Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)

1871-01-13 / 10. szám

a korányt-e, vagy az esthajnalt ? Abban az órában kell festeni, a melyben élünk, s figyelni, hogy fes­téklapunkon meglegyen minden szín , melylyel óráink hatásait visszaadhassuk. A nyugatnak épp úgy van saját szépsége, mint a keletnek. Az a bíbor, az a zöldes arany, az a türkizféle árnyék­lat, mely már a saphir színébe olvad föl, e gazdag színek, melyek égnek és szétoszolnak a végső tűz­ben, azok a meglepő alakú felhők, melyeken a vilá­gosság egy-egy pillanatra átárad, s melyek olyanok­nak tetszenek, mint valami levegőt Bábel összeom­lása : mindezek nem nyújtanak-e épp annyi gyö­nyört s költői kést, mint akár Auróra maga, rózsa­szín ujjúval, melyet nem szándékozunk kicsinyleni ? Hisz már oly régen volt, hogy elröpültek a Hórák, melyek a Guido mennyezetén voltak láthatók, meg­előzve a nap diadalkocsiját! A kritika — hogy visszatérjek rá — nagyot hi­bázott, midőn Lisztnél csupán a munkát, erőltetést, sőt túlcsapongást s a makacs elszántság lázát vélte látni, noha egy nagy egyéniségnek épp természetes — mert könnyűd és szabad — fejlődésével állt szem­ben. Az ő „Poémes symphoniques“-jai, elárasztva kimondhatlanul sajátos és új illattal, nem kerültek neki többe, mint másoknak egy köznapi munka. Én nem kicsinylem a kritikát. Vannak szép diadalai, például ha egy lángelme, kit korán fölis­mert s dicsérte, s kiért — nem félve sem a neve­téstől, sem a sértéstől — bátran kitette magát a so­kaság előtt: egyre növekszik s magát mintegy túl­szárnyalva, többet vált be, mint a­mennyit róla a kritika —­előfutárként — a lángelme nevében a nyil­vánosságnak ígért. Szerintem: a kritika föladata nem is abból áll, hogy mindig csak a nagy mesterek nyo­mán járjon, az ő világos útj okát kövesse, hagyomá­nyukat átvegye, rendezze, becsű alá vegye, csupán azért, hogy az emlékszobort minél jobban emelje értékében. Kétségkívül az ily kritika is tiszteletre­méltó mert komoly és tudományos, magyaráz, mutat, osztályoz, kutat és megállapít, rejtett szépségeket s nehezen érthető alkotásokat tár föl, mint Aristard­ a Homér költeményeit, Tieck a Shakspeare műveit, újabban Nohl pedig Beethovent. Az ilyenek tudo­mányos belátással, hosszú előkészülettel boncolják a zene és költészet remekeit: vestigia semper adóra. De e kritika mellett, mely lassan jár és gondolkozik, leülve a csöndes könyvtárban s figyelmesen szemlél­ve egy-egy komoly mellszobrot, van egy másik is, mely élénkebb s nagyobb érintkezésben áll az élet zajával és a nap kérdéseivel; újabb s könnyebb hadi fegyverzetet visel, s a kortársaknak adja a jelt. E kritika nem bírja az idő döntő támaszát, s egyedül saját erejére van utalva. Neki magának kell a láng­elmét föltalálni, sejteni, kijelölni a sok versenyző kö­zül, aztán ha ez megvan , annak sorsához csatolja a magáét, választottját körülveszi szeretetével és taná­csaival, s nem gondolva a nyilvánosság ellenzéseivel és a középszerűségek taszigálásaival, azt kiáltja —­ mint hajdan koronáslők előtt a hírnök: — „helyet!“ A lángelme előtt jár, mint egykor ura előtt a vérte­zett lovag. Hugo Viktor mondja a költőkhöz: „Nous tenons pvur hitter dans l’aréne lyrique Tói la lance, moi les coursiers.“*) Egyébiránt, ha a kritika nem is segíti elő a költő vagy író diadalát, bekövetkezik az mégis, habár későbben, lassabban, súlyosb küzdelmek után. Mind a lángelmének, mind a kritikának előny, ha fölismerve az igazi szellemet, nem késik annak ér­tékét hirdetni. Vannak azonban túlóvatos kritikusok, kik egy lángelmét csak akkor hirdetnek, midőn azt már tíz év óta ismeri a világ, s akkor órájukra nézve, komolyan mondják : „Íme, a nap kel!“ pedig a világ már delet számít. De köszönettel tartozunk az ilye­neknek is, mert vannak, kik még folyvást tagadják a napot, mert kelését nem ők jósolták meg előre. Ha a költő vagy zeneíró, kinek szüksége van a hír­névre, vagy legalább a biztatásra, hogy azt eléri, az ily elmékre támaszkodnék, kiknek helyeslése az an­tik fenyegetést követi: „pede poena claudo,“ ak­kor korán veszi bne erejét, s a terhet ledobná vállairól, mielőtt az első állomáshelyre érne. Ám ha a kritika csak annyit tesz is, hogy a félreismert tehetségtől ébe­ren elhárít némely sebet, melyet kaján irigység vagy egy ügy­ü pedantéria akart ütni; ha ellenmérget nyújt, hogy a Zoilesek mérgét megfoszsza erejétől; ha csak a tiszteletreméltó „reviewers“-ek nehéz lövegét vonja is magára, munkája hálás, mert ezzel már erélyesen mozdítá elő a költői művek szülemlését. Mindamel­lett a kritika soha se tulajdonítja nagy mértékben magának egy-egy lángelme diadalát, nehogy ezáltal az ó-tragédiák dajkaszerepét öltse magára. Diderot beszél Montaigne egy épp oly hiú, mint szemérmes kiadójáról, a­ki — szegény! — mindig fülig pirult, valahányszor előtte az „Essais“-k íróját említék. A kritika ne hasonlítson soha a kiadóhoz. Bár tagad­­hatlan érdemei vannak, főképp az­által, hogy a jelt adá­s vezényelt a zavarban, de még­sem illik hozzá, hogy olyan legyen, mint az egyszeri egyházfi, ki szerfölött büszke volt a szép prédikációra, melyre a népet ő­­ harangozta össze. A kritika, melyről beszélek, nem teremt, ő csak meghív minket a lakomához. Abban a percben szűnik meg létezni, midőn mindenki élvezi már azt, a­mit ő rég látott és ígért. Feladata az, hogy a közönségnek leckéket adjon, s ama tanító helyzetében van, ki Fontenelle szerint: azon dolgozott, hogy magát fö­löslegessé tegye. Különben a kritikának akkor is marad még tiszteletreméltó föladata s éber gondja, midőn a lángelme már diadalkocsin robogván el mel­lette, átveszi tőle addigi jogát, hogy őt hirdesse és ismertesse. E föladat: a költői fejlődés fokozatainak kimutatása, a művek egységének igaz világításba helyezése. E téren azonban óvakodnia kell, nehogy a költőknek már első műveikben is részrehajló sze­retettel keresse a kész egyéniséget, az egész embert. Baj volna, ha a magaslatról, melyen a költő most uralkodik, visszavezetné őt a régi körbe, hol először ismeré föl, s melyet talán csak ő (a kritika) kedvel, mint tulajdonabb birtokát. Föladata továbbá a kritikának a különböző néz­­pontok s téves ítéletek fölvilágosítása. Megtörténik például, hogy az újabb hívek —röstelvén bevallani, hogy oly sokáig késtek elismerésükkel,­­ a láng­elme legújabb műveit nagyítják és bámulják az előb­biek rovására, melyeket hibásan ítéltek meg. Azt mondják ilyenkor: a lángelme egy lépéssel közele­dett a közönséghez, pedig ők (a „közönség“) jutot­tak fölebb sok nagy lépéssel az értelmiség magas polcán, a lángelme felé. Van még valami. A kortársaknak bajos, hogy például a nagy zeneköltőket egész pályájukon át kövessék, csodálják, tanulmányozzák. Ha egy hódí­tónak több kell egy nemzedék bátor vitéznél , bi­zonyára a nagy zeneköltőnek is nem egy nemzedék bámulata fog jutni. Nagysága körül évtizedről-évti­­zedre mintegy megújulás, újjászületés fog képződni. S bizonyára boldog az, ki egy ily nagyságot mindenek előtt ismert föl hozzája híven ragaszkodva; növését, fejlődését, éredését látva, has árnyában a sokakkal együtt gyönyörködve, s szerető büszkeséggel szá­mítva a tavaszok és őszök számát, melyek válasz­tottjának koszorúit gazdagítják! Ekkér gazdagodtak a tavaszok és őszök múl­tával a Liszt koszorúi is. Legújabb művei az érett­ség termékei, tolmácsai a titkos, láthatlan világnak, mely belsejében fejlődött. De az érettség e művei­ben sem vagyunk megfosztva ama dúsgazdagságtól, melylyel egykoron ifjúi lelke nyújtá a zsönge virá­gokat. Azt a ragyogó lajtorját, melyről ifjúkorában a patriarcha fia álmodott, Liszt állitottta föl. Lángelméről és kritikáról írván, azokkal a gyönyörű szavakkal végzem, melyeket Dante a „Pa­radicsom“ XIII-dik énekében a szent Tamás ajká­ra ad: „Szolgáljon ez intésedül, s légy olyan, mint az az ember, ki ólomtalpat visel lábán, s mint az az ember, ki már fáradságot érez, csak igen lassan ha­ladjál az „igen“ és „nem“-re nézve ama dolgokról, melyeket nem értettél meg mindjárt először. Ne ítéljenek az emberek nagy elbizakodottsággal, mint az, ki búzájára számít, mielőtt megért volna, mert én láttam, hogy a bokor, mely egész télen át fagyva, halva volt, tavaszszal gyönyörű rózsákkal jön tele; és én láttam azt is, hogy a hajó, mely egész útján élénken és épen haladt a tengeren , végül elsülyedt, a parthoz egészen közel.“ Fővárosi Ik­rek, * A gazdasszony-egyletnek van sok jeles, buzgó tagja, de aligha van buzgóbb, mint Nadányi Albert­­né úrhölgy. Ő nem csak áldozatkész, hanem ritka sikerű toborzó. Maga részéről négyezer frtos alapít­ványt tett s ezenkívül gyűjtött 68 alapitó tagot 8100 frt erejéig, s 41 rendes tagot. * Karnevál. A jogászsegél­y-e­g­y­­­e­t­bál­bizottságának egy öttagú küldöttsége —• Scitovszky János bizottsági elnök vezetése mellett — tegnap d. e. volt Budán, hogy a bálra személyesen hívják meg Király Ő Felségét és József főherceget. — A ke­res­k­e­d­ő­ i­fj­a­k báljában (febr. 4-kén a redoutban) a kereskedelmi világ legelőkelőbb családjai is részt vesznek. — A színházi nyugdíjintézet táncvigalmát, mely mindig igen kedélyes volt a lö­völdében, a redont kisebb termében fogják megtar­tani, febr. elején. * Hymen. Fábry Lajos, honvéd-alezredes, köze­­lebb váltott jegyet Kovásznál Kovács Ida úr­­hölgygyel. * Tártuk, és megtörtént. Ama rövid megjegy­zésünkre, hogy Molnár György magának fog ártani azzal, ha Budán nem játszik, mivel a két színháznak csak egy játékrendje lehetvén, új szerepekhez ne­hezen fog jutni: ő oly hosszú nyilatkozatot külde be hozzánk, min­t — az olvasóink érdekében követelt térgazdálkodásból — akkor sem adhatnánk ki, ha e nyilatkozat a dologra tartoznék. Azonban azt, hogy miért nem kíván részt venni a budai előadásokban, „ma még“ elhallgatja, hanem beszél arról, hogy a nemzeti színháznál kapott,s nem az ő tulajdonképpeni szakmakörébe tartozó szerepeit mások még jobban eljátszhatják; hogy Budára egészen más színtársulat kellene, s hogy mint igazgató ő a népszínházát va­laha, stb. Van sok, a­miben egyetértünk Molnárral, például abban is, hogy Budán a várbeli színházban mindig lehetne télen és akkor, midőn az udvar itt van, hetenkint kétszer-háromszor tartani előadást a nemzeti színház tagjaival, és hogy ezen kívül a más­nemű igények kielégítésére más társaság is kellene. Ez igaz, de most a megkötött frigy ténye áll előt­tünk, s e frigy a két színház egyforma játékrendjét kívánja, mert ha Budára még külön darabokat is kellene betanulni, annak mindenesetre a nemzeti színház játékrendje vallaná kárát. Ebből aztán, ter­mészetesen, következik, hogy a­ki Budán nem ját­szik , az — a lehető zavarok kikerülése végett — Pesten sem fog sok szerepet kapni. S mi a legjobb akaratból kívántuk erre Molnárt figyelmeztetni, óhajt­va, hogy működése elé ne vessen önmaga akadályt. * A pestvárosi középítési bizottság a középü­letekre nézve tervet nyújta be a közmunkatanácsnak. A nagy városházat a kegyesrendiek telkére, az or­szágházat, miniszteri palotát, néhány iskolát a „Neu­gebäude“ telkére, az állandó cirkusz szemközt a lö­völdével, a magyar népszínházát a második körútra jelölte ki, stb. Hej, ha a papírrajzok maguktól épül­nének, bizony alig lenne egy-egy szebb város en­nél a girbe-gurba, gyakran sáros, nyárban poros Pestnél! * „Egy szerkesztő.“ Schallinger Zsigmond, a „Satan“ német „élclap“ „szerkesztője,“ meglátogat­ván nemrég Wertheim J. vászonkereskedőt, bizalma­san elmondta, hogy nősülni szeretne, miben csak az gátolja, hogy nincs elég fehérneműje, s pénze sincs a verésre. A sok biztatásra s a „szerkesztő“ címnek­­ előtérbe tolására, a különben senkinek sem hitelező kereskedő nagy összeg erejéig látta el fehérnemű­vel a szerkesztőt, ki később nem akarván fizetni, be­­pöröltetett. A bíróság a végrehajtást is elrendelte az adós ellen. A végrehajtásnál Schallinger neje azt állította, hogy a háznál levő tárgyak az ő tulajdo­nai. A végrehajtók azonban egy órát is találtak az alperesnél, s azonnal bírói zár alá helyezték. Az ár­verezésnél követelték a zsebórát, de sehol sem volt, s így a „szerkesztőt“ bírói zártörés miatt újabban be­­pörölték. E napokban volt ez ügyben a tárgyalás, melynél a nő ez órát is sajátjának vallotta, az órát különben elzálogosítá. A törvényszék kijelente, hogy hozza ki állítólagos tulajdonosa az órát a záloghely­­­ről és egyezkedjék, mert csak így előzheti meg a kü­lönben mindenesetre alkalmazandó legszigorúbb el­járást. Ezt el is fogadta mind a két fél. Schallinger úr, ismételjük, a „Satan“ című német élclap szer­kesztője. Oly német élclap, mint a „Satan,“ több van a hazában, s mindegyiknek van — „szerkesz­tője.“ („R .m.“) * Pest városa — mint tudva van —­ évi rész­letekben hatvanezer frtot ajánla föl az Eszterh­ázy­­képtárra, mit föl is vettek a törvényjavaslatba. Ha­vas Ignác a tegnapelőtti közgyűlésen megkerestetni óhajta a közoktatási minisztert, hogy ez összeget hagyja ki a törvényjavaslatból, mert az ország meg­­vévén a képtárat, a város többé kötelezve nincs. Sze­rencsére a képviselők többsége másképpen fogja föl a dolgot, s Stéger Gyula ügyvéd indítványára elha­­tárza, hogy ez összeg ajánlatánál megmarad. Henszl­­mann azt a módosítványt ajánlá, hogy a város ve­gyen meg ez összegből néhányat ama Bécsben elár­verezendő képek közül, melyek egykor az Eszter­­házy-képtárban voltak. (Valljuk meg az igazat, hogy a hajdan fényes hercegi családnak nem nagy díszére válik, hogy e képeket kótyavetyére bocsátá, midőn már tudta, hogy az országnak szándéka van a kép­tárt megvenni). Fabiny Teofil indítványára, Pest vá­rosa föl fogja hívni K. Eötvöst arra is, hogy e kép­tárnak állandóan Pesten maradását vegye be a tör­vényjavaslatba. * Öt jó ma hír a király­ utcai Teleki-féle, rosz­­hirű kávéházban rablógyilkossági tervet főzött ki. Éjjelre egy budai kereskedő pincéjébe vonultak, a szolga egyetértésével, s onnan a lakásra törtek. Az előszobában megkötözött szolgáló kiáltására azonban az alvók fölébredtek, zajt ütöttek, minélfogva a go­noszok elfutottak , egyet azonban elfogtak közülök, ki rávallott a többire is. Ezeket most nyomozzák. * A Duna rendesen Budapest büszkesége­s gyarapodásinak főforrása, de most aggodalma lett. Nagyon árad s őrködni kell, nehogy veszedelmünk legyen. Ez ügyben a város tegnapelőtti ülésében is történt figyelmeztető fölszólamlás. * Az „Orpheum“-ban egy 17 éves víg fickót fogtak el, kinek bő költekezése igen föltűnt. A rend­őrség kérdőre vonta, és sikerült kivallatnia. Krücken­baum Henriknek hívják, egy lipcsei gyárban volt alkalmazva, honnan egy 438 tallérral terhelt levél­lel szépen megszökött. Ebből megtaláltak még nála 70 tallért, és 90 forint bankjegyet. A gyámokat azon­nal táviratilag értesítik, hogy jó madara lépre került. * *) Harcolva a lant küzd fövenyén, te a lándzsát tar­tod, én meg a lovakat. 47

Next