Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-25 / 245. szám

245-dik ez. Péntek, október 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-de­cemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó­közön­ség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük félebb. Évne­gyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizeté­sek az „Athenaeum kiadó­hivatalába“ küldendők; legcélszerűbben postautalványok által. őszi égnek ... Őszi égnek borulásán Elmélázunk csöndesen. Tán a szép nyár elmúlásán Könyerel szép kedvesem ? Hogy hervadnak a virágok , Tán az bántja lelkedet? És mosolygó hervadásuk Velők által szenveded ? így múlik el minden pompa, A mi csillog, a mi fény ; így dűl romba, egy halomba A mi ábránd és remény, így fogunk majd elhervadni Mink is lassan, csöndesen . Mért élünk ? ha meg kell halni! Ugy­e ez fáj kedvesem ? Azért élünk, hogy szeressünk ! A szerelem lánginál Megtisztulván gyarló lelkünk A magasba, menybe száll. S az elmúlás bús eszméjén Látod a virágokat Mosolygani az ősz fényén ? — Mosolyra kél ajakad. A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Kiotóidtól. (Vége.) Milla tántorgó léptekkel sietett a kert bejárata felé. Ott találta a kertészt két más szolgával, kik csakugyan őt keresték. — Mi baj ? — kérdezte azzal az önuralkodással, melyre csak a nő képes, midőn egy drága titkát akarja megoltalmazni. — Nagy szerencsétlenség történt, — sopánko­dott a vén kertész. — Csak meg ne ijedjen nagyon a nagyságos­asszony, — sietett az egyik szolga mondani. — Beszéljenek szaporán : mi történt ? — türel­metlenkedett az úrnő. — A nagyságos úr, — kezdte most a másik szolga, — ki, a­mint tetszik tudni, farkaslesbe ment, elfelejtkezett, hogy fegyvere már meg volt töltve, és még egy töltést eresztett az egyik csőbe. Mikor azu­tán el akarta azt sütni, a kettős töltés szétrobban­totta a lőfegyvert és — — És ? — sürgette Milla halálos szorongá­sok közt. — És összemarcangolta a nagyságos úr mellét és fejét. — Meghalt ? — kiáltott a fiatal asszony oly vad kétségbeeséssel, hogy a­kik hallották, azt hitték megőrült. — Mikor haza­hozták saroglyán az erdőszélről, ahol az öreg juhász talált rá, még lélekzett. Milla elrohant a ház felé, a kétségbeesés szár­nyakat adott neki. Férjét ott találta az ebédlőszoba pamlagán, szét­tépett arccal, véres mellel, eszméletlenül. A helybeli orvos már ott volt, s vizsgálta az összemarcangolt testet.­­ ! — Él-e még? — lihegte Milla olyan arckifeje­zéssel, mint a­ki halálos ítéletét várja. — Él, — hangzott az orvos válasza. — De azért nem adhatok nagyságnak sok reményt a legköze­lebbi jövőről. Milla rögtön sürgönyözött a fővárosba a leghír­­nevesebb orvosok után. Azok aztán meg is érkeztek nemsokára. A beteget a legveszélyesebb állapotban találták­ , iszonyú sebláz tört ki rajta, s életben maradása több volt, mint kétséges. Milla mellette volt éjjel-nappal s ápolta őt a leg­nagyobb figyelemmel és önfeláldozással; ápolta őt a kétségbeesés erejével. S erre őt most nemcsak a férje iránt mindig érezett becsülés, kegyelet és hálás ragaszkodás indí­tották, hanem egyszersmind az önvád, a megbá­nás is. Igen, a boldogtalan fiatal nő eddigi szenvedé­seihez most a megsemmisítő önvád a mély megbánás is szegődtek. A férj betegágyánál átvirasztott éjeken hallotta annak a láz önkívületében előtöredezett sza­vait, melyek majd őt, majd az őrnagyot, majd pedig­­ az elhúnyt anyát és az annak tett fogadást említet­ték ; hallotta a nehéz, kínos fohászokat, melyek a­­ beteg kebléből fölszakadoztak, midőn szüntelen neje , boldogságának eszközlésével és saját halálának esz­­­­méjével tépelődött; hallotta mindezt, és megértette a lázban elmondott szavak borzasztó összefüggését. A nemes férj meg akart halni, hogy ő szabad, és bol­dog lehessen, s oly nemét választotta az öngyilkos­ságnak, mely legkevésbbé bizonyíthatta a tett szán­dékosságát, s csak véletlen szerencsétlenségnek látsz­hatott. Még ebben is kíméletes és gyöngéd akart len­ni neje iránt. És ő, a­kiért mindez történt, épp akkor feledke­zett meg leginkább kötelességéről, midőn a legjobb, legnemesebb szív­é értté akart elvérzeni! Ez a tudat végképp lesújtotta, megsemmisítette a fiatal nőt. Mintegy vezeklő bűnös, olyan önmegtagadással vonta meg magától a legcsekélyebb kényelmet és nyugalmat, s testi, lelki erejének teljes kimerítésével ápolta, szolgálta beteg férjét. Hiába igyekeztek az orvos és a ház közelebbi barátai­­t az erejét meghaladó fáradalmaktól vissza­tartóztatni, nem lehetett, makacsul utasított vissza minden erre vonatkozó jóakaró figyelmeztetést. Végre néhány hét múlva, sikerült az ügyes or­vosi kezelésnek és tán Milla példátlan hű ápolásának,­­ Tarkovy életét megmenteni, a veszélyen szeren­csésen átesett, s lassan kint javulni kezdett. Mily forró hála — és örömkönyeket sirt a fiatal nő, midőn erről, meggyőződött! hogy köszönte azt meg térdein az istennek ! A ki igy látta ott, férje ágya előtt térdelni átlátszó halvány, éb­er­ alakjával, átszellemült arcán egy vértanú leirhatlan szelid, bá­natos mosolyával, — szivét megragadva érezte a szánalom és csodálat által. Több hét elteltével Tarko­zy egésségi állapota annyira javult, hogy elhagyhatta ágyát. Milla, arcán angyali mosolylyal, karját nyújtotta neki, hogy kissé a­­égre, az erkélyre vezesse. De ekkor ereje, melyet eddig egyedül a lélek hatalma, az akarat tartott fen, egyszerre és hirte­len elhagyta. Összerogyott. Lefektették és ágyát nem hagyta el többé; rohamos szívgörcs vett rajta erőt. Három nap múlva csöndesen, szeliden, panasz­­talanul, mint ahogy élt, —elhúnyt férje karjai közt. Tiszta lelke nem bírta elviselni az önvád és a megbánás súlyát, s elköltözött egy jobb hazába,­­ bocsánatot és nyugalmat keresni. III. Körülbelül egy év múlva a történtek után, egy komor esős őszi estén Pócsváry bárónő egyedül ült termében kerekes kis székén, és az előtte álló aszta­lon patienceokat rakosgatott. Nagyon rész kedve volt; a köszvény is bántotta, meg az unalom is. Félretette a kártyákat s kedvtelenül jártatta körül összehúzott szemeit a tágas, nagy teremben. Tekintete a lezárt zongorán akadt meg, s visszaem­lékezett a közel­múltra. — Mily kár, — mormogta magában, hogy az a kis szerelmi kaland, olyan unalmasan végződött. A szép kis menyecske föld alatt pihen, unokaöcsém pedig, a­kinek megírtam e halálesetet, valahol a jeges ten­ger közelében nézi a csillagokat, s keresi azok kö­zött elhúnyt kedvesének szellemét! S nekem most itt egyedül kell a köszvénynyel, meg az unalommal vesződnöm ! Még az az együ­gyű Tarkövy sem jön többé felém! Ez eleinte majd agyondúsolta magát felesége után, később pedig neki fogott egyszerre a munkás, tevékeny életnek, s holmi „közhasznú hazai vállalatok előmozdításának,'­ mint az efféle emberek azt nevezik, s ebben keres vigaszt. Még megérem, hogy hires emberré lesz! Tovább mélázott. — Milyen furcsák is ezek az „eszményies“ gon­dolkodású emberek ! mindig csak a morál tökélyéről, holmi önmegtagadásról, önfeláldozásról álmodoznak! Mit nyernek ezekkel ? Egy kis nemes öntudatot ? Ér­­demes-e ezért az élet örömeiről lemondani , melyek után később legalább megmaradnak az édes emlékek és — jaj! — sziszegett eltorzult arccal a heves fájda­lom miatt, mely e percben egész testén átnyilalott, — ez a köszvény, meg az unalom, mennyire gyö­törnek ! Hogy elhagytak mind, mind azok a hálátlan emberek ! Ah! soha sem fogom többé kedvenc szoná­táimat oly szépen előadva hallani, mint ahogy ők ketten azt együtt játszották ! Pásztói. A máltai ikrek. Toussaint A. beszélye. (Folytatás.) Vehetjük-e el ifjútól rész néven, hogy ő, miután a szép testvér­párt szemügyre vette s egyszer-kétszer velük szóba állott, arra a meggyőződésre jutott, hogy szerelmes lett, nem Magallonba, sem Peppába, ha­nem mind a kettőbe, s anélkül, hogy tudta volna, melyiket választaná a kettő közül és melyiket utasí­taná vissza, ha szabad választására biznák! Valóban, őt ezért éppen nem lehet hibáztatni. Ha e leánykák teljes kellemükben előtte lebeg­tek, ha e két sötétkék szempár egyszerre lövelte is a sugarait s rögtön szemérmesen újra elfordultak azok tőle; és ha mind a két arcocskát egyszerre borijá­k a rózsás pir; ha édes, csengő hangjukat halló, el­­m­állhatlan varázs vonza őt e kis tündérek felé. Ily körülmények közt a szegény regényes ifjút csak sajnálni, vagy talán kissé megmosolyogni lehetett,­­ mint ott vergődött a hajóban. Kárhoztatnunk azon­­ban a grófot igazságtalanság lett volna. Hanem a két kis leányban is, kik eddig mitsem tűnődtek, észlelődtek s minden emlék és remény nél­kül éldelték­ egyik napot a másik után, oly érzelmek kezdtek most keletkezni, melyeket egymással nem közlöttek, nem azért, mintha talán azokat egymástól palástolgatni akarták volna, hanem mert ők maguk sem tudtak a keletkezett érzésnek kifejezést adni, mert nem voltak hozzászokva önmagukba szállani, szivüket vizsgálgatni s érzelmükről maguknak szá­mot adni. Lehet, hogy valamely figyelő nő, gyerme­teg vallomásaik nyomán olyasmit betűzhetett volna

Next