Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-30 / 122. szám
vernie a megbuktatására küldött roppant török seregeket. — Fényes nap volt — mely e diadalt adta neki — a szalontai; s méltán irta arról Pázmány: „bizony dolog, nem emlétem a keresztyénségben, hogy ily kevés számú magyarság, nem lévén német had velek, ily szerencsésen járt volna.“ — S most Rákóczy már igazán Erdély fejedelme volt, oly hatalmas és tisztelt, mint akármelyik elődje. Csak ama kitartással , szilárdsággal vívhatta ki azt, mely vele kimondata: „inkább akarunk egy napot tisztességünkre élni, mint sem sokat gyalázatosan, s úgy bizony soha nem kényszeríthet senki, hogy hivatalomat életem fogyásával ne tenném le.“ (Folyt. köv.) Az 1772-diki űrnap Brunoyban. (Kép múlt századból.*) (Cs. J.) A királyi kincstárnok és udvari bankár Sampigny gróf, brunoyi kastélya romokban hever, a fölséges park, melyet pazarló fia, a socialis forradalmár, marquis Brunoy és utána XVI. Lajos legidősebb testvére oly nagy költséggel tartott fönn, végkép elpusztult, és a hirneves Laurent mesterművének, a szép cascadenak repkény benőtte omladékai a hajdani pompa miatt szégyenkeznek, midőn hóbortos gazdájuk bolondot űzött az egész környék népéből, s még az egyházi ünnepekből is látványos komédiákat rendezett. Brunoy öt mértföldnyire fekszik Páriától. A fővárosból ezrivel tódultak a kiváncsi párisiak 1772. úrnapján Brunoyba. A királyi hercegek, gróf Bethune és Sully herceg, gróf Escar és a francia arisztokrácia fogatai egymást követték. Száz meg száz kocsival mentek ki papok, szeminaristák, énekesek és zenészek kora reggeltől délig. Marquis Brunoy távol tarta magát az arisztokráciától és udvartól, de aztán a falun, az uralkodó nem kis boszúságára, valóságos királyi ünnepeket rendezett. — Ily ünnepély volt az 1772-diki úrnap is. — Hóbortjai dacára szive jó, nemes, — mondá Escar gróf leánya, testvéréhez. — Ezt csak te gondolod, mert férjed! — Vagy nem jól mondtam. Azért gondolod, mert atyánk azt az esztelenséget követte el, hogy hozzá erőtetett. Hitvese nem vagy, hitvese nem is lettél soha. Vagy nem emlékezel már amaz órára, midőn édes anyja sírva esdekelt előtte, hogy ne kerüljön téged, törvényes hitvesét ? S mit tett ő ? Kőmiveseket rendelt és palotájában a te és az ő lakosztálya közt falat emeltetett. S midőn a conflansi főpap e miatt panaszt tett, elhagyta Páriát és az egész finom előkelő társaságot örökre, s azóta Bruneyban él, parasztok és mesterlegények társaságában. — Szereti a természetet, s a mi természetes — — S mi természetes ? Tagadom. Vagy talán az is természetes volt, hogy gyermekkorában tanítóját, a jó és szelíd erkölcsű Richert, Straszburgban halálosan megszúrta? Természetes az is, hogy csak minden harmadik héten vált inget, az orvosszereket, orvosai gúnyjára pezsgőbe önti, s úgy iszsza meg, s Lené és Marechal barátaival, hajnalig dorbézol ? Temészetes az is, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött, ha az atyja kérelmére befogott Sané barátját — egy asztaloslegényt — börtönéből ki nem eresztik ? Természetes az is, hogy édesanyjának Sully hercegőnek halála napján a bruneyi patakokba reggeltől estig tintát öntetett ? Természetes az is, hogy ő a helység kántora és sírásója, s minden temetésnél ő viszi elől a keresztet? Hóbortos bolond, ki az egész arisztokráciát nevetségessé teszi a nép előtt. Marquise Bruney, ki volt férjét az elválás után és hóbortjai dacára sem engedte gúnyolni, és az előkelő világban szeretett nemes szivéről beszélni, csak ennyit válaszolt testvére ellenvetéseire: — És Bruney mégis többször megmutatta már, hogy jó szive van. — Bocsáss meg nővérem, hogy nem lehetek veled egy értelemben. Hogy ő barátjait Marechal és Lené mesterlegényeket 40,000 évre adománynyal látja el, hogy szolgaszemélyzetét pazar módon fizeti, Lacroix kocsisának például évenkint 6000 livret ad, ez semmiesetre sem feledteti, hogy a parasztoknak, kik keresztapául hívják s kiket hat lovas fogatban vitet a templomba, egy fityinget sem ajándékoz. Nagyon jól tudjuk, hogy a derék kastélyfelügyelőjét mint kergette el minden nélkül, mert veje az iszákos társaságban nem akart résztvenni. Akinek jó szíve van, az mindenelőtt vérrokonai iránt jó, de én fogadni merek, hogy ránk sem fog nézni. A bruneyi parkban ez alatt maga a marquis nagy sebbel jobbbal dolgozott a tömérdek cselédség közepett, sajátkezűleg segíté beemelni azt az ötven hordó bort, melyet a papok, énekesek és zenészek számára hozatott. — Amit kivántam beteljesült, Lené. De szó a mi szó, te okos fickó is vagy, és az okosnak mindig igazának kell lenni. Mennyire meleg van és tanácsodra limonádot készíttetek. Mennyi citromot hozattál tegnap este Párisból ? — Tizenötezer livresét, — feleségené. — Ostoba ! Mit törődöm én a tizenötezer livre-rel ? Azt akarom tudni, mennyi citromot hoztál? — Tíz kocsival. A limonád mindenki számára készen állott a parkban. A marquis kopott piszkos ruhában borzas fejjel a falu felé rohant. Soha még falu úrnapján úgy földiszitve nem volt, mint Brunoy, 1772-ben. Idylli berekké alakíttatta át az egészet. Óriási költséggel vezetett ki erdőkből és kertekből nagy fákat és a faluban elülteté. Az utca egy hosszú és szép fasort képezett, s a sűrü lombsátrak mögül, melyeket a főváros leghíresebb műkertészei rendeztek, csoportosítottak, csak itt-ott kandikáltak ki az apró házikók. A marquis parancsából mindezt Páris elsőrangú diszitményfestői készíték. A fasorban tíz oltár állott, egynéhány teljesen virágból, öt-hat a legsajátságosabb formájú és színű kagylókból összerakva ; tíz darab gazdag kárpit és hímzett mousselinnel föl - diszitve ragyogott tetőtül talpig rózsaszínben. És a marquis mindenütt ott volt. Rendezett, intézkedett, parancsolt. Majd a kastélyba a fasoron át visszasietett. Itt mindent a legnagyobb összevisszában, zűrzavarban talált. De ő neki tetszett ez, s csak is a tarka-barka élet, mozgalom kedvéért, nem pedig vallásosságból rendezett efféle ünnepélyeket. A kastély néhány szobájában Párisból hozatott fodrászok nyirták, borotválták és hajporozták a parasztokat, kik mintegy háromszázan a körmenetnél fungálni fognak. A mellékszobában ismét párisi tem-Folytatás a mellékleten. *) Forrás : Ein kulturhistorisches Bild von Professor Anton Heinrich. - Egy boldog asszony inge. Lespés Leó után. Mikor az idő borús szomorú , akkor különösen kedves az oly olvasmány, mely mulattat. Például ha az eső zuhog , az arab mesék, melyek ingerük a képzelődést s ébresztik a gondolkozást. Épp most is úgy sírnak a felhők, mintha egy elvesztett barátot siratnának, s a szél úgy rohan az utcán, mint elkésett katona a takarodó hangjára s eszembe jut egy mese a „boldog férfi ingéről.“ Egyszer egy keleti kalifa beteg volt s nem tudták semmiféle gyógyszerrel meggyógyítani. Végre egy dervis azt mondá : meggyógyul, mihelyt egy boldog férfi ingét megérintheti. Rajta tehát vezérek, paskák, jancsárok, eunuchok és rabszolgák, keresni kell egy olyan halandót, ki magát boldognak vallja. Mentek szerteszét, és nem találtak sehol. Mindenkinek volt valami panasza a sors ellen. Végre egy eunuch talált egy szegény napszámost a mezőn, amint gondtalanul hevert a fa alatt, vidáman nézve a kék eget. „Ez az ember bizonyosan boldog, — gondolá az eunuch, — s tán lesz bátorsága is azt bevallani.“ S valóban be is vallotta s az eunuch örült, arra nem is godolva, hogy jószándéka még e vallomás után is hajótörést szenvedhet. „Add ide az ingedet,“ — mondá neki. „Nem adhatom.“ „Kincset kapsz értte.“ „Ha a világot ígérnéd, akkor sem adhatnám.“ „Miért?“ — „Mert nincs!“ E mese egy történetet szült, melyben nincs sem kalifa, sem dervis, sem eunuch, hanem igaz. Színhelye sem fekszik oly messze, mint Mekka, Kairó vagy Bagdad . Párisban kezdődik s egy csatatéren végződik. Az olvasó könnyen megteheti most velem ezt az utat, mert a világon nincs kényelmesebb utazás, mint az elbeszélő hátán. Ez mindig gyors, noha gyakran döcögős úton visz. Volt Párisban egy kedves gazdag szép hölgy, kit a világon minden untatott. Szép és szellemdús volt, énekelt és festett, mint egy művésznő, és mégis unta magát, mert nem volt sem dolga, sem szenvedélye. Egy nap elolvasta a mesét „a boldog férfi ingéről, s felkiáltott : — Élhetetlenek! Hát még egy boldog ember ingére sem tudtak szert tenni; én megmutatom, hogy még egy boldog asszony ingét is kerítek.“ S azonnal elindult. Először is egy híres énekesnőhöz ment, kinek velencei csipkével kivarrott inge volt. — Fájdalom, asszonyom! — felesé az, — én nem vagyok boldog, mint ön hiszi. Igaz, hogy tapsolnak és dicsérnek, van sok imádóm és irigyem, elárasztanak virággal és dagályos hírlapi cikkel; de van egy fiatal énekesnő, kinek oda adtak már két jó szerepemet, s kit egy tárcaíró jobban dicsér, mint engem. Ez megmérgezte boldogságomat. Az inget tehát máshol kellett keresni. Beköszönt egy nagyvilági delnőnél, ki csak most ment férjhez s finom batiszt ingét akár nászgyűrüjén is keresztül húzhatta volna. — Istenem ! — sohajtá ez, — azt hiszi ön, hogy ez a pompa, arisztokratikus társaság, bál és opera boldogság. A szalon királynőjének mondanak, s én érzem, hogy rabszolganő vagyok, az illem rabszolganője. Látogatnom, fogadnom, sétálnom kell, akár van kedvem, akár nincs. Oh ez szerencsétlen élet, hisz én nem vagyok a magamé ! A finom baliszt ing sem ért tehát semmit. Hölgyünk fölkeresett egy csinos munkásnőt, kinek perkál inge és gondtalan arca volt; szőke haján szalagos fejkötő s szép termete karton ruhába burkolva. — Bizony, — mondá ez, — én boldog volnék, ha ez a tű a kezemben kissé gyorsabban szaladna s ha többször mehetnék a színházba. Most csak vasárnap mehetek, a ez elég szomorú! Hölgyünk tovább ment s megszólított egy ráncos, de nyájas képű vén asszonyt; ennél meglesz — gondolá, — ha egyéb nem, a lemondás boldogsága. — Én, boldog ? — sopánkodott a vén asszony. — Képzelje, a múlt héten fölteszem a 110 és 157-dik számokat, s tegnap kijő a 110 és 156 Csak egy számmal hibáztam el. Most már egész életem meg van keserítve. — Nincs hát boldog nő e világon! — fohászkodék hölgyünk, ki lemondott a keresésről és viszszavonúlt, elmondván esetét gyóntató atyjának. ,— Boldog asszonyt keres ? — kérdé az abbé. — Én ismerek egyet. — Igazán ? — Igazán. Hanem most nincs Párisban, a csatatérre ment. — Hogy hívják ? — Grandval Amália grófnőnek. Hölgyünk nem gondolt a háború veszélyeivel, s másnap már vasúton ült. Metznél a táborba ment s kérdezősködött Grandval Amália grófnő után. — Nincs itt semmiféle Grandval grófnő, — mondák a katonák. — De én úgy hallom, hogy itt van. — De ha nincs! Épp egy kapitány ment arra, s meghalta e párbeszédet. — Grandval grófnő valóban itt van, — mondá hölgyünkhöz, — hanem a katonák nem ismerik e névről. Ők csak „irgalmas Amália néné“-t ismerik. Ha parancsolja, hozzá vezetem. Ez egy vallásos hölgy volt, ki csak a sebesültekre gondolt, a holtakért imádkozott s életét istennek ajánlá föl. — Nővér! — szólitá meg hölgyünk, — ön igen boldog lehet. — Valóban az vagyok. — Tökéletesen boldog ? — A mennyire csak földi halandó lehet, midőn hivatását megtalálta. — Tegyen meg tehát nekem egy szives szolgálatot, a nélkül, hogy kívánságom okát megkérdené. Adja nekem ingét, mely rajta van. — Szivesen tenném, ha örömet okoznék vele, de nem lehet. — Miért ? — Mert nincs. — Hát önnek sincs, mint az arab mese napszámosának ? Hová tette ? Az apáca elpirult. — A tegnapi csata után — mondá, — tömérdek sebesültet szállítottak be, s csakhamar elfogyott a ruhanemű; én tehát .... bocsánat! . . . levetem ingemet, s lépést csináltam belőle. 528 —