Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-01 / 174. szám
monda: „Itt van Ő Felsége.“ Miután e szokatlan bemutatás fölötti bámulatomból felocsúdtam, Ő Felségének átadtam a hozott leveleket, s közlöm vele, hogy megbízatásom szerint a legnagyobb bizalmat helyezek bele, a hercegeknek szóló tanácsait át fogom adni s azok helyzetéről és terveiről több iratot terjesztek eléje. Kérdé, nálam vannak-e ezek az iratok, s midőn igennel felelve mondom, hogy át fogom adni Zouboff tábornoknak, ő így szólt: „Nem, adja azokat nekem, el fogom olvasni.“ Egy karos székbe ült, s intett, hogy én is azt tegyem, s az ügyek állása felől kérdezősködött. Én az igazsághoz híven feleltem, s látva, hogy bizalmam jól hat rá, bátor valok megjegyezni, hogy titkos utasításaimat is közlöm vele, ha ugyanerre felbátorít. Egy mosolylyal tette azt, miután beszélt még rólam s családomról, meghitt egy színjátékra, melyet magántermében adnak elő, csak kevesek jelenlétében. Előbb azonban megmutata nekem az Éremitaget. Sok termen vezetett át, melyek mind tele voltak nagy mesterek képeivel, de a társalgás oly kedves és vidám volt, hogy e műremekek hidegen hagytak. Tanulmányoztam inkább a cárnő modorát. Egyszerűsége és kelleme oly érzületet kelte bennem, melyet nehéz volna leírni. Végre a billard-terembe jutánk, hol a cárnő helyet foglalt Szorosan melléje ült Zouboff tábornok, én azonban egy széket magam és a cárnő közt üresen hagytam. Jöttek aztán gróf Cobentzel osztrák követ, nekem rokonom, gr. Saint-Priest, a két nagyherceg: Pál és Sándor, kiknek a cárnő bemutatott.“ Eszterházy sokáig fáradozott az orosz udvarnál, a francia király és hercegek érdekében, mígnem a Bourbonok trónjának összeomlása véget vetett törekvésének. Ekkor Grodeckre ment, Volhyniába, arra a birtokra, melyet Katalin cárnő ajándékozott neki. Mikor Napóleon seregei először lepték meg Oroszországot, ő Angolországba vonult, s 1806 nyarán hunyt el. Hatvanhat éves volt akkor. Ő a régi, szigorúan monarchikus elvek embere volt, azoké, melyeket a nagy forradalom halomra döntött. Az új eszméket nem fogta föl a maguk horderejében, s a legfiatalabb korától az udvarnál növekedve s a királyok jótéteményeiben részesülve, a nagy politikai eseményeket is személyes hálájának szemüvegén át nézte. A mi a régi rendszert megingatá, azt mind véteknek tartotta. De midőn XVI. Lajos a korlátlan hatalomról a nemzet javára, lemondani elhatározta magát, gr. Eszterházy Valentin készséggel fogadta a változást, s alkudozásba eredt Lafayettel, ki közbenjáró volt a király és a nemzet közt. Később visszvonult, látva, hogy Lafayette a nemzetgyűléssel szemben semmi hatalommal sem birt. Ő magát Lafayettet sem értette meg, midőn nézeteinek őszinteségét gyanúsítá, vagy midőn állttá, hogy a nemzetőrség parancsnoka igazolni törekedett (amire pedig legkevesebb szüksége sem volt, magatartását. Az iránt akkor sem volt, s most sincs kétely, hogy ő őszintén, komolyan akarta a békét a király és nemzet közt. De Eszterházy nagyon is királypárti volt arra nézve, hogy egy alkudozóval, ki a király hatalmát törekedett megnyirbálni, jóhittel, bizonyos ócsárlás nélkül találkozhatott volna. Lafayette osztozott a közvetítők sorsában, nem tudván a két ellenfelet kibékíteni, mind akettőt maga ellen ingerlé. Közbejárását száműzetéssel s osztrákországi hosszúfogsággal jutalmazták. Eszterházy Valentin gróf életéből még kell valamit röviden érintenünk: feleségét és gyermekeit. Negyvenöt éves volt, midőn 1785 március 23-án a párisi Machault-palota kápolnájában oltárhoz vezette a 18 éves Hollweil Orsolya grófnőt. Négy gyermekük született. A legidősb — szintén Valentin — 1786-ban születt, 1813-ban nősült meg, elvévén Weiszenwolf Mária Anna grófnőt, s 1818 ban vagy 1819-ben halt meg Párisban. Özvegye hat év előtt még élt Meran mellett egy kastélyban. A második gyermek Almeria volt, kit gróf Muray Melgum osztrák tábornok vett nőül; a harmadik szintén leány volt: Everilda, született 1791-ben, neje lett vicomte De Freibergnek, s 1 tán máig is él Bécsben; a negyedik egy fiú: Wladislav, 1797-ben született s atyjának grodecki jószágán élt, s alkalmasint most is ott él ; legalább halálhírére nem emlékezünk. Az 1786-ban született Valentinnek szintén volt egy Valentin fia, (szül. 1814 jan. 28.) ki szentpétervári osztrák követ is volt s 1858 november 2-dikán hunyt el Párisban. Murray grófnénak négy gyermeke született : Everilda, kit egy Bezerédy vett nőül, Aglája brünni alapítványi hölgy, Ottilia prágai alapítványi hölgy s Mária, ki Salis-Zizers Henrik grófhoz ment nőül. Az a Valsin-Eszterházy tábornok, a ki az utóbbi időkben is emlegetés tárgya volt, már a franciáknak Abdel-Kader elleni utósó harcaiban is élénk részt vett s Bou-Mazánál kitüntetéssel emliték nevét, ki 1856-ban lett osztálytábornokká, ugyanaz nap, midőn Ferdinánd testvére is (ki a másik évben már meghalt,) ugyanő rangba jutott, — unokája az öreg Eszterházy Valentin gróf nővérének, ki morganatikus házasságban élt egy Valsin nevű tiszttel, „Histoire de la domination turque en Algerie“ és „Histoire des Magrien d’Oran“ című becses könyvek szerzőjével így került az Eszterházy névhez egy francia is. Különben e francia ágon (kivéve tán a legelső Bálintot, Bercsényi ezredestársát,) csakis a név volt magyar. Nem oly rég egy Franciaországban járt magyar katona viselt ember elment meglátogatni Eszterházy-Valsin tábornokot, s magyarul köszönte be, előre örvendve, hogy egy magyar mágnást fog látni francia tábornoki ruhában. De az megjegyzé, hogy magyarul nem felelhet, mert nem tud. „Hát nem magyar ön ?" — kérdé a csalódott vendég. „Nem. Őseim Magyarországból jöttek ki, s ezért én is nagy rokonszenvet érzek ama föld iránt, habár én már egészen francia vagyok. Ha nem volnék az, akkor ebben a seregben nem lehetnék tábornok.“ A vendég e szavakra haza gondolhatott, ahol más szokás divatozik, miután ott meg épp a külföldin kapnak legjobban, akkor is, ha a hazai tehetségek közt jobb is akadna. Úgy emlékezünk különben, hogy ez a Valsin- Eszterházy tábornok is meghalt nem régen, s ha jól emlékezünk, akkor aligha van már franciaországi Eszterházy. Hanem olyan Eszterházy, ki sokkal jobban tud franciául, mint magyarul, itthon is (vagy Bécsben) van elég. 755 A füredi Anna-bál. (M. V.) A Flóra-bál, mely úgyszólván ismerkedési estély szokott lenni a híres Anna-bálra, ez idén jó előjel volt arra nézve, hogy a saison nagy estéje kitűnően fog sikerülni. És valóban fényesebb nyári táncvigalmat nem is remélhettünk. A díszes női körben hazánk számos tájéka volt képviselve, hanem az rögtön feltűnt előttem, hogy e nagy társaságban csak egyetlen egy izraelita nő volt, noha a fürdőközönségnek több mint felét izraeliták képezik Tudakozódtam e feltűnő körülmény oka iránt, s egy művelt izraelita ifjú azt mondá: „Az urak minden zártkörű táncestélyből kizártak minket, ennélfogva mi meg a három forintos bálból zárjuk ki magunkat.“ Bevallom, megütköztem rajta, hogy a felekezetesség még ma is ily válaszfalat képezhet a társaséletben, midőn egy rendező azt felelte rá: „Korántsem felekezetességből mellőztük magánbáljainkban őket, mert művelt ember előtt a vallás nem képez többé különbséget, hanem magyartalanságuk az, mely miatt okunk van legnagyobb részüket idegen elemnek tekinteni. Menjen Ön végig a sétányon, s fog-e tőlük hallani csak egy magyar szót is. Nem akarják ismerni a hazai erkölcsöket, kivált ha nagyvárosból valók, s noha tudnak magyarul, jól esik nekik tüntetni németségükkel, habár korántsem a Schiller nyelvét beszélik. Olasz-, Francia-, Angolországban a nemzet nyelvén beszél minden izraelita polgár s ezért ott nevetség is volna őket külön fajnak tekinteni; de nálunk egy germanizáló kasztot képeznek, miután a magyar föld jó talaján ugyancsak megtollasodtak. Ne csodálkozzék tehát ön rajta, ha nem valami testvéri érzületet táplálunk irántuk a társaséletben. Tisztelet a kivételeknek, miután vannak köztük derék hazafiak és műveit magyar hölgyek, de nagyobb részük maga zárja ki magát a magyar társaséletből.“ Tíz óra már elmúlt, midőn a bált megnyiták. Talán nem az a két pesti virágbokréta volt az oka, mely Siófokon maradt, úgyhogy éjjel külön csónakot „kellett“ értté küldeni, hanem az az „előkelő“ szokás, mely a késő megjelenést tartja uriasnak. Denique a fényesb bál tizenegy felé kezdődött — és pedig egy kis riadással. Egy ablakfüggöny jobbot vetett s félénkebb hölgyek már futni kezdtek, midőn ügyes kezek hirtelen elolták a tüzet, mely aztán a táncosok lábába szállt s ott, heiitett világos viradtig. A főrendező Salamon Ádám honvéd-kapitány volt, a füredi társasélet élénk és tapintatos vezetője. Francia négyes csak három volt, s ezt sok hölgy kelyesse is, de kárpótlást kaptak abban, hogy két füzértáncot is rendeztek, mint a pesti kaszinó piknikjeiben szoktak. Volt itt-ott panasz cotteriák ellen is, melyek a terem egyik-másik sarkában képződtek, hanem hát a társasélet kezdetétől fogva mindig úgy volt, hogy kiki saját ismerősei körében mulat legörömestebb. A női ruhák fényűzése túltett a pesti farsangon is. Hiába, e tekintetben még igen „keleti“ nép vagyunk. Minden kis alkalom pompás ruhák kiállítása. Mint említem, a női kör az ország mind a négy sarka felől gyűlt össze. Ott voltak Pestről: Kovács Kálmánná szül. Spelletich úrhölgy, ifj. Ráth Károlyné, Vogel Péterné, Kvassay Edéné, Cséry Szeréna, Tóth Ida, Beke nővérek; Hevesből gr. Keglevich Margit és Róza, Gosztonyi Irén ; Nógrádból Szentiványi Etelka; Borsodból Majthényi Janka és Mari; Szatmárból Szintay Mariska; Tolnából Bernriederné szül. Friderici bárónő, Dőry Matilda ,Dőry Gyuláné szül. Korniss grófnő, B. Füredről Ecsy Antónia, a fáradhatlan fürdőigazgató kedves leánya; Veszprémből b. Fiáth Jozefa,s Molnár Ilka és Mari, Tóth Kálmánná szül. Bogyay úrhölgy; Somogyból Tallián Ida, Kampis Ilka; Zemplénből Viczmándyné szül. Szerviczky urhölgy; Szobról Luczenbacher Mariska; Fehérvárról Dettrich Lujza és Minka; Pécsről Vizkelety Fenna; Temesből Meuszner Cecila; Kikindáról Brettner Gizela és Mari. Hálátlanság volna tőlem meg nem említeni, hogy e névsor egy részét Orzovenszky főorvosnak köszönöm, ki természetesen mindenkit ismer s kit viszont mindenki kedvel. A férfiközönség szintén választékos volt, de míg őket mellőzhetem, nem hagyhatok emlitlenül egy pár szokatlan vendéget. Az Annabált t. i. egy pár kutya is meglátogatható ezúttal, előkelő fiatal uraik barátságából. Átalában a kutyák szerepelnek most Füreden. Mikor a Spiller Adolf színpadi hangversenye volt, s Mándokyné asszony kilépett, hogy a „Traviáta“ magándalát énekelje, a közönség egyszerre nevetni kezd, mert ugyanakkor fiatal urak szemközti páholyaiban két kutya ugrik a párkányzatra fogvicsorgatva, s midőn a zavarba jött énekesnő a dallamba kezd, a kutyák is ráhúzzák, s a magándalból oly triót csinálnak, mint előkelő fürdőhely alig hallott még valahol. Máshol ez botrány volna, nálunk bravour. Körülnéztem, nincs-e jelen valamely külföldi, ki ily esetekből szép hímet varrhatna társaséleti szokásainkról. Fővárosi hírek. * Fáy Antal, kit tegnap délután temettek el zerge utcai lakásáról, 67 évet élt. Miután nem tartozott a nyilvánosság emberei közé, genialitását s páratlan magyar zongorajátékát csak magán körök ismerték. Pedig csak rajta múlt, hogy a zongorán épp oly specialitás legyen, mint a hegedűn veje , Reményi Ede. Őt Liszt is meglátogatta gyakran, s gyönyörrel hallgatta eredeti játékát, mely a zongorából valódi cimbalmot tudott csinálni, még pedig ötöt hatot egyszerre. Szerzeményeire is azt mondá Liszt: „Mennyi eredeti gondolat és kifejezés! Mily kár, hogy nem adta magát a művészetre s naturalista maradt.“ Persze nem szorult rá. Gazdag, előkelő családból származott, széles összeköttetéssel. B. Eötvös József is unokatestvére volt. Jó nevelést kapott s ifjúságában borsodmegyei tisztviselő is volt, de később csak gazdászattal foglalkozott. A szabadságháború alatt szörnyű károkat szenvedett borsodi jószágain a muszkák vad pusztítása által, s ezt nem is bírta kiheverni. Igen élénk természetű, élces, kifejezéseiben s kivált irmodorában nagyon sajátságos, ötletes embervolt. Vattai házában az ötvenes években több fiatal író is talált szíves fogadtatást, mert mindig szerette az irodalmat, (maga is irt néha, de mindenek fölött a zene volt gyönyöre. Aki tőle magyar dalt hallott, sohasem feledte el. „Zongora-cigánynak“ hittük, mert eredeti hangarabeszkekkel szőtte körül a dalokat és soha sem játszott egyet sem kétszer egyformán, hanem mindig új, eredeti, sokszor elhalmozott öntetben. Poéták költeményeket írtak játékáról, s mikor az ötvenes években egy párszor Pesten rávették, hogy valamely zongorateremben magánkörnek játszszék, ismert zenészek ráborultak a másnap újdondászok áradoztak róla. Nyilvános föllépésre sohasem bírhatták; azt mondta: ő csak „parlagi zenész.“ De vérében volt a zene s élete utósó szomorú szakának az lett fővigasza. Mert ez élénk kedélyű, mozgékony, társaságba termett, eredeti, szikrázó embert iszonyú szerencsétlenség érte. Egy miskolci útjában feldőlt s lábficamot szenvedt, melyet oly szerencsétlenül gyógyítottak, hogy sok évig feküdt ágyban s azóta sohasem állhatott talpra. Elhagyta a falut, s egy darabig Miskolcon, évek óta pedig Pesten élt, elvonulva, szerető családja körében. De a csapást erős lélekkel viselte, a régi tűz nem aludt ki belőle. Érdekelte minden közügy, (adakozott is nem egyre,) olvasott, zongorázott, kiadott néhány eredeti szerzeményt jótékony célra, álmatlan éjeken verseket irt, hogy aztán zenére tegye, s lelkes hazafi lévén, a magyar ügyek haladásán teljes szivéből örvendett. Valódi humorral irt barátjaihoz hol mankójáról, mely „végső támasza“ lett, hol „fuszsá lett szemeiről," hol hosszú éjszakáiról, melyben „poétaságra adta fejét.“ Halála előtt nem igen sokkal, (halálát, mint halljuk, fekete himlő okozta,) lapunk szerkesztőjének — mint jó ismerősének, — egy pár költeményt külde, melyeknek egyike „Végrendeletem“ címet visel s igy hangzik : Sok híres kár, csapás s önkény koldusságra juttatott, A sors mankót, kint, szenvedést Vállaimra halmozott. Csak dalaim maradtak meg, Mikről rendelkezhetem, Neked hagyom, kedves hazán ! Kevés i s mégis mindenem ! * A képzőművészeti társulat közelebb tartott választmányi ülésében érdekes tárgyak forogtak szőnyegen. Mészölyi Géza „Szürkület” című tájfestménye a tárlatból a vételárnál jóval magasabb áron kelvén el, a művész a kétszáz írt többletet a társulat javára engedte át, mely szép adományáért a