Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-02 / 100. szám
melyek a felhőkkel oly közeli érintkezésben állnak, melyeket a nap első és utósó csókjaival érint. Lementem a völgyekbe, melyeknek vizei részint a Rajnába, részint a Weserbe folynak; lekeveredtem a magas, puha pázsitra, s egy patak csörgedezése mellett szövöm tovább ábrándozásimat. Vándortársam, kit ezalatt méltányolni és szeretni tanultam, a magánosság volt. Ez idő óta mindig hű maradtam hozzá, és sok más barátoknak és barátnőknek elébe helyeztem ; ő soha sem csalt meg, soha sem szedett rá csalfa ígéretekkel; igen sokra oktatott,tanított, fölvilágosított, amit különben soha sem tudhattam volna meg, s minél öregebb lettem, annál hivebb, igazabb, kipróbáltabb barátomnak bizonyult be, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy ragaszkodása még a síron túl is tartani fog. A szép ősz azonban elmúlt a nyár után, s nyomába jött a tél, vad, mogorva, viharteljes felhőkön trónolva. Kétséget nem szenved, ami a telet illeti, Berlin az én mostani tartózkodási helyem fölött előnynyel bír. Az ottani mulatságok és szellemi élvezetek hiányát nem is említve, itt a tél valóban vigasztalan volt. Majdnem szünet nélkül havazott, a vihar szünet nélkül tombolt, s a részul sűthető szobákban a hideg nagyon érezhető volt. Az utakat hófuvatok borták, még a városban is csak nagy erőfeszítéssel lehetett a közlekedést fentartani. IV. A tél nagyon kellemetlen volt rám nézve. Sokat dolgoztam, sokat olvastam; hozzászoktam a nekem különben nem rokonszenves egyének társaságához is; teljes erőmből küzdöttem, nehogy a haszontalan fecsegésekben s mende-mondákban kedvemet találjam, s végre azok által erőt venni hagyván magamon, elsavanyodjam s elparasztosodjam. Azért mindig bensőbb viszonyba léptem barátnőmmel, a magánossággal. De amint a napok nőni kezdtek s a nyugati szél hó helyett esőket hozott, vagy legalább e kettőnek vegyülékét, keblemet tavaszias hajlamok vándorlási kedv szállta meg, noha még soká, jó soká nem lett valódi tavasz. Hiszen az ember mindig az után vágyik, amije nincs; a beirás előli a vágyat. Lelkünknek egy, csak a jövőben elérhető tárgy utáni vágya mindig a képzelet színpompája s varázsa által megdicsőitve áll előttünk. Megkisérlem a vándorlást, de lehetetlen volt; a vidék sem volt szép. E mocskos, szakadozott téli öltözetben egy koldushoz hasonlított, ki ruháját szennyes foszlányokkal foltozgatta meg. A fogadóban — szokásom szerint — a kölni újságot olvasgattam, az egyetlen jelentékenyebb politikai lapot, mely ide bejutást talált. Ennek mindennapi olvasása által a különben rám nézve idegen rajnai viszonyokkal, s különösen Köln városával némileg megismerkedtem. E lap már az év kezdete óta szüntelen hozott közleményeket, hirdetéseket s meghívásokat a karneválra vonatkozólag, különféle hanswurstok s egyéb, előttem idegenszerű figurákkal illusztrálva. „A karnevál, mely csak Rómában, Velencében és Kölnben ünnepeltetik meg méltólag, ez évben különös ünnepélyességgel szándékozott megtartatni, — mondá a lap, — a mennyiben Karnevál herceg Venecia hercegnőt ünnepélyes menetben fogadni, a közös trónra ültetni, azután ünnepélyesen az egész városban körülhordozni fogja.“ Ha az ember e sok, s nagyrészben hivatalos stylusban tartott hirdetményeket, ismertetéseket, s ehhez azon beszédeket és költeményeket, melyet a nagy karnevál-bizottságban tartottak és énekeltettek, továbbá a tervezett nagymenet leírását, szóval az egész ünnepély programmját olvasta: valóban azt kell hinnie, hogy a város vagy egy hatalmas koronás fő fogadására készül, vagy pedig hogy a nemes város a távollevő ész állapotában érzi magát. Fogadóm vendégei néha szintén beszélgettek e tárgyról, de jóformán még kevesebb fogalommal bírtak róla, mint magam. — A kölniek eleitől fogva esztelenek voltak egy kissé ! — mondá főnököm a maga kurta, határozott modorában. — Még akkor is, midőn a westfáliai hercegség a választófejedelemséghez tartozott, mindig valami különöset képzelhet maguk felől; most föl kiváló tehetséget, s csak ezután ment gyorsabban előre. Már ekkor súlyos anyagi gondok nyomták. Nyáregyházi jószáguk fölszerelése két lóból állt, s ekkor földjüket felében kellett kiadni. Sokszor mondá ekkor : „Nekem nem csak arról kell gondoskodnom, hogy mit egyem, hanem arról is, hogy mivel és miről egyem!“ És mégis e gondok közt tanúsitá a legnemesebbet. Sándor bátyját, ki megtébolyult (s Strobl, az akkor hires peregi téboly-orvos gyógyitá), a mint javult, hazavitte s testvérileg gondoskodott róla. S még inkább gondoskodott szeretett anyjáról, kinek gondolatát is elleste, számára az ócska házhoz két szobát építtetett, s hogy elláthassa mindennel: ő maga Pesten a sógoránál vonult meg. E nemes viszony tizenöt évig boldogitá midkettőjüket. Az anya mindig mondá: „Soha sem voltam boldogabb, mint most, midőn Pál fiam gondoskodik rólam, éppen az a fiam, kit mindig sírva hordtam“ És Pál is gyakran mondogató szomszédainak: „Nem képzelik, mennyire boldogít engem az, hogy anyámért utósó éveiben valamit tehetek.“ Ez volt legzavartalanabb boldogsága egész életében Pedig ezt is mennyi nélkülözéssel szerzé meg, miután jövedelme sem a csekély birtokból, sem a hivatalból nem volt, s így már akkor is némi kölcsönökhöz kellett folyamodnia. Anyja 1842-ben, mindvégig tehetlen fivére pedig még elébb haltak meg. Nyáry Pál soha sem emlité egy panaszszóval sem atyjának rosz gazdálkodását. Egyszer azonban egy barátnője előtt fölsóhajtott: „Mennyivel jobban folyna sorsunk, ha bátyáim másként cselekedtek volna !* „Soha se töprengjen azon, — felelég jó ismerős, — hogy azok mit és mit nem cselekedtek, hanem lásson a cselekvéshez maga!“ •— „Igaz!“ mondá Nyáry, s hozzálátott a családi jószágok visszaszerzéséhez. Testvéreivel megegyezett, hogy ha nekik közös osztályra visszaváltja a szép 300 holdas birtokot sógoruktól, Csajághytól, akkor ők meg a többi jószágot átengedik neki. És vissza is váltó: a gyermektelen Légrády adott neki rá 16.000 váltó forintot, melyet később vissza is fizetett, de megint csak kölcsönpénzzel. Ekkor az idősb Pázmándy Déneshez fordult, kinél a baracskai, iváncsai stb. ősi jószágaik voltak zálogban, s örökre lemondott azokról a Kecskeméten lévő Pázmándy-féle földesúri jogokért, melyeket képedig, miután semmi egyebet nem bírnak és tudnak, legalább a bolondságban akarnak más embereken túltenni. No, e passziót meghagyhatjuk nekik, de ne olvassuk legalább bolondságukat! — Volt ön már Kölnben ? Főnököm e tolakodó kérdés miatt apró szemeivel majdnem haragosan nézett reám s válaszolt: — Nem tudom, mit csináltam volna e fészekben ? Eleget hallottam róla,hogy távol tartsam magamat tőle. Keskeny,büdös utcák,rész kövezet,tömérdek korcsma, szünteleni ivás és korcsmázás, ez az egész. A karnevál is utójára nem más, mint egy több napig tartó részegeskedés. A szegénység elzálogítja mindenét, amije van, még szobája ajtaját is, hogy ez idő alatt folyvást részeg állapotban lehessen. És ez aljas műtétekhez még a felsőség engedélyt ad, sőt a mi több, még cselekvőleg is részt vesz abban ! Szégyen, gyalázat! — Kedvem volna elmenni! — mondom, egy rögtöni gondolattól megkapatva. — Kedvem volna egyszer e tréfát végignézni. — Végignézni? — ismétlő főnököm mérgesen. Nem adok szabadságidőt. — A szabadságidőt különben is a főtörvényszéktől kell kérnem, s még ma megírom folyamodványomat ! — mondám ingerülten főnököm kíméletlen nyilatkozata miatt. Nem méltatott feleletre, hanem szótlanul füstölt tovább; én pedig távoztam, s azonnal megírtam a kérvényt szabadságidőért, melyet azon hamis állítással indokoltam, hogy Kölnben közeli rokonaim vannak, kiket meg akarok látogatni. Főnököm rettenetes boszúságára,nyolc nap alatt — tehát még jókor — megérkezett az engedély, s ezzel mintegy kényszerítve valók a Kölnbe utazásra, mi egyébiránt nem volt komoly szándékom. Postára ültem; egy kellemes , tavaszias napi utazás után végre megpillantam a láthatáron a kölni dóm homályos körvonalait. Nem sokára a szent város fala közé voltam lépendő; a szent városba, mely most pár napra bolonddá lett, melynek balga örvényébe szándékoztam rohanni én is. (Folyt, köv.)sőbb a kecskemétiek váltottak meg Nyárytól olymódon, hogy értjük megvették neki zálogban a nyáregyházai Darvas-jószág Kun-féle részét (330 holdat) 12,000 pengősrton. Később ő a Prónay-féle 160 holdat s a Nyáry László 30 holdas erdejét is megvévén, igy vitte föl jószágát, lassan és terhek mellett, a mai 600 holdra. A mennyire hivatala engedé, mindig jól gazdálkodott, másoknak is használva. Balla Endre főjegyzővel együtt ő vitte ki a nyáregyházai 1400 holdnyi terméketlen homok tagosztályát s befásitását, a miért mindig áldhatják emlékét, miután a futóhomok helyén most erdők zöldelnek, árnyat és tűzi fát adva. 1844-ben úri lakot kezdett építtetni, mely vagy 12,000 írtjába került, s mivel kölcsönök nélkül nem boldogélt, ezt meg is bánta. Mint hires alispán s nagy pörök bírája, könnyű lett volna neki akkor már igen sok pénzhez jutni, de nemesebb és büszkébb volt, semhogy csak egy fillért is elfogadott volna valakitől. Egyszer négyezer forintot akart a házépítésre fölvenni, s Schodelné ajánlotta, hogy azt tőle kölcsönözze. E művésznőhöz őt a legmélyebb szeretet közé, de ez összeköttetésnek is meg voltak súlyos gondjai. Már kezdetben sokszor aggódott azon, hogy e szíve után induló nő egyszer csak el fogja hagyni értte férjét, amitől ő mindig tartott, de amint csakugyan elhagyó, hű és nemes barátai voltak egymásnak mindvégig. Nyáry e négyezer forintról adott kötvényt Schodelnének, s a forradalom után ennek fejében biztosításul irta rá házát, kertjét,udvarát, egyebet nem.Az az emlegetet 20,000 frtos kötvény,melyet jószága megmentése végett irt volna Schodelnének, nem létezett soha. Még az erőszak ellenében sem lehetett volna Nyáryt arra bírni, hogy ily átfogással éljen. Amiről ő kötvényt adott, azt Schodelnétől valóban kölcsön kapta. Forradalom alatt Nyáry előtt sokkal fontosabb volt a haza dolga, mint a magáé, s ezért ez időben alighogy megfordult Nyáregyházán. Csak midőn Aradról elbocsáták, tért oda, hol akkor már Schodelné is lakott. Midőn elzárták s jószágát elkobozták, ezt egy barátja, Scheyer kérté ki, albérletbe adva Schodelnének, ki az elárverelt bútorokat is megvette. Midőn már a börtönben hosszan volt, új vagyoni baj fenyegette. A Darvas-féle jószág zálogideje ugyanis letelőben volt, a tulajdonosai kínálták A nyáregyházai halottról. (v.) Nyáry Pál benső életét s ifjúságának viszonyait csak kevesen ismerték. Ő nem beszélt azokról senkinek, s igy nem csoda, ha közelebb kiadott életrajzi vázlatai csak nyilvános életének fényét tükrözik vissza híven. Vagyoni körülményeiről, szerencsétlenségeinek láncolatáról igen hézagos s adatokban hibás közlések jelentek meg, mivel benne a nyilvános, híres férfit mindenki, de a bajokkal küzdő magánembert csak igen kevés barátja ismerte. Van azonban valaki, a kivel negyvennégy éven át élt bizalmas szomszédságban s jó barátságban, ki előtt egész élete nyitott könyvként áll. E jó szomszéd szivessége pár pillanatra nekünk is föltárta e nyitott könyvet, mely valóban igen szomorú egy könyv, s azt tudjuk meg belőle, hogy Nyáry Pál bukása már születése előtt kezdődött, s hogy e nemes férfiúra a sorsnak és balkörülményeknek roppant súlya nehezült. Az ő atyja (szintén Nyáry Pál) sok jószággal birt, de szerencsétlenül gazdálkodott. Hivatalt nem viselt soha s nagyon függetlenül élt, s három hóval azelőtt halt meg, hogy Pál fia (kit anyja mindig könyek közt hordott szive alatt) megszületett. Vagyoni állapotuk hanyatlása, hat gyermeke (három fiú, három lány) s férje halála sok gondot okozott a szegény asszonynak, ki Nagy-Körösről való volt, a Beretvás-családból. Pált Monoron keresztelték meg. A gazdaságot két felnőtt fivére vitte, de oly szerencsétlenül, hogy mire Pál 22 éves lett, a sok dunántúli jószág már mind zálogban volt, s csak Nyáregyházán maradt ötven hold, s Nagy-Kőrösön negyven. Szerencsére, az egyik nővér már régebben egy jómódú debreceni lakos, Búzás Pál felesége volt, s ők szeretettel gondoskodtak az eszes fiúról, ki Nagy Kőrösön kezdett tanulni, de aztán Debrecenbe vitték, hol végigjárta az iskolát, tegátus diák is volt, s mint legátus prédikált Dabason és más helyeken. Ekkér szigorú viszonyok közt növekedett. Időközben Sára nővére Légrády Pál tekintélyes ügyvédhez ment nőül, s ő mint patvarista és alügyész, náluk lakott vagy tíz évig, mígnem mint főjegyző, a megyeházba költözhetett. A megyénél csak lassan kezdett emelkedni. Jegyző szeretett volna lenni mindjárt, de a nádor tiszteletbeli alügyésznek nevezte ki, s ez állapotban volt fizetés nélkül vagy öt esztendeig. Csak később, midőn a jegyzői foklhoz juthatott, ismerték 450