lopott gyémántot találtak. Azonnal át is adták a később érkezett angol rendőrbiztosnak. A „Castle Garden“-ben működő német társulatot mindenesetre a legnagyobb elismerés illeti meg. Azok száma is ezrekre megy, kik ez intézet jótéteményeit élvezték és élvezni fogják. Az 1870-ben New-Yorkba érkezett bevándorlók száma: 212,190, míg 1869-ben : 258,989 volt. A múlt évben tehát a bevándorlás az itteni kikötőben 47,790-nel volt kevesebb, minek oka leginkább a porosz-francia háború kitörése lehet. De dacára ennek, mégis a németek jöttek legtöbben, számuk 74,368 ra emelkedvén, míg az izlandiaké 65,168, az angoloké 38,340, a skótoké 10,731-re. Magyarország és Ausztria nincsenek külön fölvéve, s szintén a németek közé számítvák, ami nem igazság akkor, midőn pontosan tudatják, hogy Portugálból öt, Törökországból pedig egy érkezett. A „Castle Garden“-t elhagyva, a világhírű „Broadway“-on haladtunk, föl egészen a „City-Hall“ig, mely épület bár csinos, de nem áll összhangzatban New-York nagyságával. Most terveznek egy hozzáméltóbb új városházat. Itt a lóvonatú vaspályára ültünk föl, elmenve lakásunkra, hol Braun hazánkfiánál pompás magyar ebéd várt bennünket. Minden együtt volt, a paprikától kezdve a káposztásrétesig, a mi csak egy magyar ebédhez kell. Hazánkfiai itt úgy élnek, mint Sz Újévi első számunkban jelent meg. Szerk. 112 - Az emberek csakhamar azt vették észre, hogy Péter nagyon kezd sűríteni a kerületi főnök házánál, s hogy ott mindennapi vendég lett. A kerületi főnök kistermetű, telt szakálú, vidám kedélyű özvegy ember volt; apró szeme, kis szája, piciny orra éppen nem tette arcát mutatóssá, szóval semmi különöst nem lehetett rajta észlelni, ha csak nevét nem tartjuk annak, melyről ritkán nevezték őt, úgy hívták, hogy: Kapison. Leányával, Párosával lakott. Egésséges, vidám fiatal leány volt ez. A faluszélen laktak ők együtt, s hány gyalogösvényt vertek zöldséges kertjükön át! Ennek pedig nem volt egyéb oka, mint az, hogy a falu fiatalai minduntalan azon jártak keresztül-kasul. Akár az erdőbe, akár a mezőre szándékoztak menni, az egyre ment, a legrövidebb út a főnök zöldségeskertjén vezetett át. És tessék elhinni, hogy valóban ez volt a legrövidebb út , mert ha e kerten valaki átmenni nem akart, hogy az erdőre vagy mezőre juthasson, egy nagy mocsárt kellett megkerülnie. Mindazok a fiatalok, kik a kerten áthaladtak, meg nem állhatták, hogy az ablakba is ne vessenek egy tekintetet. Igen, mert Parasa egész napon át az ablaknál ült; a főnök leányának semmi dolga sem volt. Parasa, mintha nem is látná, nem is ismerné az ott elmenőket, egyre dalolgatott gondtalanét! És a leányka ez által nem egy-két fiatal ember fejét zavarta meg, s nem egynek ragadta el kebelnyugalmát. Parasa tudta ezt, s ez őt mulattató. A falubeliek átalában sejték és tudták, mily szívfájdalmakat idéze elő Parasa, s midőn Péter a főnök házához járogatni kezdett, mindenki annyira elbámult a fölött, mintha az almafán diót vettek volna észre. A fehérnép csak súgott-búgott és számitgatni kezdte, mikor lesz a lakodalom s mennyit ad a főnök aza hozományúl, eltöprenkedtek ama gondolatnál, mily szörnyű férj válik Péterből, s mily életre Lsz Parasa kárhoztatva! Péternek nagynénje házról-házra járt és kért mindenkit, hogy higgjen istenben. — Hiszen mi hiszünk istenben!— válaszolok neki, tee."Jj — Nos, ha önök istenben hisznek, — szólt, — akkor verjék le azt a leányt, hogy valahogy Péterhez ne menjen nőül. Erre aztán senki sem válaszolt semmit. Ekközben az idő haladt, de Péter még nem lépett föl kérőül. Elmúlt az ősz, sőt még a tél is. A falu népe csak várta egyre, mikor lesz már az eljegyszés, de hiába, még mindig nem lehet, annak semmi neszét venni. Parasa mélázó, merengő, lett. Ami a főnököt illeti, ez mivel sem törődött. Ez nyugodt ember volt, s kibékült az egész világgal. Ha várt valamit, nem türelmetlenkedett, s mindig ezzel biztató magát: „Én ő vetettem a magot,majd kinő az, ha akar, s meghozza gyümölcsét, ha neki úgy tetszik , ha nem , nem azzal sem törődöm! Ugyan miért emészsze magát azzal az ember? Csak a boszúság ölné meg az embert, az lenne belőle!“ Ha a gazdászatnál így gondolkozott, épp igy volt ő az életben minden dologgal. Péter mindinkább sűrített a főnök házánál. A Parasa után sóhajtozók lassan kint mindig távolabb tárták magukat ama ház tájától, mintha csak valamit éreztek volna a levegőben, épp úgy, mint a gyermekek, kik szétszélednek s odahagyják a játszótért valamely félelmes ember megpillantására, boszúsan engedték át a tért, de azért mégis csak viszavonultak. Mindez nagyon kellemetlenül hatott Parasára, minthogy elhagyatva érezte magát. Gyakrabban tekintgetett ki az ablakon s mosolygóbb pillantásokat vetett az ott áthaladókra, mint egykor ; még mindig azt láttató, mintha gyönyörködnék a felé lövelő epedő tekintetekben és a hozzá fölszálló sohajokben. — Parasa, — mondák neki hölgytársai, — ugyan hogy határozhatná el Péter magát arra, hogy téged szeressen, holott te oly bohókásan viseled magadat ? Parasanak jól estek az efféle beszédek, és nevetve kérdé a fiatal leánykákról : — Nos, mi lenne belőle, ha nem tudna is megszeretni ? — Hát aztán forgolódik-e sokat körülted ? Ért-e a széptevéshez ? Mit beszél veled ? Mikor lesz a menyegző ? — Aki nagyon sokat akar tudni, az nem fog vén kort érni! — mondó ilyenkor Parasa tréfásan, habár szíve sajgott is ekközben. Péter még nem nyilatkozott előtte. Ő szerelmes volt és hallgatott. De miért ? Miért tartózkodik ő annyira ? Hányszor várta pedig Parasa őt az utcaajtóban esténkint, elfogult szívvel... És ő belépett a házba a főnökhöz, anélkül, hogy megállott volna egy pillanatra s melegebben üdvözölte volna, mint átalában bárki más! Bezzeg voltak olyanok, kik nem igy viselték volna magukat irányában?! Mások esős időben is el elvonultak ablaka alatt, mig mások, utat és fáradságot nem kimélve, csak azért is elhaladtak előtte, hogy egy pillanatra láthassák. És az utcán tömegesen követték őt, ki azért, hogy pár szót, ki pedig, hogy egyetlen pillantást válthasson vele. És őt ez egykor oly nagyon mulattatta! Most pedig oly rideg, oly szomorú lett egyszerre élete. Szive erősen dobogott és fájdalmasan szóratt el. Mi történt vele az idők folyamában ? Parasa hallgatag lett, s magába zárkózott; nem dalolgatott többé. El-elüldögélt tenyerébe hajtva fejét, búlra merülve, s szemét ábrándozva jártatá a mezőn... Egy este Péter meglátogatá őket s a többi közt emlité, hogy el akar utazni. Parasa csaknem jéggé dermedt. — És hová vezérlend az isten ? — kérdé a főnök. — A földesuriság nejével a ’városba utazom. Én kulcsárja leszek. — És ő az egész telet a városban tölti, nemde ? — Úgy van elhatározva, hogy az egész telet ott fogja tölteni. — No, akkor legalább újra olcsóbb áron juthatunk a gabonához. Majd is átkozni fog minket Markoff, a búzakereskedő, hogy elpártoltunk tőle! Parasa pedig folytonosan csak azt forgatta elméjében: „Az egész telet a városban tölti!“ (Folyt. köv.)