Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-16 / 212. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 212-dik 87. Szombat, szeptember 16. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ut . kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. sm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ................... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési timst az oMWeceikr­ év­­ete nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Lagrange asszony és a nemzeti színház. (Emlékirataimból). Frankenburg Adolftól. I. Úgy január vége felé lehetett 1850-ben, midőn a bécsi lapok hirdetni kezdték a „Próféta“ közelgő előadását a császári dalszínházban. Rendkívüli pompával készültek hozzá. A kiállí­tási költségeket mintegy huszonötezer forintra szá­mították ; egyetlen diszítmény, mely a napnak fel­jöttét ábrázoló, kétezer forintba került. Sok pénz rö­vid ámításért, s csak azzal lehetett igazolni, hogy akkor, midőn a nap az egész birodalomban áldozó­félben volt, a fölkelő nap a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Egyes zártszékek oly kapósak voltak, hogy mindegyikért szívesen fizettek húsz-huszonöt forin­tot. A próbák e „csodaműhöz“ alig kezdődtek, s már azt kürtölgették szanaszét, hogy az előadás fölül­múlja még a párisit is. Persze, hogy ezt a lapok mondták, s a jámbor bécsiek, kik akkor is úgy, mint most, mindig a más eszével szoktak gondolkozni, szentül elhitték, mi az „újság“-ban állt. Hisz meg­történt, hogy ugyanez időben egy ottani lapocska egész komolysággal állt rá, miszerint a Duna, mely épp akkor áradóban volt, csak azért nem öntött ki jobban, mert az „erélyes“ rendőri intézkedések azt lehetetlenné tették. A bécsi rendőrség tehát nem csak az embereknek, hanem az elemeknek is tudott parancsolni. S csakugyan, ha tőle függött volna, még tán a napot sem hagyja sütni az égen, mikor neki a hold is elég világosan ragyogott. Eljött maga Meyerbeer is a „Próféta“ betanítá­sára. Sehogy sem volt megelégedve az operai sze­mélyzettel ; sokkal többet várt, mint valósággal ta­lált. Őt is az újságlapok bolondították el, pedig mű­vész létére tudhatta volna, mit kell azok dicséretére adni.­ Úgy hallatszott, hogy az előadás éjfélig fog tar­tani, noha a „ballet“-et megrövidítették s az énekré­szekből is sokat törültek. A jegyek az első hat elő­adásra mind elkeltek, sőt háromszor annyi is elkelt volna. A bécsiek kíváncsisága e dalmű hallása iránt annyira föl volt csigázva, hogy — számba sem véve a sok rové-t és járdataposót — még komolyabb la­pok is, mint például az „Ostdeutsche Post,“ nyíltan panaszkodtak, hogy jegyet . . . azaz ingyenjegyet nem kaptak. Ez időben vendégszerepelt a dalmaszínházban Lagrange-Sztankovics Anna asszony is, kit Meyer­beer ajánlatára szerződtettek ide Párisból. Valahány­szor föllépett, a színház mindig tömve volt, a tetszés rendkívüli, a taps valóságos viharrá vált, a „claque“­­nak szünnapjai voltak. A pesti nemzeti színházat akkoriban válságos idő fenyegette. Hollósy Kornélia, ez az igazi magyar csalogány, távozóban volt, s a szerződött ifjú erők, Szymanszka Leona és Kaiser Ernstné asszony, bár szép sikerrel léptek föl utána, nem bírták előidézni azt a hatást, melyet csinos színpadi alakjuk s kelle­mesen csengő hangjuk által bizonyosan kivivtak volna, ha még minden fülben a „csalogány báj da­la“ *) nem viszhangzik, s minden szívben a „csalo­gány búcsúja“ **) fölötti fájdalom nem sajog. Úgy volt ez, bár kisebb mértékben, Csillag Rózával is, kit az ellene elkövetett darócos modor űzött el a nemzeti színháztól, s kinek utódja, Szabó Emilia kisasszony még a legszerényebb igényeket sem bírta kielégíteni. Az árván maradt színház számára tehát érdekgerjesztő új tehetségekről kellett gondoskodni, kik a közönséget ismét fölvillanyozzák, s a színház tömeges látogatását előidézték. Ennek következté­ben a pesti nemzeti színház akkori bécsi ügynöke, Holding úr, ki — köztünk mondva — sokkal buz­góbb és sokkal olcsóbb volt, mint a mostani, La­grange asszonyt bizonyos számú vendég-előadásra kí­­vánta a nemzeti intézet számára megnyerni. Odalenn azonban, kedves szokás szerint, húzták-halasztották a dolgot, s beletelt fél hónap, míg Holding­nak a szük­séges fölhatalmazást megküldték, úgy hogy a mű­vésznő, kivel az alkudozások már jó remény fejében megkezdettek, elunván a várakozást, majdnem úgy bánt Simoncsics igazgatóval, mint nem­ sokkal ez­előtt Elster Panni, a világhírű táncosnő, kinek ven­dégszerepeltetése a nemzeti színházban szintén szó­ban forgott, de ki nem győzvén bevárni, mig a „ma­gyar urak” magukat elhatározni méltóztatnak, a né­met színház igazgatójával, Kalis-sal szerződött,s két hét alatt tizenháromezer ezüst forint tiszta jövede­lemmel töltötte meg ennek üres pénztárát. Persze, hogy szidták aztán az „élhetetlen német“-et,hogy e jó alkalmat a pénzkeresésre elszedte tőlük, s vala­mint előbb elegendő ürügyet találtak a késedelmes­ségre, úgy most meg akármennyi (silánynál silá­nyabb) okot használtak föl annak kimentésére. A legszebb pedig az volt, hogy ha e miatt a „Hölgy­futár,“ melynek — míg azt Nagy Ignác szerkesztő — bécsi levelezője én voltam, komolyan fölszólalt, a színház szabadjegyes védői azonnal előálltak gyanú­sító lamentációikkal, kidicsérvén az igazgató úrnak i „ritka buzgalmát,“ melyet e nagybecsű intézetünk „szellemi emelése s anyagi gyarapítása“ körül kifej­teni „siet,“ s kötelességévé tevén „minden jó hazafi“­­nak e mintaigazgatót nemes törekvésében kellőleg gyámolitani, magától „értetődvén,“ hogy a kik ezt nem teszik, azok mind egy szálig — „rosz haza­fiak.“ Ma már az ily táblabirói parázisok jóformán elavultak, s az okos ember előtt szintúgy eltévesztik hatásukat, mint a római „syllabus.“ E halogatásnak egyébiránt az a kellemetlen kö­vetkezménye is lett, hogy Lagrange asszonyt, kit az­alatt a hamburgi színház igazgatója is igen előnyös föltételek mellett hitt meg vendégszerepekre, gya­­nakodóvá tette, úgy hogy létrejövendő szerződésében kikötő, hogy összes tiszteletdíjának felét neki előle­­gesen küldjék meg: „parce que tel est l’usage pour tons les artistes en representation en Italie et en France.“ Világos volt, hogy a művésznő e követelése — gyöngédtelenségén kívül — sértő bizalmatlanságot árult el nemzeti intézetünk iránt, a­mi annál kü­lönösebb volt, mert rövid idő előtt még a legkedve­zőbben nyilatkozott a magyar színházról s szeren­csésnek valla magát, hogy ott vendégszerepelhet. Ha tőlem függött volna, azonnal megszakasztom vele az alkudozást, annál is inkább, mert most már a meghatalmazás a szerződéskötésre megérkezvén, a művésznő mindig újabb meg újabb kifogásokat tett, melyek az aláírást napról-napra késleltették, s két­séget nem szenvedi, hogy inkább Hamburg, mint Pest felé hajlik, s a nemzeti színháztól jó módjával menekülni szeretne; de Fáncsy és Holding higgad­tabban vették a dolgot, s azt Üzletszerű szempontból tekintvén, nem oly hamar veszték el türelmüket. (Folyt. köv.) *) „Ez a világ a milyen nagy.“ **) „Fáj szivem, fáj, majd megreped.“ Dalok, melyeket Egressy Béni irt és ze­nére téve Hollósy Nelli kisasszonynak ajánlott. F. A gombostűk. (Beszély). Lindau Fáitól. (Folytatás). — Úgy ? ... úgy ? — susogá Susanne, oly hang­lejtéssel, melyből világosan kihallatszott az „ej, ej, hazug kereskedő!“ — Egyúttal itt akartam Tamást reggelire tar­tani, de képzelje csak, Susanne, ő azt hiszi, hogy al­kalmatlan lenne; én. . . — De maradjon már ! — szakítá félbe Susanne barátját. — Vegyen részt egyszerű reggelinkben; fo­gadja el már csak konyhánk kedvéért is! Igaz, a a Café Anglais konyhája nem áll rendelkezésünkre. De mit is mulaszthatna ön most el ? Kikocsizni még mindig van idő. A bőség különben is oly nagy, hogy okos ember este hét óra előtt nem hagyja el szobáját. Nemde? — Okos ember nem ! — ismétlem. — Ismeri már Párist ? — Évek előtt hosszabb ideig laktam benne. — Úgy nem igen fog ráismerni. Minden meg­változott, úgyszólván fölfordult. A város szépítéséért a tarka, hosszadalmas boulevardokkal minden jel­lemzőt kiszorítottak. A boulogne-i erdő utcaszerűen zsinórmértékre lett szabályozva, nincs többé idil­­li, regényes semmi. Sőt még a Café Madrid­ban is bársony támlányokkal cserélték föl a falusias szal­maszékeket. Borzasztó! A beszéd folyamában Susanne egyik kézzelfog­ható célzást a másikra halmozott, de én oly rendít­hetetlen figyelemmel és részvéttel hallgattam sza­vait, hogy végre is kétkedni kezdett azonossá­gomban. A reggelinél már két tál ételt felszolgáltak s el is vittek, és még sem nekem, sem Girard úrnak nem si­került a társalgást a titokszerü melltűre vezetni. Ek­kor Girard urat egy jó eszme látszott föllelkesíteni, fölugrott és órájára nézett. — Féltizenegy! — kiáltott föl. — Hála istennek, még nem késtem el. A csevegés­ közben majd elfeled­tem egy légyottot, pedig egy igen fontos légyottot. Megbocsát, Susanne, ha egy negyedórára távozom ? — Kész örömmel! — Tamás, — téve hozzá Girard úr, mialatt kalapját fejére tette, — most ismered már, a mi ne­kem mindenem; bocsánatodat kell kérnem. Köszöne­tet fogsz mondani, ha a madame-al pár pillanatig sor­sodnak átengedlek. — Sokatmondó pillantást ve­tett felém. — Viszontlátásig! — kiáltott és tovaro­hant. — Bocsánat, madame, — kezdem, miután az aj­­tót Girard úr után becsapódni baltám, — bocsánat, hogy azon szerencsét, kegyeddel megismerkedhetni, csel és hazugság útján erőszakoltam kistiszteségessebb úton ilyesmit nem igen lehet kivinni. Kegyed, igen természetesen, azonnal reám ismert. Én ugyanazon „insolent“ vagyok, ki tegnap kegyedet tizennégy órai

Next