Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-27 / 221. szám
r készültem. Éppen a posta felé indultam, levelemet föladandó, midőn egyik utcasarkon olvasom : „Mademoiselle Darron rögtöni roszullét következtében,“ stb. Josephinet tegnap délután láttam, semmi baja sem volt, s a mai estére már a színházjegy is zsebemben volt; az egész oly megfoghatatlannak látszott előttem. Hátat fordítottam a színháznak, s föl-alá barangoltam a városban s a város környékén. A folyó partján több igen kedves pont volt, hol hetek előtt néhány órát igen jól töltöttem. Fölkerestem azt, és leültem a harmatos fűbe. Ekközben bealkonyult, s közvetlen a part mentében egy öreg ember alakját pillantam meg. Botjára támaszkodva, mélán a tovazúgó folyó nézésébe merült. Darron volt. Miután tudtam, hogy leánya beteg, csodálkoztam ittléte fölött, s azonnal fölkeltem és megszólítottam. Merően nézett reám, de amint megismert, összeszedte magát. — Úgy van, uram, szegény Josephinem beteg, nagyon beteg. Habár biztosított, hogy nemsokára ismét jobban lesz, de félek, hogy betegsége azon kórok közé tartozik, melyek ellen nincs orvosság! — mondá mély sóhajjal, ősz fejét megrázva. Éppen vigasztalni akartam, midőn Darron úr eddig nem tapasztalt bensőséggel fordult felém. — Ön tudja, uram, mi nekem az én leányom, Josephinem, ön tudja, hogy ritka tünemény, elgondolhatja tehát, mit szenvedek, midőn szemeim előtt látom hervadását, s oly fiatalon. Hangja reszketett, és elhallgatott. Még így soha sem láttam. Lehet, hogy a csöndes est volt befolyással reá, vagy hogy érezte, miszerint meg fog nyugodni kissé, ha mély fájdalmát egy rokon érző kebellel közli, elég az hozzá, hogy helyet foglaltunk egy gyeppadon, s úgy beszélt hozzám, mint valami régi barátjához. Josephine, az ő imádott leánya már egyszer közel volt a sírhoz, s habár a világ előtt a lélek teljes erejében mutatkozott s hallgatóinak érzelmei fölött tetszése szerint uralkodott, egy benső féreg rágódott mégis szívén, könyörtelenül, orvosolhatlanul. Ezelőtt három évvel egy fiatal katonatiszt, kivel egy és ugyanazon helyen növekedett, megkérte kezét. Darrontól zeneleckéket vett s ő volt legkedvesebb tanítványa, de mindennek dacára nem jó szemmel nézte a leánya és közte fonódó viszonyt, miután Josephinnel egészen más tervei voltak. Nagy, világhírű művésznőt akart belőle képezni, s mohó vágygyal nézett a pillanat elé, midőn leányáról táplált reményei teljesedésbe mennek. Ezenfölül Fabien de Mohon bár szegény, de régi nemes család ivadéka, és mihelyt édesanyja, madame de Mohon megtuda fia vonzalmát, mindent megkísérlett, hogy e viszonyt fölbontsa. Fenyegetések, hízelgések eredménytelenül pattogtak le a fiú kebeléről, a fiatal hadnagy határozottan kijelente : őt vagy senki mást. Madame de Mohon most Josephine büszkeségéhez és nemes szívéhez folyamodott, hogy fiát a bilincsek közül kiszabadítsa. Egy titkos látogatás alkalmával Josephinnél, elmondá, hogy fia egész carriere-je mennyire veszélyeztetve van e viszony által, hogy barátainak szeretetét kockáztatja,s hogy Josephine akkor adná igaz szerelmének bizonyságát, ha e viszonyt maga bontaná föl. E fölebbezés nem tévesztő el hatását. Josephine lemondott kedveséről, azon hitben, hogy jól cselekedett; de ha sejtette volna, minő sebet vágott ez által annak szivén, ki csak neki s ő benne élt, aligha lett volna képes ez áldozatra. Fabien egy levelet irt neki, melyet azóta mindig szivén hord, s melynek indulatot, megvetést lehelő sorai hervasztják azóta a fiatal leányt. De Mahon azonnal visszaküldte leveleit, ajándékait s azon apró csecsebecséket, melyeknek csak szerelmesek között van értéke, és nyomtalanul eltűnt. Josephine e pillanattól kezdve teljes erejéből a művészetnek szentelte magát. — És ime, egyetlen kívánságomat elértem! — kiáltott föl az öreg fájdalommal. — A hirt, dicsőséget, melyet sóvárogtam, elérte, míg szive megreped alatta. Bolondok, százszor bolondok vagyunk! Nevemet elváltoztattam, csak hogy Mohon nyomunkra ne találjon, és most mindent odaadnék, ha föllelhetném a világban valahol. A folyó partján, az alkony homályában ez volt az, mit velem az öreg közölt. Hotelem kapuja előtt elbúcsúztam Darrontól, visszavonultam szobámba, azon érzés nyomása alatt, hogy e család titokteljes történetével még összeköttetésbe jövök; féltem,hogy Darron leánya nem meghal, de megőrül. Másnap azonnal elindultam Darronék felé, megtudandó hogylétét. A kapunál, előszobában tömérdek látogatóval találkoztam, mert az ünnepelt énekesnő — visszavonult életmódja dacára — nagy ismeretségnek örvendett. Amennyire észrevettem, Mártha igen kurta feleleteket adott a vendégeknek ; mégis azt hittem, hogy nálam talán kivételt tesz. — úgy van, — mondá meglehetős mogorván, — a mademoiselle igen roszul érzi magát, — és a lépcsőkön fölvezetett, — el sem hagyhatja szobáját. Lépjen be! — sa már említett előszobába vezetett. Kicsi, komor külsejű szoba volt ez, melyből kétfelől két ajtó vezetett a szomszéd szobákba. Az egyik ajtó előtt egy nagy spanyol fal állott, mely a szobát még barátságtalanabbá tette. Mártha egyszerre megállott, és így szólott: — Ejnye, hová is tettem a kulcsokat? — és keresgélni kezdte. — Hihetőleg odalenn hagytam. Két perc múlva itt leszek! — és lerohant a lépcsőkön. De a két perc elmúlt, és Mártha csak nem jött. Vártam, vártam, midőn a szobában egyszerre szokatlan neszt hallottam Olyanforma volt, mint mikor valami állat erősen liheg, zihál, s mindez a spanyol fal mögül hallatszott. Figyeltem. Minden csöndes volt. De nem, újra az a tompa hang, nehéz, rendszeres lélekzés, s egészen közel hozzám, úgy hogy sajátságos félelem fogott el, melyet nem tudtam megmagyarázni magamnak. Mintha legyökereztek volna lábaim. Most megreszketett az egész spanyolfal s egy elvadult alak kúszott elő, s üvegesült szemeivel rám bámult. Szentséges ég ! Darren Josephine volt. — Pszt! — kiáltá felém, ujjait szájára illesztve. — oszt!ott lenn nem tudják. Nézd csak! Mártha kulcsait tartá kezében, és bamba képpel rémesen felém kacagott. — De ugye, nem fog elárulni ? — Megcsördíté a kulcsokat, a legközelebbi szobaajtó felé rohant, s tompa, őrült kacajban tört ki. Ha holttestét látom egyszerre magam előtt, nem borzadtam volna meg ennyire. De így előttem, a padozaton fekve őrült ujjongásban, szép, ritka tehetségű leány, ábrándozva s kacagva folytonosan. Egy pillantást vetettem még a szerencsétlen teremtésre, de miután éreztem, hogy megfuladok, ha tovább maradok, gyorsan eltávoztam. Úgy tetszett, mintha Márthát a lépcsőn föl láttam volna sietni s az utcaajtó egészen nyitva állott, de e borzasztó látomány után nem voltam magammal tisztában. Bejártam gyorsan az utcákat, s midőn megállottam, a városon kívül egy szűk úton találtam magamat; az ódon apácazárda magas falain keresztül hajlottak az óriási fák lombjai Alájuk ültem és gondolatokba mélyedek. Amitől féltem, az iszonyú valóságban állott előttem. Darren Josephine megőrült! E gondolat oly borzasztó teherrel nehezedett kebelemre, hogy mindenképpen igyekeztem könnyíteni rajta. Talán csalódtam ? Talán csak a képzelet túlhajtott rémes szüleménye az egész ? Hiába, hiába! Nem tudtam elodázni magamtól a borzasztó valót. A szerencsétlen lénynek még ruhájára is tisztán emlékeztem, ugyanaz volt, melyet Josephine odahaza viselni szokott. Midőn végre a hotelbe értem, nem mertem egy pillantást sem vetni azon ház felé, mely ama rettenetes titkot magába rejti. Nem tudtam volna elviselni. Másnap elhagytam L -t, istenhozzádot mondtam kis szobámnak, melynek ablakából azon dráma első jelenetét pillantom meg, melynek utósó felvonása is szemeim előtt folyt le. (Vége köv.) A váci hadműveletek első napja. (Szeptember 25-kén). (Cs. J.) A legnagyobb csatatűzben írom e sorokat. Ebből láthatja szerkesztő úr, minő lelkiismeretes reporterje van. Két politikai lap „külön tudósítói“ most ott isznak a „csárdabeli szép asszonyánál, hanem azért kétségkívül a legnagyobb pontossággal részletezik majd az egész hadművelet minden egyes mozzanatát. Remélem, nem veszik rész néven, hogy elárultam őket, tulajdonítsák ezt azon átalános irigységet keltett hatalmas izű elemózsiának, melynek fedezete mellett kijöttek, s melyből a kirándult nagy közönség igen sok tagja mód nélkül szeretett volna requirálni. Körülbelül nyolc óra lehetett, midőn különvonatunk a gödi csárda magaslatai mellett megállott. Rövid idő múlva a nagy számmal kirándult közönség egytől-egyig megszállotta a kedvező pontokat s látcsövekkel fölfegyverezve, várta az eljövendőket. Már közel kilenc óra lehetett s még mindegyre csak a láthatáron gomolygó porfellegekből sejthettük, hogy a Vácon összpontosított honvédségnek a sorhaddal együttesen végrehajtandó nagyobb mérvű hadműveletei már javában folynak. A gödi csárda felől fölfelé a Duna mentében egyszerre nagy csapatokban láttuk közeledni a honvédlovasságot négy szárlöveg kíséretében, melyet vadászok födöztek. A nyomban utánuk jött ágyúüteg közvetlen a vasúti magaslaton helyezkedett el s megdördült az első ágyúszó, de melyre az ellenfél sokáig nem felelt. Ezalatt a szomszédos erdőségben Schönfeld tábornok és Péchy alezredes brigádja egymásra bukkant s a leghevesebb puskatüzelés fejlett ki köztük, s mire Ő Felsége fényes suite-je kíséretében Fóthról odaérkezett, a Schönfeld-féle brigád már visszavonulóban volt A vasúttól jobbra fekvő magaslatot megszállott közönség a magyar királyt viharos éljenekkel fogadta. Kiséretében láttunk számos külföldi katonai tekintélyt, kik honvédelmünk szervezése és fejlődése iránt, úgy látszik, szerfölött érdeklődnek. Jelen volt egy porosz tábornok, őszbeborult fejű, zömök termetű úriember, századosa kíséretében, továbbá egy svájci ezredes és két őrnagy. Angliát a bécsi angol követség katonai attachéja képviselte. Albrecht főherceg, ki roppant mód megöregedett s a vasúti árok átugratásakor majdnem szerencsétlenül járt, egy félóra múlva érkezett ő Felsége után a csata színhelyére. Kíséretében láttunk egy orosz s több oláh főtisztet. Ezeken kivül még több más állam is küldött magánképviselőket, így — mint biztosan tudjuk — több orosz főtiszt polgári ruhában szemlélte a honvédség szervezetét és készültségét. Mindezek a magyar király vendégei az egész hadgyakorlaton. A király, miután a gödi magaslatokon József főherceg táborkarához vágtatott, látható érdekeltséggel és elégültséggel szemlélte Péchy alezredes dandárénak gyors előnyomulását. A 63-dik zászlóalj rohammal vett be ugyanekkor egy magaslatot, de akiket némileg zavarba látszott hozni a szerlövegbatteria szakadatlan tüzelése, de még e borzalmasan kerregő gyilkos szereknek is engedni kellett végre, s Bulyovszky százados parancsára az üteg elhallgatott, s lassan visszavonult Életesházon át Csömörre. Délutáni egy órakor az utósó fegyverdöréj és ágyúropogás is végleg elnémult, a a nyugati hadtest utósó csapatai a sződrákosi patak mögé — honnét kiindultak — vonultak vissza. A honvédhuszárok igen jól néznek ki, sőt még az elhirült Harapat-féle vörös nadrág sem veszi ki rostul magát ily nagy tömegben. Az egész honvédség igen élénk és vidám nép, a huszárság pedig mesterileg mozog apró, fürge lovain. A tisztikar úgyszólván egytől-egyig magyar s csak igen ritkán hallani köztük német szót, de azért igen jól jegyezte meg valaki, hogy az egész honvédség legmagyarabb tisztje maga József főherceg, ki órákig jóízűen elhallgatja a régi kesergő magyar nótákat, s ott, ahol magyaros mulatságokra van kilátás, soha sem hiányzik. Tegnap (vasárnap) este a sorhad és honvédség tisztikara között kézről-kézre járt a testvérisülés áldomáspohara, s eljövetelünkkor úgy láttuk, hogy ma aligha ismételni nem fogják, legalább egyes előzmények ezt sejtették velünk. A zenekar már készen állott, minden oldalról sustorogtak a bográcsok, s a boros szekereket tízfelől is ostromzár alá vették, s látni lehetett, hogy a közlegénységnek a boradagra engedélyezett pótdíjat nincs szándéka megtakarítani. A miniszterek közül jelen voltak Andrássy miniszterelnök honvédezredesi ruhában, továbbá Wenckheim Béla, Tisza Lajos és Tóth Vilmos, egytőlegyig lóháton. SzéchenyiÖdön grófot szintén künn láttuk szép szürke paripáján, hanem a nyeregkápáján jobbról és balról ugyancsak hatalmas kolbászok lógtak alá, melyek a nemes grófnak nyilván abbeli meggyőződéséről tanúskodtak, hogy a gödi csárda konyhájában nem nagyon bízik. Érdekes apró mozzanatok sem hiányoztak. Például egy nyúl a legnagyobb csatatűzbe keveredett valahogy, s midőn a nagy közönség átalános közreműködése dacára is közülünk megmenekült, zavarában a hegyek mentében fölállított battéria tüzébe, innét a huszárság közé jutott, és mégis megszabadult Azt hiszem, ez a nyúl nagy respektussal fog viseltetni honvédségünk iránt. Az is megérdemli az említést, hogy egy századost az éppen odaérkezett porosz tábornok figyelmeztetett elfoglalt positiójának veszélyes jellegére, mit az illető beismerve, nagy sebbel-lábbal igyekezett úgy, ahogy kiköszörülni. 1012