Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-30 / 122. szám

vernie a megbuktatására küldött roppant török se­­­­regeket. — Fényes nap volt — mely e diadalt adta neki — a szalontai; s méltán irta arról Pázmány: „bizony dolog, nem emlétem a keresztyénségben, hogy ily kevés számú magyarság, nem lévén német had velek, ily szerencsésen járt volna.“ — S most Rákóczy már igazán Erdély fejedelme volt, oly ha­talmas és tisztelt, mint akármelyik elődje. Csak ama kitartással , szilárdsággal vívhatta ki azt, mely vele kimondata: „inkább akarunk egy napot tisz­tességünkre élni, mint sem sokat gyalázatosan, s úgy bizony soha nem kényszeríthet senki, hogy hi­vatalomat életem fogyásával ne tenném le.“ (Folyt. köv.) Az 1772-diki űrnap Brunoyban. (Kép múlt századból.*) (Cs. J.) A királyi kincstárnok és udvari bankár Sampigny gróf, brunoyi kastélya romokban hever, a fölséges park, melyet pazarló fia, a socialis forradal­már, marquis Brunoy és utána XVI. Lajos legidő­sebb testvére oly nagy költséggel tartott fönn, vég­kép elpusztult, és a hirneves Laurent mesterművé­nek, a szép cascadenak repkény benőtte omladékai a hajdani pompa miatt szégyenkeznek, midőn hó­bortos gazdájuk bolondot űzött az egész környék népéből, s még az egyházi ünnepekből is látványos komédiákat rendezett. Brunoy öt mértföldnyire fekszik Páriától. A fővárosból ezrivel tódultak a kiváncsi párisiak 1772. úrnapján Brunoyba. A királyi hercegek, gróf Be­­thune és Sully herceg, gróf Escar és a francia arisz­tokrácia fogatai egymást követték. Száz meg száz kocsival mentek ki papok, szeminaristák, énekesek és zenészek kora reggeltől délig. Marquis Brunoy távol tarta magát az arisztokráciától és udvartól, de aztán a falun, az uralkodó nem kis boszúságára, valóságos királyi ünnepeket rendezett. — Ily ünne­pély volt az 1772-diki úrnap is. — Hóbortjai dacára szive jó, nemes, — mondá Escar gróf leánya, testvéréhez. — Ezt csak te gondolod, mert férjed! — Vagy nem jól mondtam. Azért gondolod, mert atyánk azt az esztelenséget követte el, hogy hozzá erőtetett. Hitvese nem vagy, hitvese nem is lettél soha. Vagy nem emlékezel már amaz órára, midőn édes anyja sírva esdekelt előtte, hogy ne kerüljön téged, törvé­nyes hitvesét ? S mit tett ő ? Kőmiveseket rendelt és palotájában a te és az ő lakosztálya közt falat emeltetett. S midőn a conflansi főpap e miatt panaszt tett, elhagyta Páriát és az egész finom előkelő társa­ságot örökre, s azóta Bruneyban él, parasztok és mesterlegények társaságában. — Szereti a természetet, s a mi természetes — — S mi természetes ? Tagadom. Vagy talán az is természetes volt, hogy gyermekkorában tanító­ját, a jó és szelíd erkölcsű Richert, Straszburgban halálosan megszúrta? Természetes az is, hogy csak minden harmadik héten vált inget, az orvosszereket, orvosai gúnyjára pezsgőbe önti, s úgy iszsza meg, s Lené és Marechal barátaival, hajnalig dorbézol ? Temészetes az is, hogy öngyilkossággal fenyegető­zött, ha az atyja kérelmére befogott Sané barátját — egy asztalos­legényt — börtönéből ki nem eresz­tik ? Természetes az is, hogy édes­anyjának Sully hercegőnek halála napján a bruneyi patakokba reg­geltől estig tintát öntetett ? Természetes az is, hogy ő a helység kántora és sírásója, s minden temetésnél ő viszi elől a keresztet? Hóbortos bolond, ki az egész arisztokráciát nevetségessé teszi a nép előtt. Marquise Bruney, ki volt férjét az elválás után és hóbortjai dacára sem engedte gúnyolni, és az előkelő világban szeretett nemes szivéről beszélni, csak ennyit válaszolt testvére ellenvetéseire: — És Bruney mégis többször megmutatta már, hogy jó szive van. — Bocsáss meg nővérem, hogy nem lehetek veled egy értelemben. Hogy ő barátjait Marechal és Lené mesterlegényeket 40,000 évre adománynyal látja el, hogy szolga­személyzetét pazar módon fizeti, Lacroix kocsisának például évenkint 6000 livret ad, ez semmiesetre sem feledteti, hogy a parasztoknak, kik keresztapául hívják s kiket hat­ lovas fogatban vitet a templomba, egy fityinget sem ajándékoz. Nagyon jól tudjuk, hogy a derék kastélyfelügyelőj­ét mint kergette el minden nélkül, mert veje az iszákos társaságban nem akart résztvenni. A­kinek jó szí­ve van, az mindenelőtt vérrokonai iránt jó, de én fogadni merek, hogy ránk sem fog nézni. A bruneyi parkban ez alatt maga a marquis nagy sebbel jobbbal dolgozott a tömérdek cselédség közepett, sajátkezűleg segíté beemelni azt az ötven hordó bort, melyet a papok, énekesek és zenészek számára hozatott. — A­mit kivántam beteljesült, Lené. De szó a mi szó, te okos fickó is vagy, és az ok­osnak mindig iga­zának kell lenni. Mennyire meleg van és tanácsodra limonádot készíttetek. Mennyi citromot hozattál tegnap este Párisból ? — Tizenötezer livresét, — felesé­gené. — Ostoba ! Mit törődöm én a tizenötezer liv­­re-rel ? Azt akarom tudni, mennyi citromot hoztál? — Tíz kocsival. A limonád mindenki számára készen állott a parkban. A marquis kopott piszkos ruhában borzas fejjel a falu felé rohant. Soha még falu úrnapján úgy földiszitve nem volt, mint Brunoy, 1772-ben. Idylli berekké alakíttatta át az egészet. Óriási költ­séggel vezetett ki erdőkből és kertekből nagy fákat és a faluban elülteté. Az utca egy hosszú és szép fa­sort képezett, s a sűrü lombsátrak mögül, melyeket a főváros leghíresebb műkertészei rendeztek, csopor­tosítottak, csak itt-ott kandikáltak ki az apró házi­kók. A marquis parancsából mindezt Páris elsőran­gú diszitményfestői készíték. A fasorban tíz oltár állott, egynéhány teljesen virágból, öt-hat a legsaját­ságosabb formájú és színű kagylókból összerakva ; tíz darab gazdag kárpit és hímzett mousselinnel föl - diszitve ragyogott tetőtül talpig rózsaszínben. És a marquis mindenütt ott volt. Rendezett, in­tézkedett, parancsolt. Majd a kastélyba a fasoron át visszasietett. Itt mindent a legnagyobb összevisszá­ban, zűrzavarban talált. De ő neki tetszett ez, s csak is a tarka-barka élet, mozgalom kedvéért, nem pedig vallásosságból rendezett efféle ünnepé­lyeket. A kastély néhány szobájában Párisból hozatott fodrászok nyirták, borotválták és hajporozták a pa­rasztokat, kik mintegy háromszázan a körmenetnél fungálni fognak. A mellékszobában ismét párisi tem-Folytatás a mellékleten. *) Forrás : Ein kulturhistorisches Bild von Professor Anton Heinrich. - Egy boldog asszony inge. Lespés Leó után. Mikor az idő borús szomorú , akkor különösen kedves az oly olvasmány, mely mulattat. Például ha az eső zuhog , az arab mesék, melyek ingerük a képzelődést s ébresztik a gondolkozást. Épp most is úgy sírnak a felhők, mintha egy elvesztett barátot siratnának, s a szél úgy rohan az utcán, mint elkésett katona a takarodó hangjára s eszembe jut egy mese a „boldog férfi ingéről.“ Egyszer egy keleti kalifa beteg volt s nem tud­ták semmiféle gyógyszerrel meggyógyítani. Végre egy dervis azt mondá : meggyógyul, mihelyt egy boldog férfi ingét megérintheti. Rajta tehát vezérek, paskák, jancsárok, eunuchok és rabszolgák, keresni kell egy olyan halandót, ki magát boldognak vallja. Mentek szerteszét, és nem találtak sehol. Mindenki­nek volt valami panasza a sors ellen. Végre egy eunuch talált egy szegény napszámost a mezőn, a­mint gondtalanul hevert a fa alatt, vidáman nézve a kék eget. „Ez az ember bizonyosan boldog, — gondolá az eunuch, — s tán lesz bátorsága is azt be­vallani.“ S valóban be is vallotta s az eunuch örült, arra nem is godolva, hogy jószándéka még e val­lomás után is hajótörést szenvedhet. „Add ide az ingedet,“ — mondá neki. „Nem adhatom.“ „Kin­cset kapsz értte.“ „Ha a világot ígérnéd, akkor sem adhatnám.“ „Miért?“ — „Mert nincs!“ E mese egy történetet szült, melyben nincs sem kalifa, sem dervis, sem eunuch, hanem igaz. Szín­helye sem fekszik oly messze, mint Mekka, Kairó vagy Bagdad . Párisban kezdődik s egy csatatéren végződik. Az olvasó könnyen megteheti most velem ezt az utat, mert a világon nincs kényelmesebb uta­zás, mint az elbeszélő hátán. Ez mindig gyors, noha gyakran döcögős úton visz. Volt Párisban egy kedves gazdag szép hölgy, kit a világon minden untatott. Szép és szellemdús volt, énekelt és festett, mint egy művésznő, és még­is unta magát, mert nem volt sem dolga, sem szen­vedélye. Egy nap elolvasta a mesét „a boldog férfi ingé­­ről, s felkiáltott :­­ — Élhetetlenek! Hát még egy boldog ember ingére sem tudtak szert tenni; én megmutatom, hogy még egy boldog asszony ingét is kerítek.“ S azonnal elindult. Először is egy híres énekes­nőhöz ment, kinek velencei csipkével ki­varrott in­ge volt. — Fájdalom, asszonyom! — felesé az, — én nem vagyok boldog, mint ön hiszi. Igaz, hogy tap­solnak és dicsérnek, van sok imádóm és irigyem, elárasztanak virággal és dagályos hírlapi cikkel; de van egy fiatal énekesnő, kinek oda adtak már két jó szerepemet, s kit egy tárcaíró jobban dicsér, mint engem. Ez megmérgezte boldogságomat. Az inget tehát máshol kellett keresni. Bekö­szönt egy nagyvilági delnőnél, ki csak most ment férjhez s finom batiszt ingét akár nászgyűrüjén is keresztül húzhatta volna. — Istenem ! — sohajtá ez, — azt hiszi ön, hogy ez a pompa, arisztokratikus társaság, bál és opera boldogság. A szalon királynőjének mondanak, s én érzem, hogy rabszolganő vagyok, az illem rabszolga­nője. Látogatnom, fogadnom, sétálnom kell, akár van kedvem, akár nincs. Oh ez szerencsétlen élet, hisz én nem vagyok a magamé ! A finom baliszt ing sem ért tehát semmit. Höl­gyünk fölkeresett egy csinos munkásnőt, kinek per­­kál inge és gondtalan arca volt; szőke haján szala­gos fejkötő s szép termete karton ruhába burkolva. — Bizony, — mondá ez, — én boldog volnék, ha ez a tű a kezemben kissé gyorsabban szaladna s ha többször mehetnék a színházba. Most csak vasár­nap mehetek, a ez elég szomorú! Hölgyünk tovább ment s megszólított egy rán­cos, de nyájas képű vén asszonyt; ennél meglesz — gondolá, — ha egyéb nem, a lemondás boldog­sága. — Én, boldog ? — sopánkodott a vén asszony. — Képzelje, a múlt héten fölteszem a 110 és 157-dik számokat, s tegnap kijő a 110 és 156 Csak egy számmal hibáztam el. Most már egész életem meg van keserítve. — Nincs hát boldog nő e világon! — foh­ász­­kodék hölgyünk, ki lemondott a keresésről és visz­­szavonúlt, elmondván esetét gyóntató atyjának. ,— Boldog asszonyt keres ? — kérdé az abbé. — Én ismerek egyet. — Igazán ? — Igazán. Hanem most nincs Párisban, a csa­tatérre ment. — Hogy hívják ? — Grandval Amália grófnőnek. Hölgyünk nem gondolt a háború veszélyeivel, s másnap már vasúton ült. Metznél a táborba ment s kérdezősködött Grand­val Amália grófnő után. — Nincs itt semmiféle Grandval grófnő, — mondák a katonák. — De én úgy hallom, hogy itt van. — De ha nincs! Épp egy kapitány ment arra, s meghalta e pár­beszédet. — Grandval grófnő valóban itt van, — mondá hölgyünkhöz, — hanem a katonák nem ismerik e névről. Ők csak „irgalmas Amália néné“-t ismerik. Ha parancsolja, hozzá vezetem. Ez egy vallásos hölgy volt, ki csak a sebesül­tekre gondolt, a holtakért imádkozott s életét isten­nek ajánlá föl. — Nővér! — szólitá meg hölgyünk, — ön igen boldog lehet. — Valóban az vagyok. — Tökéletesen boldog ? — A mennyire csak földi halandó lehet, midőn hivatását megtalálta. — Tegyen meg tehát nekem egy szives szolgá­latot, a nélkül, hogy kívánságom okát megkérdené. Adja nekem ingét, mely rajta van. — Szivesen tenném, ha örömet okoznék vele, de nem lehet. — Miért ? — Mert nincs. — Hát önnek sincs, mint az arab mese napszá­mosának ? Hová tette ? Az apáca elpirult. — A tegnapi csata után — mondá, — tömér­dek sebesültet szállítottak be, s csakhamar elfogyott a ruhanemű; én tehát .... bocsánat! . . . leve­­tem ingemet, s lépést csináltam belőle. 528 —

Next