Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-21 / 267. szám
Téli tárca. (S. L.) A fecskék rég tovaszálltak. Helyettük fénylő, fehér pókhálók (ökörnyálak, miként a nép nevezni szokta) röpködnek ■— ha ugyan eső és köd rég tönkre nem tette őket — a szántóföldek és kertek fölött, s az ősz halványan, sárgán, szomorúan tekint elő az erdőkből. A vidéki omnibusz-társulatok megszüntették meneteiket és túladtak elcsigázott lovaikon, a nyári lakók pedig egymásután hányják le zsalu-szempilláikat. Csak itt-ott néz ki még egyegy városi delnó a nyitott ablakokból vagy sétál elmerengve a melegebb déli órákban. Gyermekei nincsenek, akiket iskolába kellene küldenie, férje pedig nem igen irtózik attól a kényelmetlenségtől, hogy naponkint a nedves esti légben falura és onnan a hideg reggeli ködben a városba visszakocsikázzék. De még csak néhány hét kell hozzá, s a nő is megint ott fog ülni kényelmes téli szállásán a fővárosban, mint a többi. Mindnyájan örvendenek, hogy ismét a városban lehetnek, éppen úgy, mint ahogy örültek tavaszszal, mikor azt elhagyhaták, mert míg emberek lesznek a világon, a változatosság mindig gyönyörködtetni fogja őket. De ilyenkor előáll a statisztika hosszú arcával és hosszúra nyúlt számsoraival, és örömüknek legalább is felét pogányul tönkre teszi. Fölszámította, hogy az ember vidéken átalánvéve sokkal magasabb kort ér el, és hogy egy nagy város voltaképp nem egyéb egy vidám Cayenne-nél, egy fényes „Entreprise des pompes funébres“-nél. Míg a vidéken 34 ember közül csak egy hal meg, addig a nagy, népes városokban már minden 25-dik elköltözik ez árnyékvilágból. Sőt a viszony a nagyvárosiakra nézve gyakran még az imént mondottnál is kedvezőtlenebbé alakul, így például Manchesterben, a híres angol gyárvárosban, évenkint minden 28-dik ember elpusztul, míg a város környékén csak minden 57-dik hal meg, azaz más szavakkal: a városi élet ott kétszerte annyi áldozatot ragad el, mint a falusi. De hát honnan származik eme föltűnőleg nagyobb halandóság a városokban ? Két okból: először a vidéken lakók átalánvéve egyszerűbben, mesterkéletlenebbül s természetszerűbben élnek és tisztább, egésségesebb levegőt szívnak. Hogy pedig a levegő tisztasága és jósága minő előnyös befolyást gyakorol az ember egész testi szervezetére, úgy hiszem, e részben fölösleges volna orvosi véleményhez folyamodni; mindenki jól tudja ezt, aki megszokta magára és kedélyállapotára bármily kevés figyelmet is fordítani. S mégis oly hamar és könynyen elfeledjük azt, mihelyt nyaralónknak hátat fordítottunk ! A nagy városok rosz levegőt hoznak létre, s a városiak még sem igyekeznek azt némileg javítani; torony magasságú házak, szűk utcák és udvarok, s élőfák sehol! Az átalános egésségi állapot javítására még legtöbbet tesz az asztalos az által, hogy iszonyú rész munkát s hézagosan záródó ablakfákat készít, melyek a szobai és a szabad levegő váltakozását lehetővé teszik. Egy felnőtt ember óránként 60 köbméternyi tiszta levegőt emészt föl, azaz hogy éppen annyit, amennyi körülbelül egy kisebbszerű szobában elfér. E rövid időköz letelte után tehát szobájának, főleg ha ez a kisebbek sorába tartozik, összes élvezhető levegőjét elfogyasztá, melyet ha üdével nem lehet pótolni, egésségének tetemes hátránya nélkül szobájában tovább nem lélekzelhetne. A levegőnek e fölüditése nyáron át igen könnyen és gyorsan végbe mehet az ablakok fölnyitása által, de— fájdalom! — télen át e légkicserélés csakis a kőfalon keresztül, mely a levegőt finom likacsain, mint valami szitán, észrevétlenül átszűri, és a rész ablakfáknak szorosan össze nem illése által történhetik. Sőt néha sokan még ez utóbbiakat is a lehetőleg légmentesekké teszik holmi vatta, szesz, pamut stb. közbedugása által, hogy a drága tüzelőszer melegét annál jobban visszatarthassák, és így a lakszobát ez utósó, lassan, de folytonosan működő szellőzéstől is megfosztják. így mérgezi meg magát a bennlakó lassan, de biztosabban a már fölhasznált és így egésségtelen levegő beszívása által. Természetesen, e mérgezés következtében korántsem fog néhány óra múlva meghalni, hanem talán csak évek múltával, s ehelyett, hogy „a részleg miatt múlt ki,“ haláljelentésében valószínűleg az lesz írva, hogy „meghalálozott aszkózban“ vagy „tüdővészben.“ Pedig a baj első csiráját az egésségtelen lakás fogamztatá meg. Ennélfogva tehát az önfentarás legegyszerűbb, de mégis legelső parancsa ez: városi lakásunkat úgy válaszszuk, hogy az a szabad levegőnek és a napnak lehetőleg ki legyen téve, azaz hogy ha lehetséges lenne, szabad téren vagy széles utcában és ablakaival délkelet felé tekintve. De mily bajosan lehet egy nagy városban az egésségápolás ilyetén szigorú követelményeinek eleget tenni, például csak itt Pesten is, ahol megköszönhetjük, ha keserves pénzünkért egyátalában szállást kaphatunk. Itt aztán kénytelenek vagyunk — miként a francia mondani szokta — sorsunkon önmagunk eszközölni javításokat és a tiszta, egésséges levegőt, mely nem akar helyünkbe jőni, künn a szabadban keresni föl. A zordonabb évszakok alatt naponkinti hosszabb séták nyílt s a napnak és a széláramlatnak meglehetősen kitett vidékeken mindenkire nézve múlhatatlanul szükségesek. Fájdalom, e tekintetben éppen a nők mulasztanak legtöbbet. A férfit már hivatása is rákényszeríti a naponkinti sétákra, mig a nő minden ürügyet, minden alkalmat két kézzel ragad meg hogy meleg, légmentesen elzárt szobájában maradhasson. Neki nincsen ideje sétára menni, legfölebb csak annyi, hogy a ködös, egésségtelen esti légben egyik-másik barátnőjét meglátogathassa. De olyankor feledi, hogy idejét nem a maga és családja, hanem a . . . halál számára kimérgeti és tartogatja, mert minden óra, melyet egésségünk ápolásától vonunk el, csak életünket rövidíti. Tanulmányozzuk csak egy kissé az emberi szervezet sajátszerűségeit! Ha egy hideg, fagyasztó őszutói napon kényelmetlenül s kedvetlenül érezzük magunkat szobánkban és egy órára ki a szabadba sietünk, egészen átmelegülve, újra éledve térünk vissza, s otthon aztán olyan véghetetlen jól találjuk magunkat A szabad levegőn tett mozgásunk által előmozdítottuk az anyagcserét, szervezetünknek ama titokszerű, de annál fontosabb működését, mely a test bevételeit és kiadásait s az égéssé — 1216 — is állottak, okaikkal támogatva, hogy az egész várost hasonlóra bírják. Dacier egy levelében ezt írja: „Múlt csütörtökön aláirattunk a legnagyobb részszel egy nyilatkozatot, mely a király akaratával teljesen megegyez. Ez meggyőzte a többiket is, és egész Cartres négy nap múlva jó katholikus város lesz. Mi már négy hónap előtt lettünk volna azokká, ha megtérésünket nem akarnók kellemesebbé tenni isten s a király, és hasznosabbá hazánk előtt.“ A király eszméje akkor annyira összeforrt a valláséval, hogy túl szigor volna e miatt szemrehányást tenni Dacieréknek, annál kevésbé, mert megtérésük őszinte volt, s különösen a nő igen vallásosnak mutatta magát. Hozzá lévén szokva, hogy az ókort minden alakok alatt tisztelje, fölismervén annak nagy férfiait és íróiban azon erényeket, melyek a keresztyén morálnak is kifolyásai, tán könnyebb volt tisztelete tárgyait a katholicismus tág rendszerébe illeszteni, melynek hosszú útja még mindig a capitoliumra vezeti az embert, mint a reformációnak Kálvin által szigorúan elzárt és őrzött keretébe. Házasságuk óta Dacier úr munkáira neje többé kevésbé mindig befolyással bírt, bár fensőbbségét soha sem látszott észrevenni. „Szellemi műveikben — mondá Boileau— a nő az atya.“ Nemsokára maga is újra önállóan dolgozott és saját választása és kedve szerint fordított. Alkalmasint az antik s a modern ízlés küzdelme, mely ekkor folyt, keltette Daciernében az eszmét, hogy Hornert ismertesse; hosszú, fáradalmas munka után 1711-ben elkészült az „Ilias“-sal, melyet öt év múlva az „Odyssea“ követett. E két mű Daciernénak mindenkorra tekintélyes helyet biztosit a francia irodalomban. Előszavában értelmesen és szerényen megmondja célját: „Mióta írással foglalkozom s ki mertem adni munkám gyümölcseit, mindig meg volt bennem a vágy, hogy kortársaimnak Homér forditását adjam át, mely megtartva a nagy költő fő jellemző vonásait, eloszlassa a kedvezőtlen előítéletet, melyet tökéletlen utánzásai keltettek.“ Megvallja, hogy sok nehézséggel találkozott, melyek néha legyőzhetleneknek tűntek föl előtte Ezek egyike az, hogy „a közönség nagyobb része sok üres és frivol könyv olvasása által meg van vesztegetve, s ami nem felel meg ezen ízlésének, nem is számíthat pártolására. A szerelem miután megrontotta az erkölcsöket, megrontotta az irodalmat is.“ Se részben nagyon igaza volt. A régi görög és római élet hamisított utánzásai, melyek Cyrust, Cloeliát mint regényhősöket léptették föl s vastag kötetekben beszéltek el — semmit, az akkori ízlésre bizonyos gáláns fölületességet leheltek, mely nem tűrhette a tudomány alaposságát. Ma, midőn a forrástanulmány nem sejtett eredményei vannak öntudatunkban, nem is merné senki Appiust vagy Collatint hálóköntösben, hosszú, vizenyős beszédekkel szájában bemutatni. A mai élet tükrében látjuk az ókort, és saját életmódunk nem engedi a tárgyatlan, légből kapott mesét figyelemmel kísérnünk. De akkor Dacier asszonynak teljesen igaza volt, midőn félt, hogy Homér fordítása nem az ő korának való. „Nyelvezetének nagysága, nemessége s ereje meghaladja a mi tehetségünket, s tán nyelvünkét is. A költő maga érdemli meg azon dicséretet, melyet Vulcannak ad, kinek tripusai maguk mentek az istennek gyülekezetébe; ő maga páratlan művész, ki az élettelen tárgyakba is lelket lehel.“ Hogy merje hát lefordítani ? Dacierné nem is akar a tudós világnak írni, csak a nagy közönségnek, mely a fenséges feredetit nem ismeri. Fordítására célozva, szellemdúsan fölteszi, hogy Heléna, az ellenállhatlan szépség, Egyptomban meghalt, s ott a mágusok tudományával bebalzsamozva, máig változatlanul maradt meg, s Franciaországba hozatott el; ez csak múmia: „Nincs meg a szemek tüze, a gyönyörű arc természetes, élő szine, a kellem, mely annyi szerelmet keltett; de meglátszik a vonások szépségének nyoma, a nagy szemek, kis száj, a szemöldök szép íve s a nemes és méltóságos alak.“ Ilyen az ő munkája Homére mellett, s e szerény dicséret, melyet előre kivesz magának, igazságosan illeti őt meg. Nem szól nemesen, kellemmel, nem is simán, hanem egészben a fordítás bizonyos homéri hatást ér, melynek a kifejezések keresetlensége nem tudom, tényezője-e, vagy hibája. Dacierné gyakran csupa jóakaratból szándékkal mellőzi a csínt és simaságot a természetesség kedvéért, sőt — különösen, ha hősei szót váltanak — gorombáskodik is. Dacierné Homérját olvasta leánykorában Rolandné, s így ítél felőle egy barátnőjéhez intézett levélben: „Megígértem, hogy megírom véleményemet az „Odysseá“-ról, s most beváltom szavamat. E költemény annyira elüt az „Ilias“-tól, hogy egészen más hatást tesz, mint amaz. Engem nem ragadott el annyira, de a terveszélyessége, a részletek pontossága, az elbeszélés ügyessége mindig Homérra ismertet, s Homér erős, szellemdús és értelmes mindig. Néhány helye mély hatást tehetne, ha az eredetinek versmértékében olvasnám. Dacierné irálya azonban, bár tiszta, pontos és könnyed, nem mindig nemes, fenséges és költői is, szóval nem olyan, milyent a tárgy megkíván. Tán lehetetlen ezt fordításban elérni, s én távol vagyok tőle, hogy ezen okos és tudós nő dicsőségére árnyat vessek.“ Az „Ilias“ első kiadásának előszava megható fordulattal van befejezve, melynek idézését nem hagyhatom el : „Midőn már meg volt írva ez előszó, elővettem az „Odysseá“-t, hogy nem sokára az „Ilias“ után adjam ki, de gyászos csapást szenvedve, nem ígérhetek semmit, mert csak panaszra van még erőm. Legyen szabad egy szomorú anyának fájdalmát kiöntenie. Nem veszem igénybe számomra az ókor nagy férfiainak szabadságát, kik helyzetemben kizárják panaszaikat, de remélem, hogy a közönség jósága nem tagadja meg gyengeségemtől, amit érdemüknek megengedett. Csak egy kedves leányunk maradt, ki egyetlen vigaszunk volt s teljesen megfelelt óhajainknak és reményünknek, kiben meg volt minden erény, s kinek élénksége, terjedt és alapos szelleme s nagy tehetsége életünket örömmel tölté el; ezt nem rég a halál elragadta tőlünk. Isten nem engedte tovább élveznünk szerencsénket. Én barátnőt s elválaszthatlan társamat vesztettem el benne. Osztotta minden munkámat, gyakran eloszlatta kétségeimet, s egy élénk s gyöngéd vonással világosított föl. Mindez eltűnt, mint az álom; kedves közlekedésünket magány és keserv követte, s maga a tudomány, mely annyiszor emelt föl bennünket, csak kegyetlen emléket lelt bennünk. Nem foghatok tehát oly munkához, mely csak szomorú előttem, s várok, mig isten viszszaadja erőmet, hogy fájdalmamat legyőzzem, s hozzászokjam pótolhatlan veszteségemhez.“ Az olvasó észreveszi a komor anyai bánatot, mely e sorokat átlengi ; szívesen bocsátja meg az anyának az írónő helyenkivüli kitérését. Dacierné Ciceróra gondol, ki Tulliát siratja, s maga is sir; később keresztyénileg megadja magát s megnyugszik. (Folyt, köv.)