Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)

1872-03-01 / 49. szám

azután bámul komolyan, azután elfutási hajlamok tá­madnak föl benne, a­mit végre is hajt a legelső al­kalommal, a­mint egy parányi csendesség támad, és ő szóhoz juthat. Pedig hát mi jusson? Mintha nem azért adta volna az isten az embernek a nyelvet, hogy beszéljen vele, s mintha hiba volna az, hogy valaki sokról beszél és sok iránt érdeklődik. (Vége köv.) A nagy zongoraművészek. (Liszt, Chopin, Tausig, Henselt.) Közli : Bogáthy Elza. (Folytatás). Chopin csak az előbbi években adott hangver­senyeket, és Párisban Liszt mellett is tudott föl­emelkedni ! S ez jelent valamit. Most évenkint csak egyszer játszott, félig nyilvánosan, tanítványai és hívei választott körében, a társadalom szine előtt, mely a jegyeket előre mind megvette és maga közt kiosztotta. — Tanúi ön, midőn a hangverseny napja köze­ledik ? kérdem. — Ez borzasztó idő rám nézve, — felesé Cho­pin , — én nem szeretem a nyilvánosságot, pedig állásomhoz tartozik. Két hétre bezárom magamat, és Bachot játszom. Ez előkészületem, saját művei­met nem gyakorlom. Chopin a zongora-bensőség phönixe, mazurkái­ és notturnéiban utólérhetlen, sőt mesés. Mazurkái Heine dalai zongorán! Midőn ezt neki mondom, szó­rakozottan játszott óratáncával. „Igen, ön felfog en­­gemet, — mondá, — szívesen is hallgatom önt, ha először játszik valamit, ekkor játéka eszméket ad nekem ; de ha készül, játéka középszerű. — Liszt ugyanazt mondta. — Akkor nem csodálkozom, hogy igazat ad nekem, s hangjában izgatottság mutatkozott. — A mazurkákról Liszt azt mondotta, hogy mindenik elé egy elsőrangú új zongorászt kell befogni. — Lisztnek mindig igaza van, — felesé Cho­pin. — Azt hiszi ön, hogy mazurkáimban megelég­szem saját játékommal? Soha! Egypárszor történt velem hangversenyben, hogy a közönség hangulata fölemelőleg hatott reám; engem csak akkor kell hal­lani, egy évben egyszer, a többi munka! — Itt van a „valse mélancolique.“ ön e darabot soha sem fog­ja játszani, de mivel jól átérti, írok valamit bele. Chopintől sajátkezű írást leírni nehéz volt; levele­ , két nem szokott írni. „George Sand, mondá, oly szé- s pen ir, hogy elvesztjük minden jogunkat az írásra.“ Ilyen volt ő! Egy alkalommal kérdem tőle: „Nem mehetnénk egyszer Duperréhez ? — Ah, az megtetszett önnek? én senkit sem mutatok be; attól ön semmit sem tanulhat; ön az én darabjaimat játszó Weber-modorban, s kissé Liszt­től tanúit. De azonnal mentegetőzve téve hozzá: — E napokban orosz hölgyek előtt Beethoven As dur szonátáját (op. 26.) fogom játszani. Megígér­tem. Jöjjön velem, szeretni fogom, ha eljö. A höl­gyek fogatot küldenek értem, fejedelmi módon fo­gunk kocsizni. Hogyan játszotta Chopin Beethovent? Szépen, de nem annyira, mint saját műveit, Beethovent nem domborította ki. Mezza voce suttogott, de a cantile­­nában hasonlíthatlanul szépen; játéka eszményi szép, de nőies volt! Beethoven férfi és soha sem szűnik meg az lenni! Chopin Pleyel-zongorán játszott, más zongorán még csak leckét sem adott­ Mindenki el volt ragadtatva, de csak Chopin hangja, játékának kelleme, styljének tisztasága által. Miután hazamentünk, míg Chopin a szomszéd szobában átöltözködik, én a Beethoven-szonátát úgy játszottam, a­mint Lisztnél tanultam. Chopin egy ingben jött ki. Vártam a kifakadást, de Chopin nyá­jasan vállamra tette kezét és így szólt: „Elmondom ezt Lisztnek, ez még soha sem történt velem, szépen játszott, de szükséges-e folyvást e szenvedélyes előadás ?“ — Ez nem szalon­darab, — válaszolom, — ez egy ember élete Sokat beszéltünk Beethovenről, ez alkalommal először. Chopin nem vette Beethovent nagyon komo­lyan , csak főműveit ismerte, a legnagyobbakat éppen nem. Chopin atalán távol állott a német zenétől. Gyak­ran mondá ugyan: „ csak egy iskola van, és az a né­met“, de ilyenkor csak Bachra gondolt. Ha Chopin meg volt elégedve valamely tanít­ványával, a darab alá finomul hegyezett trónnal ke­resztet jegyzett. Az Es-dur notturnéval kettőt ér­demeltem ki. Harmadszor is elvittem. „Hagyjon en­nek békét, mondá Chopin, nem szeretem ezt a dara­bot, na de azért itt van a harmadik kereszt is; töb­bet nem adok, jobban úgy sem fogja játszani.“ — Ön ezt oly szépen játsza — mondám, — mint senki más. — Liszt jobban játsza, — mondá Chopin, és e darabot előttem többé nem játszotta. Egyszer mégis elvitt a spanyol grófnőhöz, hol George Sanddal, Viardot-val szokta az estéket tölteni. A lépcsőn ezt mondá: „Játszok én valamit, de ne tőlem, játsza Weber Aufforderungját.“ Midőn Chopin bemutatott Sandnak, ez egy szóra sem méltatott. Ez nem volt udvarias. Épen azért is melléje ültem. Chopin nyugtalan volt, mint a kalit­kájában megrezzentett madár, egy kis vihartól lát­szott tartani. Fölhasználva a társalgásban beállott első szünetet, karon fogott és a zongorához vezetett. A Pleyel-zongorán eljátszottam Weber „Aufforde­­rungját,é­s Chopin barátságosan kezét nyújtotta, George Sand egy szót sem szólt. Újra melléje ültem. Chopin aggódva tekintgetett felénk. — Nem jó ön egyszer Szentpétervárra ? — szó­lok lehető udvariasan Sandhoz, —­hol önt oly sokat olvassák és igen nagyra becsülik. — Soha sem fogok annyira leereszkedni, hogy rabszolgaországba menjek. (Je ne m’ abaisserai ja­mais jusqu’ à un pays d’esclaves!) Ez már több volt az udvariatlanságnál. Végre is jól teszi, ha nem jó, —mondom,— meglehet, hogy az ajtót zárva találná. Miklós cárra gondolok. George Sand rám bámult, és én félelem nélkül néztem szép barna nagy szemeibe. Sand fölkelt és a kandalló mellé ült. Harmad­szor is melléje ültem. Végre mégis csak kell valamit mondania! Kihúzott zsebéből egy vastag trabucco­­szivart, és bekiáltott a terembe: „Frédéric­ un fidi­­bus!“ Ez már nagy mesterem miatt engemet is sér­tett ; csak most értettem egészen Liszt szavait: „Pauvre Frédéric !“ Chopin engedelmesen hozott egy fidibust. Miután George Sand szivarát meggy­új­totta, vég­re engemet is méltatott néhány szóra. — Szentpétervárit — kezdé — szalonban még szivart sem szihatnék. — Én sehol sem láttam, asszonyom, — mon­dám, — hogy szalonban szivaroznának. Sand élesen szemem közé nézett. A tromfot ki­játszottam, ezzel az asztalhoz mentem s a legnagyobb nyugalommal lapozgattam a képeket. Másnap mondá vendéglősöm : „Egy úr és egy hölgy kereste önt; azt felelem, hogy ön nincs itthon, mert nem mondá, hogy fogad valakit; itt hagyták névjegyeiket. (Folyt, köv.) A bécsi életből. — Febr. 27----­(A változó időről. — A böjt hősei. — A régiek, az el­maradt s az újonc. — Hitszónoklati logika. — Görög I bál. — A kesergő reporterek. — A magánvigalmak. — A zeneidényről. — Rubinstein, a boszorkánymester. — Reményi Ede. — Offenbach mindenütt. — „Fantasio.“ — Geistinger asszony, Gallmeyer k. a. — Új zeneművek­. Esik, esik, esik, persze nem csak eső. Volt e hó­ban egy vasárnap, melyen az emberi keblet édes, tavaszi sejtelmek rezgék át, a nap — ez az öreg kokett — oly édesen mosolygott, hogy azt véltük felőle: egyhamarjában meg nem vonja tőlünk suga­ras kegyét. Bécs vidor arculata s pezsgő élete már­­már azt hitette el velünk, hogy mindkét lábbal benne vagyunk a bűbájos májusban; a Práterben a brou­­gham-ok, gig-ek, phaeton-ok s tudja isten, minő hó­bortos néven nevezendő járművek, szép hölgyekkel telerakottan, föl­d alá robogtak; a Ring széles járda­­kövein tolta egymást a cifra, nevető, sétáló népség ; — vakmerő álmokat álmodtunk illatos ibolyákról, s íme, oly idő járja megint künn, mintha nem előre, március felé, hanem visszafelé, januárhoz köze­lednénk. Meglehet, hogy e csúf időjárást a sors csak büntetésképpen rótta ránk, hogy a penitenciás böjt­ben sem átallunk véres beatsteeket enni, vagy a böjti prédikátoroknak van igazuk, a­kik erről a romlott Bécsről egyre azt dörgik, hogy előbb-utóbb Sodom­a sorsára jut. A tisztelendő s főtisztelendő atyák, mint minden évben , úgy a folyó böjtben is köszönettel fogadott anyagot szolgáltatnak az élő­­lapoknak, a penny-a­liner-eknek hetenkint legalább is öt forintot hoznak, (a prédikáció sorsát öt krajcár­jával számítva) s boszantják a kocsisokat és liberiás inasokat, a kiknek a templom ajtaja előtt ebben a gyalázatos időben addig kell várni, mig az ájtatos, nagyságos asszony végig nem halgatta s az ámen­ig végig nem élvezte a hitszónok épületes s kenetteljes igéit. Az ismert, régi gárdából, mely csakugyan in­kább meghal, mintsem megadja magát az új kornak, az idén kidőlt egy hatalmas tölgy: a szónoki s szí­nészi tehetségekkel oly dúsan megáldott Klinkow­­ström atya, a­kinél tüzes­ vonásokkal, hatással soha ember a poklot le nem festette. Nem tudjuk, a főtisz­telendő úr kiérdemlett belérain nyugszik-e, vagy valahol más városban vendégszerepel, annyi bizonyos, hogy az idei műsorozatban hangzatos nevét haszta­­lanul keressük. A többiek: reverendissimi patres Bremer, Steiner, Wiezinger stb. most is buzgón dolgoznak az Úr szőlejében, míg Klinkewström he­lyett az eddig homályban élt H­i­e­n­n­e­r atya foly­tatja az egyetemi egyházban a nevetséges szélma­lom-harcot a gondolatok szabadsága s a nap világos­sága ellen. Meglehet, hogy Hiennernek az evangélium s a szentek levelei kis ujjában vannak, (ennek meg­ítélésére nem vagyunk kompetensek) de arra foga­dunk, hogy a logikából eminenciája soha nem volt. Íme, utóbbi hitszónoklatából egy kis próbát adunk, hogy miként következtet: „A tudós előtt, — kapa­citálta a prédikátor jámbor híveit —a ki szobájában egy sav, vagy egy gyökér felől gondolkozik, — előtte, ki Vogt és Derwinban jósdákat tisztel, ez a de Máriára harangozás legfölebb anyag a szóváltásra (?). Kérdezzétek a törvényjavaslatokat meg-meghányó politikust: fölvetted a bérmálás szentségeit ? —’és kérdésteket bárgyúnak fogja találni, s kinevet ben­neteket, előtte semmi rendkívüli nem létezik, tehát (halld világ! ez aztán a logika) közönséges, „ordi­­nált“, aljas ember.“ Csak e szent szónoklatok, a csemege-árusok kirakataiban pompázó angolnák, rákok és a halomra hulló hangjegyek tudatják velünk, hogy tulajdon­képpen bűnbánó időt jelez a kalendárium, különben annyi mulatság jár mindenfelé, hogy a farsang múltát csak nehezen vehetni észre. Még a nyilvános bálokra sem húzták meg teljesen a circumdederant-ot; a­­ görögök — a­kik persze Gergely pápára nem hede­­­­rítve, ma még csak február 14-dikét írják — a grand­­ hotel pompás termében oly fényes bált rendeztek, hogy nem egy farsangi élite-bál, mely lelkesedésbe hozta a báltudósítókat, csak szerény füzérre volt hozzá képest. Az „Eglantine“ szerzője, Mautner Ede, a­ki a főkörök elkényeztetett és a kövérre étetett kedvence, Hellász bűbájos hölgyeiről és ezek susogó selyem-uszályairól, és nagy, halvány gyöngyeiről oly apotheosis­okat irt két lapba is, hogy az összes, többi­­ tudósítók, a­kik e magas körbe hivatalosak nem­­ voltak, kétségbeesésükben öngyilkolási kísérleteket­­ tettek. A magánvigalmak száma pedig régió. Ha­­ esti tíz óra után sétát teszünk a városban, minden lépten-nyomon fényesre kivilágított emeletekre aka­dunk, a vendégszeretőleg tárt kapukon a fogatok be-s kirobognak, harsány zene hangjai hallszanak alá, s a későn kóborló, ha nem is a táncoló párokat, de­­ legalább egymáshoz nőtt árnyaikat látja az ablakon f­elsurranni. És az jól van így, legalább a szépeknek, a­kiknek számára a farsangon nem gyúlt meg Hymen­­ fáklyája, még akad alkalmuk egy kis férj­halászatra. Mondtuk, hogy a hangjegy halomra dől. Dől­t biz, mintha Beethoven, Mozart, Schubert s a zene­­ többi héroszai fönn a magas egekben felhőszakadást­­ rendeznének, s a bécsiek ez isteni mannán­ak oly mohón esnek neki, mintha évek óta éheznének. Jós­latunk nem csak­, midőn a múltkor azt mondtuk, hogy az apró szentek után csakhamar jönnek majd a dis majorum gentium is. Hangverseny hangverseny sarkára lép, s alig van nap, melyen igazi s­zalmi­művészek a t. c. közönséggel nem tudatnák, hogy ebben s ebben a teremben lesz szerencséjük magu­kat a billentyűkön vagy a bálhúrokon kitüntetni. A zeneidénynek vannak hősei s a hőse, a hősök, a flórenciek, a hős: Rubinstein. A flórenciek harmoni­kus játéka s csodálatos összhangzata sokkal ismer­tebb, hogy sem közelebről kellene róluk szólanunk, csak annyit mondunk tehát, hogy második hangver- 210

Next