Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-27 / 221. szám

— Ha az idegenek öt frankot fizetnek, a tüzet­­ is meggyújthatod a barlangban. A csapat megállóit. — Blanche anyó, itt hozom a mylordot, — ki­áltá a Savoyard, miközben lesegíté ezt szamaráról. — A mylordnak egy szoba kell. Egy óráig pi­henni akar. A nyargalás kifárasztotta. — Szolgálatára állok uram, — viszont­ fecse­­gőleg az öreg. — Igaz, hogy kicsiny, de csinos és tiszta, és ablakából szép kilátás nyílik az arvei vize­­sésre, mely alant mély sziklaágyak között zubog. A viz moraja is ide hallik, mely mellett igen pom­pásan lehet aludni. Ez tetszik az idegeneknek. Oh az én kis házikóm éppen oly lakályos, mint odalenn Sallenchi hotel. — Lássuk a szobát, — jegyzé meg kurtán az idegen. — Szolgálatjára műlord. Mikor parancsolja az ebédet, melyet megrendelt ? Az utas elővette óráját. — Egy óra múlva. Pont tizenkettőkor. — És ebéd után a barlangot kívánja látni? — A barlangot. — Kövessen mylord. Az özvegy fölvezette a vendéget, ki úgy lát­­szék, nagy kényelemhez volt szokva, a barátságos vendégszobába. Midőn távozni akart, az idegen rá­kiáltott : — Megálljon. — Mi tetszik ? — Csöndet akarok. Háborítás nélkül kívánok egy órát aludni. E szoba ajtaját csak inasomnak szabad kinyitni. Ebédelni ama lúgosban fogok, mely itt az ablak alatt van. Ha bora nem jó, hozzon vizet. Most elmehet. Blanche anyó elhagyta a szobát. — Ez aztán goromba ember — dörmögé ma­gában, midőn a szűk lépcsőn lefelé tartott. — úgy tesz, mintha ő volna az a háznál. No hiszen várj műlord, gorombaságod belejön a számlába, és a bort is meg fogod fizetni, melyet meg nem iszol. Három nap óta úgy sem mutatta magát senki, ma verem a vasat, ameddig meleg. A kormány nagy bért köve­tel, — no jó — én tehát magas árakat szabok. Midőn a ház ajtajába ért, vidám kép tárult föl szeme előtt. Három fiatal utas érkezett meg gyalog, kik faligatták Fanchettet, hogy a féltékeny Pierrot-t boszantsák, kit az uriasan öltözött idegenek tolako­dása egészen kihozott sodrából. Fanchette tőle kitelhetőleg védte magát és nem egy hatalmas ütést osztott ki, de a fiatal emberek nem sokat törődtek azzal, körülfogták a szép cigány­leányt, — ahogy a kis barnát nevezték — és meg­kísérlék üde piros ajakát megcsókolni. Pierrot közbe ugrott. Hangos kacaj követte ezt. Fanchette a ház mögé menekült. Az idegenek kö­vetni akarták, de Pierrot elzárta előlük az utat. Két­ségkívül tettlegességre kerül a dolog, ha az özvegy, parancsoló hangjával közbe nem vág. — Pierrot vigyázz magadra! Mióta lettél te Fanchette őre ? Remélem ez urakban lesz annyi illemérzék, hogy a gyermeket nem bántják---­— Szó sincs róla, — kiáltó az egyik, egy hala­­vány, előkelő külsejű fiatal ember. — Madame, ön­nek igaza van, az ön leánya, e völgy tündére. — Fanchette fogadott leányom. — És e fickó valószínűleg kedvese a szeretetre­méltó Fanchettenek. — Nem tudom az-e, de úgy látszik. Hangos kacaj szakitá félbe az öreget, ki hirte­len kilépett az ajtón s az idegenek elé állva, igy szól­­lott : — Uraim, ott fönt a mylord alszik, ki szobáját és nyugalmát megfizeti. Fölkérem tehát önöket, hogy üzletemben ne háborítsanak, mert én a kor­mánynak nagy bért fizetek. Ha önök csöndesen vi­selik magukat, kapnak, a­mit parancsolnak; ha lár­máznak, elzárom önök előtt ajtómat és nem fogják megláthatni a barlangot. — Tyú! haragos istennő ! — kiáltott föl vidá­man az egyik fiatal­ember, — már ezt meg kell sze­lídítenünk, különben a nyaktörő ösvényű Olympiát elzárja előlünk. Hozzon ön nekünk bort és reggelit és gondoskodjék egy vezetőrül. Úgy lett. Tréfa és nevetés közt költe el a három fiatal ember a reggelit, melyet Fanchette a ház előtt adott föl. — És most a barlanghoz, — kiáltá a vidám tár­saság. Az özvegy anyóka gondolkozott, mitévő le­gyen. Végre azt határozta, hogy Fanchette vezesse az idegeneket, kik minden bizonynyal visszatérnek addig, m­íg a mylord fölébred. Egyébiránt itt van Pierrot is, ki már szintén megtette e veszélyes utat. A savoyardnak sehogy sem tetszett e rendelkezés, de nem szólt ellene, kedvese iránti tekintetből, kinek az öreg rósz szeszélyei miatt különben is sokat kel­lett szenvednie. Fanchette megjelent a fáklyákkal. — Van önökben bátorság, uraim ? —kérdő mo­solyogva. — Miért ? — Nos, engem követni. — Nem rósz ! — kiáltá a halvány fiatal­ember. — E lányka bátrabbnak tartja magát, mint minket. Előre, követni fogunk, még ha az alvilág legréme­sebb völgyein vezetnél is keresztül. A kis csapat megindult. Fanchette a fákját lo­bogtatva, könnyű léptekkel sietett föl a sziklába vá­gott lépcsőkön. A fiatal emberek, kiket a bor kissé fölhevített, követték. Pierrot lent maradt és szomo­rúan nézett utánuk. Fanchette már az első sziklaormon állott, míg a fiatalok vigyázva kúsztak föl a létrákon. A leány kis gyermeknek látszott főn a szédítő magason. Midőn a fiatalok fölértek az oromra, tovább ment. Tulaj­donképp csak most kezdődött a veszélyes út. Itt az­­ ösvény csak két-három láb széles. Balról egy mere­­­­délyes szirtlap emelkedik, melyre egy korlát van alkalmazva. Jobbról egy hétszáz láb mély hasadék tátong, melynek mélyén tajtékozva hömpölyög tova az Avre. A fekete torkolatból jéghideg jég csapódik föl. Oda­fönt minden csöndes, alulról pedig egy bor­­zadályos, tompa dübörgés hangzik, mintha a föld leg­mélyéből törne elő. A fiatalokon szorongó, komoly hangulat vett erőt. Csodálkozva nézték a leányt, ki a zerge ügyességével és biztonságával, anélkül, hogy a kor­látot fogta volna, lebegett tova a keskeny meredé­lyen. Miután Fanchette mezítláb ment, léptei nem voltak hallhatók. Közbe-közbe okos szemeivel bát­ran alánézett a torkolatba, azután elfordult és ked­ves, csengő hangon figyelmeztette az ifjakat az ap­róbb mélyedésekre és domborulatokra. — Történt itt már szerencsétlenség ? — kérdő az egyik. — Mióta én Blanche asszonynyal itt lakom, még minden látogatás szerencsésen folyt le. Egyes sziklacsapok hosszan kinyúltak a ván­dorok fejei fölött. E csapok lassan kint mindig határo­zottabb formát öltöttek, mely egy elpusztult góth temp­lom kettépattant ívéhez hasonlított. Végre balról is néhány oszlop mutatkozott és a csapok tetőalakú­­lag összefolytak, melyen át csak itt-ott lopózott be egy halvány napsugár. Fanchette égő szurok­ fák­lyája mindegyre jobban elhomályosult, fakó világot szórva szerteszét. A hires hale-i barlangba megér­keztek. Míg Fanchette tüzet gyújt és a fönséges ter­mészeti csodának minden szépségét megmutatja, megmagyarázza, addig mi nézzünk el a mylord után. (Folyt. köv.) A reformált magyar egyház valláser­­kölcsi és lakodalmi rendszabályai a XVI. és XVII században. 1. Valamint az első három század keresztyénéi szi­gorú erkölcseikkel, egyszerű istentiszteletekkel kü­­lönzék el magukat a közéletben a ledér és szilaj életű pogányoktól, kiknek bálvány-istenei sok erkölcstelen kalandra emlékeztettek: a XVI. századi vallásre­form is, a római egyház sok cifra és a mysteriumok­­kal elfajult szertartásai a papok és urak megromlott erkölcsei helyébe, egyszerű istentiszteletet és szigorú erkölcsöket, ruhá- s magaviseletben, minden hiúság­tól, csillogástól menti szerény életet kö­vetelt a maga hí­veitől. Luther, a derék német reformátor, mert szerette a dalt, zenét, szívesen is gyakorló a kedélyek emelé­sére, buzdítására, mind a templomban, mind a társas­életben. A túl szigorú, majdnem asceta Kálvin, feleke­­zetének , VII. Gergelye, nem kedvelte sem a zenét, sem a vidám társaságot, komoly kedélyállapotát követőire is kiárasztá, és ellentétben a római egyház­zal, mely a szépművészet minden nemét, a zenét, festészetet, szobrászatot fölhasználja szertartásai em­lősére , mint hiúság műveit kitiltá a templomokból. A kálvinista magyar ember kedélyét mestere szigorú szabályain kívűl folytonos komolyságban tartá: a szintén komoly törökkeleti együttlét, majd a római pápások által elnyomatása, mely utóbbiakkal való küz­delmében — a XVII. sz. első felében győztes, a kuruc háborúk után legyőzetve, dacossá is vált, miért az ellenféltől „nyakas, vastag nyakú“ gúny nevét ér­demlé. Sajátságos visszahatását tapasztaljuk napja­inkban e vallásos komoly kedélyállapotnak, midőn a nazarénusokban, kik míg a háromszáz éves elnyomás után magukat szabadabban érző kálvinisták újabb dolgok után vágyakodnak, szigorukat az első ke­­resztyén-korbeli egyszerűségre s maguknak társa­dalmi elkülönzésére akarják visszavinni. A komoly vallásossághoz járult amaz átalános hit, hogy isten a török által azért veri a magyart, mert e nemzetben a­­ gonoszság eláradt. Magyarország társadalmi állapotát, a XVI. szá­zad második felében, nemcsak a vallásreform, hanem , a politikai szakgatottság is az országnak a török­, német és erdélyi fejedelem közti megoszlása, teljesen fölforgatta. A magára hagyott nép közvetlen vezérei a vallásreform papjai lőnek, kik magok nősek, a török ellenében az egynejű házasságot, mint szent­séget tisztelték, noha az elválást és újranősülést bi­zonyos körülmények s feltételek alatt megengedték. Az átalános zavarban visszaélések, mikint ma is, gyakran történtek. Tolnán, egy kacér menyecske, férjére megharagudott, átcsapta magát egy török­höz, kivel egy ideig élt; miután pedig ráunt, elűzte magától, s midőn visszaszemtelenkedik férjéhez, már másik nőt talált a háznál. A jámbor férj visszavette a hűtlent, de ezzel kétnejűvé, tehát ama kor ítélete­k szerint, tűzre, akasztófára méltóvá lett. Ilyen eset több is előfordult, hogy a török erővel elvette a ma­gyar ember nejét, s midőn ráunt, visszaadta, mialatt a gazda szükségből másikat vett, a pap pedig és a keresztyén biró az ily kétnejű ember fejére halált kiáltott. Balásfi, Pázmánnak, a protestánsok elleni harcaiban legvitézebb bajtársa beszélő, s ez eset va­lószínű is, hogy egy öreg pap fiatal nejét elcserélte egy fiatal papnak koros­ nejével, még egy fejős te­hén ráadással. Az erkölcsök szilárdítására szüksége­sek valának a papi gyűlések vagy zsinatok, s a pa­pokra, népre nézve ezekben hozott szigorú rendsza­bályok. Az 1599-ks országgyűlés is elrendelte, hogy a katonák után a várakba szemtelenkedő nőszemé­lyek vízbe fojtassanak. A XVI. sz. második felében a protestánsok, egy­házaik szervezésével s a katholikusok és unitáriusok elleni hitvitákkal lévén foglalatosok, fegyelmi szabá­lyok hozatalára alig érkeztek. A tolna-baranyai pa­pok 1576-diki Hercegszöllősön tartott zsinatából, mint ama kort jellemzőket, kiemeljük: „tiltjuk, hogy az isten igéjével senki se kontárkodjék, hogy azzal fizetésért testi betegségből akarna valakit meggyó­gyítani, mely semmiképp­en sem lehet. Senki beteg emberre se ne olvasson, se pedig cédulára írván, nyakára kösse, se véle meg ne etesse, mert az isten igéjének megcsúfolása, ha ki ez ellen cselekszik, tisztitól fosztatik meg. 4íj. Az asszonyi állatok az éjszakai lakozástól, részegeskedéstöl, lakodalomban való csintalankodástól megtiltassanak; a kik pedig ez ellen rugódoznak, a szentséges szolgálat tőlök megvonassék, hogy a menyekzői lakodalomnak vir­rasztásakor, sok hiábanvaló éktelen vásottságok el­­távoztassanak. 7. A tánc, mivelhogy keresztyén és tisztességes emberhez nem illik, azért senkinek sza­badon nem hagyjuk, sőt akarjuk, hogy minden taní­tók közönségesképpen tiltsák. Az tanítóknak pedig, ha valamelyik maga, vagy háza-népe táncoland, tisztitül megfosztatik.“ (Arra nem gondoltak, hogy sz Dávid a frigyláda előtt örömében táncolt.) Lássunk másokat, a pataji zsinat 1639-ki végzé­seiből : t1) Az egeket reszkettető undok, szitkokkal szitkozódókat a sz ekklésia örök átok alá vetette. Hasonlóképen azokat is, a kik másoktól hallják, a prédikátornak és bíráknak meg nem mondják, úgy­mint a rettenetes szitkokat: másneműek az lélek­­mondás, ördög teremtette, ördög atya dühödt lelkű, ördöganyájú, ebhitü, veszett lelkű, kórságos, kit üs­sön meg, és efféle egyebek. (Mi csekélységek ezek a mostani cifra teremtett és káromkodásokhoz képest!) Hagyjuk és parancsoljuk az istennek képében, és az hatalmas császár urunk cimeres levelében, és az nagyságos mufti parancsolatjával nekünk adatott hatalommal, hogy ez ilyen szitkosokat a hirák min­den helyekben megbüntessék, annakutána peniten­­tiát tartsanak, hogy a nagy istennek haragja reánk ne jőjön. (Úgy akármi boritalban az hegedülést, du- 962

Next