Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-13 / 9. szám
Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. szám. 9-dik sz. Szombat, január 13. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ kilencedik évi folyamára ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe.. Lapunkat jövőre is kitűnő erők támogatják. Ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, egész évre 14 frt. Az összegek az „Athenaeum“ kiadóhivatalába küldendők. Az előfizetések postautalványnyal legcélszerűbben s legolcsóbban eszközölhetők. Thea mellöl thea mellé. (Novellette-füzér). Irta: Győry Vilmos. (Folytatás). Az eleven gyermek megértette a célzást s azt mondá, hogy a bácsi nagyon hizelgő. — S hát a bácsit hogy hivják? — Kahlmann Rudolfnak. — Még sohase láttam a bácsit nálunk. —• Mostanában jöttem a szomszéd utcába lakni. Majd látjuk egymást ezután gyakrabban. Mindig itt fogom venni a kolofóniumot. — Legyen szerencsénk minél gyakrabban. — Jó éjt, kedves Marie. — Jó éjt, Kahlmann úr. Napok múltak el azután, míg Kahlmann úrnak egyszer ismét volt szüksége valamire, s megint benyitott — ő szerinte — a „négy rózsához.“ Marie volt a boltban ekkor is. Most már egész ismerősként köszönte a zenészt, s még tovább beszélgetett vele a színházról, az előadásokról s hogy ő mennyire szeretne oda minél gyakrabban elmenni, de nem lehet, mert az 50E "pénzbe kerül, a mama pedig szegény özvegy, ki öt tagból álló családját e kis boltocska csekély jövedelméből kénytelen fönntartani. Kahlmann úr utóbb megismerkedett Marie anyjával is, s amint a szomszédság magával szokta hozni, csakugyan gyakori látogatóvá lett az özvegy asszony boltocskájában. Egyszer — a többi közt — egy délelőtti órában jött. A boltban csak az özvegy volt maga, kivel az öreg zenész alig váltott még néhány szót, midőn egyszerre hirtelen félbeszakasztá a beszédet s hallgatózni kezdett. A mellékszobából, a zárt ajtón keresztül, ritka erővel biró, csengő, tiszta, érzelmes női hang éneklése hangzók fülébe. — Ki énekel ott ? — kérdé a zenész meglepetve. — Kinek a hangja ez a gyönyörű soprán ? — Marie takarítja szokás szerint a szobát — viszonzá az anya — s ilyenkor olyan lármát szokott csapni, hogy majd megsiketülünk bele. — Asszonyság, ez nem lárma — folytatá a zenész mind tovább és tovább figyelve — ének ez, még pedig hang a javából. Milyen csengő, hallgassa csak, milyen tiszta, s milyen terjedelem már most is! A kis Marie pedig mindezekről nem is sejtve semmit, söpört, porolt, törölgetett odabenn tovább és egyre dalolt és szakadatlanul énekelt. — Asszonyság! — mondá végre Kahlmann úr — vétkezik az, aki ilyen hangot műveletlenül hagy. Ez kincs, ez drága kincs, melyet ápolni kell, hogy egykor reményen felül kamatozzék. Taníttassa leányát énekelni. Az özvegy asszony szomorúan mosolygott. —■ Lehetetlen, Kahlmann úr, sok költséggel jár az. Tudja, hogy Marien kívül még négy gyermek kér tőlem kenyeret. Lehetetlen! — De ha talán mégis, valami módon. . . —• Teljesen képtelen vagyok fizetni, — mondá az asszony egész határozottsággal — isten nevében pedig nem tanít senki. Az ének zengett, zengett tovább a szomszéd szobában, az öreg zenész pedig még mindig figyelmesen hallgató. — Isten nevében — mormolá aztán magában — miért ne tanítana senki ? No tehát, asszonyság — mondá az özvegy kezét melegen megragadva — Mariét én fogom tanítani az isten nevében. És tanította. Az öreg Kahlmann nem volt ugyan művész távolról sem egyetlen zeneszer kezelésében is, hanem azért valamennyire még is értett többhöz, sőt hajdanában énektanítással is foglalkozott. Vezetése alá vette Mariét és tanítgató. Nem volt ez rendes tanítás, megszabott órákban, minden nap határozott időben, hanem Kahlmann bácsi el-eljött hegedűjével a hóna alatt, amikor éppen lehetett, magyarázgatta a leánykának a zene elemeit, szoktatta ütemre, gyakoroltatá hangját, adott neki intéseket, figyelmeztetéseket, s mindezt ingyért, a jutalom és viszonzásnak még csak reménye nélkül is, igazán isten nevében. S a lányka sok örömet szerzett mesterének. Tanult bámulatos könnyűséggel s haladt meglepő gyorsasággal. Anyja örült is a dolognak, nem is. Ki tudja, hová vezet még ez, nem veszi-e még el végképp a leány kedvét a szatócsbolttól ?.! Aztán meg az a sok lalalalalía, meg azaz örökös háááá' háááá ! Mióta Kahlmann úr tanítani kezdé, most már nemcsak a takarításkor, de még azonkívül is ez járta egyre. Marie megsúgta egyszer Kahlmann úrnak, hogy anyja szeretne már valami dallamot is hallani. — No jó — mondása öreg mester — bár még nincs itt az ideje, hogy annyira menjünk, de hát tegyük meg a kedvéért. A következő napon hozott aztán egy kis dalt. Könnyen érthető hiúság, hogy az öreg először is saját szerzeményét akarta megtaníttatni növendékével. Mástól úgy sem igen hallható szegény. Egyszerű, hanem azért meglehetősen csinos dalocska volt az, melyet Marie a legelső órán úgy betanult, hogy az öreg maga is el volt ragadtatva mind tanítványától, mind saját szerzeményétől. A mamának is be kellett jönni, hogy egészen közelről hallhassa az éneket. Marie első dala így hangzott: „Van egy virág, csodás virág, S boldog ki ezt elülteti, A szép virág előbb-utóbb Mindig jutalmat hoz neki ! Lehet, soká kell várni rá, Amig kihajt, amig fakad , De nem hiába ülteted, Jutalmad, hidd, el nem marad. Gyakran, ha már nem is remélsz, Bimbó akkor fakad tövén ; Tudod mi e csodás virág ? Neve: — jótétemény.“ Első dalnak neveztem a kis éneket az előbb, s pedig hozzá kellett volna tennem még azt is, s egyszersmind az utósó. Kahlmann úr ugyanis nemsokára eltávozott a városkából. A színigazgató, vándorcsapatával tovább költözött, s Kahlmann urat, meglehetősen előnyös föltételek mellett megnyerte arra, hogy társaságával menjen. Állandó színházba kaptak meghívást, nagyobb, népesebb városba, s így az öreg, sorsának javulását remélve, elfogadta az ajánlatot. Senkitől sem vállt meg nehezebben, mint kedves tanítványától, Mariétól. S az az utósó óra, mily nehéz óra volt az! Úgy megszerette e kedves, okos leánykát, s ki tudja látja-e még valaha ?! Az óra végeztével Marie egy egyszerű kis emléket, kevéssé gyakorlott kezekkel hímzett órapárnácskát nyújtott át öreg mesterének. — Nem tudom mással meghálálni nagy jóságát — zokogá a lányka — fogadja szívesen, emlékül Mariétól! Bizonyára többet is akart volna mondani még, de könyei nem engedék. Kahlmann úr meghatottan fogadta a gyermek ajándékát, föléje hajolt a kedves tanítványnak, s megcsókolta szép, magas homlokát, a köny kiperdült az ő szeméből is, s oda gördült alá a szép leányka aranyhajára. Többet aztán az öreg Kahlmann bácsi soha meg nem nyitotta a kis boltocska csengetyűs ajtaját. Azután pedig múlt az idő, röpültek az évek, tíztizenkét esztendő egymásután. Gazdag műélvezetre készült a főváros zenekedvelő közönsége. A színház igazgatósága szerencsés volt egy méltán hírre kapott vendégművésznőt nyerni meg néhány operai előadásra, kinek mind szépségéről, mind hangjáról, mind előadásáról csodákat beszéltek a lapok. S midőn megjelent és bemutatá magát a közönségnek, minden elfogulatlan ítélő kénytelen volt bevallani, hogy a hír csakugyan nem túlzott. Elragadt, elbájolt mindenkit. De meglepni bizonyára senkit nem lepett meg jobban, mint Fuchs Péter urat, azt a vörös orrú, becsületes trombitást, ki olyan dolgot még hallomásból sem ismert, nem hogy tapasztalt volna valaha, mióta csak a trombitát fújta a színházi zenekarban, mint a milyen vele azon napokban történt s a melynek elmondásával én is be akarom végezni elbeszélésemet. Fuchs Péter barátunk, mint talán minden trombitás a világon, meglehetősen nagy barátja volt a söröskancsóknak. Hanem leszámítva ez egy gyarlóságát, volt benne sok oly szép, oly ritka tulajdon, hogy lehetetlen vala nem becsülni. Mint a zenekar tagja pontos, rendes, figyelmes és szorgalmas, mint ember oly érzékeny s részvétteljes szivű, hogy őt még a temetések is meghatották néha, melyeken a gyászzenekarban részt szokott venni, mely alkalmaknál pedig mind trombitás társai, mind a gyászénekes kardalnokok rendesen a legvidámabbak valának, előre örülvén a tisztességes mellék-keresménynek, mely markaikat fogja ütni a rendkívüli szolgálatért. (Folyt. köv.) Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). II. A karmeliták zárdája. Másnap Orbessac Móric a Saint-Germain külvárosnak egyik ájtatos nőjével volt találkozandó a karmeliták vaugirard utcai kápolnájában. Americaine-jét a luxemburgi kapunál álltta meg. Estefelé volt az idő, oly idő, midőn a már megnéptelenedett egyházak oly komor tekintetet nyújtanak. Móric elvete szivarát s belépett a karmeliták udvarába, épp oly kedélylyel, mintha csak a dalszínház előcsarnokába toppant volna be. Mindamellett is, midőn emez az 1782-ik évi vérfürdőkről nevezetes kápolna küszöbét átlépte, bizonyos vallásos ihlet szállta meg. Egész az oltárig ment a nélkül, hogy valakivel találkozott volna. Midőn éppen visszatérni szándékozott, némi zajt, tompa morgást hallott. Valaki imádkozott. Körültekintő, de senkit sem látott, és mégis a hangok hovatovább határozottabbakká váltak. Végre az oltártól oldalvást a falba ékelt fekete rácsozatot vette észre. De mielőtt ahhoz közeledett volna, a hallott zaj mint szélzúgás enyészett el.