Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)
1872-02-01 / 25. szám
szakácsnő szokott a deszkán, ha kövecseket keresgél ki a paszulyból vagy borsóból. De legfurább az úgynevezett „szenvedélyes“ csárdástáncos. Ez a legexcentrikusabb figurákat produkálja, miközben arcáról sohasem pusztul el a legepésebb elkeseredettség kifejezése. Elébb csizmája sarkán fickándozik, aztán egyensúlyát hirtelen lábujjhegyeire billenti át s ezeken balandirozza búsmagyaros személyét. Egyszerre görcsöt kap lábikráiban s szárait föl-fölkapdossa a levegőbe erőszakos vonaglások között. A görcs következtében lába lőcscsé változik, úgy hogy az objektív néző szinte keresi lába aljában a kocsikereket. E közben merev tekintete át meg át furdalja szerencsétlen táncosnőjét. Fejét hol gyomra táján lötyögted, mintha hóna alá akarná venni, a lenyakazottak hazajáró szellemeinek módjára, hol meg büszkén hátra veti, akár ha három dandár vívómestert akarna párbajra kihívni. Két karja mindeközben sikerülten utánozza a szélmalomszárnyainak mozgását. Náthája is lehet szegénynek, mert egyik kezéből soha el nem teszi a zsebkendőt, míg másik kezével „mekanik“ kalapjának vörös bélését fitogtatja feje fölött nagy kevélyen. Végre egészen megszállja őt a szent düh, nagyokat csettent keztyüs tenyerével szűk posztóba srófolt combján, (csizmaszárát, fájdalom, rég elvitte a kérlelhetlen divat), s egyszer-egyszer el is kurjantja magát: „Hajahaj !“ meg „Ujujaj !“ — mintha bizony Lasku Károly soha sem irt volna „illemtant“ és más valaki (a nevét nem tudom) „díszes társalkodót.“ Kérdezte már nem egy jó hazafi azt is, válik-e valaha a csárdásból világtánc ? Mert ha a lengyel lengyelke el lehet fogadva a világ minden viaszszal súrolt padlóján, miért ne lehetne a csárdás is ? Igaz, csak kezdeményezés kell. De táncot divatba hozni csak Párisban lehet, és pedig a párisi udvari körökben, honnan aztán átszivárog mindenüvé. Párisnak pedig most nincsenek udvari körei. III. Napóleon élvsóvár, újat hajhászó udvarában egy Metternich hercegné, mint sok mást, nagy divatba hozhatta volna a csárdást is. A császári udvar szép hölgyei hamar átlátták volna, mennyi minden „fekszik“ e táncban, mennyit lehet „beletenni“ és mennyit belőle „kihozni.“ De gróf Sándor leánya nem érezte magát ennyire magyar hölgynek s nem fedezte fel a csárdást a nagyvilág számára, most pedig Bécsben siratja Párist, III. Napóleon ugyanazt teszi Chiselhurstban, az ex-udvar pedig —ex! De azért a csárdás ügye veszve nincsen. Korán sincs. Csak várnia kell. Majd később, negyedik, ötödik, hatodik Napóleon, vagy ötödik, hatodik, hetedik Henrik alatt elkövetkezik az ő ideje is. Az ismét fényes Páris meg fogja unni a polkát, melyet kétszáz év óta táncol, s oda fogja azt dobni, hol az elmúlt korszakok menüettjei, gigue-jei, gavotte-jai penészednek, és szomjúhozva fogja kiáltani: „Újat, újat az isten szerelméért!“ Akkor aztán egy nagy táncmester vagy egy utókori Metternich hercegné föl fogja fedezni a csárdást. Emlékszobrot a derék férfinak vagy hölgynek már előre! Hevesi Lajos: Berlini levelek. (Január 28.) (H. I.) Múlt levelem egy diadalmas emlékünnep harsonáját fútta ; most halotti éneket viszhangoz. A tudomány, a benső kedélyélet egy nevezetes bajnoka halt meg: Trendelenburg. Ő nagy veszteséget és hézagot okozott halálával a bölcsészet és nevelésügy mezején, melynek kitűnő képviselője és egyik zászlótartója. Németországon a közszellemet, — mint a szellemdús Lazarus egy fölolvasásában mondá: — a bölcsész fejezi ki. Egy-egy bölcsész mély kedélyében nyilatkozik gyakran az a szükséglet legélénkebben, hogy ne csak szerteszórt ismereteink legyenek, hanem egy élő egészet képező fogalommal bírjunk életről, világról, istenről, szellemről. Az ily egyének mindig tesznek szolgálatot, mert elméletük, öszhangzó szelleméletük által megnyugvást, pihenést nyújtanak a zaklatott kedélynek. Trendelenburgot is az egyeztetés, a metaphysicai magaslatra fölemelkedő ama nézpont jellemző, mely előtt az ellentétek kiengesztelődnek. A „Logisch-metaphysische Untersuchungen,“ valamint bölcsészettörténete és neveléstani elmélete a Kant által nyitott és Hegel által megjárt úton haladnak, de Trendelenburg egyúttal külön rendszert képvisel, melyet közelebb Fischer Kuno támadt meg. Ő a Kant és Hegel által fölállított kategóriák alapján áll és ez alapon mutatja ki, hogy a logika képezi az érzékfölötti (transcendentális) bölcselet legszilárdabb alapját. Természetesen, az idalismusnak ad igazat. E derék bölcsész hetven évet élt, és e hosszú élet minden idejét a legmagasztosb érdeknek szentelő. Az ifjúság előtt felejthetlen emléket hagyott hátra, mert a mély folyam csöndes, de magával ragadó árja gyanánt folyt előadása Mindig emelni kívánt, mert maga is emelkedett volt. Álláspontja ellen lehet támadólag föllépni, de kedélymelegsége s eleven érzéke minden jó és nemes iránt, mindenkit lebilincseltek. Az egész berlini sajtó kiemeli e jellemvonását. Temetése igen egyszerű volt. A tanárok és ifjúság nagy részvétet tanúsítottak, noha a buzgalmat csökkenthető ama nagy távolság, ahonnét eltemették. Nem egy tanárt láttam könyezni, kiknek talán tanára volt. Született 1802. október 30-kán Entinban Tanulmányai bevégezte után nevelő, azután magántanár lett az itteni egyetemen. 1837-ben rendes tanárrá nevezték ki. A berlini akadémiának 1847 óta jegyzője volt. Négy év előtt minden egyéb foglalatossággal fölhagyva, csupán rendszerének teljes megalapításán fáradozott. A múlt évben szélhüdés érte, mely a napokban ismét előfogta és halálának okozója lett. Emléke még sokáig fogja foglalkoztatni a német tudományos köröket. Az enyészet helyéről borús hangulattal tértem vissza a városba, de e hangulatból kedvesen ragadt ki egy festő barátom, ki magához hitt, hogy megmutasson nekem egy viruló tájat. Igen, egy tájképet, egy erdőrészletet, mely megtanít arra, hogy a művészet az örök tavaszt, az örök ifjúságot képes elővarázsolni. Kíváncsian léptem be a terembe, mely egy igazi művész műterme volt, Németország egyik elsőrangú festőjéé , Firmenich Józsefé. Épp magyar bor mellett villásreggelinél találtuk Firmenichet. Vaskos, középtermetű ember ez, kit inkább gondoltam volna valami áldott kedélyű philisternek, mint isteni gondolatokkal foglalkozó művésznek. Rózsás kedvvel fogadott s tréfásan jegyző meg, hogy íme, a fél Magyarország első megnézni műtermét, mert előttem is egy pár magyar ismerősöm látogatta meg. Elmélyedtem a szebbnél-szebb képek nézésébe és akkor éreztem, hogy oly művészszel van dolgom, ki érdemes arra, hogy hazánk műbarátai is megismerjék Firmenich Németországon a fafestés terén első helyet foglal el. Ő a természet leghívebb ecsetelője, s ha napfényt fest, oly élénken, oly elevenen festi azt, hogy csakugyan verőfényes tájra ragad. Ő róla írta Humboldt Sándor, kivel egy ideig lakott, hogy sajátlag nem természetet fest, hanem kiragad egy mozzanatot a természet életéből és ez életet úgy adja vissza, hogy az előttünk mozogni látszik. Mert a valóság a tájfestészetben igen kényes kérdés. Ha valaki a természet hű másolója, akkor nem teremtő elme; ha pedig teremt, akkora valósággal ütközhetik össze, s beteges, élettelen képzelmével csak azokra hathat, kik maguk is beteges kedélyűek. Mert a phantasia gyakran hideg holdvilág, mely meleget nem adhat. De van a természet életében egy valóság, mely megragad, s ez az igazság. Kiragadni egy mozzanatot, mely legélénkebben hatja meg kedélyünket, mely hangulatteljes, mely édes vágyaink, ábrándjaink, eleven érzelmeink legtalálóbb háttere, s e mozzanatot festeni, de egyenjogosítva a két elemet: a természetet és a kedélyt: —ez az úgynevezett realitás egyetlen elfogadható iránya. A tudomány tanít megismerni az eszközöket, melyek képesekké tesznek az egyes tárgyak hűt utánzására, a művészet pedig a lelkesedés pillanatában a kedélyhangulatot önti a képre. Firmerich nem a fény és árny ügyes vegyítése által hat, mint elődjei, hanem fényben fest, de e fényben a távlat által mégis képes háttért teremteni. A kép, melyet láttam, Hangelsbergen egy százados tölgyfa. Két út ágazik el a távoli erdő mélybe. A tölgyön a mohák, az ágakat befutó kúszónövények, az ágak sárgás és zöld gallyai, a levelek mély, sötét, a fény felé pedig élénk zöld színe, a pázsit virágoktól tarkás vegyülékei oly elevenek, hogy valóban meglepetve láttam megoldatni ama nehéz feladatot, hogy az utánzás ne ártson az ideális fölszárnyalásnak. Megjegyzendő, hogy hűség alatt a tudomány szerint van hűséget értem. Firmenich egyszersmind botanikus. A legutolsó páfránymoh különböző fajait ismeri és megkülönbözteti. A fákat is oly tudományosan különbözteti meg, hogy festményeiről tanítani lehet, így érti ő a hűséget. És csakugyan, nála az említett tőigfa él. E képet Bussé berlini serfőző számára festi. Láttam még két kiváló képet. „Nápolyi bemenetién a kelő nap aranyozza meg a tenger habjait. Véghetetlen nyugalom ömlik el az egészen. Felhőfoszlányon át a nap oly vakító fényben tündököl. Az egész tenger oly élénk, csihogó, mintha a nap feljöttének örülne íme a hangulat. Egy másik festvénye génuai tájkép. Elől egy kis emlékjel, aztán különböző irányban szétágazó pázsitutak. A legkisebb levélig minden oly hű e képen, hogy egy füvész mind meg tudná mondani a növények neveit. Firmenich nem csak kitűnő, hanem termékeny művész is, s mivel nálunk névről sem ismerik, örömest emlékeztem róla. Jői beszély 40 arany, s a drámai középfajok elmélete, 50 arany. * Holnap, pénteken, gyertyaszentelő ünnep lévén, a krisztinavárosi templomban Schubert C-miséjét adja elő az egyházi zeneegylet, Kneifel Antal „Tantum ergó“-jával együtt. Vasárnap tíz órakor pedig a pesti belvárosi plébániatemplomban a Liszt-egylet (női kar) művészekkel és műkedvelőkkel együtt Liszt „Missa coralis“-át fogja előadni. * Gr. Ráday kir. biztos a „M. Újság“ szerint azért mondott le, mert az igazságügyér oly bírót nevezett ki az aradi törvényszékhez, ki egy csomó vádlottnak eddig fizetett ügyvédje volt, most pedig birájuk lesz. E tény, ha való, eléggé indokolja a lemondást. Az alvidék több pontjáról írják, hogy a sikerei által igen népszerűvé vált kir. biztos lemondása átalános megdöbbentést okozott, s jobb szeretnék, ha e válságnak nem a kir. biztos esnék áldozatul. * „Alpári,“ Balogh Zoltán verses regénye, mint e nemben irodalmunk első kísérlete, hiányai dacára is, figyelmet érdemel. Hőse egy gazdag fiatal birtokos, ki a szülői házból jó szivet, de egyúttal sok büszkeséget és számos előitéletet visz magával a nagyvilágba. A fővárosban csakhamar feltűnik előkelő modorával s beleszeret a polgár származású Halász Bertába; atyja a büszke, nagybirtokú nemes azonban ellene van e frigynek, miután Alpári számára már talált nőt: a szegény, de régi családjával dicsekvő Sommássy leányát, Ilmát. Alpári most a szív és előítélet harcát állja ki, de büszkesége győz s Berta kezéről lemondva, visszavonul őseinek birtokára. Itt egészen belemerül az élvezetekbe; agarász s lakomákat rendez barátainak, kik kastélyát az öreg Alpári halála után nagy számmal látogatják. A dőzsölés azonban szivét utójára is üresen hagyja; lemond Ilma kezéről s — miután atyjának végrendelete szerint Bertát el nem veheti, hosszas küzdelem után szökésre bírja. Előbb Olaszországban, majd Párisban élnek vidám, könnyelmű életet, mig Alpári minden vagyonából kipusztul s félig-meddig Berta iránt is közönyössé lesz. A leány ekkor visszatér szüleihez; Alpári pedig, kiben a szenvedély újra föléled, követi, de már nem találhatja életben. A szégyen és szenvedés gyorsan aláásták a fiatal leány egészségét, többé nem lehet megmenteni. Alpárit a gyászhír lesújtja, de összeszedi magát, dolgozni kezd, mint egy demokrata s csakhamar egyike lesz a főváros tekintélyesebb iparosainak. — Balogh Zoltán szeretettel dolgozott verses regényén, de jellemeiben nem tudott kellőleg elmélyedni, s igy azok néhol hézagosak. Legtöbb gondot fordított a leírásokra, s gyakran hosszadalmasan rajzol oly helyzeteket is, melyek egy-két erős vonással hatásosabb képet nyújtanának. Legtöbb költői becscsel az író reflexiói bírnak, melyekben melegen érző lyrai kedély nyilatkozik. „Alpári“ a Kisfaludy Társaság kiadásában jelent meg, ami már magában véve is jó ajánlat lehet a közönség előtt. * A gyógyszerészettan-hallgatók pénteki táncvigalma igen szépen sikerült, mi különben előre látható volt, mert a buzgó háziasszony, Horfán Ernőné úrnő már hetek óta fáradozott azon, hogy e bál a farsang egyik leglátogatottabb táncvigalma legyen. A zenekedvelők egyletének kicsiny, de barátságos terme virágokkal volt diszitve, s a házi asszony brüsseli csipkéteket díszített fekete bársony ruhában zöld lombok alatt foglalt helyet. Körülötte igen díszes társaság csoportosult s a magyar gazdasszonyok csaknem teljes számban jelentek meg. A honvédezredesek közül Hollán Ernőt, gr. Pongráczot és Ghyczy Bélát láttuk, az egyetemi tanárok közül dr. Szabó és dr. Rupp voltak jelen. A táncrend gyógyszer-doboz volt zöld és vörös selyemből, felületén fehér selymen e fölirással: „Gyógyszerész-bál, 1872.“ A doboz benseje a táncokat rejtette magában. A megelőző táncvigalmak szépei itt is láthatók voltak egy-egy francia négyesben, s a bál tiszta jövedelme, hir szerint meghaladja az ezer forintot. * Benza halálának oka tüdővérbőségből eredt szivhüdés volt. Végakarata szerint felboncolták, mivel attól mindig félt, nehogy élve temessék el. Koporsóját, melyre feledtek koszorút tenni, a nemzeti színház tagjai kegyeletesen vették körül. A temetkezési egylet zene- és énekkara emeli az ünnepélyt. Özvegye eddigelé csak annyit íratott Oroszországban éneklő lányának, (ki március 10-kén már Pesten lesz), hogy atyja beteg, mert kíméletesen akarják a gyászesetre előkészíteni. Temetés után minden ismerősének volt valami elmondani valója az elhúnyt buffóról, ki oly sok tréfa közt élte le életét. Egyik elmondta, hogy mint fogták el egykor, mint gyanús egyént, a budai várban, hol batyuval a hóna alatt ment Albrecht herceg hangversenyére. E batyuban volt tudniillik a frakk, melyet a világért sem öltött volna fel elébb, mint épp a hangverseny előtt, annyira utálta. A másik meg elmondta, hogy két jó barátja egy éjjel, midőn hazament,mint tett a próbára bátorságát. Megtámadták s tárcáját kérték. Ő persze oda adta, de komice tette hozzá: „Adjanak vissza legalább belőle egy kis kapupénzt!“ Erre az álrablók elnevették magukat s elárulták a tréfát. 107 Fővárosi hírek. * A Kisfaludy Társaság tegnapi ülésében keltagnak Baksai Sándort a „Pharsalia“ akadémiai pályadíjat nyert műfordítóját választák meg, kültagnak pedig Sayous Edét. A balladai díjat ez idén sem adják ki, az elméleti díjat pedig a „Borúra derű“ jeligéjűnek ítélték. Új pályakérdések lesznek: köl