Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-23 / 116. szám

karácsonyt szalmaágyon betegen, két szenvedő gyer­meke körében tölti és nem adhat nekik semmit,pedig mennyire szereti őket. Nagyobbik gyermeke, egy fiú, ül ágya szélén, és olvas egy régi könyvből, bi­zonyára a bibliából. Elől az ágy előtt áll egy kis leány. A fiúcska ruhája rongyos, de gazdag lélek ömlik el arcán, a kis leány pedig kíváncsian néz az aj­tó felé. És csakugyan ott látja közeledni fényes ruhában gazdag kis ismerősüket, ki halkan megra­kott karácsonyfával közeledik. Ez ellentét megra­gadó. A női kedély egész mélységében nyilatkozott e képen s költői hatást gyakorol. Ára 450 tallér. A másik kép régi és roppant értékes, ára 4000 tallér. Ez T i z i­a­n­t­ó­l van : „Egy nympha egy fürdő ifjút megles.“ Tizian színezése vágytól, szenvedélytől hevült hangulata, csábja, von­zóereje sajátságos módon vegyül vék e képen. Egy tóba nyúló fa ágaiba kapaszkodva hajol be az ér­zéki vágyak ingerétől megragadt nympha, és lihegő kebellel, kiváncsi szemekkel lesi a fürdő fiút, ki szép képében gyönyörködik a víz tiszta tükrében. E nympha arca oly sóvárgással, oly elragadtatás­sal van ecsetelve, hogy ellenállhatlanul ragad ma­gával. Sokat lehetne még írnom e gyűjteményről, ha a múlt idő e nagy képirója után nem kellene a jövő zeneszerzőire térnem. E tárgyról lehetetlen nem írni Lipcséből, mely a Mendelssohn hazája volt, s hol vi­lághírű conservatórium áll. Híres intézet ez, hová zenei tanulmányokra jöttek Londonból, Pétervárról, Cubából, Svájcból és, Kopenhágából is. A vizsgá­kat épp most tartják. Én is jelen voltam, egy-kettőn. A programmok mind saját zeneszerzeményekből állottak. A zeneszerzők maguk vezényeltek, vagy közreműködtek. Igen sok serdülő tehetség van köz­tük, bár zsengéiben még látszik a befolyás, például a Mayerbeer, és Cherubini stylje érezhető a sympho­­niákon és szonátákon, a Baché a „suite“-ken, a Men­delssohné a lyrai dalokon. Különösen kitűnt : Wil­liam Shakspeare Londonból. Már neve is a legszebb, de zeneszerzeményein is, különösen scherzóin, legtöbb eredetiség ömlik el. L­ő­h­r György Leicesterből egy nyitányt irt, melynek hangszerelése bátortalan, de hangulata nyugodt, csöndes és mély érzésből fakadt. Innét Lipcséből Klengel két dalt irt Heyse és Müller két versére. Ez utóbbi címe : Haza­térés. A kitörő kedv, hogy hazaérkezett és most kedvese körében lehet, egészen megragadólag van festve. A fecskéhez így szól: „Baut in meinen Fensterräumen Eure Häuschen weich und warm, Singt mir zu in Morgenträumen Wanderlust und Wanderharm !“ Boldog könnyű kedélyhangulat ömlik el e dalon. Még kitűnt Huber szonátája is, és Kaul­­bors (Pétervárról) quartettje, bár ezeken még érez­hető az ingadozás és határozatlanság. De ugyanő Kaulbors igen kifejező dallamokat szerzett L­i­ngg és P. Cornelius két kis lyrai költeményére, me­legen fejezve ki e két vers szellemét. Hegedűs István: Egy nagyvilági házasélet. (Párisi levél.) Párisban a nagyurakkal való ismeretség nem kis előny az idegenre nézve, mert így legalább meg­ismerheti a francia főrangúság jellemét, szokásait, életmódját. Ily ismeretségnek köszönhetem én is, hogy a „Főv, Lapok“ olvasóinak ezúttal az eredeti, bizarr házasságok egy ritka példányát mutatha­tom be. Majdnem öt éve, hogy ők férj és feleség, egy fedél alatt élnek, soha nem porolnék, egymás iránt nagy tisztelettel és gyöngédséggel viseltetnek, hanem életmódjukat úgy rendezték be, hogy csak igen rit­kán találkozhatnak. A férj reggel öt órakor kel és esti kilenckor fekszik le, az asszony pedig délután öt órakor ébred és reggeli négykor megy feküdni. Így mikor a férj fölébred, az asszony már elszunyadt, s csak kevéssel azelőtt kel föl, a­mikor férje aludni megy. Mind a ketten igen pontosak, s így a rövid időköz, a­melyben találkozhatnak, nem sokkal en­ged többet, mint hogy egymásnak barátságos „jó reggelt“ vagy „jó estét“ kívánjanak. Összekötésük története is furcsa. Malgane és Leonelle két szom­széd uradalom. Malgane gróf, mint szenvedélyes va­dász, húszezer frankot fizetett évenkint Leonelle marquisnak, hogy érdein és rétjein szabadon vadász­hassák ; fizette ezt a nagy vadakért, melyeket elpusz­tított, és a sok kárért, a mit tett. Öt év előtt a mar­quis maga készité el a számlát, mely negyvenezer frankról szólt. A gróf megütődvén ez összegen, a marquishoz sietett. „Uram, — mondá, — a számla negyvenezer frank s ez igen sok. Én húszezerhez voltam szokva !“ „Nem tehetek róla, — viszonzá a marquis, — ön egészen tönkre tette haszonbérlőimet. Tizenhét­­szer vadászott, pusztítva hajtócsapatjával.“ „Igaz, de negyvenezer frank ! Nem akarná ön eladni Leonelle-t?“ „Nem tehetem, — felesé a marquis, — ez leá­nyom hozománya lesz!“ „Mit sem tesz, — veje ellen a gróf, — ön kész­pénzben adja ki hozományát.“ „Azt nem tehetem, miután nem vagyok bankár, sem üzletember. Ki nem állhatom a készpénz-hozo­mányokat. Ezenkívül meleg kívánságom, hogy Leo­nelle egykor kis unokáimra jusson, ha lányom férj­hez megy.“ „S hány éves Leonelle kisasszony ?“ „Tizennyolc.“ „Már? Nem hittem volna! Jól van —téve hozzá a gróf — este elküldöm a negyvenezer frankot.“ Úgy is történt. Az összeghez levél volt mellé­kelve e tartalommal: , Kedves marquis ! Van szeren­csém a negyvenezer frankot megküldeni és Leonelle kisasszony kezét kérni.“ A marquis így felelt: „Ked­ves gróf! Van szerencsém nyugtámat küldeni a negy­venezer frankról, azzal a megjegyzéssel, hogy leá­nyom nem mehet önhöz férjhez a nélkül, hogy előbb meg ne ismerje. Akar ön szerencséltetni holnap ebédre?“ S másnap a gróf együtt ebédelt Rosine-nel. Ebéd után öt percig társalogtak, a­mi mindkettő­jükre nézve kedvezőleg végződött. „Hogy jutott eszébe, engem nőül kérni?“ — kérdé Rosine. „Ah, ennek igen egyszerű oka az a bonyodal­mas számla, melyet az ön atyja évenkint tesz elém a pusztításokért.“ — felelé a gróf. „És ha Leonelle és Margane uradalmak egy kézbe jutnak?“ — kérdé Rosine. „Akkor megszűnik ez az unalmas és nehézkes história.“ — felesé a gróf. — Tudja Rosine kisasz­­szony, én valóságos különc vagyok. Nekem különös szenvedélyeim vannak!“ „Hát még nekem!“ — viszonzá Rosine. „Ők bizonyára nem olyanok,mint az enyimek.“ „De én bizonyos vagyok, hogy különösebbek.“ „Jól van tehát, — mondá a gróf, — keljünk össze,,— majd meglátjuk!“ És aztán a tréfát végig játszották. Hat hét múlva meg­történt a házasság, s hogy milyen bizar­­ral élnek, mindjárt elbeszélem. Rosine gyöngéd, közönyös, de szellemdús nő. Furcsa szenvedélyekkel bír, miután megveti a nap­palt s szereti az éjszakát. „Mi sem rútabb és unalmasabb a világon, — szokta mondani, — mint a nappali világosság. A be- I­rúlt ég szomorút, a sötét ég gyászosat, a tiszta kék­­ ég pedig valami ostobát mutat. A nap sugarait any­­nyira gyűlölöm, amennyire szeretem az éjt. Mily kellemes egy nagy szalonban lenni, mely egyenlőn sugárzó fényben úszik, ott társalogni, kis dolgokkal bíbelődni, zene és néhány barát mellett. Ez azután boldogság. És ezek bizonyára jó barátok, mert a­ki én miattam reggeli három órakor tesz látogatást, bi­zonyára gyöngédséggel viseltetik irántam!“ De nem mindenki oly szerencsés, hogy a grófnőnél látogatá­sokat tehet. Egy este az Operában legelőször láttam Malgane grófnőt. Az orchestre-ben ültem Pierre Ver­­m­es barátommal. „Ugyan ki az a nő, hófehér vál­­lakkal, a páholyban, közel az oszlophoz?” — kér­­dem Pierre-től. „Malgane grófnő, — felesé­g s ön nem ismeri őt?“ „Soha sem hallottam e nevet. Te­hát van egy Malgane -gróf is ?“ „Kétségkívül.“ „És ő nincs itt ?“ —„ „Ő az operában, — mondá Pierre,—soha!“ „Ő alszik.“ „És a grófnő?“ „Ő négy órakor reggel fekszik le. Igen különös és szer­fölött kedves asszony. Ha kivánja, bemutatom.“ S a harmadik és negyedik felvonás közt Pierre a grófnő páholyába ment, s később visszatérve mondá: „El­fogadja önt.“ Reggel három óra felé mutatott be, miután a grófné éjfél után egy órától négyig fogadta vendé­geit. Ekkor épp tíz látogató volt együtt kényelme­sen elhelyezkedve a szépen bútorozott tágas szalon­ban, mely úgy körül volt rakva virágokkal, mint va­lami üvegház. Ranville és Chateaubran piqueteztek egy szögletben, de la Mariére egy támlányban el­nyúlva hírlapot olvasott, Pontaubray­ egy kis asztal előtt fogoly sültet evett és pezsgőt ivott, barátom Pierre a zongorán Strauss egy keringőjét játszotta de Lustrol egy divánon aludt, Margane grófné pedig „les Grandes Rues“ patience-szal volt elfoglalva, mig Chautenac a grófné mellett komoly képpel mon­dá : én a ceur hetest a coeur nyolcas, a trefle valet-t a trefle dáma, a pique királyt pedig a pique dáma felé tenném, mig a carreau tízest“.... — „Ugyan mire ?“ — kérdé a grófné. „Semmire,“ felesé Chata­­nac. Ej, tudja is ön, mit beszél, — mondá a grófné, — ön képtelenségeket mond.“ Épp feléjök közeled­tem. A grófné nyájasan mond. Ha éhes, egyék; ha szomjas, igyék; ha álmos, aludjék; ha unja ma­gát, menjen haza. S ha mindez tetszik önnek, akkor látogasson meg ezentúl is. A mi magamat illet, igen érdekel e patience, s ön — nemde ? — megengedi, hogy folytassam.“ És folytatá a játékot. Én meg ott maradtam és máskor ismét elmentem hozzá. Az em­é­ber úgy érezte magát e szalonban, mint otthon. Ugyanaz a fesztelenség és szabadság. A férj soha nem volt látható, sőt nem is említek soha. Azonban a kegyenc szerepét sem játszhatta senki. Időnkint néhányan elmaradtak, és ha kérdeztük a grófnét: „Hová lett X. úr, hogy nem mutatja magát?,“ a grófné mosolyogva mondá .. . „Ő nem volt illendő, s ezért három hónapi szabadságidőt adtam neki Szolgáljon ez önöknek is tanulságul, kedves barátaim s legyenek mindig illendőek.“ Vagyis illendőnek lenni itt azt jelenté, soha ne vegyük észre a grófnő huszonkét éves ifjúságát és szemeit, melyek tán leg­szebbek a rue St. Dominique St. Germainben, az arisztokrácia ez utcájában. Én mindig is igen illendő voltam. Nem sze­rettem volna szabadság­időt kapni, mert e ház úgy mulattatott, mint egy regény, és úgy tűnt föl nekem, mint egy nehezen megfejthető képtalány. Az a láthatlan férj valóban kiváncsivá tett. Egy nap megmutatták a boulognei erdőben, hol sétalovaglá­sait teszi. Elég csinos ember, kivált lóháton. Gyalog nem is látja őt senki. A gróf aznap egész angolosan nézett ki, magas fekete lovon, mely némelykor neki­­szilajodott, de lovasában mesterére akadt. A gróf életmódja pedánsúl be van osztva. Reg­gel ötkor kel, lovagló-ruháit magára ölti s az istáló­­ba megy, hol rendesen 12 —15 ló van beállítva. Ott először is a lovászt megkérdezi: „Hogy aludtak a lovak ? nem köhögött-e a Rosese des Bois?“ Azután az istáló közepén lévő tágas kör kis asztalán reg­geliz, rendesen három-négy csésze b­eát hideg sült­tel. Reggeli után megrendeli a lovaknak a napi ele­delt­ „Spartacus“-nak sárga répát, Pompadournak szattyát, stb. Ekkor leveti bársony ujjas­ mellényét, s egyik kezébe kefét, másikba vakarót vesz s neki­­áll valamelyik paripájának, mindig pisszegve, mi annyira jellemzi a perfekt lovászt, midőn akarja, hogy lova nyugodtan maradjon. E fáradságos munka eltart két óra hosszat, mire a gróf szobába megy hi­deg zuhanyt venni s másodszor öltözni fel. S ekkor következik csak a komoly munka. Délelőtt egyik paripát a másik után lovagolni, délután pedig a ko­csi-lovakat begyakorlani. A hippologiát ő könyv nél­kül tudja, s ló vételben oly gyakorlott, hogy vala­mennyi lócsiszár elbújhatik mellette; főszenvedélye jó alkatú, szilaj természetű lovakat venni, a lehető legolcsóbb áron, s azokat beiskolázva lehető drágán adni el.Nem nyereségvágyból,mert hiszen három-négy milliója van, hanem mulatságból. Hat órakor a gróf harmadszor öltözik, rendesen feketébe, hogy nejével ebédelhessen. Mindennap hét órakor találkoznak leg­először, az ebédlő-teremben. S midőn a gróf jó ét­­vágygyal neki ül az ebédhez, az asszony reg­geliz. A grófné, ki csak az imént kelt föl, még nem igen vidám, a férj pedig, kinek lefekvési órája kö­zeleg, már kissé álmos, s igy a társalgás nem valami élénk. Nyolc órakor a gróf gyöngéden megcsókolja a grófnőt, és az istállóba megy, hol egy szivart el­füstöl, s azután feküdni megy. A férj napjának vége, az asszonyé kezdődik. Felöltöztetve színházba vagy társaságba megy, s éjfélkor hazatér, fogadni barátait, zongorázni, patience-ot játszani, s négy órakor le­fekszik. De valamit elfelejtek: hogy s hogynem, két gyermekök is van. A nevelőnő délben őket a gróf­hoz vezeti, öt órakor pedig a grófnőhöz, ki épp ekkor kelt föl. E látogatás két-három percig tart. Ez azután házasélet! Mezey Sándor: 503 Fővárosi hírek. * Az akadémia jövő vasárnapi közülésének tárgysora ez: gr. Lónyay Menyhért elnöki megnyi­tója, Arany János titkári jelentése, Szabó József em­lékbeszéde, Greguss Ágost aesthetikai felolvasása „az első mesterségekről“ s Szilágyi Sándor történelmi rajza: „Lorántfy Zsuzsána családjában.“ * A gazdasszony-egylet pünkösd ünnepén is folytatá a könyöradományok gyűjtését, s az evangé­likusok templomában 167 frt 79 kr. gyűlt be, az ó­budai plébániatemplomban 64 frt 16 kr, a Hermina­­kápolnában 36 frt 23 kr gyűlt be. Az összes ered­mény lehet vagy 3700 forint. Az összegből már meg is kezdék a szétküldötést, s — mint Sztupa György egyleti jegyző értesítésében olvassuk, — tegnap Moly­­dorf, község elöljáróihoz 500 forintot, Tetétlenbe pe­dig 300-at küldtek, a vízkárosultak számára. * A színi tanoda olasz énektanára, Boccolini H., — mint halljuk — egésségi okokból visszaköltö­zik hazájába s a tanodában már csak a jövő hó vé­géig fog működni. Sajnáljuk e jeles erő elvesztését, s egyszersmind felhívjuk az igazgatóság figyelmét Huber Károlyra, ki énektanári gyakorlattal és te­hetséggel is bír, s kivel szemközt az igazgatóság ok­vetlenül önmagának tartozik némi helyreigazítással. * Színház. Erkel „Bán k-b­á­n“-jának kedden oly nagy közönsége volt, mint télben szokott lenni, a­mit részint e dalmű közkedveltségének,részint Pau­­liné asszony vonzererejének tulajdoníthatunk. Peturt ezúttal Maleczky Vilmos először éneklé, elég hévvel­­ a szöveg jó magyar kiejtésével. — Adrámabi­*

Next