Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-23 / 117. szám

— mit beszélget nekem ilyeket ? Ki szólt itt házas­ságról? Azért jöttem, hogy megtudjam: eladja e ne­kem Matrenát, vagy nem ? Az öreg erre kiabálni kezdett. — Ah! beteggé tesz! Ki vele, ki vele! Ah ! — A rokon elesietett, miközben rám támadt. Az úrnő pedig folyvást kiabált: „Mit vettem, hogy ezt érdem­lem? Kenn vagyok-e úrnő többé saját házamban? Ah! ah!“ Kalapom után kaptam, és mint örült rohantam ki a szobából. — Talán kárhoztatni fog ön, — folytatá új is­merősöm, — hogy egy alsóbb osztálybeli lányhoz ennyire ragaszkodtam s e hajlamnak ennyire áten­gedtem magamat. Nem akarom magamat mentegetni, még akkor sem, ha szükséges volna... Elég az, hogy e lánykát oly nagyon szerettem, hogy éjjel-nappal csak reá gondoltam. Végtelenül szenvedtem. Vádol­tam önmagamat, hogy az ártatlan teremtést részbe döntöttem. És ha eszembe jutott, hogy paraszt­kön­tösben, úrnője parancsára, libákat kell neki őrizni, és egy durva öklű s olajozott csizmájú fölügyelő go­rombaságainak van kitéve, egész testemen hideg verejték futott végig. Végre nem birtam tovább ki­állani, megtudtam a falu nevét, hova száműzték, lóra vetettem magamat s fölkeresésére indultam. Csak másnap este értem a kijelölt helyre. Úgy látszott, nem várták látogatásomat, mert a faluban senkinek sem volt arra vonatkozó parancs adva. Egyenest a sta­­rostához tartottam, s a­mint az udvarra lépek, mit látok ? Matrena ül a lépcsőn, fejét kezébe hajtva. Föl akart sikoltani, de hirtelen intettem neki s kezem­mel az ajtóra mutattam, mely a leghátulsó udvarból a földekre vezetett. Az „iska“-ba (parasztház) léptem, s a slarostával beszédbe bocsátkoztam. Mindenféle badarságot összehordtam, s az első kedvező pillanatot arra használtam, hogy Matrenát kövessem. A sze­gény gyermek nyakamba ugrott s soká, soká ott csüngött. Mily sovány és halvány lett az én kincsem! Vigasztaltam, beszéltem neki, hogy ne busuljon, nincs semmi baj, s hogy ne sírjon , és pedig éreztem, hogy e mellett saját szemeim is megteltek könyek­­kel. De szégyeneltem magamat, s így szóltam: — Matrena, könyekkel nem segítünk, itt ten­nünk kell, és pedig határozottan! Velem kell szök­nöd, ennél jobb menekülés nincs. Matrena megborzadt. — Hogyan ? Lehetséges e ? Ez romlásom lenne! Ők nyomban követnek s rám találnak. — Bobó, hogy találhatnának meg ? — Fölkutatnak, bizonyosan fölkutatnak! Vedd köszönetemet,Peter Petrowitsch!Egész életemben nem felejtem el jóságodat, de most hagyj el; kétségkívül így van ez elrendelve! — Matrena, Matrena! És én téged bátor lány­nak tartottalak! Nem is jellemhiány volt ez nála ... oh! jelleme szép volt, és szive, mint az arany ! — Miért maradnál itt ? Jöjj velem, ne félj, nem lesz roszabb helyzeted. Valld meg, már megizlelted a starosta ütlegeit! Nos nincs úgy ? ... Matrena el­­pirult, és ajkai reszkettek. — Egész családomat szerencsétlenné teszem. — Mi történhetik rokonaiddal ? — Száműzik talán őket ? — Száműzik, bátyámat minden bizonynyal száműzik ! — És atyádat ? — Atyámat? Nem, őt nem fogják száműzni,ő az egyedüli jó szabó az egész házban. — Nos, lám! Bátyád pedig nem fog belehalni ! Szóval sok fáradságomba került, mig rá birtam beszélni; fölsorolta a kellemetlenségeket, miknek magamat kiteszem ; de erre azt feleltem, hogy az nem az ő gondja, és végre mégis magammal vittem, nem ugyan­aznap, hanem más alkalommal, és éjjel. Talyigán mentem értte, és......... —■ Elszöktette ön ?­­ — Úgy van, elszöktettem ! . . . Végre tehát ná­lam volt. Házam nem volt nagy s nem is tartottam sok cselédet, de annyit mondhatok, hogy ezek mind igen ragaszkodtak hozzám ; a világért el nem árultak volna. Boldog voltam. Matrenuschka újra virított, s vonzalmam mindegyre komolyabb lett iránta. Ah! de meg is érdemelte! Csodálatraméltó lányka! Tu­dott énekelni, táncolni, gitározni. ... A pletyka ki­kerüléséért szomszédaim elöl elrejtettem. Da volt egy barátom, Pantelei Gornostajef. Nincs önnek sze­rencséje barátomat ismerni? Gornostajef egészen Egyizben gyöngéd modorban nyújtott baráti segély által sikerült neki a megszorult művészt igen terhes helyzetből kiszabadítania, s ez őt — ez és utóbbi szol­gálatai fejében— élte fogytáig valódi jóltevőjének nézheté (mint Magyarországon id. Károlyi István gró­fot), háláját és ragaszkodását pedig különösen az által tüntetvén ki, hogy a Kotziánnak szánt, vagy ez által megrendelt festvényeket rendkívüli figyelem­mel, szeretettel, önfeláldozásig menő gonddal ké­szítő. Épp e rendkívül gondos kivitel, a művésznek öt mások fölött kitüntető figyelme s a művek költői vonzereje viszont a rokonszellemű műbarátra nézve folytonos ingerül, ösztönül szolgált új megrendelé­sekre. E viszonyból szoros baráti frigy keletkezett, mely — élénk levelezés mellett — húsz évnél tovább szö­vődött, s csak Markénak 1860-ban bekövetkezett halálával szakadt meg. A terjedelmes levelezés sok műtörténelmi érdekes adatot s nyilatkozatokat tar­talmaz, s mindkettőjük tiszta jellemére, emelkedett gondolatjárásukra fényes világot vet. Kotzián valamint korábban, úgy későbben is, rendületlen támasza, alkalmi gondviselése volt foly­tonos pénzzavarában, melyből a lágy kedélyű és sok­szor rászedett művész soha sem tudott teljesen ki­bontakozni ; s viszont Marké élete végnapjáig ki­­fogyhatlan előszeretettel s csüggedést nem ismerő kitartással festegetett bécsi barátja számára, ki őt tíz évvel élte túl. E körülményből kell megmagya­rázni azon föltűnő, de rég elismert tényt, hogy Markó legfényesebb műveinek aránylag oly számos példá­nyát találjuk egyesítve a Kotzián-féle műgyűjte­­ményben. Tudjuk azt is, hogy mily elővigyázó gond­dal és lelkiismeretességgel szokva volt Markó alá­festeni képeit, s hogy üde színezetüknek tartósságot biztosítson, mily türelemmel várta be a mű befeje­zésére kellő időtartam lefolyását. Markót e gondos eljárásban egy újabbkori művész sem érte utól. Festvényei s különösen a Kotzián gyűjteményében levő képei annálfogva egyetlen színárnyalatban sem változtak keletkezésük óta, s oly derűit, tiszta zomán­cot mutatnak, oly sugárzó színpompában díszlenek ma is, mint azon a napon, midőn a művész magas műbecsült teljes érzetében kibocsátó keze alól. Markó ugyanis saját művészeti lelkiismeretében igen érzé­keny fokmérőt birt önnön munkáinak értékkülönb­ségei iránt, s nem önhittségre mutat az ő szájában, belebolondult Matrenába, s becsületemre, úgy csó­kolta kezeit, mint egy kisasszonynak! Különben meg kell jegyeznem, hogy Pantelei egészen más ember, mint én; igen műveit, az egész Puschkint olvasta már. Ha Matrenával s velem csevegett, bámulva figyeltünk rá. Sőt az is eszébe jutott, hogy Matrenát írni tanítja. Láthatja, valóságos különc volt. De hát még ninő ruhákat készíttettem Matrenának! A kormányzó neje sem viselt szebbeket. Egy prémbé­léses rózsaszínű bársony­ felöltőt varrattam . . . mily felségesen állt ez neki! Egy moszkvai szabónő, egy „madame“ készítő, egészen az utósó divat szerint, szorosan testhez állót. Mily sajátságos volt ez a Matrena! Gyakran órák hosszat elüldögélt gondo­­dolatokba mélyedve, lesütött szemekkel, mozdulatla­nul ; ilyenkor szembe ültem vele, s nem fáradtam ki nézésében. Ekkor mosolygott s szivem úgy ugrán­dozott örömében, mintha valami csiklandozta volna. Máskor pedig kacagott,táncolt, enyelgett s oly erővel karolt magához, hogy fejem szédült bele. Folyvást csak azon törtem eszemet, mivel sze­rezhetek neki örömet, pusztán csak azért, hogy meg­lepetésen gyönyörködhessem. A szegény teremtés oly boldog tudott lenni. Örömében kipirult, ha aján­dékaimmal fölcicomázta magát, s ilyenkor csókok­kal halmozott el. Nem tudom, hogyan sikerült atyjának, az öreg Kuliknak lánya menhelyét fölkutatni; egy napon nálunk termett és siránkozott. Matrena öt rubelt adott neki, s Kulik a földig hajolt előtte, így telt el öt hónap, és én egész utósó napjai­mig szerettem volna így élni , de ekkor egy szeren­csétlen eset csapott közbe.­­ Peter Petrowitsch itt félbeszakíta beszédét.­­ — És mi történt ? — kérdem részvéttel. Lassan intett kezével. — Nem sokára minden fölbomlott. Magam vol­tam oka szerencsétlenségének. Meg kell említenem, hogy Matrena igen szeretett szánkázni, s többnyire maga hajtotta a lovakat. Fölvette prémes bundáját, finom hímzett kertjüket húzott, az ülésbe ugrott s a lovakat pusztán hangjával kormányozta. Rendesen este mentünk ki, hogy föl ne ismerjenek bennünket. (Folyt, köv.) midőn e képek legjelesbjeire vonatkozólag írt egyik levelében büszkén hirdeti, hogy testvérek között is ötször annyit érnek, mint a mennyit érettük tiszte­­letdíj fejében kért és kapott. „A Hylus elragadta­tása,“ „Apolló születése,“ „Venus és Adónisz,“ „Pá­ria ítélete,“ „Diána és Endymion“ című, s más ki­sebb alakú felséges tájképeihez levélben megírt kommentárjai, melyeket e sorok írója nagy élvezet­tel áttanulmányozott, mindannyi fényes tanúsága az elfogulatlan művész helyes önbirálatának. Ez izzó színekbe mártott s mégis oly andalí­tóan kedves tájfestvények — egyrészt kimeríthet­­lenül gazdag képzelet, gyöngyei, másrészt a délibb természet szeretve beható tanulmányozásának gyü­mölcsei — az ünnepi kötészetnek gazdag kincseit rejtik magukban; azt mondhatnék, oly rábeszélő hatalom lappang e képekben, mely akarva nem akarva, de ráveszi a nézőt, ha mindjárt más tájmű­­vészeti nézlete volna is, hogy éppen ama dús színek­ben pompázó, ünnepi köntösben szeresse meg a ter­mészetet, milyenben a Markó sajátszerűen eszmé­nyítő szemein áttekintve felénk mosolyog. Messze túl vezetne soraink kiszabott korlátain, ha tájképi anyagának mámorba ejtő sokszerűségét, ha para­dicsomi tenyészetét, ha a talaj kecses domborulatait, ha a tájképeibe illesztett élő alakok szép csoportoza­­tait, rejtélyesen vonzó jelentőségét, finom kivitelét, szóval a Markó féle művészet még sok egyébnemű csábszereit csak a legfőbb képeken végig kimutatva akarnék részletezni. Ha meg is tehetnők, még nem jutottunk volna odáig, hogy teljes értékük szerint méltányoljuk a Kotzián féle gyűjteményben együvé találkozott Markó-képek magas műbecsét, melylyel átlagosan (fájdalom, összehasonlító szemlélet alapján mond­juk !) a nemzeti múzeumban őrzött Markó-képeink műbecse korántsem versenyezhet. Eddig még csak a nemzeti képcsarnok-egylet felől tudjuk, hogy közgyűlési határozat alapján el­ismerésre késztő buzgalommal arra készül, hogy a múzeumi képtár részére legalább egy vagy két je­lesebb Markó művet vásárolhasson a Kotzian gyűj­teményéből. De az idő halad! A jó alkalom a­mily váratla­­nul tárult föl előttünk, épp oly gyorsan el fog tűnni ismét szemeink elől. Vajha sietnének nagybir­­tokú főnemeseink, e született mae- Intésü­l a magyar műbarátoknak. Június elsején, tehát alig pár nap múlva fog árverezés alá kerülni Bécsben a Kotzián-féle hí­res kép- és műgyűjtemény. Az Arthaber-féle gyűj­temény árverezésének fényes sikere óta most két­szeres feszültséggel várják a bécsi műbarátok ez újabb vállalat eredményét, melyet az örökösök ez­úttal is a jónevű bécsi műkereskedő, Kaeser gond­jaira biztak. A gazdag gyűjtemény május l6-dike óta a bécsi Tuchlauben alatt, a régibb műtársulat helyiségeiben van kiállítva, s ott marad az árvere­zés napjáig, minélfogva abbeli reményünk, hogy a ránk nézve is rendkívüli vonzerőt gyakorló gyűj­teményt Pesten kiá­llva szemlélhessük, már nem fog teljesülni. Csupán az árverezés intézője, Kaiser fog lerándulni Pestre, hogy egy két előkelő és befo­lyásos műbarátunkat ez alkalomra meghívja, s hogy — ha lehetne — magyar földön is részvétet támasz­­szon a vállalat iránt. Nem merünk ugyan helybeli fáradozásainak valami nagy sikert jósolni, de másrészt szívesen köz­reműködünk benne, sőt kötelességünknek tartjuk a hazai közönség figyelmét fölhívni a vállalatra. S erre nézve elegendő lesz ráutalnunk azon, különben elég­gé ismert tényre, hogy e nagybecsű műgyűjtemény értékesebb fele világhírű művész-hazánkfia, boldo­­gult Markó Károlyunk szemenszedett gyö­nyörű festvényeiből áll. Ez árverezés tehát igen kedvező s talán soha vissza nem térő alkalmat nyújt a magyar műkedve­lő közönségnek oly remek festvények megszerzé­sére, melyek úgy a hazafiúi kegyeletet és önérzetet, mint a szép iránti lelkesedést egyaránt méltón kielé­gíteni képesek. Hogy miképp jutottak e becses Markó-képek a bécsi Kotzián-féle műgyűjteménybe, az iránt bő fel­­világosítást nyújt a műgyűjtemény gonddal készült lajstromának előszava, melyből a lényegesebb ada­tokat kivonatosan közöljük. M­a­r­k­ó nevéhez — úgy­mond — elvárhatlanul tapad a Kotziáné, ki mint finom értékű s esz­ményi irányzatú műgyűjtő, húsz éven át leghűsége­sebb bámulója, barátja, pártolója volt Markónak, s ez egész idő alatt úgy­szólván megosztotta vele nem csekély jövedelmét. Kotzián különben már korán lelkesült Markó ideális lendületű művészete iránt. 524

Next