Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-16 / 212. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 212-dik 87. Szombat, szeptember 16. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ut . kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. sm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ................... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési timst az oMWeceikr évete nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműködésével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érdekes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Lagrange asszony és a nemzeti színház. (Emlékirataimból). Frankenburg Adolftól. I. Úgy január vége felé lehetett 1850-ben, midőn a bécsi lapok hirdetni kezdték a „Próféta“ közelgő előadását a császári dalszínházban. Rendkívüli pompával készültek hozzá. A kiállítási költségeket mintegy huszonötezer forintra számították ; egyetlen diszítmény, mely a napnak feljöttét ábrázoló, kétezer forintba került. Sok pénz rövid ámításért, s csak azzal lehetett igazolni, hogy akkor, midőn a nap az egész birodalomban áldozófélben volt, a fölkelő nap a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Egyes zártszékek oly kapósak voltak, hogy mindegyikért szívesen fizettek húsz-huszonöt forintot. A próbák e „csodaműhöz“ alig kezdődtek, s már azt kürtölgették szanaszét, hogy az előadás fölülmúlja még a párisit is. Persze, hogy ezt a lapok mondták, s a jámbor bécsiek, kik akkor is úgy, mint most, mindig a más eszével szoktak gondolkozni, szentül elhitték, mi az „újság“-ban állt. Hisz megtörtént, hogy ugyanez időben egy ottani lapocska egész komolysággal állt rá, miszerint a Duna, mely épp akkor áradóban volt, csak azért nem öntött ki jobban, mert az „erélyes“ rendőri intézkedések azt lehetetlenné tették. A bécsi rendőrség tehát nem csak az embereknek, hanem az elemeknek is tudott parancsolni. S csakugyan, ha tőle függött volna, még tán a napot sem hagyja sütni az égen, mikor neki a hold is elég világosan ragyogott. Eljött maga Meyerbeer is a „Próféta“ betanítására. Sehogy sem volt megelégedve az operai személyzettel ; sokkal többet várt, mint valósággal talált. Őt is az újságlapok bolondították el, pedig művész létére tudhatta volna, mit kell azok dicséretére adni. Úgy hallatszott, hogy az előadás éjfélig fog tartani, noha a „ballet“-et megrövidítették s az énekrészekből is sokat törültek. A jegyek az első hat előadásra mind elkeltek, sőt háromszor annyi is elkelt volna. A bécsiek kíváncsisága e dalmű hallása iránt annyira föl volt csigázva, hogy — számba sem véve a sok rové-t és járdataposót — még komolyabb lapok is, mint például az „Ostdeutsche Post,“ nyíltan panaszkodtak, hogy jegyet . . . azaz ingyenjegyet nem kaptak. Ez időben vendégszerepelt a dalmaszínházban Lagrange-Sztankovics Anna asszony is, kit Meyerbeer ajánlatára szerződtettek ide Párisból. Valahányszor föllépett, a színház mindig tömve volt, a tetszés rendkívüli, a taps valóságos viharrá vált, a „claque“nak szünnapjai voltak. A pesti nemzeti színházat akkoriban válságos idő fenyegette. Hollósy Kornélia, ez az igazi magyar csalogány, távozóban volt, s a szerződött ifjú erők, Szymanszka Leona és Kaiser Ernstné asszony, bár szép sikerrel léptek föl utána, nem bírták előidézni azt a hatást, melyet csinos színpadi alakjuk s kellemesen csengő hangjuk által bizonyosan kivivtak volna, ha még minden fülben a „csalogány báj dala“ *) nem viszhangzik, s minden szívben a „csalogány búcsúja“ **) fölötti fájdalom nem sajog. Úgy volt ez, bár kisebb mértékben, Csillag Rózával is, kit az ellene elkövetett darócos modor űzött el a nemzeti színháztól, s kinek utódja, Szabó Emilia kisasszony még a legszerényebb igényeket sem bírta kielégíteni. Az árván maradt színház számára tehát érdekgerjesztő új tehetségekről kellett gondoskodni, kik a közönséget ismét fölvillanyozzák, s a színház tömeges látogatását előidézték. Ennek következtében a pesti nemzeti színház akkori bécsi ügynöke, Holding úr, ki — köztünk mondva — sokkal buzgóbb és sokkal olcsóbb volt, mint a mostani, Lagrange asszonyt bizonyos számú vendég-előadásra kívánta a nemzeti intézet számára megnyerni. Odalenn azonban, kedves szokás szerint, húzták-halasztották a dolgot, s beletelt fél hónap, míg Holdingnak a szükséges fölhatalmazást megküldték, úgy hogy a művésznő, kivel az alkudozások már jó remény fejében megkezdettek, elunván a várakozást, majdnem úgy bánt Simoncsics igazgatóval, mint nem sokkal ezelőtt Elster Panni, a világhírű táncosnő, kinek vendégszerepeltetése a nemzeti színházban szintén szóban forgott, de ki nem győzvén bevárni, mig a „magyar urak” magukat elhatározni méltóztatnak, a német színház igazgatójával, Kalis-sal szerződött,s két hét alatt tizenháromezer ezüst forint tiszta jövedelemmel töltötte meg ennek üres pénztárát. Persze, hogy szidták aztán az „élhetetlen német“-et,hogy e jó alkalmat a pénzkeresésre elszedte tőlük, s valamint előbb elegendő ürügyet találtak a késedelmességre, úgy most meg akármennyi (silánynál silányabb) okot használtak föl annak kimentésére. A legszebb pedig az volt, hogy ha e miatt a „Hölgyfutár,“ melynek — míg azt Nagy Ignác szerkesztő — bécsi levelezője én voltam, komolyan fölszólalt, a színház szabadjegyes védői azonnal előálltak gyanúsító lamentációikkal, kidicsérvén az igazgató úrnak i „ritka buzgalmát,“ melyet e nagybecsű intézetünk „szellemi emelése s anyagi gyarapítása“ körül kifejteni „siet,“ s kötelességévé tevén „minden jó hazafi“nak e mintaigazgatót nemes törekvésében kellőleg gyámolitani, magától „értetődvén,“ hogy a kik ezt nem teszik, azok mind egy szálig — „rosz hazafiak.“ Ma már az ily táblabirói parázisok jóformán elavultak, s az okos ember előtt szintúgy eltévesztik hatásukat, mint a római „syllabus.“ E halogatásnak egyébiránt az a kellemetlen következménye is lett, hogy Lagrange asszonyt, kit azalatt a hamburgi színház igazgatója is igen előnyös föltételek mellett hitt meg vendégszerepekre, gyanakodóvá tette, úgy hogy létrejövendő szerződésében kikötő, hogy összes tiszteletdíjának felét neki előlegesen küldjék meg: „parce que tel est l’usage pour tons les artistes en representation en Italie et en France.“ Világos volt, hogy a művésznő e követelése — gyöngédtelenségén kívül — sértő bizalmatlanságot árult el nemzeti intézetünk iránt, ami annál különösebb volt, mert rövid idő előtt még a legkedvezőbben nyilatkozott a magyar színházról s szerencsésnek valla magát, hogy ott vendégszerepelhet. Ha tőlem függött volna, azonnal megszakasztom vele az alkudozást, annál is inkább, mert most már a meghatalmazás a szerződéskötésre megérkezvén, a művésznő mindig újabb meg újabb kifogásokat tett, melyek az aláírást napról-napra késleltették, s kétséget nem szenvedi, hogy inkább Hamburg, mint Pest felé hajlik, s a nemzeti színháztól jó módjával menekülni szeretne; de Fáncsy és Holding higgadtabban vették a dolgot, s azt Üzletszerű szempontból tekintvén, nem oly hamar veszték el türelmüket. (Folyt. köv.) *) „Ez a világ a milyen nagy.“ **) „Fáj szivem, fáj, majd megreped.“ Dalok, melyeket Egressy Béni irt és zenére téve Hollósy Nelli kisasszonynak ajánlott. F. A gombostűk. (Beszély). Lindau Fáitól. (Folytatás). — Úgy ? ... úgy ? — susogá Susanne, oly hanglejtéssel, melyből világosan kihallatszott az „ej, ej, hazug kereskedő!“ — Egyúttal itt akartam Tamást reggelire tartani, de képzelje csak, Susanne, ő azt hiszi, hogy alkalmatlan lenne; én. . . — De maradjon már ! — szakítá félbe Susanne barátját. — Vegyen részt egyszerű reggelinkben; fogadja el már csak konyhánk kedvéért is! Igaz, a a Café Anglais konyhája nem áll rendelkezésünkre. De mit is mulaszthatna ön most el ? Kikocsizni még mindig van idő. A bőség különben is oly nagy, hogy okos ember este hét óra előtt nem hagyja el szobáját. Nemde? — Okos ember nem ! — ismétlem. — Ismeri már Párist ? — Évek előtt hosszabb ideig laktam benne. — Úgy nem igen fog ráismerni. Minden megváltozott, úgyszólván fölfordult. A város szépítéséért a tarka, hosszadalmas boulevardokkal minden jellemzőt kiszorítottak. A boulogne-i erdő utcaszerűen zsinórmértékre lett szabályozva, nincs többé idilli, regényes semmi. Sőt még a Café Madridban is bársony támlányokkal cserélték föl a falusias szalmaszékeket. Borzasztó! A beszéd folyamában Susanne egyik kézzelfogható célzást a másikra halmozott, de én oly rendíthetetlen figyelemmel és részvéttel hallgattam szavait, hogy végre is kétkedni kezdett azonosságomban. A reggelinél már két tál ételt felszolgáltak s el is vittek, és még sem nekem, sem Girard úrnak nem sikerült a társalgást a titokszerü melltűre vezetni. Ekkor Girard urat egy jó eszme látszott föllelkesíteni, fölugrott és órájára nézett. — Féltizenegy! — kiáltott föl. — Hála istennek, még nem késtem el. A csevegés közben majd elfeledtem egy légyottot, pedig egy igen fontos légyottot. Megbocsát, Susanne, ha egy negyedórára távozom ? — Kész örömmel! — Tamás, — téve hozzá Girard úr, mialatt kalapját fejére tette, — most ismered már, a mi nekem mindenem; bocsánatodat kell kérnem. Köszönetet fogsz mondani, ha a madame-al pár pillanatig sorsodnak átengedlek. — Sokatmondó pillantást vetett felém. — Viszontlátásig! — kiáltott és tovarohant. — Bocsánat, madame, — kezdem, miután az ajtót Girard úr után becsapódni baltám, — bocsánat, hogy azon szerencsét, kegyeddel megismerkedhetni, csel és hazugság útján erőszakoltam kistiszteségessebb úton ilyesmit nem igen lehet kivinni. Kegyed, igen természetesen, azonnal reám ismert. Én ugyanazon „insolent“ vagyok, ki tegnap kegyedet tizennégy órai