Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-14 / 36. szám

kiadás közül, melyből már csak két kötet van hátra, ebből is egy sajtó alatt készül már; említé, hogy most Moliére-kiadásra vállalkozik a társaság, alá­írást küldve a közönségnek s remélve, hogy otthon találja azt; elsorolá az 1871-diki alapitó tagokat, mindössze tizenegyet (kik közt nagy Magyar­­ország hölgyei közül csak egyetlen­­egy van;gr. Dessewffyné­ Károlyi P­á­l-­m­a 200 frttal); elsorolá a könyvkiadásokat, az ülé­sek­ fölolvasásait, a pályázatok eredményét, s végül szólván egy nagyérdemű tagról, ki nevével és mun­kásságával dicsőséget áraszt a társaságra : ünne­pélyesen fordult Toldy Ferenchez, a Kazin­czy-, Kisfaludy- és Vörösmar­ty-korszak munkájához, ki most érte meg írói működésének ötvenedik évét. „Boldog vagyok, — monná Greguss meghatva, — hogy én, ki előtt éppen Toldy F. nyitá meg az iro­dalom sorompóit egy szomorú korszakban, én tol­mácsolhatom a társaság érzelmét, óhajtva, hogy a férfit, kiben az ifjúság munkakedve és a férfikor munkagyőző ereje párosul, az emberi élet végső határáig éltesse a gondviselés,­ stb. A tagok és a kö­zönség zajosan éljeneztek, Toldy pedig meghatva állott föl s némán szorított kezet az emelvényről lelépő Gregussal, ki nem csak a társaság, hanem az egész ország óhajtását fejezte ki. Utána Keleti Gusztáv olvasott föl jellem­rajzot az „idősb Markó Károlyról,d e világhírű táj­­képiróról, ki külföldön nagy becsületet szerzett a magyar névnek. Ő igazi költői festész volt, és sok tekintetben sajátszerű jellem.Keleti jellemző festésze­tét és egyéniségét egyiránt, a szakférfi alaposságával s a fogékony kedély melegségével. Ha némelyek e művet hosszasnak tárták , annak oka csak az lehet, hogy Keleti lassan s nem elég fönhangon adta elő. Olvasva mindenki kétszeresen fogja méltányolni jeles voltát, s mi örvendünk, hogy azt még e hét folytán lapunkból fogják olvashatni. Meg kell emlí­tenünk különben, hogy a fölolvasás végén éljenekkel üdvözlék a derék férfit, ki tollát és ecsetét egyiránt jelesen kezeli. Tetszésben részesült Tóth Kálmán két köl­teménye elhunyt anyjáról : egyik a „Temetés után,“ másik a „Vigasztalás“ („Oh! nem halt meg az én anyám !“), melyet pár nap múlva közölni fogunk. S föllépett — éljenek közt — Jókai Mór, hogy a vidámság derűjét idézze elő minden arcon és a kedély minden kis zugában. „A magyar Faust­ról“ olvasott, vagyis Hatvani István debreceni pro­fesszorról, ki ördöngösség hírében állt, s tömérdek csodálatos dolgot tulajdonítottak neki. E mondakört Jókai épp oly geniálisan dolgozta ki, a­hogy előadó. Életet, humort öntött minden szóba, s a régi babonák és titkok jóizű, tréfás elbeszélésével, pikánt ész­revételeivel ugyancsak nevetteté a közönséget. A földolgozásban különösen sikerült az a záradék­fordulat, midőn a Hatvaninak tulajdonított cso­dákat oly ügyesen vonta párhuzamba a mai na­pon történő s éppen nem csodálatos dolgokkal. A fantasztikus képek élénk színezése s a hu­mor pezsgése — hozzávéve az excellens előadást — oly élvezetessé tették e fölolvasást, hogy a közönség akár órákig is elhallgatta volna. Utána Dobsa Lajos élénk színezéssel olvasá föl „Szeretlek!“ című hév teljes költeményét, mely lapunk mai számában olvasható, s így csak azt kell róla elmondanunk, hogy tetszett. Majd Tóth Kálmán olvasá föl a pályázatok eredményét. A „Tragédia elméleteiért az ötven ara­nyat oly munka nyelvén, melyet a bírálók egyhan­gúlag nagyon dicsértek: a jeligés-levél fölbontását írói körökben igen érdekelten várták. Egészen új név tűnt ki abból: „Névy László, prémotrei ta­nár Szombathelyen.“ A tagok élénken éljenezték. Mondják, hogy fiatal ember, kitől e műve után sokat lehet várni a széptan mezején. —■ A balladák töme­géből csak dicsérettel emeltek ki hármat; címeik: „Két anya,“ „Ervin király“ és „Hét dalnok.“ Végül az elnöki zárszó után a körülés egy óra­kor szétoszott, két órakor pedig szokásos lakoma következett a Frohner-teremben. A vendégek száma igen nagy (köztük számos képviselő), az étlap jó, a bőr­ök finomak, a jókedv pedig élénk volt. A toasztok folytak. Először is To­dy Ferenc éltető a királyi párt, később pedig a gyöngélkedése miatt távollevő első elnökért, K. Kemény Zsigmondért ürite poharát. A má­sdik toasztban Szász Károly Toldyt köszönte föl, ötvenéves írói jubileumán melegen fejezve ki a társaság leghőbb kivánatait. Toldy erre azt felelé, hogy van e köszöntésben rá nézve sok szomorú, mert életének felére emlékezteti, melyben nincs többé gyümölcs, de örül, hogy annyian kívánnak neki őszintén jót. Székács József, ki igen jó kedélylyel szórta az epigrammatikus toasztokat, azt jegyezte meg, hogy a németek a t betűt össze szokták tévesz­teni a d-vel, s igy tehetett Toldy is (ki valaha Schedel volt), életének jelét mondva, midőn mi annak gyü­mölcsöző delét látjuk És a jókedv zsilipei min­denfelé megeredtek, folyt a sok tréfás köszöntés, melyek árjában volt még egy hivatalos is. Szász K. felköszönte Vulkanut, az új tagot, ki erre igen 171 - csinos viszonzásban felelé, hogy ő nem a saját érdemének tulajdonítja megválasztatását, hanem azt a román néppel való kézszorításnak tekinti, s ő részéről rajta lesz, hogy e lánc egyre erősebbé vál­jék, s ezúttal poharát a Kisfaludy-Társaságra ülite. A jelmezbál. (Febr. 11-kén). (K.) A jelmezbál (múlt szombaton) megfelelt jó hírének, s habár nem a legnépesebb, de most is elég pompás volt. Közönsége is volt különben annyi, hogy a jövedelemből nem csak a kétezer forinton fölül terjedő költségek lesznek födözve, hanem a képző­művészetek társulatának is juthat pár száz forint. És ez nagyon kielégítő eredmény akkor, midőn egy­felől ugyanez este volt a tornászok nagy bohókás vigalma, másfelől pedig a főrendű családok nagy ré­szét a gr. Apponyiné és K. Eötvös halála miatti gyász távol tartja a farsangi vigalmaktól. Mielőtt az estély leírásába kezdenénk, meg kell jegyeznünk, hogy a szebbnél szebb jelmezeket tüze­tesen leírni lehetlen, mert a „gazdagság zavarában“ a részletek igen gyakran elvesznek a szem elől, s különben is a toll nem rendelkezik színekkel, mint az ecset. Sőt még az sem lehetséges, hogy valamennyi szép alakot és jelmezt megemlítsünk, mert ki győzte volna följegyezni valamennyit?! A háziasszony , gróf Andrássy Manón­é, már tizedfélkor megjelent, s most is, mint minden­kor, az egész bálközönséget elbájolta nyájas és elő­zékeny modorával. Öltözete sötétkék rococo volt, sárga szoknyával, és ezen háromsoros fehér csipke diszitéssel. Ha jelmezéhez történeti nevet keresnénk, nem tudnánk a Valois Margiténál jobbat találni. Az idei jelmezbál annyiban különbözött a múlt éviektől, hogy most az egészen bizonyos rendezett­ség látszott, mennyiben a legnagyobb rész quadril­­lekre volt osztva. Volt például rococo-quadrille tizen­hat jelmezzel. Ebben a nők következők voltak: Bossányi Olga k. a., sárga és kék színekben; herceg Eszterházy Pálné, mint Marie Antoinette, rózsaszín fehérrel; báró Gerliczy Stefanie vörös rococoban, pompás, virágokkal hímzett fehér szoknyával; Lónyay Róza k. a. egész rózsaszínben; Keglevich Margit és Róza grófnők, az első k­laszin fehérrel, a második kék-vörössel; Karacsay Klemence grófnő Ízletes kék rococoban. Férfi­ párjaik voltak: gróf Wenckheim- Czinderi Béla, báró Ambrózy, Markovics, Rad­­vánszky Géza, gr. Keglevich Gábor, gr. Batthyány Elemér, Jankovics Aladár és gr. Cziráky Béla, mind­egyik táncosnőjének színeiben. A második quadrillet négy pár olasz jelmez képezte, név szerint: Pró­­nay Róza, Rudics Nella bárónők, Wenckheim Krisz­tina grófnő és Semsey Alice k. a.; továbbá gróf Andrássy Manó, mint briganti, Baranyai Pál, Ken­­deffy Árpád és gr. Sikkingen, mint velencei neme­sek. Volt spanyol quadrille is Pálffy Alice és Dessewffy Marianne grófnőkkel,s gr.Kornis Emil és Radvánszky Béla urakkal. Végre volt francia quadrille, melyet gr. Cziráky Lujza és b. Gerliczy Irma, s gr. Cziráky Antal és Szegedi György képeztek. A férfiak ezekben is a nők színeit viselték. Ezeken kívül számos jelmezt is láttunk. De Gerando-né mint Ophelia jelent meg; Ka­rácsonyi Andrienne grófkisasszony,mint arany­kalász; Gräffl Gabrielle, mint postilionne vagy lovasnő, biztosan nem tudtuk meghatározni; Pscherer k. a. mint korcsolyázónő, ámbár erre is azt mondták né­melyek, hogy „jégvirág;“ Kárászné, mint fekete rococo; a Henszlmann-kisasszonyok, mint vizi nym­­phák; a két Majthényi-kisasszony, mint rózsa és ne­felejts; gr. Chorinszkyné ideális jelmezben, k­laszin és fehér színekkel; Cséry Szeréna k. a., mint arató­leány; Tóth Ida k. a., mint fonóleány; Vojnics Róza k.a. igen szép rózsaszín rococoban; gr. Zichy Nándorné és gr. Zichy Jenőné, mint egyforma francia virág­árusnők ; b. Jeszenszky Sarolta, mint obeliszk; báró Perényi Zsigmondné, mint Boleyn Anna; Inkey Ella, mint harmat; Zoltán Elekné, mint XIV-dik századbeli udvarhölgy; Bánffy Rachel bárónő, mint hajnal­­csillag ; Hengelmüller-kisasszonyok (Pozsonyból), mint két vizi liliom; Szilassy k. a., mint francia pol­gári rococo. A férfiak közül: Máday Sándor francia republikánusnak öltözött, Harkányi József angol ügyvédnek, Vojnics Jakab pedig indus főnöknek. Gál Jenő mexikói volt, gr. Csekonics Andor arabs főnök, eredeti jelmezben.De ki sorolhatná mind elő? Szinte halljuk, mint neheztelnek a jelen voltak, hogy épp a legérdekesebbről hallgattunk, holott első helyen kellett volna említenünk. Készakarva történt Ha előbb szólunk róla, eddig talán el is felejtették volna a hosszú névsorban, míg egy utósó bár a sor­ban, de első marad az emlékben. Mi legalább sokáig nem fogunk megfeledkezni ama kellemes benyomás­ról, melyet reánk s valószínűleg az egész társaságra tett a „postagalamb“ megjelenése. Képzeljen ma­gának az olvasó egy bájos kis leányt, egészen fehér öltözékben, fehér fejjel, fehér tollakkal a ruhán, fe­hér, kiterjesztett szárnyakkal, s előtte áll a legszelí­­debb galamb; s ha hozzáteszszük, hogy nyakán leve­let hord, önkénytelenül teljes részvéttel jutnak eszünkbe azok a postagalambok, melyek oly sokáig szolgáltak a szerencsétlen franciáknak egyedüli le­velezési eszközül. Valóban ez a leggyöngédebb és a legleleményesb gondolat volt Fáy Karolin kisasz­­szonytól (mert ő volt a postagalamb), melyet a jel­mezbálokban eddigelé megtestesítettek. Nő és férfi egyiránt neki adta az est koronáját, s midőn ezt nyil­vánossá teszszük, talán nem sértjük meg vele e fiatal kisasszony szerénységét. A vendégek közt láttuk a miniszterelnököt, és közszeretetben álló nejét, az igazságügyért: Horváth Boldizsárt, kellemes leányával, ki mint fonóleány lépett be atyja karján; gr. Károlyi György korona­őrt, gr. Csekonicsné­ Lipthay Leonát leányával, gr. Károlyi Pistánéval, és menyével, gr. Cziráky Kon­­stance-szal,b. Orczy Béla külügyi osztályfőnököt, stb. A mulatság, a tánc reggelig tartott, s a jókedv, a szép jelmezek, s különösen a bájos postagalamb még sokáig a szalonok beszélgetési tárgyát fogják képezni, s a képzőművészetek társulata is bizonyára köszönő elismeréssel fog emlékezni a jelmezbálra, mely évenkint jelentékeny összeggel szokta tőkéjét sza­porítani. Illő volna még a rendezőségről sem feled­kezni el, ha annak e sorok írója is egyik tagja nem lett volna. De miután jó­magunk a rendezésben csak névleg szerepeltünk, a tényleges rendezőkről min­den habozás nélkül mondhatjuk el, hogy mindent elkövettek a közönség igényeinek kielégítésére, s ekkor meg is érdemlik a teljes méltánylatot. Főváro­si hírek. * A képviselőház elnöke a tegnapi gyűlésen hivatalosan j­elenté gróf Pejacsevichnek hor­­vát-szlavén miniszterré tett kineveztetését. Tóth Vilmos és P­a­u­­­e­r miniszterségét — úgy hall­juk — azért nem jelenté be, mert azok még nem tet­ték le esküjüket.­­ Az elnök továbbá jelenté azt is, hogy a porosz belügyőrség fölszól­ta a házat, hogy tárgyalási irományait a porosz képviselő­ és urak há­zának cserében küldje meg.­­ Végre pedig egy kérvényt terjesztett be, mely G­u­t­h­y Benő képvi­selő, mint a Dell’ Adami bűnpörben érdekelt bűnszer­­ző ellen, vizsgálat megindithatását kívánja, a mely kérelem a mentelmi bizottsághoz utasíttatott.­­ A ház ezután az igazságügyminisztérium költségveté­sét vette tárgyalás alá; nagyobb vita csak a kodifika­­cionális munkálatokra kért összegnél (ötvenezer fo­rint) fordult elő. Számosan szóltak; ezek közt külö­nösen Perczel Bélát, Máriássyt és Ghyczy Kálmánt említjük meg; az utóbbi különösen sikerült s való­ban orátori értékű beszédet tartott. —Sok szakisme­rettel szólt Vidlicskay is, de kevés hallgatója volt, miután két óra felé került rá a sor. —■ A vita ezen rovat fölött ma is folytattatni fog. * A tornász- és tűzoltó-egylet szombati álar­cos­bálja a redoutban igen jól sikerült. Hasonlítha­­tatlanul fölötte állt — fényre és kedélyességre egy­aránt — mindazon bohókás báloknak, melyeket a pesti közönség mindez ideig a cifraságokkal elékte­­lenített redouttermek kedélytelen zsivajában végig­unatkozott. Közönség elég nagy számmal volt, de még­sem olyan nagygyal, hogy a tornász , és tűzoltó urak legalább még egyszer olyan nagyot szívesen ne láttak volna. Az arisztokráciából nem igen jelent meg senki, mert a jelmezbált is épp ez este tar­tották az „Európádban. A belépőket parókás és cop­fos múlt századi német udvari libériás inasok fo­gadták és a „község házánál“ mindenkinek valami bolondos sapkát, vagy legalább egy fütyülőt nyom­tak a fejébe, vagy a kezébe. A falak is mindenféle naiv képekkel voltak „bebohókásitva,“ melyek test­véri egyetértéssel húzták meg magukat a hajósbál­ról ottfelejtett dekorációk közt, és a még mindig ott szunyókáló matrózbábok lábainál. A terem egyharma­­dát egy nagy emelvény foglalta el, mely a mutatvá­nyok számára készült. Az emelvény hátterében igen csinos kis színpad volt készítve, melyhez az öltözők a korridorból kerültek ki. Az emelvényen folytak éjfélutánig a különböző erőgyakorlatok és bohókás mutatványok. Különös ügyességet tanúsí­tottak tornászaink a nyújtóján, és legjobban mulatott a közönség az egereket kergető macskán és a japáni zenekaron. Fényes mutatvány volt a római gladiáto­rok harcjátéka is. Éjfél után görögtűz mellett élő képeket mutattak, melyekhez hazafias indulókat játszott Leiboldnak akrobatákká öltöztetett cseh bandája. Volt egy némajáték is a bálba készülő úrról és majmáról. Álarcosok kevesen voltak, és úgy lát­szott, a közönség legjobban mulatott a néma mutat­ványokon. * A nőképző-egylet táncvigalmának tiszta jö­vedelme 825 frtot tesz Förülfizettek: b. Vay Béla, Kóczán Ferenc, Wodiáner Béláné, tíz-tíz forintot adva két két jegyért; gr. Teleki Sándor, Gyömrőy Vil­­mosné húsz-húsz forintot két-két jegyért; Vojnits Jakab, Atzél Péter, Beleznayné, Wahrmann Mór, Müller Pauliné és Sándor Zsigmond tiz tíz forintot egy~egy jegyért; gr. Zichy Pál­ Ferencné húsz frtot külde; Emedikty Györgyné pedig egy 7 frtos pecsét­­nyomót az egyletnek, mely a bál sikerében működött .

Next