Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-14 / 11. szám
szokott, a fiatalság hangos kacajban tört ki. Ocelles asszonyt fis Rillé urat a fiatalok vidámsága éppen egy érdekes politikai kérdésnél zavarta meg, melyet Boulbasse úr kezde előttük nagy bölcsen boncolgatni. Minden szem Songéres asszonyra volt szegezve, majd Saint-Epinay-re és a jó Lemblin asszonyra; különösen pedig arra voltak kiváncsiak, amit ő nő mondott. Rillé úr minden időben jó baráti viszonyban volt Ocelles asszonynyal. Gyöngéd, rokonszenves érzülettel viseltettek ők egymás iránt, mint azt Lemblin asszony finom mosolylyal egy izben megjegyezte. E barátság azonban soha sem fokozódott náluk heves szenvedélylyé. Italában azt beszélték e javítlatlanul szellemdús öregekről, hogy szerelmesek lettek volna egymásba, azonban éppen eléggé eszélyesek voltak arra, hogy vissza ne emlékezzenek az effélére. Közakarattal eltemették ők a múltat, s ha olykor föltűnt is annak képe köztük, egymásra tekintenek nagy komolyan, s aztán jóízűen fölkacagtak. Szeretetreméltó léha emberek voltak ezek! Viszonyuk azért nem bomolhatott föl oly könnyen, mert az soha sem alapult egyében, mint külsőségeken ; barátságuknak azonos indoka volt: az ártatlan világi örömek élvezése, és a víg élet. A szellem volt ama könnyű szalag, mely e két kedves, tréfás lényt egymáshoz köté. Bámulatos összhang uralkodott köztük; ugyanaz a rokonszenv, ugyanaz az ellenszenv mutatkozott az egyiknél, mint a másiknál. Acelles asszony például egyátalában nem szerette Yolande húgát, és Rillé úr öreg barátnőjének ez ellenszenvében túlságosan osztozott, s nem szenvedhetve Songeres asszonyt, őt „satrapesse“-nek csúfolta. Amit a fiatal nőben mindketten hibáztattak , hogy nem volt meg nála ama természetesség, egyszerű kellem és könnyedség, mi nekik oly igen tetszett, és aminek ők tökéletes mintaképei voltak. Egymásra tekintet a két öreg, s tekintetük ezt látszott mondani: „Ugyan mi lelte megint ezt az asszonyt? Mily lármát csap egy rózsalevél miatt!“ — Igaza van Rillé úrnak ! — szólalt meg egyszerre az újságíró. — Igazán nagy zaj ez, semmiért ! — Micsoda ? Mit mond ön ? Mit beszél ön öszsze-vissza ? — kérdé Rillé elcsodálkozva, mert azt hitte, hogy Boulbasse úrnak e megjegyzése arra vonatkozik, ami Saint-Epinay és a „satrapasse“ közt történt, s így az újságíró előbbi eszméit nem fűzi tovább. Ocelles asszony azonban elkezdett nevetni. — Kedves, öreg barátom, — szólt, — ön egészen összezavarja az eszméket! Boulbasse úr folyvást a királyné felől . . . — Mondjuk, a kongói királyné felől, kérem, asszonyom ! — vágott közbe Boulbasse. — Szükség, hogy értsük meg egymást, nehogy valamiképp felségsértést kövessünk el. — Helyesen, nagyon helyesen! — viszonza Rillé úr. — Hiszen én azt gondoltam ... Oh! én tökéletes tévedésben voltam. Tehát folytassuk a vitát ? Legyen, nem bánom ! Az imént azt fejtegette Boulbasse úr előttünk, hogy csekélyebb dolgok azért csalják meg gyakran a politikusokat, mert ők folyvást a nagyobb horderővel bíró ügyekre fordítják figyelmüket. — Ok nélkül mi sem történik ! — jegyzi meg Lemblin asszony, hímzésére hajtva fejét. — Valóban igaza van, kedves, jó Lemblin aszszonyság! — szólt az agg nemes. — Nos tehát, édes Boulbasse úr, arról volt szó, hogy a kongói királyné egyszer egy fiatal tisztbe lett szerelmes és e tisztecskében legott az egész ország már első miniszterét vélte rejteni. — Minő mese! — szólt Ocelles asszony. — Egyébiránt ez a kaland hajdan megtörténhetett. Mai időben bölcsek a királynék. — Régente sem voltak kevésbé bölcsek, asszonyom ! — válaszolt hevesen Boulbasse. — Szemérmüknek megóvása tekintetéből rettenetes törvényeket találtak ki. Emlékezik-e kegyed arra, hogy egykor egy embert halálra ítéltek csupán azért, mert az uralkodónőt gondolatának tisztátalanságával megsértette ? — Hát ha még ujjával is érintette! — szólt kacagva Ocelles asszony, ki előtt minden út jó volt, amelyen célhoz érhető. — Bizony nagy kegyetlenséget követtek akkor el! . . . De tudja-e azt, Saint-Epinay úr, hogy ön, bármit sem mondott, szavait eléggé nyomatékkal bíróknak tartották volna arra nézve, hogy halálítéletét rögtön alájegyezzék ? . . . Ah ! ne touchez pas á la reine! — Bizony, a királyné „ne bántsd virág!“ — jegyzi meg Rillé úr ünnepélyes arccal. Saint-Epinay-nek nem volt más választása, mint az időbe esett Dudley Dud ifjúsága. Dudley városka ekkor már jóformán központja volt a vasiparnak, s bár csak kisebbrendű cikkeket gyártottak,mint: szögeket, patkókat, kulcsokat és lakatokat , a környékén mintegy tíz angol mértföldnyire élő kovácsok és lakatosok száma mégis föl-s ment húszezerre. Hanem a déli grófságokhoz hasonlóan az erdők folytonos irtása által itt is megakadt a vasgyártás, s ez által az egész vidéket szegénység és nyomor fenyegette. A vidék ellenben rendkívül gazdag szénteleppel bírt. Ezt jól tudta Dud, kire atyja, miután Oxfordban bevégezte a természettudományi tanfolyamot, egy vashámor felügyeletét bízta Pensnetben, s a fiatalember nagy buzgósággal szentelte magát azon eszmének, hogy a kőszenet vas előállítására fordítsa. Valóban sikerült is neki oly olvasztókemencét építeni, mely mind a hasznosság, mind az egésség kívánalmainak megfelelt. A fődolog abban állt, hogy Dud a kőszenet coaksszá változtatta, s a fújtatót úgy alkalmazó,hogy megakadályozza minden ártalmas gáz fejlődését. Az ily módon előállított vas mennyisége akkor még igen csekély volt ugyan, de miután sikerült kimutatnia, hogy a kőszén az olvasztásnál tökéletesen nélkülözhetővé teszi a fát , minden kilátás megvolt, hogy Anglia vasipara ismét föl fog virágozni, s a fahiányokozta tespedést csakhamar kiheveri. S így Dudley Dud tulajdonképp úttörője lett a kőszén és vasipar újjászületésének, mely két iparág Angliát az iparországok királynőjévé emelte. A fiatal gépész néhány sikerült kísérlet után Londonban élő atyját is tudósította találmányáról, s kérte, hogy eszközöljön ki Jakab királynál szabadalmat. Kívánsága teljesült, és 1620-ban meg is kapta a Dudley lord nevére szóló szabadalom levelet. Dud most több kemencét alakított át saját módja szerint, s a szabadalom kelte után egy évre megbízást kapott a királytól, hogy küldjön bizonyos mennyiségű vasat a Tower elé vizsgálatra. Gyártmányával különféle kísérletek létettek, és a szakértőkből álló bizottság jónak és használhatónak nyilvánította az ő vasát. És így igen szép kilátása volt egy nagyszerű erőt vennie magán, és mosolyogni, de e mosoly, melyet ajkára erőszakolt, a keserűség jellegét viselé. Songeres asszony fölemelkedett. E társalgás, ékeskedés és incselkedés kihozták türelméből. Visszatért a zongorához. Szerencsétlenségére e kiszemelt menhelyet épp abban a pillanatban foglalták el. Rillé Lucia kisaszszony ült akkor már a zongoránál, s épp egy futamot tett a billentyűkön gyönyörű, rózsás ujjaival. Lucia kisasszony nem volt még több, mint tizenhét éves. Ocelles Péter odakönyökölt a zongorára, s rátekintő a hölgyre. E kor nem a néma kedvtelésben találja örömét föl, s zajjal szeret mulatni. A fiatalság elkezdett csevegni, kacagni. Eléggé távol esvén az öregektől, a szalonnak e túlsó részében teljes egyedüliségben érezték magukat, mintha csak a világ végén lettek volna. — Hogy szeretik egymást! — szólt Rillé úr. — Mily boldogok! —• motyogott Saint Epinay. — Nagyon boldogok, mert ők örökké szeretni fogják egymást!—jegyzi meg Songeres asszony gúnyosan. — És miért ne ? — mormogott a gróf. — Szeretni fogják egymást mint jegyesek, sőt mint egybekeltek is! — szólt Yolande, csaknem vad gúnynyal és boszosan. — Szeretik egymást fiatalon, szeretni fogják egymást vénségükben és az emberek azt mondják majd : „Mily gyönyörű dolog ez “ — És valóban úgy lenne az ? — kérdé Ocelles asszony. — Édes Yolande, — szólt Rillé úr, — én azt hiszem, ha kegyednek hatalmában állana, valamenynyi szerelmest elevenen égettetne meg. Pedig biztosítom kegyedet, hogy az mit sem használna ; hamvaikból megannyian kelnének újra ki. — Hiszen kegyed halálharcot üzent minden kor érzületének! — szólalt meg Ocelles asszony; harcot a fiatalságnak, mely eléggé oktalan szeretni; harcot az aggságnak, mely elég vakmerő a múltak emlékeinek élni. Várjon csak, édes Yolande, kegyed is lesz még hatvan éves, mint bárki ! — Mit bánom én ? — vágott közbe Songeres asszony. — Egyébiránt nem vágyom arra a korra. — Az igaz! — viszonzá Ocelles asszony. — Ezelőtt mindig boszankodott, hogy még csak húsz éves, és most már a harmincat sem akarja meghaladni. (Folyt, köv.) üzletre, midőn az első csapás érte ama sok közül, melyek később életét elkeserítették. Az árvíz elöntötte főtelepét Cradley-ben, s több kárt is okozott. Számtalan év fáradsága lett e természeti csapás által tönkre téve. De még egy keserű tapasztalást kellett Dudleynek megérni: hogy ti. az irigység nagyobb, mint az öröm, ez új találmány fölött. „Így bűnhődik az újító nagyravágyása, ki okosabb akart lenni, mint mi!“ kiáltanak a környékbeli vasolvasztók. Sőt ezzel sem elégedtek meg, hanem világnak bocsátották ama hírt, hogy Dudley vasa rész, és csakhamar be fogja mindenki látni, hogy kőszén által lehetlen jó anyagot előállítani. Dacára e hírnek, az oly sok oldalról bántalmazott férfi vasa mind nagyobb elterjedésnek örvendett, mert olcsóbban adta, mint a többiek. Megáldva ama kitartással, mely Angolország gépészeit oly nagggyá tette, Dud a vízáradás által elpusztított telepet csakhamar még jobban helyreállította, és dacolt minden cselszövénynyel. Hanem ellenségei sem voltak kevésbé kitartók gyűlölt vetélytársuk üldözésében. Nagyszámú vasgyáros által aláírt kérvényt nyújtottak be Jakab királyhoz, minek következtében elrendeltetett, hogy minden minőségű vasából küldjön próbát a Tower elé. A bepanaszolt pontosan eleget tett e rendeletnek. — Egy, vasgyárosok és kovácsokból álló bizottság hivatott össze, mely egyhangúlag kinyilvánította, hogy Dudley vasa jó és használható. E szerint a panaszlókat elutasítók és Dudley még fényesebb hírre tett szert. Gyártmányai mind jobban kezdtek terjedni, és azon az úton volt, hogy gazdag legyen. Hanem ellenes ez első kudarctól még nem rettentek vissza, s egyesülten vetettek port por után a nyakába. Az angol törvénykezés abban az időben szörnyű teher volt a becsületes emberre nézve, s valóban sikerült is Dudley-t elűzni nagy fáradsággal állított cradley-i gyártelepéből. Meg nem törve e szerencsétlenség által, Strafford grófságban állított újra egy kemencét coaks-sűtésre. Mivel azonban a sok pörlekedés anynyira fölemésztette vagyonát, hogy a nyers vasat nem dolgozhatta föl rúdvassá, nem szállítható el, hanem ott kellett hagynia ellenségei kezei között. Nem sokára Sedgely közelében épített egy új, nagy Az ipar egy Vértanúja. (H. I.) Nem csak a csatatér, hanem az ipar mezeje is számtalan áldozatot kívánt már, s azon talaj, melyen az ipar termékeny fája százféle gyümölcsöző ágat hajt, sok derék munkás vérével van áztatva. Engedje meg az olvasó, hogy a következő sorokban egy oly angol föltaláló életképet nyújtsam, kinek a vasipar rendkívül sokat köszönhet, de kit épp újításai végett gyaláztak, bántalmaztak és raboltak meg, kinek hatvan évig kellett az előítélet és kenyérkereseti irigység förtelmes ellenségeskedéseivel küzdeni, hogy fáradozásainak ne legyen más jutalma, mint halála után egy elismerő sírfelirat! Dudley Dud, Dudley Eduárd lord természetes fia, 1599 ben született, Worcester grófságban. Anyjának tizenegy gyermeke közt ő volt a legidősebb, kik mind szerencsésebb életpályát választottak maguknak. A gazdag lord igen jó nevelést adott gyermekeinek. Dud, már mint gyermek, nagy előszeretettel időzött atyja vashámoraiban Dudley vidékén, s már jókor megismerkedett a bányászattal. Az angol vasipar fölött ez időben Damokles kardja lebegett. Még a faszenet használták a vas előállítására, minek folytán az erdőkben rendkívüli pusztítást vittek végbe. A vasipar mind nagyobb fejlődésével attól kellven tartani, hogy az erdőket egészen kiirtják: a parlament oly törvényeket kényszerült hozni, melyek a vasiparra nyomasztólag hatottak. Mivel azonban a vas átalános szükséglette jen,nagy költséggel kellett Német-, Svéd- és Spanyolországból behozni. Igen természetes, hogy oly férfiak, kiknek szívén feküdt Angolország vasipara, oly égő anyag után néztek, mely a fát helyettesítse. Ismeretes volt Ugyan már akkor is az északi és középgrófságok széngazdagsága , de a nép még nagy előítélettel viseltetett a kőszén ellen, mondván : az elégésnél kifejlett gőz nagyon árt az egésségnek. Féltek tehát fűtőanyagként használni. Ez előítélet gátolta a kőszén alkalmazását a vasolvasztásra is, és annyira mg volt akadva az Angliát nagygyá tevő vasipar, hgy majdnem kihalással fenyegetett.