Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-11 / 207. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 207-dik sz. Szerda, szeptember 11. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindentap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Menyegzőnk előtt. Oh milyen lesz az a tűzhely, Mely lángolni fog majd nekünk ? Oh milyen lesz az a négyfal, Hol én s te szép csendben élünk ? Eljö-é e lét viharra Szétzilálni majd e lángot ? Vegyül-e e tiszta csendbe Oly hang is, mely hazug, álnok ? . Napok s évek lassú tüntén fölmerül-e olyan óra, Egy oly perc, mely árnyat vessen, Sötét árnyat mindazokra ? És ha már bedőlt a tűzhely, S a négy falat mások lakják, S éltünk csendje örök csenddé, Síri csenddé változott át : Lesz-e, a ki majd sorsunkat Itt e földön elregélje ? A ki megsirat s virágot Ültet majd sírunk fölébe ? — — Űzzön bár e lét viharja; Verje fel zaj bár a csendet; Szálljon bár sírunkra átok : Ugye szeretsz ? ! Én szeretlek ! Benedek Aladár. Egy csodálatos ember. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Folytatás.) — A mai világban pedig már egy fiatal embernek is sok élménye van. — Mindegyiknek? — Kevés kivétellel. Ma egy 15 éves ifjonc azon töri fejét, hogy miféle kis kalandot kövessen el, mivel pajtásai előtt feltűnjék. És az ilyeneket szeretik, ezekről azt mondják, hogy életrevalók. És a nők is leginkább ezeket kedvelik. — Ön is ? — kérdé Fehérkövy. — Engem nem igen ragadtak el az ilyen alakok. Én a férfit komolynak s őszintének képzelem, menten minden tetszelgéstől. Miért kelljen egy nőt hazugsággal vagy képtelenséggel mulattatni, midőn sok más tárgy van, amivel szórakozást lehet szerezni. A nyílt, őszinte férfi finom modorával inkább hat, s legyen is ilyen a nővel szemben. — S én ilyen vagyok ? Anikó elpirult e váratlan kérdésre, nem volt képes zavarát eltitkolni. Mit mondjon, mit feleljen e kérdésre ? Hisz ez úgy volt mondva, mintha nem is férfitól hanem gyermektől jött volna. Fehérkövy sokalta Anikó hallgatását, s most már komoly arccal fordult a leányhoz. — Ah, tudtam, hogy én nem vagyok olyan! Rég tudtam, hogy a világ engem gyűlöl... nekem nincs mit keresni az emberek közt. Anikó megijedt e különös hangtól, meg a lángoló szemektől, az izgatottságtól, mi e szavak után Fehérkövén egészen erőt vett. A „csodálatos“ ember reszketett is, mintha egy váratlan csapás érte volna, s arcának tekintetéből olvasni lehetett, hogy csak magányosan kell lennie, hogy sírjon, mint a gyermek. Anikóban az a gondolat villant meg, hogy Fehérkövy kedve szerint fog felelni. A rendkívül érzékeny lelkeknél balzsamulhat minden csekély dolog, mi szívük szerint dől el. Aztán a fiatal leány sajnálatot is érzett iránta. — Fehérkövy úr éppen olyan, minőnek előbb lefestem a férfiakat. — mondta Anikó elpirulva, s látszott, hogy nincs szokva ahhoz, hogy valakiről — kivált pedig egy férfiúral — szemben dicséretet mondjon. Fehérkövy megrezzent a válaszra, aztán nevetni kezdett, s az édes nevetéstől a lángoló szemeket könyek homályosították el. Majd meg csakhamar komor lett, s oda lépett Anikóhoz. — Ön ugye nem tréfál velem? Igazán mondja, vagy csak amit egy szerencsétlen embert? Anikó tagadólag intett. Erre Fehérkövy megragadta a leány kezét. Önt az isten az én vigaszomra küldte! Igen, én ön által boldog vagyok. Boldoggá tett örökre, magamon kívül vagyok, édes kisasszony ! — kiáltotta, s szenvedélyesen szorongatta a leány kis kezét, s megcsókolta. Anikót annyira meglepte Fehérkövy rögtöni változása, hogy hamarjában arra nem is gondolt, hogy e csodálatos ember túllépte a határt. Keze az ő kezében! Félénken ránta ki Fehérkövy kezéből, s csak bámult a kigyúrt arcú emberen. — Szép kisasszony, ön ugye tudja, hogy életem most már kezeibe van letéve ? Amely percben azokat levette rólam, én nem élek többé. Milyen boldognak érzem magamat ön által! Olyan édes most az élet, s mindezt önnek köszönhetem. Legyen továbbra is ily jó hozzám, mert én kegyeddel vagyok mindig, az én eszem csak kegyeden jár örökké. Oh, ne hagyjon el engem !.. Fehérkövy ez utósó szavaknál oda borult a leány elé, s mint egy imádkozó, oly kegyelettel bámult reá. Anikó meghökkenve nézte az érzelmeitől elragadott embert, s a nehéz helyzetből csak atyja jövetele szabadította meg. — Az ön kezében van életem! — susogta ismét Fehérkövy. VII. Anikó eddig nem félt Fehérkövytől, bármily különösnek találta is természetét, de most fázott, borzadt tőle, hacsak "rá is gondolt. Hisz ez ember őrült! — gondolta magában. S az ő házukat egy őrült látogatja, ki gyűlöli az embereket s ki iszonyodik a világtól. Úgy reszketett egész testében a fiatal leány. Azt hitte, hogy Fehérkövy csak képzelődő, ki még nem áll a ponton, honnan csak egy lépés van az elmeháborodottak világához. Ilyesmi felőle eddigelé eszébe sem juthatott, az a naiv, gyermekes viselet benne nem költött iránta ellenszenvet. Csak mosolygott már távolból is rá, de most, most elfutna előle, ha csak messziről is látná. Többé elő sem jő, ha kastélyukba jön látogatni. Ez az ember még kezet is csókolt neki! „Öntől függ életem!“ — mondta szenvedélylyel. Mi mást jelenthetne ez, mint hogy őrült ? Így még egyszer sem nyilatkozott, ennyire máskor nem volt bátorsága. S most úgy beszélt, mint egy szerelmes ... de nem mint egy igazi bolond. A fiatal leány emlékébe visszaidézte ama percet, midőn a sziklaoldalnál először látta, s ama napokat, mióta házukat látogatja, s midőn az órákra gondolt, miket vele töltött, hideg borzadály futott végig tagjain. Ennyi idő óta ismeretségben lenni egy őrülttel, s annyi magányos órát tölteni vele, életveszélyeztető tett volt. Talán még meg is ölte volna? Mit nem tehet egy őrült, ki a világot gyűlöli, ki tehát a legborzasztóbb rögeszmében szenved. Ellenségnek tekint minden embert, talán még önmagát is. Fehérkövy ezalatt a legboldogabb embernek érezte magát. Arca sugárzott az örömtűl, s szemei élénk tűzben égtek. Órákig azon lelkendezett, hogy őt egy lény szereti, s hogy a világ mily szép, s menyire szerencsétlen ember, ki az embereket, a társaságot kerüli. Ő ezentúl már igazi emberszerető lesz. Nem fogja kerülni a világot, sőt kastélyát emberekkel népesíti be, cselédséget fogad, s világkedvelő életet fog vinni. — Megcsókoltam szép kezét, s még lábait is megcsókoltam volna. Milyen isteni teremtés, mennyire dobog szivem látásánál, s mint szerül el kebleim ha rá gondolok is. Oh, a világ csupa istenségből, tiszta szeretetből áll. Hittem volna-e valaha azt ? Soha, soha! míg őt meg nem láttam. Az első pillanatban visszaadott az életnek, vissza magamnak. S ha majd itt fog lakni, ha majd örökké mellette fogok élni, akkor az az édes érzelem, mely keblemben lakik, gyönyörűséggel ragyogja be e vén kastélyt, mely oly sokáig barlangom volt. Ah, ő szemben fog velem ülni, egyedül fogom szavát hallani, s valahányszor rá tekintek, mindannyiszor az angyalok boldogságát fogom élvezni... Most is előttem áll, én látom, közelemben van, úgy tetszik, mintha meleg kezét most is enyimben tartanám ... oh isten !.. A kastély újnak tetszik, világosság és élet a termekben, a Fehérkövyek ősi tanyája nincs többé kihalva. . . Másnap este Fehérkövy a szép nyári éjben sétálni ment. Mióta a világot megszerette, nem igen vitte Tamást magával. Csak az eb követte sétájában. Nyugodt, csendes est volt, csillagos éggel s balzsamos jéggel, mely Fehérkövyt egészen ittassá tette. Nem nézte, hogy merre megy, csak egyre haladt, s gondolatai, lelke Anikóval voltak elfoglalva. (Vége köv.) Dunblane legendája. (Aide Hamilton „Morals and Mysteries“ című beszélyfüzetéből.) (Folytatás.) Ő lordsága olyan valamit mormogott, hogy nem volna nagy kár, s az oktalan állatokról is mondott valamit, amit neje felkapván, nevetve igy szólt: — Oktalan állat? Oh igen; az ember mindenféle oktalan állat társaságához hozzá szokik, ha nincs egyebe. Azt hiszem az efféle enyelgések igen gyakoriak lehettek kettőjük között, mert a nő szavainak nem lett valami feltűnőbb hatása, kivévén, hogy ő lordságának arca még komorabbá vált. Ami engem illet, én igen roszul éreztem magamat, és lady Dunblane szépségének varázshatása tünedezni kezdett. Ámbár ostobának nem volt mondható, annyit mégis láttam, hogy igen esztelennek kellett lennie. Hogy merészelhetett ő egy olyan vérmérséklettel bíró férfiút ingerelni, mint férje! Épp olyannak tűnt föl előttem, mint a tűzzel játszó gyermek. Ezután nem sokára elfutott tőlünk s nevetett-kacagott kevés megszakítással az egész este. Dunblane lord alig nyitotta fel ajkait. Borozás közben is csak Pilson meg én beszéltünk, ő ott ült a kandalló mellett, de a világért nem szólt volna egy szót sem. Már meg kezdtem bánni, hogy Aberdeenből oly nagy utat tettem idáig — ezért. Egy házassági duetténél a szemlélő szerepét játszani, — már ez is elég kellemetlen volt, s ha egykori barátom annyira gondolataiba mélyed, hogy egyetlen szavára sem érdemesít, akkor annál jobb, minél hamarabb oda hagyom őt. Azt gondolom, hogy őt is bántotta valami ilyen gondolat, mert midőn jó éjt kivánt, így szólt: „Carthews! ne, vedd zokon hallgatagságomat és szórakozottságomat. Én azért kimondhatja-