Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-13 / 10. szám
a korányt-e, vagy az esthajnalt ? Abban az órában kell festeni, a melyben élünk, s figyelni, hogy festéklapunkon meglegyen minden szín , melylyel óráink hatásait visszaadhassuk. A nyugatnak épp úgy van saját szépsége, mint a keletnek. Az a bíbor, az a zöldes arany, az a türkizféle árnyéklat, mely már a saphir színébe olvad föl, e gazdag színek, melyek égnek és szétoszolnak a végső tűzben, azok a meglepő alakú felhők, melyeken a világosság egy-egy pillanatra átárad, s melyek olyanoknak tetszenek, mint valami levegőt Bábel összeomlása : mindezek nem nyújtanak-e épp annyi gyönyört s költői kést, mint akár Auróra maga, rózsaszín ujjúval, melyet nem szándékozunk kicsinyleni ? Hisz már oly régen volt, hogy elröpültek a Hórák, melyek a Guido mennyezetén voltak láthatók, megelőzve a nap diadalkocsiját! A kritika — hogy visszatérjek rá — nagyot hibázott, midőn Lisztnél csupán a munkát, erőltetést, sőt túlcsapongást s a makacs elszántság lázát vélte látni, noha egy nagy egyéniségnek épp természetes — mert könnyűd és szabad — fejlődésével állt szemben. Az ő „Poémes symphoniques“-jai, elárasztva kimondhatlanul sajátos és új illattal, nem kerültek neki többe, mint másoknak egy köznapi munka. Én nem kicsinylem a kritikát. Vannak szép diadalai, például ha egy lángelme, kit korán fölismert s dicsérte, s kiért — nem félve sem a nevetéstől, sem a sértéstől — bátran kitette magát a sokaság előtt: egyre növekszik s magát mintegy túlszárnyalva, többet vált be, mint amennyit róla a kritika —előfutárként — a lángelme nevében a nyilvánosságnak ígért. Szerintem: a kritika föladata nem is abból áll, hogy mindig csak a nagy mesterek nyomán járjon, az ő világos útj okát kövesse, hagyományukat átvegye, rendezze, becsű alá vegye, csupán azért, hogy az emlékszobort minél jobban emelje értékében. Kétségkívül az ily kritika is tiszteletreméltó mert komoly és tudományos, magyaráz, mutat, osztályoz, kutat és megállapít, rejtett szépségeket s nehezen érthető alkotásokat tár föl, mint Aristard a Homér költeményeit, Tieck a Shakspeare műveit, újabban Nohl pedig Beethovent. Az ilyenek tudományos belátással, hosszú előkészülettel boncolják a zene és költészet remekeit: vestigia semper adóra. De e kritika mellett, mely lassan jár és gondolkozik, leülve a csöndes könyvtárban s figyelmesen szemlélve egy-egy komoly mellszobrot, van egy másik is, mely élénkebb s nagyobb érintkezésben áll az élet zajával és a nap kérdéseivel; újabb s könnyebb hadi fegyverzetet visel, s a kortársaknak adja a jelt. E kritika nem bírja az idő döntő támaszát, s egyedül saját erejére van utalva. Neki magának kell a lángelmét föltalálni, sejteni, kijelölni a sok versenyző közül, aztán ha ez megvan , annak sorsához csatolja a magáét, választottját körülveszi szeretetével és tanácsaival, s nem gondolva a nyilvánosság ellenzéseivel és a középszerűségek taszigálásaival, azt kiáltja — mint hajdan koronáslők előtt a hírnök: — „helyet!“ A lángelme előtt jár, mint egykor ura előtt a vértezett lovag. Hugo Viktor mondja a költőkhöz: „Nous tenons pvur hitter dans l’aréne lyrique Tói la lance, moi les coursiers.“*) Egyébiránt, ha a kritika nem is segíti elő a költő vagy író diadalát, bekövetkezik az mégis, habár későbben, lassabban, súlyosb küzdelmek után. Mind a lángelmének, mind a kritikának előny, ha fölismerve az igazi szellemet, nem késik annak értékét hirdetni. Vannak azonban túlóvatos kritikusok, kik egy lángelmét csak akkor hirdetnek, midőn azt már tíz év óta ismeri a világ, s akkor órájukra nézve, komolyan mondják : „Íme, a nap kel!“ pedig a világ már delet számít. De köszönettel tartozunk az ilyeneknek is, mert vannak, kik még folyvást tagadják a napot, mert kelését nem ők jósolták meg előre. Ha a költő vagy zeneíró, kinek szüksége van a hírnévre, vagy legalább a biztatásra, hogy azt eléri, az ily elmékre támaszkodnék, kiknek helyeslése az antik fenyegetést követi: „pede poena claudo,“ akkor korán veszi bne erejét, s a terhet ledobná vállairól, mielőtt az első állomáshelyre érne. Ám ha a kritika csak annyit tesz is, hogy a félreismert tehetségtől éberen elhárít némely sebet, melyet kaján irigység vagy egy ügyü pedantéria akart ütni; ha ellenmérget nyújt, hogy a Zoilesek mérgét megfoszsza erejétől; ha csak a tiszteletreméltó „reviewers“-ek nehéz lövegét vonja is magára, munkája hálás, mert ezzel már erélyesen mozdítá elő a költői művek szülemlését. Mindamellett a kritika soha se tulajdonítja nagy mértékben magának egy-egy lángelme diadalát, nehogy ezáltal az ó-tragédiák dajkaszerepét öltse magára. Diderot beszél Montaigne egy épp oly hiú, mint szemérmes kiadójáról, aki — szegény! — mindig fülig pirult, valahányszor előtte az „Essais“-k íróját említék. A kritika ne hasonlítson soha a kiadóhoz. Bár tagadhatlan érdemei vannak, főképp azáltal, hogy a jelt adás vezényelt a zavarban, de mégsem illik hozzá, hogy olyan legyen, mint az egyszeri egyházfi, ki szerfölött büszke volt a szép prédikációra, melyre a népet ő harangozta össze. A kritika, melyről beszélek, nem teremt, ő csak meghív minket a lakomához. Abban a percben szűnik meg létezni, midőn mindenki élvezi már azt, amit ő rég látott és ígért. Feladata az, hogy a közönségnek leckéket adjon, s ama tanító helyzetében van, ki Fontenelle szerint: azon dolgozott, hogy magát fölöslegessé tegye. Különben a kritikának akkor is marad még tiszteletreméltó föladata s éber gondja, midőn a lángelme már diadalkocsin robogván el mellette, átveszi tőle addigi jogát, hogy őt hirdesse és ismertesse. E föladat: a költői fejlődés fokozatainak kimutatása, a művek egységének igaz világításba helyezése. E téren azonban óvakodnia kell, nehogy a költőknek már első műveikben is részrehajló szeretettel keresse a kész egyéniséget, az egész embert. Baj volna, ha a magaslatról, melyen a költő most uralkodik, visszavezetné őt a régi körbe, hol először ismeré föl, s melyet talán csak ő (a kritika) kedvel, mint tulajdonabb birtokát. Föladata továbbá a kritikának a különböző nézpontok s téves ítéletek fölvilágosítása. Megtörténik például, hogy az újabb hívek —röstelvén bevallani, hogy oly sokáig késtek elismerésükkel, a lángelme legújabb műveit nagyítják és bámulják az előbbiek rovására, melyeket hibásan ítéltek meg. Azt mondják ilyenkor: a lángelme egy lépéssel közeledett a közönséghez, pedig ők (a „közönség“) jutottak fölebb sok nagy lépéssel az értelmiség magas polcán, a lángelme felé. Van még valami. A kortársaknak bajos, hogy például a nagy zeneköltőket egész pályájukon át kövessék, csodálják, tanulmányozzák. Ha egy hódítónak több kell egy nemzedék bátor vitéznél , bizonyára a nagy zeneköltőnek is nem egy nemzedék bámulata fog jutni. Nagysága körül évtizedről-évtizedre mintegy megújulás, újjászületés fog képződni. S bizonyára boldog az, ki egy ily nagyságot mindenek előtt ismert föl hozzája híven ragaszkodva; növését, fejlődését, éredését látva, has árnyában a sokakkal együtt gyönyörködve, s szerető büszkeséggel számítva a tavaszok és őszök számát, melyek választottjának koszorúit gazdagítják! Ekkér gazdagodtak a tavaszok és őszök múltával a Liszt koszorúi is. Legújabb művei az érettség termékei, tolmácsai a titkos, láthatlan világnak, mely belsejében fejlődött. De az érettség e műveiben sem vagyunk megfosztva ama dúsgazdagságtól, melylyel egykoron ifjúi lelke nyújtá a zsönge virágokat. Azt a ragyogó lajtorját, melyről ifjúkorában a patriarcha fia álmodott, Liszt állitottta föl. Lángelméről és kritikáról írván, azokkal a gyönyörű szavakkal végzem, melyeket Dante a „Paradicsom“ XIII-dik énekében a szent Tamás ajkára ad: „Szolgáljon ez intésedül, s légy olyan, mint az az ember, ki ólomtalpat visel lábán, s mint az az ember, ki már fáradságot érez, csak igen lassan haladjál az „igen“ és „nem“-re nézve ama dolgokról, melyeket nem értettél meg mindjárt először. Ne ítéljenek az emberek nagy elbizakodottsággal, mint az, ki búzájára számít, mielőtt megért volna, mert én láttam, hogy a bokor, mely egész télen át fagyva, halva volt, tavaszszal gyönyörű rózsákkal jön tele; és én láttam azt is, hogy a hajó, mely egész útján élénken és épen haladt a tengeren , végül elsülyedt, a parthoz egészen közel.“ Fővárosi Ikrek, * A gazdasszony-egyletnek van sok jeles, buzgó tagja, de aligha van buzgóbb, mint Nadányi Albertné úrhölgy. Ő nem csak áldozatkész, hanem ritka sikerű toborzó. Maga részéről négyezer frtos alapítványt tett s ezenkívül gyűjtött 68 alapitó tagot 8100 frt erejéig, s 41 rendes tagot. * Karnevál. A jogászsegély-egyetbálbizottságának egy öttagú küldöttsége —• Scitovszky János bizottsági elnök vezetése mellett — tegnap d. e. volt Budán, hogy a bálra személyesen hívják meg Király Ő Felségét és József főherceget. — A kereskedő ifjak báljában (febr. 4-kén a redoutban) a kereskedelmi világ legelőkelőbb családjai is részt vesznek. — A színházi nyugdíjintézet táncvigalmát, mely mindig igen kedélyes volt a lövöldében, a redont kisebb termében fogják megtartani, febr. elején. * Hymen. Fábry Lajos, honvéd-alezredes, közelebb váltott jegyet Kovásznál Kovács Ida úrhölgygyel. * Tártuk, és megtörtént. Ama rövid megjegyzésünkre, hogy Molnár György magának fog ártani azzal, ha Budán nem játszik, mivel a két színháznak csak egy játékrendje lehetvén, új szerepekhez nehezen fog jutni: ő oly hosszú nyilatkozatot külde be hozzánk, mint — az olvasóink érdekében követelt térgazdálkodásból — akkor sem adhatnánk ki, ha e nyilatkozat a dologra tartoznék. Azonban azt, hogy miért nem kíván részt venni a budai előadásokban, „ma még“ elhallgatja, hanem beszél arról, hogy a nemzeti színháznál kapott,s nem az ő tulajdonképpeni szakmakörébe tartozó szerepeit mások még jobban eljátszhatják; hogy Budára egészen más színtársulat kellene, s hogy mint igazgató ő a népszínházát valaha, stb. Van sok, amiben egyetértünk Molnárral, például abban is, hogy Budán a várbeli színházban mindig lehetne télen és akkor, midőn az udvar itt van, hetenkint kétszer-háromszor tartani előadást a nemzeti színház tagjaival, és hogy ezen kívül a másnemű igények kielégítésére más társaság is kellene. Ez igaz, de most a megkötött frigy ténye áll előttünk, s e frigy a két színház egyforma játékrendjét kívánja, mert ha Budára még külön darabokat is kellene betanulni, annak mindenesetre a nemzeti színház játékrendje vallaná kárát. Ebből aztán, természetesen, következik, hogy aki Budán nem játszik , az — a lehető zavarok kikerülése végett — Pesten sem fog sok szerepet kapni. S mi a legjobb akaratból kívántuk erre Molnárt figyelmeztetni, óhajtva, hogy működése elé ne vessen önmaga akadályt. * A pestvárosi középítési bizottság a középületekre nézve tervet nyújta be a közmunkatanácsnak. A nagy városházat a kegyesrendiek telkére, az országházat, miniszteri palotát, néhány iskolát a „Neugebäude“ telkére, az állandó cirkusz szemközt a lövöldével, a magyar népszínházát a második körútra jelölte ki, stb. Hej, ha a papírrajzok maguktól épülnének, bizony alig lenne egy-egy szebb város ennél a girbe-gurba, gyakran sáros, nyárban poros Pestnél! * „Egy szerkesztő.“ Schallinger Zsigmond, a „Satan“ német „élclap“ „szerkesztője,“ meglátogatván nemrég Wertheim J. vászonkereskedőt, bizalmasan elmondta, hogy nősülni szeretne, miben csak az gátolja, hogy nincs elég fehérneműje, s pénze sincs a verésre. A sok biztatásra s a „szerkesztő“ címnek előtérbe tolására, a különben senkinek sem hitelező kereskedő nagy összeg erejéig látta el fehérneművel a szerkesztőt, ki később nem akarván fizetni, bepöröltetett. A bíróság a végrehajtást is elrendelte az adós ellen. A végrehajtásnál Schallinger neje azt állította, hogy a háznál levő tárgyak az ő tulajdonai. A végrehajtók azonban egy órát is találtak az alperesnél, s azonnal bírói zár alá helyezték. Az árverezésnél követelték a zsebórát, de sehol sem volt, s így a „szerkesztőt“ bírói zártörés miatt újabban bepörölték. E napokban volt ez ügyben a tárgyalás, melynél a nő ez órát is sajátjának vallotta, az órát különben elzálogosítá. A törvényszék kijelente, hogy hozza ki állítólagos tulajdonosa az órát a záloghelyről és egyezkedjék, mert csak így előzheti meg a különben mindenesetre alkalmazandó legszigorúbb eljárást. Ezt el is fogadta mind a két fél. Schallinger úr, ismételjük, a „Satan“ című német élclap szerkesztője. Oly német élclap, mint a „Satan,“ több van a hazában, s mindegyiknek van — „szerkesztője.“ („R .m.“) * Pest városa — mint tudva van — évi részletekben hatvanezer frtot ajánla föl az Eszterházyképtárra, mit föl is vettek a törvényjavaslatba. Havas Ignác a tegnapelőtti közgyűlésen megkerestetni óhajta a közoktatási minisztert, hogy ez összeget hagyja ki a törvényjavaslatból, mert az ország megvévén a képtárat, a város többé kötelezve nincs. Szerencsére a képviselők többsége másképpen fogja föl a dolgot, s Stéger Gyula ügyvéd indítványára elhatárza, hogy ez összeg ajánlatánál megmarad. Henszlmann azt a módosítványt ajánlá, hogy a város vegyen meg ez összegből néhányat ama Bécsben elárverezendő képek közül, melyek egykor az Eszterházy-képtárban voltak. (Valljuk meg az igazat, hogy a hajdan fényes hercegi családnak nem nagy díszére válik, hogy e képeket kótyavetyére bocsátá, midőn már tudta, hogy az országnak szándéka van a képtárt megvenni). Fabiny Teofil indítványára, Pest városa föl fogja hívni K. Eötvöst arra is, hogy e képtárnak állandóan Pesten maradását vegye be a törvényjavaslatba. * Öt jó ma hír a király utcai Teleki-féle, roszhirű kávéházban rablógyilkossági tervet főzött ki. Éjjelre egy budai kereskedő pincéjébe vonultak, a szolga egyetértésével, s onnan a lakásra törtek. Az előszobában megkötözött szolgáló kiáltására azonban az alvók fölébredtek, zajt ütöttek, minélfogva a gonoszok elfutottak , egyet azonban elfogtak közülök, ki rávallott a többire is. Ezeket most nyomozzák. * A Duna rendesen Budapest büszkeséges gyarapodásinak főforrása, de most aggodalma lett. Nagyon árad s őrködni kell, nehogy veszedelmünk legyen. Ez ügyben a város tegnapelőtti ülésében is történt figyelmeztető fölszólamlás. * Az „Orpheum“-ban egy 17 éves víg fickót fogtak el, kinek bő költekezése igen föltűnt. A rendőrség kérdőre vonta, és sikerült kivallatnia. Krückenbaum Henriknek hívják, egy lipcsei gyárban volt alkalmazva, honnan egy 438 tallérral terhelt levéllel szépen megszökött. Ebből megtaláltak még nála 70 tallért, és 90 forint bankjegyet. A gyámokat azonnal táviratilag értesítik, hogy jó madara lépre került. * *) Harcolva a lant küzd fövenyén, te a lándzsát tartod, én meg a lovakat. 47