Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-25 / 245. szám
245-dik ez. Péntek, október 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük félebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők; legcélszerűbben postautalványok által. őszi égnek ... Őszi égnek borulásán Elmélázunk csöndesen. Tán a szép nyár elmúlásán Könyerel szép kedvesem ? Hogy hervadnak a virágok , Tán az bántja lelkedet? És mosolygó hervadásuk Velők által szenveded ? így múlik el minden pompa, A mi csillog, a mi fény ; így dűl romba, egy halomba A mi ábránd és remény, így fogunk majd elhervadni Mink is lassan, csöndesen . Mért élünk ? ha meg kell halni! Ugye ez fáj kedvesem ? Azért élünk, hogy szeressünk ! A szerelem lánginál Megtisztulván gyarló lelkünk A magasba, menybe száll. S az elmúlás bús eszméjén Látod a virágokat Mosolygani az ősz fényén ? — Mosolyra kél ajakad. A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Kiotóidtól. (Vége.) Milla tántorgó léptekkel sietett a kert bejárata felé. Ott találta a kertészt két más szolgával, kik csakugyan őt keresték. — Mi baj ? — kérdezte azzal az önuralkodással, melyre csak a nő képes, midőn egy drága titkát akarja megoltalmazni. — Nagy szerencsétlenség történt, — sopánkodott a vén kertész. — Csak meg ne ijedjen nagyon a nagyságosasszony, — sietett az egyik szolga mondani. — Beszéljenek szaporán : mi történt ? — türelmetlenkedett az úrnő. — A nagyságos úr, — kezdte most a másik szolga, — ki, amint tetszik tudni, farkaslesbe ment, elfelejtkezett, hogy fegyvere már meg volt töltve, és még egy töltést eresztett az egyik csőbe. Mikor azután el akarta azt sütni, a kettős töltés szétrobbantotta a lőfegyvert és — — És ? — sürgette Milla halálos szorongások közt. — És összemarcangolta a nagyságos úr mellét és fejét. — Meghalt ? — kiáltott a fiatal asszony oly vad kétségbeeséssel, hogy akik hallották, azt hitték megőrült. — Mikor hazahozták saroglyán az erdőszélről, ahol az öreg juhász talált rá, még lélekzett. Milla elrohant a ház felé, a kétségbeesés szárnyakat adott neki. Férjét ott találta az ebédlőszoba pamlagán, széttépett arccal, véres mellel, eszméletlenül. A helybeli orvos már ott volt, s vizsgálta az összemarcangolt testet. ! — Él-e még? — lihegte Milla olyan arckifejezéssel, mint aki halálos ítéletét várja. — Él, — hangzott az orvos válasza. — De azért nem adhatok nagyságnak sok reményt a legközelebbi jövőről. Milla rögtön sürgönyözött a fővárosba a leghírnevesebb orvosok után. Azok aztán meg is érkeztek nemsokára. A beteget a legveszélyesebb állapotban találták , iszonyú sebláz tört ki rajta, s életben maradása több volt, mint kétséges. Milla mellette volt éjjel-nappal s ápolta őt a legnagyobb figyelemmel és önfeláldozással; ápolta őt a kétségbeesés erejével. S erre őt most nemcsak a férje iránt mindig érezett becsülés, kegyelet és hálás ragaszkodás indították, hanem egyszersmind az önvád, a megbánás is. Igen, a boldogtalan fiatal nő eddigi szenvedéseihez most a megsemmisítő önvád a mély megbánás is szegődtek. A férj betegágyánál átvirasztott éjeken hallotta annak a láz önkívületében előtöredezett szavait, melyek majd őt, majd az őrnagyot, majd pedig az elhúnyt anyát és az annak tett fogadást említették ; hallotta a nehéz, kínos fohászokat, melyek a beteg kebléből fölszakadoztak, midőn szüntelen neje , boldogságának eszközlésével és saját halálának eszméjével tépelődött; hallotta mindezt, és megértette a lázban elmondott szavak borzasztó összefüggését. A nemes férj meg akart halni, hogy ő szabad, és boldog lehessen, s oly nemét választotta az öngyilkosságnak, mely legkevésbbé bizonyíthatta a tett szándékosságát, s csak véletlen szerencsétlenségnek látszhatott. Még ebben is kíméletes és gyöngéd akart lenni neje iránt. És ő, akiért mindez történt, épp akkor feledkezett meg leginkább kötelességéről, midőn a legjobb, legnemesebb szívé értté akart elvérzeni! Ez a tudat végképp lesújtotta, megsemmisítette a fiatal nőt. Mintegy vezeklő bűnös, olyan önmegtagadással vonta meg magától a legcsekélyebb kényelmet és nyugalmat, s testi, lelki erejének teljes kimerítésével ápolta, szolgálta beteg férjét. Hiába igyekeztek az orvos és a ház közelebbi barátait az erejét meghaladó fáradalmaktól visszatartóztatni, nem lehetett, makacsul utasított vissza minden erre vonatkozó jóakaró figyelmeztetést. Végre néhány hét múlva, sikerült az ügyes orvosi kezelésnek és tán Milla példátlan hű ápolásának, Tarkovy életét megmenteni, a veszélyen szerencsésen átesett, s lassan kint javulni kezdett. Mily forró hála — és örömkönyeket sirt a fiatal nő, midőn erről, meggyőződött! hogy köszönte azt meg térdein az istennek ! A ki igy látta ott, férje ágya előtt térdelni átlátszó halvány, éber alakjával, átszellemült arcán egy vértanú leirhatlan szelid, bánatos mosolyával, — szivét megragadva érezte a szánalom és csodálat által. Több hét elteltével Tarkozy egésségi állapota annyira javult, hogy elhagyhatta ágyát. Milla, arcán angyali mosolylyal, karját nyújtotta neki, hogy kissé aégre, az erkélyre vezesse. De ekkor ereje, melyet eddig egyedül a lélek hatalma, az akarat tartott fen, egyszerre és hirtelen elhagyta. Összerogyott. Lefektették és ágyát nem hagyta el többé; rohamos szívgörcs vett rajta erőt. Három nap múlva csöndesen, szeliden, panasztalanul, mint ahogy élt, —elhúnyt férje karjai közt. Tiszta lelke nem bírta elviselni az önvád és a megbánás súlyát, s elköltözött egy jobb hazába, bocsánatot és nyugalmat keresni. III. Körülbelül egy év múlva a történtek után, egy komor esős őszi estén Pócsváry bárónő egyedül ült termében kerekes kis székén, és az előtte álló asztalon patienceokat rakosgatott. Nagyon rész kedve volt; a köszvény is bántotta, meg az unalom is. Félretette a kártyákat s kedvtelenül jártatta körül összehúzott szemeit a tágas, nagy teremben. Tekintete a lezárt zongorán akadt meg, s visszaemlékezett a közelmúltra. — Mily kár, — mormogta magában, hogy az a kis szerelmi kaland, olyan unalmasan végződött. A szép kis menyecske föld alatt pihen, unokaöcsém pedig, akinek megírtam e halálesetet, valahol a jeges tenger közelében nézi a csillagokat, s keresi azok között elhúnyt kedvesének szellemét! S nekem most itt egyedül kell a köszvénynyel, meg az unalommal vesződnöm ! Még az az együgyű Tarkövy sem jön többé felém! Ez eleinte majd agyondúsolta magát felesége után, később pedig neki fogott egyszerre a munkás, tevékeny életnek, s holmi „közhasznú hazai vállalatok előmozdításának,' mint az efféle emberek azt nevezik, s ebben keres vigaszt. Még megérem, hogy hires emberré lesz! Tovább mélázott. — Milyen furcsák is ezek az „eszményies“ gondolkodású emberek ! mindig csak a morál tökélyéről, holmi önmegtagadásról, önfeláldozásról álmodoznak! Mit nyernek ezekkel ? Egy kis nemes öntudatot ? Érdemes-e ezért az élet örömeiről lemondani , melyek után később legalább megmaradnak az édes emlékek és — jaj! — sziszegett eltorzult arccal a heves fájdalom miatt, mely e percben egész testén átnyilalott, — ez a köszvény, meg az unalom, mennyire gyötörnek ! Hogy elhagytak mind, mind azok a hálátlan emberek ! Ah! soha sem fogom többé kedvenc szonátáimat oly szépen előadva hallani, mint ahogy ők ketten azt együtt játszották ! Pásztói. A máltai ikrek. Toussaint A. beszélye. (Folytatás.) Vehetjük-e el ifjútól rész néven, hogy ő, miután a szép testvérpárt szemügyre vette s egyszer-kétszer velük szóba állott, arra a meggyőződésre jutott, hogy szerelmes lett, nem Magallonba, sem Peppába, hanem mind a kettőbe, s anélkül, hogy tudta volna, melyiket választaná a kettő közül és melyiket utasítaná vissza, ha szabad választására biznák! Valóban, őt ezért éppen nem lehet hibáztatni. Ha e leánykák teljes kellemükben előtte lebegtek, ha e két sötétkék szempár egyszerre lövelte is a sugarait s rögtön szemérmesen újra elfordultak azok tőle; és ha mind a két arcocskát egyszerre boriják a rózsás pir; ha édes, csengő hangjukat halló, elmállhatlan varázs vonza őt e kis tündérek felé. Ily körülmények közt a szegény regényes ifjút csak sajnálni, vagy talán kissé megmosolyogni lehetett, mint ott vergődött a hajóban. Kárhoztatnunk azonban a grófot igazságtalanság lett volna. Hanem a két kis leányban is, kik eddig mitsem tűnődtek, észlelődtek s minden emlék és remény nélkül éldelték egyik napot a másik után, oly érzelmek kezdtek most keletkezni, melyeket egymással nem közlöttek, nem azért, mintha talán azokat egymástól palástolgatni akarták volna, hanem mert ők maguk sem tudtak a keletkezett érzésnek kifejezést adni, mert nem voltak hozzászokva önmagukba szállani, szivüket vizsgálgatni s érzelmükről maguknak számot adni. Lehet, hogy valamely figyelő nő, gyermeteg vallomásaik nyomán olyasmit betűzhetett volna