Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-27 / 221. szám

r készültem. Éppen a posta felé indultam, levelemet föladandó, midőn egyik utcasarkon olvasom : „Made­­moiselle Darron rögtöni roszullét következtében,“ stb. Josephinet tegnap délután láttam, semmi baj­a sem volt, s a mai estére már a színházjegy is zsebemben volt; az egész oly megfoghatatlannak látszott előttem. Hátat fordítottam a színháznak, s föl-alá barangol­tam a városban s a város környékén. A folyó partján több igen kedves pont volt, hol hetek előtt néhány órát igen jól töltöttem. Fölkeres­tem azt, és leültem a harmatos fűbe. Ekközben beal­konyult, s közvetlen a part mentében egy öreg em­ber alakját pillantam meg. Botjára támaszkodva, mé­lán a tovazúgó folyó nézésébe merült. Darron volt. Miután tudtam, hogy leánya beteg, csodálkoztam itt­léte fölött, s azonnal fölkeltem és megszólítottam. Me­rően nézett reám, de a­mint megismert, összeszedte magát. — Úgy van, uram, szegény Josephinem beteg, nagyon beteg. Habár biztosított, hogy nem­sokára is­mét jobban lesz, de félek, hogy betegsége azon kó­rok közé tartozik, melyek ellen nincs orvosság! — mondá mély sóhajjal, ősz fejét megrázva. Éppen vigasztalni akartam, midőn Darron úr eddig nem tapasztalt bensőséggel fordult felém. — Ön tudja, uram, mi nekem az én leányom, Josephinem, ön tudja, hogy ritka tünemény, elgon­dolhatja tehát, mit szenvedek, midőn szemeim előtt látom hervadását, s oly fiatalon. Hangja reszketett, és elhallgatott. Még így so­ha sem láttam. Lehet, hogy a csöndes est volt befo­lyással reá, vagy hogy érezte, miszerint meg fog nyu­godni kissé, ha mély fájdalmát egy rokon érző kebel­lel közli, elég az hozzá, hogy helyet foglaltunk egy gyeppadon, s úgy beszélt hozzám, mint valami régi barátjához. Josephine, az ő imádott leánya már egy­szer közel volt a sírhoz, s habár a világ előtt a lélek teljes erejében mutatkozott s hallgatóinak ér­zelmei fölött tetszése szerint uralkodott, egy benső féreg rágódott mégis szívén, könyörtelenül, orvosol­­hatlanul. Ezelőtt három évvel egy fiatal katonatiszt, kivel egy és ugyanazon helyen növekedett, megkérte kezét. Darrontól zeneleckéket vett s ő volt legked­vesebb tanítványa, de mindennek dacára nem jó szemmel nézte a leánya és közte fonódó viszonyt, miután Josephinnel egészen más tervei voltak. Nagy, világhírű művésznőt akart belőle képezni, s mohó vágygyal nézett a pillanat elé, midőn leányáról táp­lált reményei teljesedésbe mennek. Ezenfölül Fabien de Mohon bár szegény, de régi nemes család ivadé­ka, és mihelyt édes­anyja, madame de Mohon megtud­­a fia vonzalmát, mindent megkísérlett, hogy e vi­szonyt fölbontsa. Fenyegetések, hízelgések ered­ménytelenül pattogtak le a fiú kebeléről, a fiatal hadnagy határozottan kijelente : őt vagy senki mást. Madame de Mohon most Josephine büszkeségéhez és nemes szívéhez folyamodott, hogy fiát a bilincsek kö­zül kiszabadítsa. Egy titkos látogatás alkalmával Jo­­sephinnél, elmondá, hogy fia egész carriere-je mennyi­re veszélyeztetve van e viszony által, hogy barátai­nak szeretetét kockáztatja,s hogy Josephine akkor ad­ná igaz szerelmének bizonyságát, ha e viszonyt maga bontaná föl. E fölebbezés nem tévesztő el hatását. Jo­sephine lemondott kedveséről, azon hitben, hogy jól cselekedett; de ha sejtette volna, minő sebet vágott ez által annak szivén, ki csak neki s ő benne élt, alig­ha lett volna képes ez áldozatra. Fabien egy levelet irt neki, melyet azóta mindig szivén hord, s mely­nek indulatot, megvetést lehelő sorai hervasztják azóta a fiatal leányt. De Mahon azonnal visszaküld­te leveleit, ajándékait s azon apró csecsebecséket, melyeknek csak szerelmesek között van értéke, és nyomtalanul eltűnt. Josephine e pillanattól kezdve teljes erejéből a művészetnek szentelte magát. — És ime, egyetlen kívánságomat elértem! — kiáltott föl az öreg fájdalommal. — A hirt, dicsősé­get, melyet sóvárogtam, elérte, míg szive megreped alatta. Bolondok, százszor bolondok vagyunk! Neve­met elváltoztattam, csak hogy Mohon nyomunkra ne találjon, és most mindent odaadnék, ha föllelhetném a világban valahol. A folyó partján, az alkony homályában ez volt az, mit velem az öreg közölt. Hotelem kapuja előtt elbúcsúztam Darrontól, visszavonultam szobámba, azon érzés nyomása alatt, hogy e család titokteljes történetével még összeköttetésbe jövök; féltem,hogy Darron leánya nem meghal, de megőrül. Másnap azonnal elindultam Darronék felé, meg­tudandó hogylétét. A kapunál, előszobában tömér­dek látogatóval találkoztam, mert az ünnepelt éne­kesnő — visszavonult életmódja dacára — nagy isme­retségnek örvendett. A­mennyire észrevettem, Mártha igen kurta feleleteket adott a vendégeknek ; mégis azt hittem, hogy nálam talán kivételt tesz. — úgy van, — mondá meglehetős mogorván, — a mademoiselle igen roszul érzi magát, — és a lépcső­kön fölvezetett, — el sem hagyhatja szobáját. Lép­jen be! — sa már említett előszobába­ vezetett. Kicsi, komor külsejű szoba volt ez, melyből kétfelől két ajtó vezetett a szomszéd szobákba. Az egyik ajtó előtt egy nagy spanyol fal állott, mely a szobát még barátságtalanabbá tette. Mártha egyszerre megállott, és így szólott: — Ejnye, hová is tettem a kulcsokat? — és ke­resgélni kezdte. — Hihetőleg odalenn hagytam. Két perc múlva itt leszek! — és lerohant a lépcsőkön. De a két perc elmúlt, és Mártha csak nem jött. Vártam, vártam, midőn a szobában egyszerre szokat­lan neszt hallottam Olyanforma volt, mint mikor valami állat erősen liheg, zihál, s mindez a spanyol fal mögül hallatszott. Figyeltem. Minden csöndes volt. De nem, újra az a tompa hang, nehéz, rend­szeres lélekzés, s egészen közel hozzám, úgy hogy sa­játságos félelem fogott el, melyet nem tudtam meg­magyarázni magamnak. Mintha legyökereztek volna lábaim. Most megreszketett az egész spanyolfal s egy elvadult alak kúszott elő, s üvegesült szemeivel rám bámult. Szentséges ég ! Darren Josephine volt. — Pszt! — kiáltá felém, ujjait szájára illesztve. — oszt!­ott lenn nem tudják. Nézd csak! Mártha kulcsait tartá kezében, és bamba képpel rémesen felém kacagott. — De ugy­e, nem fog elárulni ? — Megcsördíté a kulcsokat, a legközelebbi szobaajtó felé rohant, s tompa, őrült kacajban tört ki. Ha holt­testét látom egyszerre magam előtt, nem borzadtam volna meg ennyire. De így előttem, a pado­zaton fekve őrült ujj­ongásban, szép, ritka tehetségű le­ány, ábrándozva s kacagva folytonosan. Egy pillantást vetettem még a szerencsétlen teremtésre, de miután éreztem, hogy megfuladok, ha tovább maradok, gyorsan eltávoztam. Úgy tetszett, mintha Márthát a lépcsőn föl lát­tam volna sietni s az utcaajtó egészen nyitva állott, de e borzasztó látomány után nem voltam magam­mal tisztában. Bejártam gyorsan az utcákat, s midőn megállottam, a városon kívül egy szűk úton találtam magamat; az ódon apácazárda magas falain keresztül hajlottak az óriási fák lombjai Alájuk ültem és gon­dolatokba mélyedek. A­mitől féltem, az iszonyú valóságban állott előttem. Darren Josephine megőrült! E gondolat oly borzasztó teherrel nehezedett kebelemre, hogy min­denképpen igyekeztem könnyíteni rajta. Talán csa­lódtam ? Talán csak a képzelet túlhajtott rémes szü­leménye az egész ? Hiába, hiába! Nem tudtam el­odázni magamtól a borzasztó valót. A szerencsétlen lénynek még ruhájára is tisztán emlékeztem, ugyan­az volt, melyet Josephine odahaza viselni szokott. Midőn végre a hotel­be értem, nem mertem egy pil­lantást sem vetni azon ház felé, mely ama rettene­tes titkot magába rejti. Nem tudtam volna elviselni. Másnap elhagytam L -t, istenhozzádot mondtam kis szobámnak, melynek ablakából azon dráma első je­lenetét pillantom meg, melynek utósó felvonása is sze­meim előtt folyt le. (Vége köv.) A váci hadműveletek első napja. (Szeptember 25-kén). (Cs. J.) A legnagyobb csatatűzben írom e soro­kat. Ebből láthatja szerkesztő úr, minő lelkiismere­tes reporterje van. Két politikai lap „külön tudósí­tói“ most ott isznak a „csárdabeli szép asszonyánál, hanem azért kétségkívül a legnagyobb pontossággal részletezik majd az egész hadművelet minden egyes mozzanatát. Remélem, nem veszik rész néven, hogy elárultam őket, tulajdonítsák ezt azon átalános irigy­séget keltett hatalmas izű elemózsiának, melynek fe­­dezete mellett kijöttek, s melyből a kirándult nagy közönség igen sok tagja mód nélkül szeretett volna requirálni. Körülbelül nyolc óra lehetett, midőn különvona­tunk a gödi csárda magaslatai mellett megállott. Rö­vid idő múlva a nagy számmal kirándult közönség egytől-egyig megszállotta a kedvező pontokat s lát­csövekkel fölfegyverezve, várta az eljövendőket. Már közel kilenc óra lehetett s még mindegyre csak a láthatáron gomolygó porfellegekből sejthettük, hogy a Vácon összpontosított honvédségnek a sorhaddal együttesen végrehajtandó nagyobb mérvű hadműve­letei már javában folynak. A gödi csárda felől föl­felé a Duna mentében egyszerre nagy csapatokban láttuk közeledni a honvédlovasságot négy szárlöveg kíséretében, melyet vadászok födöztek. A nyomban utánuk jött ágyúüteg közvetlen a vasúti magaslaton helyezkedett el s megdördült az első ágyúszó, de melyre az ellenfél sokáig nem felelt. Ezalatt a szom­szédos erdőségben Schönfeld tábornok és Péchy al­ezredes brigádja egymásra bukkant s a leghevesebb puskatüzelés fejlett ki köztük, s mire Ő Felsége fé­nyes suite-je kíséretében Fóthról odaérkezett, a Schönfeld-féle brigád már visszavonulóban volt A vas­úttól jobbra fekvő magaslatot megszállott közönség a­­ magyar királyt viharos éljenekkel fogadta. Kiséreté­­­­ben láttunk számos külföldi katonai tekintélyt, kik honvédelmünk szervezése és fejlődése iránt, úgy lát­szik, szerfölött érdeklődnek. Jelen volt egy porosz tá­bornok, őszbeborult fejű, zömök termetű úri­ember,­­ századosa kíséretében, továbbá egy svájci ezredes és két őrnagy. Angliát a bécsi angol követség katonai attaché­ja képviselte. Albrecht főherceg, ki roppant mód megöregedett s a vasúti árok átugratásakor majdnem szerencsétlenül járt, egy félóra múlva ér­kezett ő Felsége után a csata színhelyére. Kíséreté­ben láttunk egy orosz s több oláh főtisztet. Ezeken kivül még több más állam is küldött magán­képvise­lőket, így — mint biztosan tudj­uk — több orosz főtiszt polgári ruhában szemlélte a honvédség szervezetét és készültségét. Mindezek a magyar király vendégei az egész hadgyakorlaton. A király, miután a gödi magaslatokon József főherceg táborkarához vágtatott, látható érdekeltség­gel és elégültséggel szemlélte Péchy alezredes dan­dárénak gyors előnyomulását. A 63-dik zászlóalj ro­hammal vett be ugyanekkor egy magaslatot, de a­kiket némileg zavarba látszott hozni a szerlöveg­­batteria szakadatlan tüzelése, de még e borzalmasan kerregő gyilkos szereknek is engedni kellett végre, s Bulyovszky százados parancsára az üteg elhallga­tott, s lassan visszavonult Életesházon át Csömörre. Délutáni egy órakor az utósó fegyverdöréj és ágyú­ropogás is végleg elnémult, a a nyugati hadtest utósó csapatai a sződ­rákosi patak mögé — honnét kiindul­tak — vonultak vissza. A honvédhuszárok igen jól néznek ki, sőt még az elhirült Harapat-féle vörös nadrág sem veszi ki rostul magát ily nagy tömegben. Az egész honvéd­ség igen élénk és vidám nép, a huszárság pedig mes­­terileg mozog apró, fürge lovain. A tiszti­kar úgy­szólván egytől-egyig magyar s csak igen ritkán hal­lani köztük német szót, de azért igen jól jegyezte meg valaki, hogy az egész honvédség legmagyarabb tisztje maga József főherceg, ki órákig jóízűen el­hallgatja a régi kesergő magyar nótákat, s ott, a­­­hol magyaros mulatságokra van kilátás, soha sem hiányzik. Tegnap (vasárnap) este a sorhad és honvédség tiszti­kara között kézről-kézre járt a testvérisülés ál­domáspohara, s eljövetelünkkor úgy láttuk, hogy ma aligha ismételni nem fogják, legalább egyes előz­mények ezt sejtették velünk. A zenekar már készen állott, minden oldalról sustorogtak a bográcsok, s a bo­ros szekereket tízfelől is ostromzár alá vették, s látni lehetett, hogy a közlegénységnek a boradagra enge­délyezett pótdíjat nincs szándéka megtakarítani. A miniszterek közül jelen voltak Andrássy mi­niszterelnök honvédezredesi ruhában, továbbá Wen­­ckheim Béla, Tisza Lajos és Tóth Vilmos, egytől­­egyig lóháton. Széchenyi­­Ödön grófot szintén künn láttuk szép szürke paripáján, hanem a nyeregkápá­ján jobbról és balról ugyancsak hatalmas kolbászok lógtak alá, melyek a nemes grófnak nyilván abbeli meggyőződéséről tanúskodtak, hogy a gödi csárda konyhájában nem nagyon bízik. Érdekes apró mozzanatok sem hiányoztak. Pél­dául egy nyúl a legnagyobb csatatűzbe keveredett valahogy, s midőn a nagy közönség átalános közre­működése dacára is közülünk megmenekült, zavará­ban a hegyek mentében fölállított battéria tüzébe, innét a huszárság közé jutott, és mégis megsza­badult Azt hiszem, ez a nyúl nagy respektussal fog viseltetni honvédségünk iránt. Az is megérdemli az említést, hogy egy századost az éppen odaérke­zett porosz tábornok figyelmeztetett elfoglalt posi­­tiójának veszélyes jellegére, mit az illető beismerve, nagy sebbel-lábbal igyekezett úgy, a­hogy kiköszö­rülni. 1012

Next