Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-21 / 267. szám

Téli tárca. (S. L.) A fecskék rég tovaszálltak. Helyettük fénylő, fehér pókhálók (ökörnyálak, miként a nép nevezni szokta) röpködnek ■— ha ugyan eső és köd rég tönkre nem tette őket — a szántóföldek és ker­tek fölött, s az ősz halványan, sárgán, szomorúan tekint elő az erdőkből. A vidéki omnibusz-társulatok megszüntették meneteiket és túladtak elcsigázott lovaikon, a nyári lakók pedig egymásután hányják le zsalu-szempilláikat. Csak itt-ott néz ki még egy­­egy városi delnó a nyitott ablakokból vagy sétál elmerengve a melegebb déli órákban. Gyermekei nincsenek, a­kiket iskolába kellene küldenie, férje pedig nem igen irtózik attól a kényelmetlenségtől, hogy naponkint a nedves esti légben falura és on­nan a hideg reggeli ködben a városba visszakocsi­­kázzék. De még csak néhány hét kell hozzá, s a nő is megint ott fog ülni kényelmes téli szállásán a fő­városban, mint a többi. Mindnyájan örvendenek, hogy ismét a városban lehetnek, éppen úgy, mint a­hogy örültek tavaszszal, mikor azt elhagyhaták, mert míg emberek lesznek a világon, a változatos­ság mindig gyönyörködtetni fogja őket. De ilyenkor előáll a statisztika hosszú arcá­val és hosszúra nyúlt számsoraival, és örömüknek legalább is felét pogányul tönkre teszi. Fölszámí­totta, hogy az ember vidéken átalánvéve sokkal magasabb kort ér el, és hogy egy nagy város volta­képp nem egyéb egy vidám Cayenne-nél, egy fé­nyes „Entreprise des pompes funébres“-nél. Míg a vidéken 34 ember közül csak egy hal meg, addig a nagy, népes városokban már minden 25-dik elköltö­zik ez árnyékvilágból. Sőt a viszony a nagyváro­siakra nézve gyakran még az imént mondottnál is kedvezőtlenebbé alakul, így például Manchester­ben, a híres angol gyárvárosban, évenkint minden 28-dik ember elpusztul, míg a város környékén csak minden 57-dik hal meg, azaz más szavakkal: a vá­rosi élet ott kétszerte annyi áldozatot ragad el, mint a falusi. De hát honnan származik eme föltűnőleg nagyobb halandóság a városokban ? Két okból: elő­ször a vidéken lakók átalánvéve egyszerűbben, mesterkéletlenebbül s természetszerűbben élnek és tisztább, egésségesebb levegőt szívnak. Hogy pedig a levegő tisztasága és jósága minő előnyös befolyást gyakorol az ember egész testi szervezetére, úgy hi­szem, e részben fölösleges volna orvosi vélemény­hez folyamodni; mindenki jól tudja ezt, a­ki meg­szokta magára és kedélyállapotára bármily kevés figyelmet is fordítani. S mégis oly hamar és köny­­nyen elfeledjük azt, mihelyt nyaralónknak hátat fordítottunk ! A nagy városok rosz levegőt hoznak létre, s a városiak még sem igyekeznek azt némileg javítani; torony magasságú házak, szűk utcák és udvarok, s élőfák sehol! Az átalános egésségi ál­lapot javítására még legtöbbet tesz az asztalos az által, hogy iszonyú rész munkát s hézagosan záródó ablakfákat készít, melyek a szobai és a szabad­ le­vegő váltakozását lehetővé teszik. Egy felnőtt ember óránként 60 köbméternyi tiszta levegőt emészt föl, azaz hogy éppen annyit, a­mennyi körülbelül egy kisebbszerű szobában el­fér. E rövid időköz letelte után tehát szobájának, fő­leg ha ez a kisebbek sorába tartozik, összes élvez­hető levegőjét elfogyasztá, melyet ha üdével nem lehet pótolni, egésségének tetemes hátránya nélkül szobájában tovább nem lélekzelhetne. A levegőnek e fölüditése nyáron át igen könnyen és gyorsan vég­be mehet az ablakok fölnyitása által, de— fájdalom! — télen át e légkicserélés csakis a kőfalon keresztül, mely a levegőt finom likacsain, mint valami szitán, észrevétlenül átszűri, és a rész ablakfáknak szo­rosan össze nem illése által történhetik. Sőt néha sokan még ez utóbbiakat is a lehetőleg légmente­sekké teszik holmi vatta, szesz, pamut stb. közbedu­­gása által, hogy a drága tüzelőszer melegét annál jobban visszatarthassák, és így a lakszobát ez utósó, lassan, de folytonosan működő szellőzéstől is meg­fosztják. így mérgezi meg magát a bennlakó lassan, de biztosabban a már fölhasznált és így egésségte­­len levegő beszívása által. Természetesen, e mérgezés következtében korántsem fog néhány óra múlva meghalni, hanem talán csak évek múltával, s e­he­lyett, hogy „a rész­leg miatt múlt ki,“ haláljelenté­sében valószínűleg az lesz írva, hogy „meghalálozott aszkózban“ vagy „tüdővészben.“ Pedig a baj első csi­ráját az egésségtelen lakás fogamztatá meg. Ennélfogva tehát az önfentarás legegysze­rűbb, de mégis legelső parancsa ez: városi lakásun­kat úgy válaszszuk, hogy az a szabad levegőnek és a napnak lehetőleg ki legyen téve, azaz hogy ha le­hetséges lenne, szabad téren vagy széles utcában és ablakaival délkelet felé tekintve. De mily bajo­san lehet egy nagy városban az egésségápolás ilye­tén szigorú követelményeinek eleget tenni, például csak itt Pesten is, a­hol megköszönhetjük, ha keser­ves pénzünkért egyátalában szállást kaphatunk. Itt aztán kénytelenek vagyunk — miként a francia mon­dani szokta — sorsunkon önmagunk eszközölni javítá­sokat és a tiszta, egésséges levegőt, mely nem akar helyünkbe jőni, künn a szabadban keresni föl. A zordonabb évszakok alatt naponkinti hosszabb sé­ták nyílt s a napnak és a széláramlatnak meglehető­sen kitett vidékeken mindenkire nézve múlhatatlanul szükségesek. Fájdalom, e tekintetben éppen a nők mulasztanak legtöbbet. A férfit már hivatása is rá­kényszeríti a naponkinti sétákra, mig a nő minden ürügyet, minden alkalmat két kézzel ragad meg hogy meleg, légmentesen elzárt szobájában marad­hasson. Neki nincsen ideje sétára menni, legfölebb csak annyi, hogy a ködös, egésségtelen esti légben egyik-másik barátnőjét meglátogathassa. De olyan­kor feledi, hogy idejét nem a maga és családja, ha­nem a . . . halál számára kimérgeti és tartogatja, mert minden óra, melyet egésségünk ápolásától vo­nunk el, csak életünket rövidíti. Tanulmányozzuk csak egy kissé az emberi szervezet sajátszerűségeit! Ha egy hideg, fagyasztó őszutói napon kényelmet­lenül s kedvetlenül érezzük magunkat szobánkban és egy órára ki a szabadba sietünk, egészen átmelegülve, újra éledve térünk vissza, s otthon aztán olyan véghe­­tetlen jól találjuk magunkat A szabad levegőn tett mozgásunk által előmozdítottuk az anyagcserét, szer­vezetünknek ama titokszerű, de annál fontosabb műkö­dését, mely a test bevételeit és kiadásait s az égéssé­ — 1216 — is állottak, okaikkal támogatva, hogy az egész várost hasonlóra bírják. Dacier egy levelében ezt írja: „Múlt csütörtökön aláirattunk a legnagyobb részszel egy nyilatkozatot, mely a király akaratával teljesen meg­egyez. Ez meggyőzte a többiket is, és egész Cartres négy nap múlva jó katholikus város lesz. Mi már négy hónap előtt lettünk volna azokká, ha megtéré­sünket nem akarnók kellemesebbé tenni isten s a ki­rály, és hasznosabbá hazánk előtt.“ A király eszméje akkor annyira összeforrt a valláséval, hogy túl szigor volna e miatt szemrehányást tenni Dacieréknek, annál kevésbé, mert megtérésük őszinte volt, s különösen a nő igen vallásosnak mutatta magát. Hozzá lévén szokva, hogy az ó­kort minden alakok alatt tisztelje, fölismervén annak nagy férfiait és íróiban azon eré­nyeket, melyek a keresztyén morálnak is kifolyásai, tán könnyebb volt tisztelete tárgyait a katholicismus tág rendszerébe illeszteni, melynek hosszú útja még mindig a capitoliumra vezeti az embert, mint a re­formációnak Kálvin által szigorúan elzárt és őrzött keretébe. Házasságuk óta Dacier úr munkáira neje töb­bé kevésbé mindig befolyással bírt, bár fensőbbsé­­gét soha sem látszott észrevenni. „Szellemi műveik­ben — mondá Boileau— a nő az atya.“ Nemsokára maga is újra önállóan dolgozott és saját választása és kedve szerint fordított. Alkalmasint az antik s a modern ízlés küzdelme, mely ekkor folyt, keltette Daciernében az eszmét, hogy Hornert ismertesse; hosszú, fáradalmas munka után 1711-ben elkészült az „Ilias“-sal, melyet öt év múlva az „Odyssea“ követett. E két mű Daciernénak mindenkorra tekintélyes helyet biztosit a francia iro­dalomban. Előszavában értelmesen és szerényen megmond­ja célját: „Mióta írással foglalkozom s ki mertem adni munkám gyümölcseit, mindig meg volt bennem a vágy, hogy kortársaimnak Homér forditását adjam át, mely megtartva a nagy költő fő jellemző voná­sait, eloszlassa a kedvezőtlen előítéletet, melyet töké­letlen utánzásai keltettek.“ Megvallja, hogy sok ne­hézséggel találkozott, melyek néha legyőzhetlenek­­nek tűntek föl előtte Ezek egyike az, hogy „a közön­ség nagyobb része sok üres és frivol könyv olvasása által meg van vesztegetve, s a­mi nem felel meg ezen ízlésének, nem is számíthat pártolására. A szerelem miután megrontotta az erkölcsöket, megrontotta az irodalmat is.“ Se részben nagyon igaza volt. A régi görög és római élet hamisított utánzásai, melyek Cyrust, Cloeliát mint regényhősöket léptették föl s vastag kötetekben beszéltek el — semmit, az ak­kori ízlésre bizonyos gáláns fölületességet leheltek, mely nem tűrhette a tudomány alaposságát. Ma, midőn a forrástanulmány nem sejtett ered­ményei vannak öntudatunkban, nem is merné senki Appiust vagy Collatint hálóköntösben, hosszú, vize­nyős beszédekkel szájában bemutatni. A mai élet tükrében látjuk az ó­kort, és saját életmódunk nem engedi a tárgyatlan, légből kapott mesét figyelemmel kísérnünk. De akkor Dacier asszonynak teljesen igaza volt, midőn félt, hogy Homér fordítása nem az ő korának való. „Nyelvezetének nagysága, nemessége s ereje meghaladja a mi tehetségünket, s tán nyelvünkét is. A költő maga érdemli meg azon dicséretet, melyet Vulcannak ad, kinek tripusai maguk mentek az is­tennek gyülekezetébe; ő maga páratlan művész, ki az élettelen tárgyakba is lelket lehel.“ Hogy merje hát lefordítani ? Dacierné nem is akar a tudós világnak írni, csak a nagy közönségnek, mely a fenséges ferede­­tit nem ismeri. Fordítására célozva, szellemdúsan föl­teszi, hogy Heléna, az ellenállhatlan szépség, Egyp­­tomban meghalt, s ott a mágusok tudományával be­balzsamozva, máig változatlanul maradt meg, s Franciaországba hozatott el; ez csak múmia: „Nincs meg a szemek tüze, a gyönyörű arc természetes, élő szine, a kellem, mely annyi szerelmet keltett; de meglátszik a vonások szépségének nyoma, a nagy szemek, kis száj, a szemöldök szép íve s a nemes és méltóságos alak.“ Ilyen az ő munkája Homére mellett, s e szerény dicséret, melyet előre kivesz ma­gának, igazságosan illeti őt meg. Nem szól nemesen, kellemmel, nem is simán, hanem egészben a fordítás bizonyos homéri hatást ér, melynek a kifejezések keresetlensége nem tudom, tényezője-e, vagy hibája. Dacierné gyakran csupa jóakaratból szándékkal mellőzi a csínt és simaságot a természetesség kedvé­ért, sőt — különösen, ha hősei szót váltanak — go­­rombáskodik is. Dacierné Homérját olvasta leánykorában Ro­­landné, s így ítél felőle egy barátnőjéhez intézett levélben: „Megígértem, hogy megírom véleményemet az „Odysseá“-ról, s most beváltom szavamat. E költe­mény annyira elüt az „Ilias“-tól, hogy egészen más ha­tást tesz, mint amaz. Engem nem ragadott el annyira, de a terv­eszélyessége, a részletek pontossága, az el­beszélés ügyessége mindig Homérra ismertet, s Ho­mér erős, szellemdús és értelmes mindig. Néhány helye mély hatást tehetne, ha az eredetinek vers­mértékében olvasnám. Dacierné irálya azonban, bár tiszta, pontos és könnyed, nem mindig nemes, fensé­ges és költői is, szóval nem olyan, milyent a tárgy megkíván. Tán lehetetlen ezt fordításban elérni, s én távol vagyok tőle, hogy ezen okos és tudós nő dicsőségére árnyat vessek.“ Az „Ilias“ első kiadásának előszava megható fordulattal van befejezve, melynek idézését nem hagyhatom el : „Midőn már meg volt írva ez előszó, elővettem az „Odysseá“-t, hogy nem sokára az „Ilias“ után adjam ki, de gyászos csapást szenvedve, nem ígérhetek sem­mit, mert csak panaszra van még erőm. Legyen szabad egy szomorú anyának fájdalmát kiöntenie. Nem ve­szem igénybe számomra az ó­kor nagy férfiainak sza­badságát, kik helyzetemben kizárják panaszaikat, de remélem, hogy a közönség jósága nem tagadja meg gyengeségemtől, a­mit érdemüknek megenge­dett. Csak egy kedves leányunk maradt, ki egyet­len vigaszunk volt s teljesen megfelelt óhajainknak és reményünknek, kiben meg volt minden erény, s ki­nek élénksége, terjedt és alapos szelleme s nagy te­hetsége életünket örömmel tölté el; ezt nem rég a halál elragadta tőlünk. Isten nem engedte tovább élveznünk szerencsénket. Én barátnőt s elválaszthat­­­lan társamat vesztettem el benne. Osztotta minden munkámat, gyakran eloszlatta kétségeimet, s egy élénk s gyöngéd vonással világosított föl. Mindez el­tűnt, mint az álom; kedves közlekedésünket magány és keserv követte, s maga a tudomány, mely annyi­szor emelt föl bennünket, csak kegyetlen emléket lelt bennünk. Nem foghatok tehát oly munkához, mely csak szomorú előttem, s várok, mig isten visz­­szaadja erőmet, hogy fájdalmamat legyőzz­em, s hoz­zászokjam pótolhatlan veszteségemhez.“ Az olvasó észreveszi a komor anyai bánatot, mely e sorokat átlengi ; szívesen bocsátja meg az anyának az írónő helyenkivüli kitérését. Dacierné Ciceróra gondol, ki Tulliát siratja, s maga is sir; ké­sőbb keresztyénileg megadja magát s megnyugszik. (Folyt, köv.)

Next