Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)
1872-03-01 / 49. szám
azután bámul komolyan, azután elfutási hajlamok támadnak föl benne, amit végre is hajt a legelső alkalommal, amint egy parányi csendesség támad, és ő szóhoz juthat. Pedig hát mi jusson? Mintha nem azért adta volna az isten az embernek a nyelvet, hogy beszéljen vele, s mintha hiba volna az, hogy valaki sokról beszél és sok iránt érdeklődik. (Vége köv.) A nagy zongoraművészek. (Liszt, Chopin, Tausig, Henselt.) Közli : Bogáthy Elza. (Folytatás). Chopin csak az előbbi években adott hangversenyeket, és Párisban Liszt mellett is tudott fölemelkedni ! S ez jelent valamit. Most évenkint csak egyszer játszott, félig nyilvánosan, tanítványai és hívei választott körében, a társadalom szine előtt, mely a jegyeket előre mind megvette és maga közt kiosztotta. — Tanúi ön, midőn a hangverseny napja közeledik ? kérdem. — Ez borzasztó idő rám nézve, — felesé Chopin , — én nem szeretem a nyilvánosságot, pedig állásomhoz tartozik. Két hétre bezárom magamat, és Bachot játszom. Ez előkészületem, saját műveimet nem gyakorlom. Chopin a zongora-bensőség phönixe, mazurkái és notturnéiban utólérhetlen, sőt mesés. Mazurkái Heine dalai zongorán! Midőn ezt neki mondom, szórakozottan játszott óratáncával. „Igen, ön felfog engemet, — mondá, — szívesen is hallgatom önt, ha először játszik valamit, ekkor játéka eszméket ad nekem ; de ha készül, játéka középszerű. — Liszt ugyanazt mondta. — Akkor nem csodálkozom, hogy igazat ad nekem, s hangjában izgatottság mutatkozott. — A mazurkákról Liszt azt mondotta, hogy mindenik elé egy elsőrangú új zongorászt kell befogni. — Lisztnek mindig igaza van, — felesé Chopin. — Azt hiszi ön, hogy mazurkáimban megelégszem saját játékommal? Soha! Egypárszor történt velem hangversenyben, hogy a közönség hangulata fölemelőleg hatott reám; engem csak akkor kell hallani, egy évben egyszer, a többi munka! — Itt van a „valse mélancolique.“ ön e darabot soha sem fogja játszani, de mivel jól átérti, írok valamit bele. Chopintől sajátkezű írást leírni nehéz volt; levele , két nem szokott írni. „George Sand, mondá, oly szé- s pen ir, hogy elvesztjük minden jogunkat az írásra.“ Ilyen volt ő! Egy alkalommal kérdem tőle: „Nem mehetnénk egyszer Duperréhez ? — Ah, az megtetszett önnek? én senkit sem mutatok be; attól ön semmit sem tanulhat; ön az én darabjaimat játszó Weber-modorban, s kissé Liszttől tanúit. De azonnal mentegetőzve téve hozzá: — E napokban orosz hölgyek előtt Beethoven As dur szonátáját (op. 26.) fogom játszani. Megígértem. Jöjjön velem, szeretni fogom, ha eljö. A hölgyek fogatot küldenek értem, fejedelmi módon fogunk kocsizni. Hogyan játszotta Chopin Beethovent? Szépen, de nem annyira, mint saját műveit, Beethovent nem domborította ki. Mezza voce suttogott, de a cantilenában hasonlíthatlanul szépen; játéka eszményi szép, de nőies volt! Beethoven férfi és soha sem szűnik meg az lenni! Chopin Pleyel-zongorán játszott, más zongorán még csak leckét sem adott Mindenki el volt ragadtatva, de csak Chopin hangja, játékának kelleme, styljének tisztasága által. Miután hazamentünk, míg Chopin a szomszéd szobában átöltözködik, én a Beethoven-szonátát úgy játszottam, amint Lisztnél tanultam. Chopin egy ingben jött ki. Vártam a kifakadást, de Chopin nyájasan vállamra tette kezét és így szólt: „Elmondom ezt Lisztnek, ez még soha sem történt velem, szépen játszott, de szükséges-e folyvást e szenvedélyes előadás ?“ — Ez nem szalondarab, — válaszolom, — ez egy ember élete Sokat beszéltünk Beethovenről, ez alkalommal először. Chopin nem vette Beethovent nagyon komolyan , csak főműveit ismerte, a legnagyobbakat éppen nem. Chopin atalán távol állott a német zenétől. Gyakran mondá ugyan: „ csak egy iskola van, és az a német“, de ilyenkor csak Bachra gondolt. Ha Chopin meg volt elégedve valamely tanítványával, a darab alá finomul hegyezett trónnal keresztet jegyzett. Az Es-dur notturnéval kettőt érdemeltem ki. Harmadszor is elvittem. „Hagyjon ennek békét, mondá Chopin, nem szeretem ezt a darabot, na de azért itt van a harmadik kereszt is; többet nem adok, jobban úgy sem fogja játszani.“ — Ön ezt oly szépen játsza — mondám, — mint senki más. — Liszt jobban játsza, — mondá Chopin, és e darabot előttem többé nem játszotta. Egyszer mégis elvitt a spanyol grófnőhöz, hol George Sanddal, Viardot-val szokta az estéket tölteni. A lépcsőn ezt mondá: „Játszok én valamit, de ne tőlem, játsza Weber Aufforderungját.“ Midőn Chopin bemutatott Sandnak, ez egy szóra sem méltatott. Ez nem volt udvarias. Épen azért is melléje ültem. Chopin nyugtalan volt, mint a kalitkájában megrezzentett madár, egy kis vihartól látszott tartani. Fölhasználva a társalgásban beállott első szünetet, karon fogott és a zongorához vezetett. A Pleyel-zongorán eljátszottam Weber „Aufforderungját,és Chopin barátságosan kezét nyújtotta, George Sand egy szót sem szólt. Újra melléje ültem. Chopin aggódva tekintgetett felénk. — Nem jó ön egyszer Szentpétervárra ? — szólok lehető udvariasan Sandhoz, —hol önt oly sokat olvassák és igen nagyra becsülik. — Soha sem fogok annyira leereszkedni, hogy rabszolgaországba menjek. (Je ne m’ abaisserai jamais jusqu’ à un pays d’esclaves!) Ez már több volt az udvariatlanságnál. Végre is jól teszi, ha nem jó, —mondom,— meglehet, hogy az ajtót zárva találná. Miklós cárra gondolok. George Sand rám bámult, és én félelem nélkül néztem szép barna nagy szemeibe. Sand fölkelt és a kandalló mellé ült. Harmadszor is melléje ültem. Végre mégis csak kell valamit mondania! Kihúzott zsebéből egy vastag trabuccoszivart, és bekiáltott a terembe: „Frédéric un fidibus!“ Ez már nagy mesterem miatt engemet is sértett ; csak most értettem egészen Liszt szavait: „Pauvre Frédéric !“ Chopin engedelmesen hozott egy fidibust. Miután George Sand szivarát meggyújtotta, végre engemet is méltatott néhány szóra. — Szentpétervárit — kezdé — szalonban még szivart sem szihatnék. — Én sehol sem láttam, asszonyom, — mondám, — hogy szalonban szivaroznának. Sand élesen szemem közé nézett. A tromfot kijátszottam, ezzel az asztalhoz mentem s a legnagyobb nyugalommal lapozgattam a képeket. Másnap mondá vendéglősöm : „Egy úr és egy hölgy kereste önt; azt felelem, hogy ön nincs itthon, mert nem mondá, hogy fogad valakit; itt hagyták névjegyeiket. (Folyt, köv.) A bécsi életből. — Febr. 27----(A változó időről. — A böjt hősei. — A régiek, az elmaradt s az újonc. — Hitszónoklati logika. — Görög I bál. — A kesergő reporterek. — A magánvigalmak. — A zeneidényről. — Rubinstein, a boszorkánymester. — Reményi Ede. — Offenbach mindenütt. — „Fantasio.“ — Geistinger asszony, Gallmeyer k. a. — Új zeneművek. Esik, esik, esik, persze nem csak eső. Volt e hóban egy vasárnap, melyen az emberi keblet édes, tavaszi sejtelmek rezgék át, a nap — ez az öreg kokett — oly édesen mosolygott, hogy azt véltük felőle: egyhamarjában meg nem vonja tőlünk sugaras kegyét. Bécs vidor arculata s pezsgő élete mármár azt hitette el velünk, hogy mindkét lábbal benne vagyunk a bűbájos májusban; a Práterben a brougham-ok, gig-ek, phaeton-ok s tudja isten, minő hóbortos néven nevezendő járművek, szép hölgyekkel telerakottan, föld alá robogtak; a Ring széles járdakövein tolta egymást a cifra, nevető, sétáló népség ; — vakmerő álmokat álmodtunk illatos ibolyákról, s íme, oly idő járja megint künn, mintha nem előre, március felé, hanem visszafelé, januárhoz közelednénk. Meglehet, hogy e csúf időjárást a sors csak büntetésképpen rótta ránk, hogy a penitenciás böjtben sem átallunk véres beatsteeket enni, vagy a böjti prédikátoroknak van igazuk, akik erről a romlott Bécsről egyre azt dörgik, hogy előbb-utóbb Sodoma sorsára jut. A tisztelendő s főtisztelendő atyák, mint minden évben , úgy a folyó böjtben is köszönettel fogadott anyagot szolgáltatnak az élőlapoknak, a penny-aliner-eknek hetenkint legalább is öt forintot hoznak, (a prédikáció sorsát öt krajcárjával számítva) s boszantják a kocsisokat és liberiás inasokat, a kiknek a templom ajtaja előtt ebben a gyalázatos időben addig kell várni, mig az ájtatos, nagyságos asszony végig nem halgatta s az ámenig végig nem élvezte a hitszónok épületes s kenetteljes igéit. Az ismert, régi gárdából, mely csakugyan inkább meghal, mintsem megadja magát az új kornak, az idén kidőlt egy hatalmas tölgy: a szónoki s színészi tehetségekkel oly dúsan megáldott Klinkowström atya, akinél tüzes vonásokkal, hatással soha ember a poklot le nem festette. Nem tudjuk, a főtisztelendő úr kiérdemlett belérain nyugszik-e, vagy valahol más városban vendégszerepel, annyi bizonyos, hogy az idei műsorozatban hangzatos nevét hasztalanul keressük. A többiek: reverendissimi patres Bremer, Steiner, Wiezinger stb. most is buzgón dolgoznak az Úr szőlejében, míg Klinkewström helyett az eddig homályban élt Hienner atya folytatja az egyetemi egyházban a nevetséges szélmalom-harcot a gondolatok szabadsága s a nap világossága ellen. Meglehet, hogy Hiennernek az evangélium s a szentek levelei kis ujjában vannak, (ennek megítélésére nem vagyunk kompetensek) de arra fogadunk, hogy a logikából eminenciája soha nem volt. Íme, utóbbi hitszónoklatából egy kis próbát adunk, hogy miként következtet: „A tudós előtt, — kapacitálta a prédikátor jámbor híveit —a ki szobájában egy sav, vagy egy gyökér felől gondolkozik, — előtte, ki Vogt és Derwinban jósdákat tisztel, ez a de Máriára harangozás legfölebb anyag a szóváltásra (?). Kérdezzétek a törvényjavaslatokat meg-meghányó politikust: fölvetted a bérmálás szentségeit ? —’és kérdésteket bárgyúnak fogja találni, s kinevet benneteket, előtte semmi rendkívüli nem létezik, tehát (halld világ! ez aztán a logika) közönséges, „ordinált“, aljas ember.“ Csak e szent szónoklatok, a csemege-árusok kirakataiban pompázó angolnák, rákok és a halomra hulló hangjegyek tudatják velünk, hogy tulajdonképpen bűnbánó időt jelez a kalendárium, különben annyi mulatság jár mindenfelé, hogy a farsang múltát csak nehezen vehetni észre. Még a nyilvános bálokra sem húzták meg teljesen a circumdederant-ot; a görögök — akik persze Gergely pápára nem hederítve, ma még csak február 14-dikét írják — a grand hotel pompás termében oly fényes bált rendeztek, hogy nem egy farsangi élite-bál, mely lelkesedésbe hozta a báltudósítókat, csak szerény füzérre volt hozzá képest. Az „Eglantine“ szerzője, Mautner Ede, aki a főkörök elkényeztetett és a kövérre étetett kedvence, Hellász bűbájos hölgyeiről és ezek susogó selyem-uszályairól, és nagy, halvány gyöngyeiről oly apotheosisokat irt két lapba is, hogy az összes, többi tudósítók, akik e magas körbe hivatalosak nem voltak, kétségbeesésükben öngyilkolási kísérleteket tettek. A magánvigalmak száma pedig régió. Ha esti tíz óra után sétát teszünk a városban, minden lépten-nyomon fényesre kivilágított emeletekre akadunk, a vendégszeretőleg tárt kapukon a fogatok be-s kirobognak, harsány zene hangjai hallszanak alá, s a későn kóborló, ha nem is a táncoló párokat, de legalább egymáshoz nőtt árnyaikat látja az ablakon felsurranni. És az jól van így, legalább a szépeknek, akiknek számára a farsangon nem gyúlt meg Hymen fáklyája, még akad alkalmuk egy kis férjhalászatra. Mondtuk, hogy a hangjegy halomra dől. Dőlt biz, mintha Beethoven, Mozart, Schubert s a zene többi héroszai fönn a magas egekben felhőszakadást rendeznének, s a bécsiek ez isteni mannának oly mohón esnek neki, mintha évek óta éheznének. Jóslatunk nem csak, midőn a múltkor azt mondtuk, hogy az apró szentek után csakhamar jönnek majd a dis majorum gentium is. Hangverseny hangverseny sarkára lép, s alig van nap, melyen igazi szalmiművészek a t. c. közönséggel nem tudatnák, hogy ebben s ebben a teremben lesz szerencséjük magukat a billentyűkön vagy a bálhúrokon kitüntetni. A zeneidénynek vannak hősei s a hőse, a hősök, a flórenciek, a hős: Rubinstein. A flórenciek harmonikus játéka s csodálatos összhangzata sokkal ismertebb, hogy sem közelebről kellene róluk szólanunk, csak annyit mondunk tehát, hogy második hangver- 210