Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-27 / 221. szám
— Ha az idegenek öt frankot fizetnek, a tüzet is meggyújthatod a barlangban. A csapat megállóit. — Blanche anyó, itt hozom a mylordot, — kiáltá a Savoyard, miközben lesegíté ezt szamaráról. — A mylordnak egy szoba kell. Egy óráig pihenni akar. A nyargalás kifárasztotta. — Szolgálatára állok uram, — viszont fecsegőleg az öreg. — Igaz, hogy kicsiny, de csinos és tiszta, és ablakából szép kilátás nyílik az arvei vizesésre, mely alant mély sziklaágyak között zubog. A viz moraja is ide hallik, mely mellett igen pompásan lehet aludni. Ez tetszik az idegeneknek. Oh az én kis házikóm éppen oly lakályos, mint odalenn Sallenchi hotel. — Lássuk a szobát, — jegyzé meg kurtán az idegen. — Szolgálatjára műlord. Mikor parancsolja az ebédet, melyet megrendelt ? Az utas elővette óráját. — Egy óra múlva. Pont tizenkettőkor. — És ebéd után a barlangot kívánja látni? — A barlangot. — Kövessen mylord. Az özvegy fölvezette a vendéget, ki úgy látszék, nagy kényelemhez volt szokva, a barátságos vendégszobába. Midőn távozni akart, az idegen rákiáltott : — Megálljon. — Mi tetszik ? — Csöndet akarok. Háborítás nélkül kívánok egy órát aludni. E szoba ajtaját csak inasomnak szabad kinyitni. Ebédelni ama lúgosban fogok, mely itt az ablak alatt van. Ha bora nem jó, hozzon vizet. Most elmehet. Blanche anyó elhagyta a szobát. — Ez aztán goromba ember — dörmögé magában, midőn a szűk lépcsőn lefelé tartott. — úgy tesz, mintha ő volna az a háznál. No hiszen várj műlord, gorombaságod belejön a számlába, és a bort is meg fogod fizetni, melyet meg nem iszol. Három nap óta úgy sem mutatta magát senki, ma verem a vasat, ameddig meleg. A kormány nagy bért követel, — no jó — én tehát magas árakat szabok. Midőn a ház ajtajába ért, vidám kép tárult föl szeme előtt. Három fiatal utas érkezett meg gyalog, kik faligatták Fanchettet, hogy a féltékeny Pierrot-t boszantsák, kit az uriasan öltözött idegenek tolakodása egészen kihozott sodrából. Fanchette tőle kitelhetőleg védte magát és nem egy hatalmas ütést osztott ki, de a fiatal emberek nem sokat törődtek azzal, körülfogták a szép cigányleányt, — ahogy a kis barnát nevezték — és megkísérlék üde piros ajakát megcsókolni. Pierrot közbe ugrott. Hangos kacaj követte ezt. Fanchette a ház mögé menekült. Az idegenek követni akarták, de Pierrot elzárta előlük az utat. Kétségkívül tettlegességre kerül a dolog, ha az özvegy, parancsoló hangjával közbe nem vág. — Pierrot vigyázz magadra! Mióta lettél te Fanchette őre ? Remélem ez urakban lesz annyi illemérzék, hogy a gyermeket nem bántják---— Szó sincs róla, — kiáltó az egyik, egy halavány, előkelő külsejű fiatal ember. — Madame, önnek igaza van, az ön leánya, e völgy tündére. — Fanchette fogadott leányom. — És e fickó valószínűleg kedvese a szeretetreméltó Fanchettenek. — Nem tudom az-e, de úgy látszik. Hangos kacaj szakitá félbe az öreget, ki hirtelen kilépett az ajtón s az idegenek elé állva, igy szóllott : — Uraim, ott fönt a mylord alszik, ki szobáját és nyugalmát megfizeti. Fölkérem tehát önöket, hogy üzletemben ne háborítsanak, mert én a kormánynak nagy bért fizetek. Ha önök csöndesen viselik magukat, kapnak, amit parancsolnak; ha lármáznak, elzárom önök előtt ajtómat és nem fogják megláthatni a barlangot. — Tyú! haragos istennő ! — kiáltott föl vidáman az egyik fiatalember, — már ezt meg kell szelídítenünk, különben a nyaktörő ösvényű Olympiát elzárja előlünk. Hozzon ön nekünk bort és reggelit és gondoskodjék egy vezetőrül. Úgy lett. Tréfa és nevetés közt költe el a három fiatal ember a reggelit, melyet Fanchette a ház előtt adott föl. — És most a barlanghoz, — kiáltá a vidám társaság. Az özvegy anyóka gondolkozott, mitévő legyen. Végre azt határozta, hogy Fanchette vezesse az idegeneket, kik minden bizonynyal visszatérnek addig, míg a mylord fölébred. Egyébiránt itt van Pierrot is, ki már szintén megtette e veszélyes utat. A savoyardnak sehogy sem tetszett e rendelkezés, de nem szólt ellene, kedvese iránti tekintetből, kinek az öreg rósz szeszélyei miatt különben is sokat kellett szenvednie. Fanchette megjelent a fáklyákkal. — Van önökben bátorság, uraim ? —kérdő mosolyogva. — Miért ? — Nos, engem követni. — Nem rósz ! — kiáltá a halvány fiatalember. — E lányka bátrabbnak tartja magát, mint minket. Előre, követni fogunk, még ha az alvilág legrémesebb völgyein vezetnél is keresztül. A kis csapat megindult. Fanchette a fákját lobogtatva, könnyű léptekkel sietett föl a sziklába vágott lépcsőkön. A fiatal emberek, kiket a bor kissé fölhevített, követték. Pierrot lent maradt és szomorúan nézett utánuk. Fanchette már az első sziklaormon állott, míg a fiatalok vigyázva kúsztak föl a létrákon. A leány kis gyermeknek látszott főn a szédítő magason. Midőn a fiatalok fölértek az oromra, tovább ment. Tulajdonképp csak most kezdődött a veszélyes út. Itt az ösvény csak két-három láb széles. Balról egy meredélyes szirtlap emelkedik, melyre egy korlát van alkalmazva. Jobbról egy hétszáz láb mély hasadék tátong, melynek mélyén tajtékozva hömpölyög tova az Avre. A fekete torkolatból jéghideg jég csapódik föl. Odafönt minden csöndes, alulról pedig egy borzadályos, tompa dübörgés hangzik, mintha a föld legmélyéből törne elő. A fiatalokon szorongó, komoly hangulat vett erőt. Csodálkozva nézték a leányt, ki a zerge ügyességével és biztonságával, anélkül, hogy a korlátot fogta volna, lebegett tova a keskeny meredélyen. Miután Fanchette mezítláb ment, léptei nem voltak hallhatók. Közbe-közbe okos szemeivel bátran alánézett a torkolatba, azután elfordult és kedves, csengő hangon figyelmeztette az ifjakat az apróbb mélyedésekre és domborulatokra. — Történt itt már szerencsétlenség ? — kérdő az egyik. — Mióta én Blanche asszonynyal itt lakom, még minden látogatás szerencsésen folyt le. Egyes sziklacsapok hosszan kinyúltak a vándorok fejei fölött. E csapok lassan kint mindig határozottabb formát öltöttek, mely egy elpusztult góth templom kettépattant ívéhez hasonlított. Végre balról is néhány oszlop mutatkozott és a csapok tetőalakúlag összefolytak, melyen át csak itt-ott lopózott be egy halvány napsugár. Fanchette égő szurok fáklyája mindegyre jobban elhomályosult, fakó világot szórva szerteszét. A hires hale-i barlangba megérkeztek. Míg Fanchette tüzet gyújt és a fönséges természeti csodának minden szépségét megmutatja, megmagyarázza, addig mi nézzünk el a mylord után. (Folyt. köv.) A reformált magyar egyház valláserkölcsi és lakodalmi rendszabályai a XVI. és XVII században. 1. Valamint az első három század keresztyénéi szigorú erkölcseikkel, egyszerű istentiszteletekkel különzék el magukat a közéletben a ledér és szilaj életű pogányoktól, kiknek bálvány-istenei sok erkölcstelen kalandra emlékeztettek: a XVI. századi vallásreform is, a római egyház sok cifra és a mysteriumokkal elfajult szertartásai a papok és urak megromlott erkölcsei helyébe, egyszerű istentiszteletet és szigorú erkölcsöket, ruhá- s magaviseletben, minden hiúságtól, csillogástól menti szerény életet követelt a maga híveitől. Luther, a derék német reformátor, mert szerette a dalt, zenét, szívesen is gyakorló a kedélyek emelésére, buzdítására, mind a templomban, mind a társaséletben. A túl szigorú, majdnem asceta Kálvin, felekezetének , VII. Gergelye, nem kedvelte sem a zenét, sem a vidám társaságot, komoly kedélyállapotát követőire is kiárasztá, és ellentétben a római egyházzal, mely a szépművészet minden nemét, a zenét, festészetet, szobrászatot fölhasználja szertartásai emlősére , mint hiúság műveit kitiltá a templomokból. A kálvinista magyar ember kedélyét mestere szigorú szabályain kívűl folytonos komolyságban tartá: a szintén komoly törökkeleti együttlét, majd a római pápások által elnyomatása, mely utóbbiakkal való küzdelmében — a XVII. sz. első felében győztes, a kuruc háborúk után legyőzetve, dacossá is vált, miért az ellenféltől „nyakas, vastag nyakú“ gúny nevét érdemlé. Sajátságos visszahatását tapasztaljuk napjainkban e vallásos komoly kedélyállapotnak, midőn a nazarénusokban, kik míg a háromszáz éves elnyomás után magukat szabadabban érző kálvinisták újabb dolgok után vágyakodnak, szigorukat az első keresztyén-korbeli egyszerűségre s maguknak társadalmi elkülönzésére akarják visszavinni. A komoly vallásossághoz járult amaz átalános hit, hogy isten a török által azért veri a magyart, mert e nemzetben a gonoszság eláradt. Magyarország társadalmi állapotát, a XVI. század második felében, nemcsak a vallásreform, hanem , a politikai szakgatottság is az országnak a török, német és erdélyi fejedelem közti megoszlása, teljesen fölforgatta. A magára hagyott nép közvetlen vezérei a vallásreform papjai lőnek, kik magok nősek, a török ellenében az egynejű házasságot, mint szentséget tisztelték, noha az elválást és újranősülést bizonyos körülmények s feltételek alatt megengedték. Az átalános zavarban visszaélések, mikint ma is, gyakran történtek. Tolnán, egy kacér menyecske, férjére megharagudott, átcsapta magát egy törökhöz, kivel egy ideig élt; miután pedig ráunt, elűzte magától, s midőn visszaszemtelenkedik férjéhez, már másik nőt talált a háznál. A jámbor férj visszavette a hűtlent, de ezzel kétnejűvé, tehát ama kor ítéletek szerint, tűzre, akasztófára méltóvá lett. Ilyen eset több is előfordult, hogy a török erővel elvette a magyar ember nejét, s midőn ráunt, visszaadta, mialatt a gazda szükségből másikat vett, a pap pedig és a keresztyén biró az ily kétnejű ember fejére halált kiáltott. Balásfi, Pázmánnak, a protestánsok elleni harcaiban legvitézebb bajtársa beszélő, s ez eset valószínű is, hogy egy öreg pap fiatal nejét elcserélte egy fiatal papnak koros nejével, még egy fejős tehén ráadással. Az erkölcsök szilárdítására szükségesek valának a papi gyűlések vagy zsinatok, s a papokra, népre nézve ezekben hozott szigorú rendszabályok. Az 1599-ks országgyűlés is elrendelte, hogy a katonák után a várakba szemtelenkedő nőszemélyek vízbe fojtassanak. A XVI. sz. második felében a protestánsok, egyházaik szervezésével s a katholikusok és unitáriusok elleni hitvitákkal lévén foglalatosok, fegyelmi szabályok hozatalára alig érkeztek. A tolna-baranyai papok 1576-diki Hercegszöllősön tartott zsinatából, mint ama kort jellemzőket, kiemeljük: „tiltjuk, hogy az isten igéjével senki se kontárkodjék, hogy azzal fizetésért testi betegségből akarna valakit meggyógyítani, mely semmiképpen sem lehet. Senki beteg emberre se ne olvasson, se pedig cédulára írván, nyakára kösse, se véle meg ne etesse, mert az isten igéjének megcsúfolása, ha ki ez ellen cselekszik, tisztitól fosztatik meg. 4íj. Az asszonyi állatok az éjszakai lakozástól, részegeskedéstöl, lakodalomban való csintalankodástól megtiltassanak; a kik pedig ez ellen rugódoznak, a szentséges szolgálat tőlök megvonassék, hogy a menyekzői lakodalomnak virrasztásakor, sok hiábanvaló éktelen vásottságok eltávoztassanak. 7. A tánc, mivelhogy keresztyén és tisztességes emberhez nem illik, azért senkinek szabadon nem hagyjuk, sőt akarjuk, hogy minden tanítók közönségesképpen tiltsák. Az tanítóknak pedig, ha valamelyik maga, vagy háza-népe táncoland, tisztitül megfosztatik.“ (Arra nem gondoltak, hogy sz Dávid a frigyláda előtt örömében táncolt.) Lássunk másokat, a pataji zsinat 1639-ki végzéseiből : t1) Az egeket reszkettető undok, szitkokkal szitkozódókat a sz ekklésia örök átok alá vetette. Hasonlóképen azokat is, a kik másoktól hallják, a prédikátornak és bíráknak meg nem mondják, úgymint a rettenetes szitkokat: másneműek az lélekmondás, ördög teremtette, ördög atya dühödt lelkű, ördöganyájú, ebhitü, veszett lelkű, kórságos, kit üssön meg, és efféle egyebek. (Mi csekélységek ezek a mostani cifra teremtett és káromkodásokhoz képest!) Hagyjuk és parancsoljuk az istennek képében, és az hatalmas császár urunk cimeres levelében, és az nagyságos mufti parancsolatjával nekünk adatott hatalommal, hogy ez ilyen szitkosokat a hirák minden helyekben megbüntessék, annakutána penitentiát tartsanak, hogy a nagy istennek haragja reánk ne jőjön. (Úgy akármi boritalban az hegedülést, du- 962