Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-28 / 122. szám

ősz sárgult levelei közt. Az udvarba érve, Mariam egy nyuszttal bélelt atlaszköpenyt adott a marquis­­néra, s kocsijához vezetve, hosszan s gyöngéden csó­kolta meg kezét. — E nő vagy őrült, vagy ostoba! — gondolta Mariam­, könnyedén haladva föl palotája lépcsőin, éppen oly könnyedén és vidámul, mintha Beatrice kocsija élete terhétől s lelke bajától szabadította volna meg. — Giulio Giuliani! — kiáltott, egy fiatal florenei gróf vállára ütve, az aranynyal, kristálylyal és borokkal terhelt buffet előtt. — Tölts nekem, Giulio, ebből a francia liqueur-ből, inni akarok veled a vidám és könnyű sikerű szerelemért! — De a­mint ajkaihoz vitte a habzó poharat, egy kéz nehezült vállára, s Mariani hirtelen megfordulva, szemközt állt Desdicadoval. Desdicado halványan és rémítően, mint don Juan lakomáján a parancsnok szobra, egy szom­széd terrasse-ra vezette Marinit, s hátravetve szőke fürteit, melyek szemeire hulltak, kemény hangon kérdé: — Rám ismer, uram ? És mikor Mariani a fiatal embert néma meg­lepetéssel szemlélte, ez hidegen folytatá: — Mariani herceg, én egyenlő vagyok önnel! — s ujjával homlokára mutatott. — Itt van hercegi koronám, s miután az ön lovagkorbácsa nem tartóz­kodott engem arcul vágni, kardja nem fogja szé­­gyenelhetni magát: megmérkőzni az enyémmel! E szavak után kezét nyújtotta Marianinak, s ez önkénytelenül adta oda az övét. — Tehát holnap, uram ! — szólt Desdicado. — Ne engedjük, hogy a rendőrség időt vegyen ügyle­tünk megakadályozására. Mikor az ön termeinek gyertyái halványulni kezdenek a hajnal első sugarai­tól, ön az obeliszk aljánál fog engem találni, ugyan­azon helyen, hol ma este paripájával legázolt. Számi­tok önre, uram! A római vidék hallgatag fog lenni, síkjai pedig elég terjedelmesek arra, hogy egy sírral többet rejtsenek magukba. Desdicado szavainak kiejtésében annyi előkelő méltóság, egész kifejezésében annyi — mondhatni uralkodói — fenség, s tekintetének szigorúságában annyi varázserő volt, hogy Mariani csupán egy fej­­bólintással felelt. Desdicado egy szót sem szólva többet, távozott, a római herceg pedig a terrasse-on maradt, mozdulatlanul követve őt szemeivel. De mikor határozatlan rémületének vége lett a megle­petéssel együtt, mely azt eredményezte, Mariani megszégyenülve kérdé magától, hogy miért nem lö­­kette ki az ajtó Banquo szellemének a paródiáját, s elbeszélve Giulio Giulianinak a történteket, mindketten kacagva vegyültek a táncosok lelkesült tömegébe. Mialatt Mariani félelem nélkül látta, mint kez­denek hallani az ünnepély rózsáinak levelei s hal­ványulni a gyertyák lángjai, melyeknek életével talán együtt fog kialudni az övé. Desdicado újból a bézkocsiba ült, mely a herceghez hozta, s melyen nehány perc alatt a Farnese-palotához ért, melyben a búskomor Beatrice élte napjait. Mikor Desdicado a kapun zörgetett, éppen tizenegy órát ütött Róma egyházaiban. — A marquisné ily órában nem fogad el! — szólt egy gazdagon öltözött inas, szemtelen tekin­tettel méregetve a szegény utast. — Mondja a marquisnénak, — felelt vissza vakmerően Desdicado, — hogy Mariani herceg ne­vében jövök. Én megígértem, hogy e névjegyet ke­zeihez juttatom, saját kezeimmel saját kezeihez, és megteszem azt, ha gyónás nélkül kellene is meghal­nom ; megfogadtam ezt Krisztus testére és a szent szűz lelkére, s fölvettem rá a magam borravalóját is, az önét is. E szókkal négy római tallért adott a kapzsi szolgának, egyedüli és utósó kincsét a világon. A szolga eltűnt s csakhamar visszatért, s Desdi­adot egy üveges folyosóra vezetve, ott fölemelt egy se­lyem-szőnyeget, s miután a damaszk-redökkel elfö­dött titkos ajtó bronz-gombját megnyomta, eltávozott, Desdicadot a marquisné imaszobájában hagyva. Az idegen megállt a marquisné előtt, halványan, mint a szoba tetőzetéről lefüggő alabástrom-lámpa. Beatrice félig fekve a bársony vánkosokon a fejét egyik nyitott ablak támlájára hajtva, szívta be a kertből fölszálló illatot s álmodozva hallgatta a viz zaját, mely miután hatalmas szökéssel tört át az akác- és tulipánfák lombozatán, ragyogó sugarakra tört szét a hold világánál. A nélkül, hogy fejét föl­emelte vagy tekintetét a Desdicado mögött bezárult ajtó felé fordította volna, hanyagul nyújtotta ki ke­zét, hogy átvegye a Mariani által küldött névjegyet. Desdicado e kezet megragadta. — Kicsoda ön ? - kiáltott a marquisné, ijedten kelve föl helyéről. Majd megnyugtatva a fiatal em­ber látása által, ki reszketve állott előtte, nyugod­­tabb hangon kérdé: — Kicsoda ön, s mit kíván tőlem ?! — Én vagyok, ki önt szereti! — felelt félénken Desdicado. — Vagy elfeledt már engem, s nem is­mer rám ? A haldokló, érezve a halál közelségét, keresi a napot, melyet nem fog látni többé, és én közel ahhoz, hogy az élettől búcsút veszek, még egy­szer látni akartam önt. — Tehát mindig ön? — mormoga Beatrice, visszaesve vánkosaira. — Én, mindig ! — felelt az ifjú. — Azt hitte ön, hogy van a világnak oly rejteke, hova önt szerel­mem nem követné ? Nem, ezt nem hihette,asszonyom, mert ismeri a szerelmet, mit ön gyújtott szívemben. Ön tudja, hogy e kifogyhatatlan láng az ön lépteihez fűződik, s azt sem az ön, sem a sors szigora meg nem csökkenthetik és ki nem olthatják soha! — És mire vár ön ? — kérdé Beatrice büszkén. — Nem tudja, hogy én önt nem szeretem ? — Hallgasson meg! — szólt a fiatal­ember eldő hangon. — Holnap kétségkívül megszűntem élni, s ezek utósó szavaim; hallgassa meg azokat, asszo­nyom, s ne utasítson vissza ez utósó pillanatban! Legyen könyörülettel lételem iránt, mely végéhez ért, s mely egészen az öné lehetett volna. A marquisné üléssel kínálta meg Desdi­adot, s ez egy vánkosra ült Beatrice lábaihoz. A fiatal­em­ber hosszasan s szerelemmel eltelve szemlélte a marquisnét, azonban ennek egy türelmetlen és ha­­ragvó kézmozdulatára megszólal: — Floreneben volt, egy őszi napon, midőn önt először láttam. Áldott nap, átkozott nap, végze­tes nap ! . .. Megláttam önt, és megszerettem. Nem fogok beszélni ön előtt életemről, azon életről, mely megelőzte azt, melyet számomra ön teremtett. Iste­nem, nem tudtam többé, várjon éltem-e, mielőtt önt megismertem. Szerettem önt, s múltamból nem ma­radt számomra semmi egyéb egy szerencsétlen szerelem zavart s határozatlan emlékénél, mely úgy elveszett ezen új szerelem viharos örömei közt, mint könycsepp az óceánban, mint sóhaj a ziva­tarban. Azt hittem, hogy lelkem már kiégett, s éreztem, a­mint lángolva lobbant új életre az ön te­kintetétől ; azt hittem, hogy ifjúságom már kihalt, s láttam újjászületni, forrongóbban, több nyugtalan­sággal, mint tavaszának legelső napjaiban. Távol hazámtól, idegen ég alatt kerestem nyugalmat és feledést, és újra gyötrelmet találtam. És mégis sze­rettem önt, s ön, asszonyom, ön , visszutasított; ön, ki nem akart egy szerető és hiszékeny gyermekkel játszani, ön a reménynek egyetlen magvát sem hagyta keblemben megfogamzani; az ön büszke, vad s független természete azonnal zárva állt előttem, s láttam akkor még vérző lelkét, mely újonnan szerzett szabadságában bizalmatlan volt és irigy; én megad­tam magamat, s szerettem önt szakadatlanul. Nem fogok beszélni önnek reménynélküli szerelmemről, e pusztító és soha ki nem elégített szenvedélyről, e lángról, mely lelkemből táplálkozott, és nem a titkos gyönyörökről, melyeket ez új élet izgalmaiból men­tettem. Végre sikerült lecsöndesiteni vérem lázongá­­sát felfojtani ifjúságom lángoló vágyait s megtanultam önt úgy szeretni, mint egyikét e szüzeknek, kiket Fiesole festett térdelve, könyekkel szemeikben, s szépeknek és tisztáknak, mint a minő ön. Egy este a Corsini-palotában (akkor kísérője voltam ennek az ünnepélyekbe) ön igy szólt hozzám: „Én elu­tazom.“ (Folyt. köv.) — BEI IIII1MPBP——WM—W—W——WWW—■—BMMaWttlIMWjll *, A bécsi életből. — Május 25. — (Május, bárkó, Wonnemonat, Floreál. — Az engesztelő napsugár. — Pünkösd-vasárnap. — Kéjutasok zaja. — Szűk lakás, nagy lakbér. — Bécs halottjai. — Letteris. — Bauer. — Halm. — Regény egy hulláról és Ziegler Klára kisasszonyról­. Mily rettenetes bolondok a párisi forradalmá­rok, azt még a­­ naptár is bizonyítja. Őrültségre mutat ugyan a Vendome-oszlop lerombolása, a Tuil­­leriák elégetése, a Louvre-kincsek egy részének el­hamvasztása, de május havát, ezt a május hót a múlt századbeli, forradalmi terminológia szerint „fi­o­­real“-nak nevezni, az csakugyan az őrültség neto­vábbja. Szent, prágai Seycek tanár, a­ki oly öntudatos biztossággal szoktad az időjárást hónapokkal előre megjövendölni, minő szánalmas anomália az a flore­ál !... virághó!... igen,ha az anyatermészet a virágo­kat — a birkákhoz hasonlólag — puha, meleg gyap­júval is megáldaná, ha a színes virágokat prémes bundába öltöztetné, úgy e poetikus kifejezés meg­járná, de igy ... bír! vacog a fogunk, pedig még benn áll szobánkban a jó vaskályha; persze, velünk együtt az is fázik. Nini, mi mászkál papírunkon ? isten-floreál­­ugyse, napsugár! ... Színes, aranyos, meleg napsu­gár, mely áttör a mogorva felhőkön, és az ablakon át épp jókor bepillantgat hozzánk, bocsánatot kérni. Higgjünk, ne higgjünk neki? A párisi föderációnak nem volt annyi minisztere, mint a­hányszor néhány hét óta már megcsalt bennünket. Tízszer ígért ja­vulást egy napon, és tizenegyedszer mégis átengedte­­ a kormányt a szélnek, esőnek, csipős hidegnek, der- i­mesztő zephyrnek. És mi emberek mégis oly rend­kívül hiszékenyek vagyunk! Akárhányszor verjen bennünket a sors keze, mihelyt egyszer puhán, vi­­gasztalólag simítja meg homlokunkat, azonnal földe­rülünk, s újból gyökeret ver szívünkben a remény szála, így vagyunk ezekkel a kacérkodó, hamis nap­sugarakkal is; tegnap óta langyos szellőcske fujdo­­gál, nyárias időjárás örvendeztet bennünket, és mi, százszor megcsalt, bolond, földi lakók immár esküdni mernénk, hogy vasárnap reggel gyönyörű szép, ve­­rőfényes pünkösdnapra virradunk. Adja az ég s a kalendáriumcsinálók, hogy úgy legyen j E­lenkező esetben megjárná a sok ezer meg ezer kéjutas. A falak ugyanis tetőtől talpig telvek kéjutazási fölhívásokkal, és hová mindenfelé nem rendeznek leleményes vállalkozók e két ünnepnapra társas kirándulásokat! ... Az egyik az Alpesek Sem­mering-vasúti csodáinak és havas bérceinek csodálá­­sára hí­vja fel a közönséget, a másik letereli a kétuta­sokat a kék Adriához, a vitorlás kikötőjű Triesztbe, a regényes Velencébe, az adelsbergi cseppkőbarlang­­ba; indulnak két vonatok Magyar- és Csehország fő­városába, Münchenbe és Drezdába, Innsbruckba s a Gárda-tóhoz, a kies (s ha jól emlékezünk: Rodiczky által e lapokban már le is irt) Eisgrub­ba,sőt — a Lajta melletti Bruckba is. Csak aztán az a kedves „floreál“ csizmadiát ne fogasson velük ! Baj, hogy az az ötven-hatvanezer kiránduló bé­csi megint visszatér, mert bár itthon roppant szűken vagyunk, nincs helyünk többé. A lakásszükség Bécs­­ben óriási mérveket ölt. Annyi az új építkezés, hogy nincs utca, melyben ne rombolnának s emelnének téglavárat, és mindamellett — különösen a szűkebb módúak — a besózott heringekhez hasonlólag kénysze­­rülnek egymás hátán lakni. Az utóbb itt dühöngött hagymáz kórnak is ez képező egyik okát. A lakbér e lakásszükséggel, természetesen, egyenes arányban áll, száll, száll, egyre száll a magasba, mint a költői képzelem szárnyas sasa. A szegény lakos fárad, iz­zad, dolgozik, és csak a lehető legnagyobb erőlködé­sek után éri utót, tépett ruhával, lyukas erszénynyel. A városi tanács egy múlt heti határozatával enquéte­­bizottmányt alakított, mely hivatva van e baj gyöke­reit fölkeresni s a legcélszerűbb orvoslási szereket ajánlani; de félhető, hogy mig a rendesen álmosvé­­rű enquéte elvégzi munkáját, addig beköszön az­­ 1873-diki világkiállítás, és hogy akkor — a millió vendég jöttével — a bécsi elbúcsúzhatik minden­ la­kás-kényelemtől, azt jóstulajdonok nélkül is ki-ki megjövendölheti. Vagy tán meg sem érjük a világkiállítást ? meg­halunk mi bécsiek addig mindannyian ? a búskomor természetűek ettől is tarthatnak: oly szaporán mű­ködik itten utóbbi időben a halálangyal kaszája. Nincs nap, mely legalább egy újabb, sensationális halálhírt ne hozna, mely a társadalom egyik vagy másik osztályát újabb haláleset által el ne szomo­­rítaná. Eddigelé a folyó hétnek még csak ötödik napját éljük, és máris három férfit temettünk el, a­kiknek mindegyike „primus inter pares“ volt Det­toris Miksát, Bauer Lajost és Hal­m Frigyest. Dr. Letteris Miksa, mióta a párisi, világtalan Münk tanár meghalt, a Londonban élő Möller Mik­sával együtt korunk első orientalistája volt. A héber nyelvet különösen irodalmilag, történetileg és költői formáiban úgy értette, mint senki kívüle. Maga is 576

Next