Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-23 / 116. szám
karácsonyt szalmaágyon betegen, két szenvedő gyermeke körében tölti és nem adhat nekik semmit,pedig mennyire szereti őket. Nagyobbik gyermeke, egy fiú, ül ágya szélén, és olvas egy régi könyvből, bizonyára a bibliából. Elől az ágy előtt áll egy kis leány. A fiúcska ruhája rongyos, de gazdag lélek ömlik el arcán, a kis leány pedig kíváncsian néz az ajtó felé. És csakugyan ott látja közeledni fényes ruhában gazdag kis ismerősüket, ki halkan megrakott karácsonyfával közeledik. Ez ellentét megragadó. A női kedély egész mélységében nyilatkozott e képen s költői hatást gyakorol. Ára 450 tallér. A másik kép régi és roppant értékes, ára 4000 tallér. Ez T i z iantól van : „Egy nympha egy fürdő ifjút megles.“ Tizian színezése vágytól, szenvedélytől hevült hangulata, csábja, vonzóereje sajátságos módon vegyül vék e képen. Egy tóba nyúló fa ágaiba kapaszkodva hajol be az érzéki vágyak ingerétől megragadt nympha, és lihegő kebellel, kiváncsi szemekkel lesi a fürdő fiút, ki szép képében gyönyörködik a víz tiszta tükrében. E nympha arca oly sóvárgással, oly elragadtatással van ecsetelve, hogy ellenállhatlanul ragad magával. Sokat lehetne még írnom e gyűjteményről, ha a múlt idő e nagy képirója után nem kellene a jövő zeneszerzőire térnem. E tárgyról lehetetlen nem írni Lipcséből, mely a Mendelssohn hazája volt, s hol világhírű conservatórium áll. Híres intézet ez, hová zenei tanulmányokra jöttek Londonból, Pétervárról, Cubából, Svájcból és, Kopenhágából is. A vizsgákat épp most tartják. Én is jelen voltam, egy-kettőn. A programmok mind saját zeneszerzeményekből állottak. A zeneszerzők maguk vezényeltek, vagy közreműködtek. Igen sok serdülő tehetség van köztük, bár zsengéiben még látszik a befolyás, például a Mayerbeer, és Cherubini stylje érezhető a symphoniákon és szonátákon, a Baché a „suite“-ken, a Mendelssohné a lyrai dalokon. Különösen kitűnt : William Shakspeare Londonból. Már neve is a legszebb, de zeneszerzeményein is, különösen scherzóin, legtöbb eredetiség ömlik el. Lőhr György Leicesterből egy nyitányt irt, melynek hangszerelése bátortalan, de hangulata nyugodt, csöndes és mély érzésből fakadt. Innét Lipcséből Klengel két dalt irt Heyse és Müller két versére. Ez utóbbi címe : Hazatérés. A kitörő kedv, hogy hazaérkezett és most kedvese körében lehet, egészen megragadólag van festve. A fecskéhez így szól: „Baut in meinen Fensterräumen Eure Häuschen weich und warm, Singt mir zu in Morgenträumen Wanderlust und Wanderharm !“ Boldog könnyű kedélyhangulat ömlik el e dalon. Még kitűnt Huber szonátája is, és Kaulbors (Pétervárról) quartettje, bár ezeken még érezhető az ingadozás és határozatlanság. De ugyanő Kaulbors igen kifejező dallamokat szerzett Lingg és P. Cornelius két kis lyrai költeményére, melegen fejezve ki e két vers szellemét. Hegedűs István: Egy nagyvilági házasélet. (Párisi levél.) Párisban a nagyurakkal való ismeretség nem kis előny az idegenre nézve, mert így legalább megismerheti a francia főrangúság jellemét, szokásait, életmódját. Ily ismeretségnek köszönhetem én is, hogy a „Főv, Lapok“ olvasóinak ezúttal az eredeti, bizarr házasságok egy ritka példányát mutathatom be. Majdnem öt éve, hogy ők férj és feleség, egy fedél alatt élnek, soha nem porolnék, egymás iránt nagy tisztelettel és gyöngédséggel viseltetnek, hanem életmódjukat úgy rendezték be, hogy csak igen ritkán találkozhatnak. A férj reggel öt órakor kel és esti kilenckor fekszik le, az asszony pedig délután öt órakor ébred és reggeli négykor megy feküdni. Így mikor a férj fölébred, az asszony már elszunyadt, s csak kevéssel azelőtt kel föl, amikor férje aludni megy. Mind a ketten igen pontosak, s így a rövid időköz, amelyben találkozhatnak, nem sokkal enged többet, mint hogy egymásnak barátságos „jó reggelt“ vagy „jó estét“ kívánjanak. Összekötésük története is furcsa. Malgane és Leonelle két szomszéd uradalom. Malgane gróf, mint szenvedélyes vadász, húszezer frankot fizetett évenkint Leonelle marquisnak, hogy érdein és rétjein szabadon vadászhassák ; fizette ezt a nagy vadakért, melyeket elpusztított, és a sok kárért, a mit tett. Öt év előtt a marquis maga készité el a számlát, mely negyvenezer frankról szólt. A gróf megütődvén ez összegen, a marquishoz sietett. „Uram, — mondá, — a számla negyvenezer frank s ez igen sok. Én húszezerhez voltam szokva !“ „Nem tehetek róla, — viszonzá a marquis, — ön egészen tönkre tette haszonbérlőimet. Tizenhétszer vadászott, pusztítva hajtócsapatjával.“ „Igaz, de negyvenezer frank ! Nem akarná ön eladni Leonelle-t?“ „Nem tehetem, — felesé a marquis, — ez leányom hozománya lesz!“ „Mit sem tesz, — veje ellen a gróf, — ön készpénzben adja ki hozományát.“ „Azt nem tehetem, miután nem vagyok bankár, sem üzletember. Ki nem állhatom a készpénz-hozományokat. Ezenkívül meleg kívánságom, hogy Leonelle egykor kis unokáimra jusson, ha lányom férjhez megy.“ „S hány éves Leonelle kisasszony ?“ „Tizennyolc.“ „Már? Nem hittem volna! Jól van —téve hozzá a gróf — este elküldöm a negyvenezer frankot.“ Úgy is történt. Az összeghez levél volt mellékelve e tartalommal: , Kedves marquis ! Van szerencsém a negyvenezer frankot megküldeni és Leonelle kisasszony kezét kérni.“ A marquis így felelt: „Kedves gróf! Van szerencsém nyugtámat küldeni a negyvenezer frankról, azzal a megjegyzéssel, hogy leányom nem mehet önhöz férjhez a nélkül, hogy előbb meg ne ismerje. Akar ön szerencséltetni holnap ebédre?“ S másnap a gróf együtt ebédelt Rosine-nel. Ebéd után öt percig társalogtak, ami mindkettőjükre nézve kedvezőleg végződött. „Hogy jutott eszébe, engem nőül kérni?“ — kérdé Rosine. „Ah, ennek igen egyszerű oka az a bonyodalmas számla, melyet az ön atyja évenkint tesz elém a pusztításokért.“ — felelé a gróf. „És ha Leonelle és Margane uradalmak egy kézbe jutnak?“ — kérdé Rosine. „Akkor megszűnik ez az unalmas és nehézkes história.“ — felesé a gróf. — Tudja Rosine kisaszszony, én valóságos különc vagyok. Nekem különös szenvedélyeim vannak!“ „Hát még nekem!“ — viszonzá Rosine. „Ők bizonyára nem olyanok,mint az enyimek.“ „De én bizonyos vagyok, hogy különösebbek.“ „Jól van tehát, — mondá a gróf, — keljünk össze,,— majd meglátjuk!“ És aztán a tréfát végig játszották. Hat hét múlva megtörtént a házasság, s hogy milyen bizarral élnek, mindjárt elbeszélem. Rosine gyöngéd, közönyös, de szellemdús nő. Furcsa szenvedélyekkel bír, miután megveti a nappalt s szereti az éjszakát. „Mi sem rútabb és unalmasabb a világon, — szokta mondani, — mint a nappali világosság. A be- Irúlt ég szomorút, a sötét ég gyászosat, a tiszta kék ég pedig valami ostobát mutat. A nap sugarait anynyira gyűlölöm, amennyire szeretem az éjt. Mily kellemes egy nagy szalonban lenni, mely egyenlőn sugárzó fényben úszik, ott társalogni, kis dolgokkal bíbelődni, zene és néhány barát mellett. Ez azután boldogság. És ezek bizonyára jó barátok, mert aki én miattam reggeli három órakor tesz látogatást, bizonyára gyöngédséggel viseltetik irántam!“ De nem mindenki oly szerencsés, hogy a grófnőnél látogatásokat tehet. Egy este az Operában legelőször láttam Malgane grófnőt. Az orchestre-ben ültem Pierre Vermes barátommal. „Ugyan ki az a nő, hófehér vállakkal, a páholyban, közel az oszlophoz?” — kérdem Pierre-től. „Malgane grófnő, — feleség s ön nem ismeri őt?“ „Soha sem hallottam e nevet. Tehát van egy Malgane -gróf is ?“ „Kétségkívül.“ „És ő nincs itt ?“ —„ „Ő az operában, — mondá Pierre,—soha!“ „Ő alszik.“ „És a grófnő?“ „Ő négy órakor reggel fekszik le. Igen különös és szerfölött kedves asszony. Ha kivánja, bemutatom.“ S a harmadik és negyedik felvonás közt Pierre a grófnő páholyába ment, s később visszatérve mondá: „Elfogadja önt.“ Reggel három óra felé mutatott be, miután a grófné éjfél után egy órától négyig fogadta vendégeit. Ekkor épp tíz látogató volt együtt kényelmesen elhelyezkedve a szépen bútorozott tágas szalonban, mely úgy körül volt rakva virágokkal, mint valami üvegház. Ranville és Chateaubran piqueteztek egy szögletben, de la Mariére egy támlányban elnyúlva hírlapot olvasott, Pontaubray egy kis asztal előtt fogoly sültet evett és pezsgőt ivott, barátom Pierre a zongorán Strauss egy keringőjét játszotta de Lustrol egy divánon aludt, Margane grófné pedig „les Grandes Rues“ patience-szal volt elfoglalva, mig Chautenac a grófné mellett komoly képpel mondá : én a ceur hetest a coeur nyolcas, a trefle valet-t a trefle dáma, a pique királyt pedig a pique dáma felé tenném, mig a carreau tízest“.... — „Ugyan mire ?“ — kérdé a grófné. „Semmire,“ felesé Chatanac. Ej, tudja is ön, mit beszél, — mondá a grófné, — ön képtelenségeket mond.“ Épp feléjök közeledtem. A grófné nyájasan mond. Ha éhes, egyék; ha szomjas, igyék; ha álmos, aludjék; ha unja magát, menjen haza. S ha mindez tetszik önnek, akkor látogasson meg ezentúl is. A mi magamat illet, igen érdekel e patience, s ön — nemde ? — megengedi, hogy folytassam.“ És folytatá a játékot. Én meg ott maradtam és máskor ismét elmentem hozzá. Az eméber úgy érezte magát e szalonban, mint otthon. Ugyanaz a fesztelenség és szabadság. A férj soha nem volt látható, sőt nem is említek soha. Azonban a kegyenc szerepét sem játszhatta senki. Időnkint néhányan elmaradtak, és ha kérdeztük a grófnét: „Hová lett X. úr, hogy nem mutatja magát?,“ a grófné mosolyogva mondá .. . „Ő nem volt illendő, s ezért három hónapi szabadságidőt adtam neki Szolgáljon ez önöknek is tanulságul, kedves barátaim s legyenek mindig illendőek.“ Vagyis illendőnek lenni itt azt jelenté, soha ne vegyük észre a grófnő huszonkét éves ifjúságát és szemeit, melyek tán legszebbek a rue St. Dominique St. Germainben, az arisztokrácia ez utcájában. Én mindig is igen illendő voltam. Nem szerettem volna szabadságidőt kapni, mert e ház úgy mulattatott, mint egy regény, és úgy tűnt föl nekem, mint egy nehezen megfejthető képtalány. Az a láthatlan férj valóban kiváncsivá tett. Egy nap megmutatták a boulognei erdőben, hol sétalovaglásait teszi. Elég csinos ember, kivált lóháton. Gyalog nem is látja őt senki. A gróf aznap egész angolosan nézett ki, magas fekete lovon, mely némelykor nekiszilajodott, de lovasában mesterére akadt. A gróf életmódja pedánsúl be van osztva. Reggel ötkor kel, lovagló-ruháit magára ölti s az istálóba megy, hol rendesen 12 —15 ló van beállítva. Ott először is a lovászt megkérdezi: „Hogy aludtak a lovak ? nem köhögött-e a Rosese des Bois?“ Azután az istáló közepén lévő tágas kör kis asztalán reggeliz, rendesen három-négy csésze beát hideg sülttel. Reggeli után megrendeli a lovaknak a napi eledelt „Spartacus“-nak sárga répát, Pompadournak szattyát, stb. Ekkor leveti bársony ujjas mellényét, s egyik kezébe kefét, másikba vakarót vesz s nekiáll valamelyik paripájának, mindig pisszegve, mi annyira jellemzi a perfekt lovászt, midőn akarja, hogy lova nyugodtan maradjon. E fáradságos munka eltart két óra hosszat, mire a gróf szobába megy hideg zuhanyt venni s másodszor öltözni fel. S ekkor következik csak a komoly munka. Délelőtt egyik paripát a másik után lovagolni, délután pedig a kocsi-lovakat begyakorlani. A hippologiát ő könyv nélkül tudja, s ló vételben oly gyakorlott, hogy valamennyi lócsiszár elbújhatik mellette; főszenvedélye jó alkatú, szilaj természetű lovakat venni, a lehető legolcsóbb áron, s azokat beiskolázva lehető drágán adni el.Nem nyereségvágyból,mert hiszen három-négy milliója van, hanem mulatságból. Hat órakor a gróf harmadszor öltözik, rendesen feketébe, hogy nejével ebédelhessen. Mindennap hét órakor találkoznak legelőször, az ebédlő-teremben. S midőn a gróf jó étvágygyal neki ül az ebédhez, az asszony reggeliz. A grófné, ki csak az imént kelt föl, még nem igen vidám, a férj pedig, kinek lefekvési órája közeleg, már kissé álmos, s igy a társalgás nem valami élénk. Nyolc órakor a gróf gyöngéden megcsókolja a grófnőt, és az istállóba megy, hol egy szivart elfüstöl, s azután feküdni megy. A férj napjának vége, az asszonyé kezdődik. Felöltöztetve színházba vagy társaságba megy, s éjfélkor hazatér, fogadni barátait, zongorázni, patience-ot játszani, s négy órakor lefekszik. De valamit elfelejtek: hogy s hogynem, két gyermekök is van. A nevelőnő délben őket a grófhoz vezeti, öt órakor pedig a grófnőhöz, ki épp ekkor kelt föl. E látogatás két-három percig tart. Ez azután házasélet! Mezey Sándor: 503 Fővárosi hírek. * Az akadémia jövő vasárnapi közülésének tárgysora ez: gr. Lónyay Menyhért elnöki megnyitója, Arany János titkári jelentése, Szabó József emlékbeszéde, Greguss Ágost aesthetikai felolvasása „az első mesterségekről“ s Szilágyi Sándor történelmi rajza: „Lorántfy Zsuzsána családjában.“ * A gazdasszony-egylet pünkösd ünnepén is folytatá a könyöradományok gyűjtését, s az evangélikusok templomában 167 frt 79 kr. gyűlt be, az óbudai plébániatemplomban 64 frt 16 kr, a Herminakápolnában 36 frt 23 kr gyűlt be. Az összes eredmény lehet vagy 3700 forint. Az összegből már meg is kezdék a szétküldötést, s — mint Sztupa György egyleti jegyző értesítésében olvassuk, — tegnap Molydorf, község elöljáróihoz 500 forintot, Tetétlenbe pedig 300-at küldtek, a vízkárosultak számára. * A színi tanoda olasz énektanára, Boccolini H., — mint halljuk — egésségi okokból visszaköltözik hazájába s a tanodában már csak a jövő hó végéig fog működni. Sajnáljuk e jeles erő elvesztését, s egyszersmind felhívjuk az igazgatóság figyelmét Huber Károlyra, ki énektanári gyakorlattal és tehetséggel is bír, s kivel szemközt az igazgatóság okvetlenül önmagának tartozik némi helyreigazítással. * Színház. Erkel „Bán k-bán“-jának kedden oly nagy közönsége volt, mint télben szokott lenni, amit részint e dalmű közkedveltségének,részint Pauliné asszony vonzererejének tulajdoníthatunk. Peturt ezúttal Maleczky Vilmos először éneklé, elég hévvel a szöveg jó magyar kiejtésével. — Adrámabi*