Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-23 / 117. szám
— mit beszélget nekem ilyeket ? Ki szólt itt házasságról? Azért jöttem, hogy megtudjam: eladja e nekem Matrenát, vagy nem ? Az öreg erre kiabálni kezdett. — Ah! beteggé tesz! Ki vele, ki vele! Ah ! — A rokon elesietett, miközben rám támadt. Az úrnő pedig folyvást kiabált: „Mit vettem, hogy ezt érdemlem? Kenn vagyok-e úrnő többé saját házamban? Ah! ah!“ Kalapom után kaptam, és mint örült rohantam ki a szobából. — Talán kárhoztatni fog ön, — folytatá új ismerősöm, — hogy egy alsóbb osztálybeli lányhoz ennyire ragaszkodtam s e hajlamnak ennyire átengedtem magamat. Nem akarom magamat mentegetni, még akkor sem, ha szükséges volna... Elég az, hogy e lánykát oly nagyon szerettem, hogy éjjel-nappal csak reá gondoltam. Végtelenül szenvedtem. Vádoltam önmagamat, hogy az ártatlan teremtést részbe döntöttem. És ha eszembe jutott, hogy parasztköntösben, úrnője parancsára, libákat kell neki őrizni, és egy durva öklű s olajozott csizmájú fölügyelő gorombaságainak van kitéve, egész testemen hideg verejték futott végig. Végre nem birtam tovább kiállani, megtudtam a falu nevét, hova száműzték, lóra vetettem magamat s fölkeresésére indultam. Csak másnap este értem a kijelölt helyre. Úgy látszott, nem várták látogatásomat, mert a faluban senkinek sem volt arra vonatkozó parancs adva. Egyenest a starostához tartottam, s amint az udvarra lépek, mit látok ? Matrena ül a lépcsőn, fejét kezébe hajtva. Föl akart sikoltani, de hirtelen intettem neki s kezemmel az ajtóra mutattam, mely a leghátulsó udvarból a földekre vezetett. Az „iska“-ba (parasztház) léptem, s a slarostával beszédbe bocsátkoztam. Mindenféle badarságot összehordtam, s az első kedvező pillanatot arra használtam, hogy Matrenát kövessem. A szegény gyermek nyakamba ugrott s soká, soká ott csüngött. Mily sovány és halvány lett az én kincsem! Vigasztaltam, beszéltem neki, hogy ne busuljon, nincs semmi baj, s hogy ne sírjon , és pedig éreztem, hogy e mellett saját szemeim is megteltek könyekkel. De szégyeneltem magamat, s így szóltam: — Matrena, könyekkel nem segítünk, itt tennünk kell, és pedig határozottan! Velem kell szöknöd, ennél jobb menekülés nincs. Matrena megborzadt. — Hogyan ? Lehetséges e ? Ez romlásom lenne! Ők nyomban követnek s rám találnak. — Bobó, hogy találhatnának meg ? — Fölkutatnak, bizonyosan fölkutatnak! Vedd köszönetemet,Peter Petrowitsch!Egész életemben nem felejtem el jóságodat, de most hagyj el; kétségkívül így van ez elrendelve! — Matrena, Matrena! És én téged bátor lánynak tartottalak! Nem is jellemhiány volt ez nála ... oh! jelleme szép volt, és szive, mint az arany ! — Miért maradnál itt ? Jöjj velem, ne félj, nem lesz roszabb helyzeted. Valld meg, már megizlelted a starosta ütlegeit! Nos nincs úgy ? ... Matrena elpirult, és ajkai reszkettek. — Egész családomat szerencsétlenné teszem. — Mi történhetik rokonaiddal ? — Száműzik talán őket ? — Száműzik, bátyámat minden bizonynyal száműzik ! — És atyádat ? — Atyámat? Nem, őt nem fogják száműzni,ő az egyedüli jó szabó az egész házban. — Nos, lám! Bátyád pedig nem fog belehalni ! Szóval sok fáradságomba került, mig rá birtam beszélni; fölsorolta a kellemetlenségeket, miknek magamat kiteszem ; de erre azt feleltem, hogy az nem az ő gondja, és végre mégis magammal vittem, nem ugyanaznap, hanem más alkalommal, és éjjel. Talyigán mentem értte, és......... —■ Elszöktette ön ? — Úgy van, elszöktettem ! . . . Végre tehát nálam volt. Házam nem volt nagy s nem is tartottam sok cselédet, de annyit mondhatok, hogy ezek mind igen ragaszkodtak hozzám ; a világért el nem árultak volna. Boldog voltam. Matrenuschka újra virított, s vonzalmam mindegyre komolyabb lett iránta. Ah! de meg is érdemelte! Csodálatraméltó lányka! Tudott énekelni, táncolni, gitározni. ... A pletyka kikerüléséért szomszédaim elöl elrejtettem. Da volt egy barátom, Pantelei Gornostajef. Nincs önnek szerencséje barátomat ismerni? Gornostajef egészen Egyizben gyöngéd modorban nyújtott baráti segély által sikerült neki a megszorult művészt igen terhes helyzetből kiszabadítania, s ez őt — ez és utóbbi szolgálatai fejében— élte fogytáig valódi jóltevőjének nézheté (mint Magyarországon id. Károlyi István grófot), háláját és ragaszkodását pedig különösen az által tüntetvén ki, hogy a Kotziánnak szánt, vagy ez által megrendelt festvényeket rendkívüli figyelemmel, szeretettel, önfeláldozásig menő gonddal készítő. Épp e rendkívül gondos kivitel, a művésznek öt mások fölött kitüntető figyelme s a művek költői vonzereje viszont a rokonszellemű műbarátra nézve folytonos ingerül, ösztönül szolgált új megrendelésekre. E viszonyból szoros baráti frigy keletkezett, mely — élénk levelezés mellett — húsz évnél tovább szövődött, s csak Markénak 1860-ban bekövetkezett halálával szakadt meg. A terjedelmes levelezés sok műtörténelmi érdekes adatot s nyilatkozatokat tartalmaz, s mindkettőjük tiszta jellemére, emelkedett gondolatjárásukra fényes világot vet. Kotzián valamint korábban, úgy későbben is, rendületlen támasza, alkalmi gondviselése volt folytonos pénzzavarában, melyből a lágy kedélyű és sokszor rászedett művész soha sem tudott teljesen kibontakozni ; s viszont Marké élete végnapjáig kifogyhatlan előszeretettel s csüggedést nem ismerő kitartással festegetett bécsi barátja számára, ki őt tíz évvel élte túl. E körülményből kell megmagyarázni azon föltűnő, de rég elismert tényt, hogy Markó legfényesebb műveinek aránylag oly számos példányát találjuk egyesítve a Kotzián-féle műgyűjteményben. Tudjuk azt is, hogy mily elővigyázó gonddal és lelkiismeretességgel szokva volt Markó aláfesteni képeit, s hogy üde színezetüknek tartósságot biztosítson, mily türelemmel várta be a mű befejezésére kellő időtartam lefolyását. Markót e gondos eljárásban egy újabbkori művész sem érte utól. Festvényei s különösen a Kotzián gyűjteményében levő képei annálfogva egyetlen színárnyalatban sem változtak keletkezésük óta, s oly derűit, tiszta zománcot mutatnak, oly sugárzó színpompában díszlenek ma is, mint azon a napon, midőn a művész magas műbecsült teljes érzetében kibocsátó keze alól. Markó ugyanis saját művészeti lelkiismeretében igen érzékeny fokmérőt birt önnön munkáinak értékkülönbségei iránt, s nem önhittségre mutat az ő szájában, belebolondult Matrenába, s becsületemre, úgy csókolta kezeit, mint egy kisasszonynak! Különben meg kell jegyeznem, hogy Pantelei egészen más ember, mint én; igen műveit, az egész Puschkint olvasta már. Ha Matrenával s velem csevegett, bámulva figyeltünk rá. Sőt az is eszébe jutott, hogy Matrenát írni tanítja. Láthatja, valóságos különc volt. De hát még ninő ruhákat készíttettem Matrenának! A kormányzó neje sem viselt szebbeket. Egy prémbéléses rózsaszínű bársony felöltőt varrattam . . . mily felségesen állt ez neki! Egy moszkvai szabónő, egy „madame“ készítő, egészen az utósó divat szerint, szorosan testhez állót. Mily sajátságos volt ez a Matrena! Gyakran órák hosszat elüldögélt gondodolatokba mélyedve, lesütött szemekkel, mozdulatlanul ; ilyenkor szembe ültem vele, s nem fáradtam ki nézésében. Ekkor mosolygott s szivem úgy ugrándozott örömében, mintha valami csiklandozta volna. Máskor pedig kacagott,táncolt, enyelgett s oly erővel karolt magához, hogy fejem szédült bele. Folyvást csak azon törtem eszemet, mivel szerezhetek neki örömet, pusztán csak azért, hogy meglepetésen gyönyörködhessem. A szegény teremtés oly boldog tudott lenni. Örömében kipirult, ha ajándékaimmal fölcicomázta magát, s ilyenkor csókokkal halmozott el. Nem tudom, hogyan sikerült atyjának, az öreg Kuliknak lánya menhelyét fölkutatni; egy napon nálunk termett és siránkozott. Matrena öt rubelt adott neki, s Kulik a földig hajolt előtte, így telt el öt hónap, és én egész utósó napjaimig szerettem volna így élni , de ekkor egy szerencsétlen eset csapott közbe. Peter Petrowitsch itt félbeszakíta beszédét. — És mi történt ? — kérdem részvéttel. Lassan intett kezével. — Nem sokára minden fölbomlott. Magam voltam oka szerencsétlenségének. Meg kell említenem, hogy Matrena igen szeretett szánkázni, s többnyire maga hajtotta a lovakat. Fölvette prémes bundáját, finom hímzett kertjüket húzott, az ülésbe ugrott s a lovakat pusztán hangjával kormányozta. Rendesen este mentünk ki, hogy föl ne ismerjenek bennünket. (Folyt, köv.) midőn e képek legjelesbjeire vonatkozólag írt egyik levelében büszkén hirdeti, hogy testvérek között is ötször annyit érnek, mint a mennyit érettük tiszteletdíj fejében kért és kapott. „A Hylus elragadtatása,“ „Apolló születése,“ „Venus és Adónisz,“ „Pária ítélete,“ „Diána és Endymion“ című, s más kisebb alakú felséges tájképeihez levélben megírt kommentárjai, melyeket e sorok írója nagy élvezettel áttanulmányozott, mindannyi fényes tanúsága az elfogulatlan művész helyes önbirálatának. Ez izzó színekbe mártott s mégis oly andalítóan kedves tájfestvények — egyrészt kimeríthetlenül gazdag képzelet, gyöngyei, másrészt a délibb természet szeretve beható tanulmányozásának gyümölcsei — az ünnepi kötészetnek gazdag kincseit rejtik magukban; azt mondhatnék, oly rábeszélő hatalom lappang e képekben, mely akarva nem akarva, de ráveszi a nézőt, ha mindjárt más tájművészeti nézlete volna is, hogy éppen ama dús színekben pompázó, ünnepi köntösben szeresse meg a természetet, milyenben a Markó sajátszerűen eszményítő szemein áttekintve felénk mosolyog. Messze túl vezetne soraink kiszabott korlátain, ha tájképi anyagának mámorba ejtő sokszerűségét, ha paradicsomi tenyészetét, ha a talaj kecses domborulatait, ha a tájképeibe illesztett élő alakok szép csoportozatait, rejtélyesen vonzó jelentőségét, finom kivitelét, szóval a Markó féle művészet még sok egyébnemű csábszereit csak a legfőbb képeken végig kimutatva akarnék részletezni. Ha meg is tehetnők, még nem jutottunk volna odáig, hogy teljes értékük szerint méltányoljuk a Kotzián féle gyűjteményben együvé találkozott Markó-képek magas műbecsét, melylyel átlagosan (fájdalom, összehasonlító szemlélet alapján mondjuk !) a nemzeti múzeumban őrzött Markó-képeink műbecse korántsem versenyezhet. Eddig még csak a nemzeti képcsarnok-egylet felől tudjuk, hogy közgyűlési határozat alapján elismerésre késztő buzgalommal arra készül, hogy a múzeumi képtár részére legalább egy vagy két jelesebb Markó művet vásárolhasson a Kotzian gyűjteményéből. De az idő halad! A jó alkalom amily váratlanul tárult föl előttünk, épp oly gyorsan el fog tűnni ismét szemeink elől. Vajha sietnének nagybirtokú főnemeseink, e született mae- Intésül a magyar műbarátoknak. Június elsején, tehát alig pár nap múlva fog árverezés alá kerülni Bécsben a Kotzián-féle híres kép- és műgyűjtemény. Az Arthaber-féle gyűjtemény árverezésének fényes sikere óta most kétszeres feszültséggel várják a bécsi műbarátok ez újabb vállalat eredményét, melyet az örökösök ezúttal is a jónevű bécsi műkereskedő, Kaeser gondjaira biztak. A gazdag gyűjtemény május l6-dike óta a bécsi Tuchlauben alatt, a régibb műtársulat helyiségeiben van kiállítva, s ott marad az árverezés napjáig, minélfogva abbeli reményünk, hogy a ránk nézve is rendkívüli vonzerőt gyakorló gyűjteményt Pesten kiállva szemlélhessük, már nem fog teljesülni. Csupán az árverezés intézője, Kaiser fog lerándulni Pestre, hogy egy két előkelő és befolyásos műbarátunkat ez alkalomra meghívja, s hogy — ha lehetne — magyar földön is részvétet támaszszon a vállalat iránt. Nem merünk ugyan helybeli fáradozásainak valami nagy sikert jósolni, de másrészt szívesen közreműködünk benne, sőt kötelességünknek tartjuk a hazai közönség figyelmét fölhívni a vállalatra. S erre nézve elegendő lesz ráutalnunk azon, különben eléggé ismert tényre, hogy e nagybecsű műgyűjtemény értékesebb fele világhírű művész-hazánkfia, boldogult Markó Károlyunk szemenszedett gyönyörű festvényeiből áll. Ez árverezés tehát igen kedvező s talán soha vissza nem térő alkalmat nyújt a magyar műkedvelő közönségnek oly remek festvények megszerzésére, melyek úgy a hazafiúi kegyeletet és önérzetet, mint a szép iránti lelkesedést egyaránt méltón kielégíteni képesek. Hogy miképp jutottak e becses Markó-képek a bécsi Kotzián-féle műgyűjteménybe, az iránt bő felvilágosítást nyújt a műgyűjtemény gonddal készült lajstromának előszava, melyből a lényegesebb adatokat kivonatosan közöljük. Markó nevéhez — úgymond — elvárhatlanul tapad a Kotziáné, ki mint finom értékű s eszményi irányzatú műgyűjtő, húsz éven át leghűségesebb bámulója, barátja, pártolója volt Markónak, s ez egész idő alatt úgyszólván megosztotta vele nem csekély jövedelmét. Kotzián különben már korán lelkesült Markó ideális lendületű művészete iránt. 524