Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-01 / 25. szám

szakácsnő szokott a deszkán, ha kövecseket keresgél ki a paszulyból vagy borsóból. De legfurább az úgynevezett „szenvedélyes“ csárdástáncos. Ez a legexcentrikusabb figurákat pro­dukálja, miközben arcáról sohasem pusztul el a leg­­epésebb elkeseredettség kifejezése. Elébb csizmája sarkán fickándozik, aztán egyensúlyát hirtelen láb­­ujjhegyeire billenti át s ezeken balandirozza búsma­gyaros személyét. Egyszerre görcsöt kap lábikrái­ban s szárait föl-fölkapdossa a levegőbe erőszakos vonaglások között. A görcs következtében lába lőcscsé változik, úgy hogy az objektív néző szinte keresi lába aljában a kocsikereket. E közben merev tekin­tete át meg át furdalja szerencsétlen táncosnőjét. Fe­jét hol gyomra táján lötyögted, mintha hóna alá akarná venni, a lenyakazottak hazajáró szellemei­nek módjára, hol meg büszkén hátra veti, akár ha három dandár vívómestert akarna párbajra kihívni. Két karja mind­e­közben sikerülten utánozza a szél­malomszárnyainak mozgását. Náthája is lehet szegény­nek, mert egyik kezéből soha el nem teszi a zseb­kendőt, míg másik kezével „mekanik“ kalapjának vörös bélését fitogtatja feje fölött nagy kevélyen. Végre egészen megszállja őt a szent düh, nagyokat csettent keztyüs tenyerével szűk posztóba srófolt combján, (csizmaszárát, fájdalom, rég elvitte a kér­­lelhetlen divat), s egyszer-egyszer el is kurjantja magát: „Hajahaj !“ meg „Ujujaj !“ — mintha bizony Lasku Károly soha sem irt volna „illemtant“ és más valaki (a nevét nem tudom) „díszes társal­kodót.“ Kérdezte már nem egy jó hazafi azt is, válik-e valaha a csárdásból világtánc ? Mert ha a lengyel lengyelke el lehet fogadva a világ minden viasz­­szal súrolt padlóján, miért ne lehetne a csárdás is ? Igaz, csak kezdeményezés kell. De táncot di­vatba hozni csak Párisban lehet, és pedig a párisi udvari körökben, honnan aztán átszivárog minden­üvé. Párisnak pedig most nincsenek udvari körei. III. Napóleon élvsóvár, újat hajhászó udvarában egy Metternich hercegné, mint sok mást, nagy divat­ba hozhatta volna a csárdást is. A császári udvar szép hölgyei hamar átlátták volna, mennyi minden „fekszik“ e táncban, mennyit lehet „beletenni“ és mennyit belőle „kihozni.“ De gróf Sándor leánya nem érezte magát ennyire magyar hölgynek s nem fedezte fel a csárdást a nagyvilág számára, most pedig Bécsben siratja Párist, III. Napóleon ugyanazt teszi Chiselhurstban, az ex-udvar pedig —­ex! De azért a csárdás ügye veszve nincsen. Korán sincs. Csak várnia kell. Majd később, negyedik, ötö­dik, hatodik Napóleon, vagy ötödik, hatodik, hetedik Henrik alatt elkövetkezik az ő ideje is. Az ismét fé­nyes Páris meg fogja unni a polkát, melyet kétszáz év óta táncol, s oda fogja azt dobni, hol az elmúlt korszakok menüettjei, gigue-jei, gavotte-jai pené­szednek, és szomjúhozva fogja kiáltani: „Újat, újat az isten szerelméért!“ Akkor aztán egy nagy táncmester vagy egy utókori Metternich hercegné föl fogja fedezni a csár­dást. Emlékszobrot a derék férfinak vagy hölgynek már előre! Hevesi Lajos: Berlini levelek. (Január 28.) (H. I.) Múlt levelem egy diadalmas emlékünnep harsonáját fútta ; most halotti éneket viszhangoz. A tudomány, a benső kedélyélet egy nevezetes bajnoka halt meg: Trendelenburg. Ő nagy veszteséget és hé­zagot okozott halálával a bölcsészet és nevelésügy mezején, melynek kitűnő képviselője és egyik zász­lótartója. Németországon a közszellemet, — mint a szellemdús Lazarus egy fölolvasásában mondá: — a bölcsész fejezi ki. Egy-egy bölcsész mély kedélyé­ben nyilatkozik gyakran az a szükséglet legélénkeb­ben, hogy ne csak szerteszórt ismereteink legyenek, hanem egy élő egészet képező fogalommal bírjunk életről, világról, istenről, szellemről. Az ily egyének mindig tesznek szolgálatot, mert elméletük, öszhang­­zó szelleméletük által megnyugvást, pihenést nyúj­tanak a zaklatott kedélynek. Trendelenburgot is az egyeztetés, a metaphysicai magaslatra fölemelkedő ama nézpont jellemző, mely előtt az ellentétek kien­gesztelődnek. A „Logisch-metaphysische Untersu­chungen,“ valamint bölcsészettörténete és neveléstani elmélete a Kant által nyitott és Hegel által megjárt úton haladnak, de Trendelenburg egyúttal külön rendszert képvisel, melyet közelebb Fischer Kuno támadt meg. Ő a Kant és Hegel által fölállított ka­­t­egóriák alapján áll és ez alapon mutatja ki, hogy a logika képezi az érzékfölötti (transcendentális) bölcse­let legszilárdabb alapját. Természetesen, az idalismusnak ad igazat. E derék bölcsész hetven évet élt, és e hosszú élet minden idejét a legmagasztosb érdeknek szentelő. Az ifjúság előtt felejthetlen em­léket hagyott hátra, mert a mély folyam csöndes, de magával ragadó árja gyanánt folyt előadása Mindig emelni kívánt, mert maga is emelkedett volt. Állás­pontja ellen lehet támadólag föllépni, de kedélyme­legsége s eleven érzéke minden jó és nemes iránt, mindenkit lebilincseltek. Az egész berlini sajtó ki­emeli e jellemvonását. Temetése igen egyszerű volt. A tanárok és ifjúság nagy részvétet tanúsítottak, noha a buzgalmat csökkenthető ama nagy távolság, a­honnét eltemették. Nem egy tanárt láttam könyez­ni, kiknek talán tanára volt. Született 1802. október 30-kán Entinban Tanulmányai bevégezte után ne­velő, azután magántanár lett az itteni egyetemen. 1837-ben rendes tanárrá nevezték ki. A berlini aka­démiának 1847 óta jegyzője volt. Négy év előtt minden egyéb foglalatossággal fölhagyva, csupán rendszerének teljes megalapításán fáradozott. A múlt évben szélhüdés érte, mely a napokban ismét előfogta és halálának okozója lett. Emléke még sokáig fogja foglalkoztatni a német tudományos köröket. Az enyészet helyéről borús hangulattal tértem vissza a városba, de e hangulatból kedvesen ragadt ki egy festő barátom, ki magához hitt, hogy megmu­tasson nekem egy viruló tájat. Igen, egy tájképet, egy erdőrészletet, mely megtanít arra, hogy a művé­szet az örök tavaszt, az örök ifjúságot képes előva­rázsolni. Kíváncsian léptem be a terembe, mely egy igazi művész műterme volt, Németország egyik első­rangú­ festőjéé , Firmenich Józsefé. Épp magyar bor mellett villásreggelinél talál­tuk Firmenichet. Vaskos, középtermetű ember ez, kit inkább gondoltam volna valami áldott kedélyű philisternek, mint isteni gondolatokkal foglalkozó művésznek. Rózsás kedvvel fogadott s tréfásan jegy­ző meg, hogy íme, a fél Magyarország első megnézni műtermét, mert előttem is egy pár magyar ismerő­söm látogatta meg. Elmélyedtem a szebbnél-szebb képek nézésébe és akkor éreztem, hogy oly művész­­szel van dolgom, ki érdemes arra, hogy hazánk mű­­barátai is megismerjék Firmenich Németországon a fa­festés terén első helyet foglal el. Ő a természet leghívebb ecsetelője, s ha napfényt fest, oly élénken, oly elevenen festi azt, hogy csakugyan verőfényes tájra ragad. Ő róla írta Humboldt Sándor, kivel egy ideig lakott, hogy sajátlag nem természetet fest, ha­nem kiragad egy mozzanatot a természet életéből és ez életet úgy adja vissza, hogy az előttünk mozogni látszik. Mert a valóság a táj­festészetben igen kényes kérdés. Ha valaki a természet hű másolója, akkor nem teremtő elme; ha pedig teremt, akkora valóság­gal ütközhetik össze, s beteges, élettelen képzelmével csak azokra hathat, kik maguk is beteges kedélyűek. Mert a phantasia gyakran hideg holdvilág, mely me­leget nem adhat. De van a természet életében egy valóság, mely megragad, s ez az igazság. Kira­gadni egy mozzanatot, mely legélénkebben hatja meg kedélyünket, mely hangulatteljes, mely édes vágyaink, ábrándjaink, eleven érzelmeink leg­­találóbb háttere, s e mozzanatot festeni, de egyenjo­­gosítva a két elemet: a természetet és a kedélyt: —ez az úgynevezett realitás egyetlen elfogadható irá­nya. A tudomány tanít megismerni az eszközöket, melyek képesekké tesznek az egyes tárgyak hűt utánzására, a művészet pedig a lelkesedés pilla­natában a kedélyhangulatot önti a képre. Firmerich nem a fény és árny ügyes vegyítése által hat, mint elődjei, hanem fényben fest, de e fény­ben a távlat által mégis képes háttért teremteni. A kép, melyet láttam, Hangelsbergen egy százados tölgyfa. Két út ágazik el a távoli erdő mélybe. A tölgyön a mohák, az ágakat befutó kúszónövények, az ágak sárgás és zöld gallyai, a levelek mély, sötét, a fény felé pedig élénk zöld színe, a pázsit virágok­tól tarkás vegyülékei oly elevenek, hogy valóban meglepetve láttam megoldatni ama nehéz feladatot, hogy az utánzás ne ártson az ideális fölszárnyalás­nak. Megjegyzendő, hogy hűség alatt a tudomány szerint va­n hűséget értem. Firmenich egyszersmind botanikus. A legutolsó páfrány­moh különböző fajait ismeri és megkülönbözteti. A fákat is oly tudomá­nyosan különbözteti meg, hogy festményeiről tanítani lehet, így érti ő a hűséget. És csakugyan, nála az említett tőig­­fa él. E képet Bussé berlini serfőző szá­mára festi. Láttam még két kiváló képet. „Nápolyi beme­netién a kelő nap aranyozza meg a tenger habjait. Véghetetlen nyugalom ömlik el az egészen. Felhő­foszlányon át a nap oly vakító fényben tündököl. Az egész tenger oly élénk, csihogó, mintha a nap feljöt­tének örülne íme a hangulat. Egy másik festvé­­nye génuai tájkép. Elől egy kis emlékjel, aztán kü­lönböző irányban szétágazó pázsitutak. A legkisebb levélig minden oly hű e képen, hogy egy füvész mind meg tudná mondani a növények neveit. Firme­nich nem csak kitűnő, hanem termékeny művész is, s mivel nálunk névről sem ismerik, örömest emlé­keztem róla. Jői beszély 40 arany, s a drámai középfajok elmélete, 50 arany. * Holnap, pénteken, gyertyaszentelő ünnep lé­vén, a krisztinavárosi templomban Schubert C-misé­­jét adja elő az egyházi zene­egylet, Kneifel Antal „Tantum ergó“-jával együtt. V­a­s­á­rn­a­p tíz óra­kor pedig a pesti belvárosi plébánia­templomban a Liszt-egylet (női kar) művészekkel és műkedvelők­kel együtt Liszt „Missa c­oralis“-át fogja előadni. * Gr. Ráday kir. biztos a „M. Újság“ szerint azért mondott le, mert az igazságügyér oly bírót ne­vezett ki az aradi törvényszékhez, ki egy csomó vád­lottnak eddig fizetett ügyvédje volt, most pedig birá­­juk lesz. E tény, ha való, eléggé indokolja a lemon­dást. Az alvidék több pontjáról írják, hogy a sikerei által igen népszerűvé vált kir. biztos lemondása áta­­lános megdöbbentést okozott, s jobb szeretnék, ha e válságnak nem a kir. biztos esnék áldozatul. * „Alpári,“ Balogh Zoltán verses regénye, mint e nemben irodalmunk első kísérlete, hiányai dacára is, figyelmet érdemel. Hőse egy gazdag fiatal birtokos, ki a szülői házból jó szivet, de egyúttal sok büszkeséget és számos előitéletet visz magával a nagyvilágba. A fővárosban csakhamar feltűnik elő­kelő modorával s beleszeret a polgár származású Halász Bertába; atyja a büszke, nagybirtokú nemes azonban ellene van e frigynek, miután Alpári szá­mára már talált nőt: a szegény, de régi családjával dicsekvő Sommássy leányát, Ilmát. Alpári most a szív és előítélet harcát állja ki, de büszkesége győz s Berta kezéről lemondva, visszavonul őseinek bir­tokára. Itt egészen belemerül az élvezetekbe; aga­­rász s lakomákat rendez barátainak, kik kastélyát az öreg Alpári halála után nagy számmal látogatják. A dőzsölés azonban szivét utójára is üresen hagyja; lemond Ilma kezéről s — miután atyjának végren­delete szerint Bertát el nem veheti, hosszas küzde­lem után szökésre bírja. Előbb Olaszországban, majd Párisban élnek vidám, könnyelmű életet, mig Alpári minden vagyonából kipusztul s félig-meddig Berta iránt is közönyössé lesz. A leány ekkor visszatér szüleihez; Alpári pedig, kiben a szenvedély újra föl­éled, követi, de már nem találhatja életben. A szé­gyen és szenvedés gyorsan aláásták a fiatal leány egészségét, többé nem lehet megmenteni. Alpárit a gyászhír lesújtja, de összeszedi magát, dolgozni kezd, mint egy demokrata s csakhamar egyike lesz a fő­város tekintélyesebb iparosainak. — Balogh Zoltán szeretettel dolgozott verses regényén, de jellemeiben nem tudott kellőleg elmélyedni, s igy azok néhol hézagosak. Legtöbb gondot fordított a leírásokra, s gyakran hosszadalmasan rajzol oly helyzeteket is, melyek egy-két erős vonással hatásosabb képet nyújtanának. Legtöbb költői becscsel az író reflexiói bírnak, melyekben melegen érző lyrai kedély nyilat­kozik. „Alpári“ a Kisfaludy­ Társaság kiadásában jelent meg, a­mi már magában véve is jó ajánlat lehet a közönség előtt. * A gyógyszerészettan-hallgatók pénteki tánc­vigalma igen szépen sikerült, mi különben előre lát­ható volt, mert a buzgó háziasszony, H­o­rf­á­n Ernő­­né úrnő már hetek óta fáradozott azon, hogy e bál a farsang egyik leglátogatottabb táncvigalma legyen. A zenekedvelők egyletének kicsiny, de barátságos terme virágokkal volt diszitve, s a házi asszony brüs­­seli csipkéteket díszített fekete bársony ruhában zöld lombok alatt foglalt helyet. Körülötte igen díszes tár­saság csoportosult s a magyar gazdasszonyok csak­nem teljes számban jelentek meg. A honvédezrede­sek közül Hollán Ernőt, gr. Pongráczot és Ghyczy Bé­lát láttuk, az egyetemi tanárok közül dr. Szabó és dr. Rupp voltak jelen. A táncrend gyógyszer-doboz volt zöld és vörös selyemből, felületén fehér selymen e fölirással: „Gyógyszerész-bál, 1872.“ A doboz ben­­seje a táncokat rejtette magában. A megelőző tánc­vigalmak szépei itt is láthatók voltak egy-egy fran­cia négyesben, s a bál tiszta jövedelme, hir szerint meghaladja az ezer forintot. * Benza halálának oka tüdővérbőségből eredt szivhüdés volt. Végakarata szerint felboncolták, mi­vel attól mindig félt, nehogy élve temessék el. Ko­porsóját, melyre feledtek koszorút tenni, a nemzeti színház tagjai kegyeletesen vették körül. A temet­kezési egylet zene- és énekkara emeli az ünnepélyt. Özvegye eddigelé csak annyit íratott Oroszország­ban éneklő lányának, (ki március 10-kén már Pesten lesz), hogy atyja beteg, mert kíméletesen akarják a gyászesetre előkészíteni. Temetés után minden isme­rősének volt valami elmondani valója az elhúnyt buffóról, ki oly sok tréfa közt élte le életét. Egyik elmondta, hogy mint fogták el egykor, mint gyanús egyént, a budai várban, hol batyuval a hóna alatt ment Albrecht herceg hangversenyére. E batyuban volt tudniillik a frakk, melyet a világért sem öltött volna fel elébb, mint épp a hangverseny előtt, annyi­ra utálta. A másik meg elmondta, hogy két jó barát­ja egy éjjel, midőn hazament,mint tett a próbára bá­torságát. Megtámadták s tárcáját kérték. Ő persze oda adta, de komice tette hozzá: „Adjanak vissza legalább belőle egy kis kapupénzt!“ Erre az álrab­lók elnevették magukat s elárulták a tréfát. 107 Fővárosi hírek. * A Kisfaludy­ Tár­saság tegnapi ülésében kel­tagnak Baksai Sándort a „Pharsalia“ akadémiai pályadíjat nyert műfordítóját választák meg, kültag­nak pedig Sayous Edét. A balladai díjat ez idén sem adják ki, az elméleti díjat pedig a „Borúra derű“ jeligéjűnek ítélték. Új pályakérdések lesznek: köl­

Next