Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-21 / 267. szám
volna magán, de oh! Marie nevetése nem szűnt meg. Jó barátomnak végzetteljes, sajátságos tökéletlensége a szélsőségekre ragadta Marie jókedvét. Volt rá eset, hogy a bárónál való társalgás alkalmával három este nyugodtan folyt le. Moranges ekkor a paradicsomban képzelte magát. Megölelt engem hazajöttekor s gyermekies örömmel mondá : — Vége a bajnak Fülöp, ő nem nevet már, nem fog többé nevetni: én boldog vagyok! Én pedig, ki akkor már majdnem oly öreg voltam, mint ma vagyok, osztottam reményeit s mint gyermekemnek mondám barátomnak: — Jól van, József, ha eszélyesek leszünk, úgy az öreg doktor az öreg baráttól meg fogja kérni számodra a fiatal nevető kezét s nemsokára Fülöp egyedül fog onnan esténkint hazatérni. Erre megint megölelt engem József, úgyhogy majd megfojtott s majd elégülten tértünk ágyunkba. Midőn másnap este Moranges Pombeuil úr társalgótermébe lépett, Marie őt harsány nevetéssel fogadta, mit amaz este még többször ismételt; József némán szenvedett, én gondolkoztam. Midőn aztán ismét magunkban voltunk, szegény barátom vigasztalanul sirt karjaimban s ha aztán mondtam neki: — Csak bátorság barátom, bátorság, a megszokás, sok bajnak e hatalmas balzsama, nemsokára helyrehozand mindent. Nem hitt nekem többé. Abban az arányban, a mint növekedett József szerelme, a kedves leány nevetése ezer töszúráskint érintette szivét s kegyetlenül kínozta őt. Minden este látta most Mariét s minden nap fájdalmas aggodalomban telt el rá nézve: várjon örüljön-e az együttlét perceinek, vagy féljen azoktól. Marie pedig őt oly tiszta nemes szívből szerette, mint csak saját énjét. Egy bizalmas beszélgetés alkalmával, midőn a báró leánya szivéből ki akarta olvasni érzelmeit. Csak ennyit felelt ez neki: — Oh, ha ő egy ilyen kis kotnyeles balgácskát akar, mint én vagyok, akkor önnek, édes papa, boldog leánya lesz. így állottak a dolgok, midőn a bárónál egyszer nagyjelentőségű esemény adta elő magát. Este volt s négyen a szalon kandallója előtt ültünk. Marie, ki most már öt nap óta nem nevetett barátján s őt ez este nyájas mosolylyal fogadta, theát készített. A báró igy szólott hozzánk : — Mielőtt játszmámat az orvossal megkezdeném s te Marie Józseffel a párdalt elénekelnéd, melyre fölkértelek: nekem még Moranges úrral némi fontos ügyem van elintézendő. Maradjon ön Faurel, maradjon, nagyon jó, ha jelen lesz ön az értekezésen s te is maradj kicsikém. A fiatal ügyvéd helyet foglalt a báróval szemközt. — Kedves Moranges úr, — kezdő Marie atyja — egy igen fontos pörben védelmezésemet akarom önre bizni: ez a Mauvilly kastély és birtok érdekében történik, melynek örökségképp rám kellene szállnia, de a melyet el akar tőlem perelni unokaöcsém Fourneuil őrgróf. E birtok 100,000 tallér értékű , de nem annyira a becsár érdekel engem, mint inkább valami más, engem sok kedves emlék köt Mauvillyhez, minthogy én ott szép napokat éltem, minthogy én ott nősültem meg, Marie ott született s minthogy azt neki szeretném hagyni s éltemet ott óhajtanám bevégezni. . . Röviden, ön ért engem: én leírni akarom Mauvillyt. Ma reggel egy csomó iratot küldtem önhöz, melyekben önnek föl kellett találnia jogszerű igényeimet. Ön ezeket már valószínűleg átvizsgálta. Most hát kedves Moranges, vegye fel ön e pert, vigye keresztül derekasan, Foerneuilt szorítsa kissé szűkebb igénykorlátok közé, nyerje meg ön nekünk Mauvillyt — s akkor Marie az öné. — Pombeuil báró úr, — felelt József, kedves, zengzetes hangjával — gyakran védelmeztem már gonosztevőket, kiket valódi bűnösöknek találtam, kiknek vétkéről meg voltam győződve; az elesett embernek, ki ellen a társadalom vádlólag lép föl, védelemre van szüksége; bármily mélyen sülyedt is, ha becsületét vérrel, szenyfolttal mocskolta is be — védelmezni kell őt. Az igazságos isten a jogos méltányosságot megkívánja. Sokszor védelmeztem én már nagy bűnösöket, kikre borzalommal tekintettek, de polgári perlekedésekre nézve, tudniillik olyanokra, mint amilyenről most báró úr beszél, ünnepélyesen megesküdtem, miszerint csak oly mértékben veszem át s folytatom az ügyet, a mint lelkiismeretem jogszerűen diktálja. Báró úr, én ma az ellenféltől ama bizalmas kívánalmat vettem, hogy a Mauvilly birtok természetes, jogos igényét lelkiismeretesen egyik vagy másik félre ruházzam — s ime uram egybevetve a jogos keresetek alapját, én az ön javára nem adhatok igazságot, bármily becses és drág Porton, — ja porton is elszalad, de nem szalad messzire, pár lépés után megáll és kétkedve újra visszanéz. Aztán odainti maga mellé a másik kis pincért, magyaráz neki valamit, miközben többször mutogat különös ízlésű társamra, a kis portontól rendelt. Egy ideig tanácskoznak ott, azután jónak látják az egészet felejteni. — Egy üveg portért rendeltem. A kis pincér újra végignézi társamat — „ah jetzt versteh’ ich schon !“ — szól s ismét elszalad, de bizonyos távolságban ismét megáll, magához inti társát s erősen magyarázza neki, hogy az a különös jószág üvegben van ; mind hasztalan nem tudják kisütni, mi lehet az ? Segítségül hívják az éthordó pincért, ennek is elmagyarázzák a nevezetes eseményt s közbe-közbe lopva társamra mutogatnak, kit bizonyára őrültnek képzelnek. Hogy sokáig ne várakoztassák, hoznak neki ecetes ugorkát és lenmagolajat. — Az ördögbe ! mit akarnak ezzel? Puddig mellé csak nem eszem ugorkát ! Portért kértem. Az éthordó pincér alázatosan hajtogatja magát, udvariasan mosolyog, s még egyszer megkérdezi társamat, hogy tulajdonképpen mit méltóztatott parancsolni. — Portért! — Ah, partier, partier! — kiabál a pincér, mintha oly jól felfogta volna a társam által mondott szó értelmét, s illő dühvel fordul a kis pincérek felé (kik bizonyos távolságból épp oly kíváncsisággal bámulják társamat, mint egy khinai embert,) rájuk rival erősen, hogy ez már mégis borzasztóság, nem hozni a félóra előtt rendelt partiért! A két kis pincér megijed, elrohan eszeveszetten. Sokáig nem mutatják magukat. Végre diadalmasan felhozzák társam elé a portást. No, erre semmi szükségünk nincs, el is küldjük hamarosan, hogy ne vegye el a kilátást, aztán hozattunk közönséges sört, mert ha még néhányszor a portért emlegetjük , borbélyt is küldenek nyakunkra. Attól lehet tartani, hogy az egész épület összeomlik; a termek föladásig zsúfolva, a falak mintha ma legyen is a nekem ajánlott jutalom; az ön megbízását tehát ily körülmények közt el nem fogadhatom. Én már vártam a pillanatot, melyben a bárót e visszautasitás tűzbe és haragba fogja hozni. Azonban visszatartotta magát, s csöndes, megindult hangon csak ennyit mondott, mialatt a földre toppantott, mint ahogy benső felindúlásában tenni szokta : — Ön tehát megveti az egyetlen eszközt, mely önt leányom leírására vezetheti ? József pedig, az én derék Józsefem, kiben a gyöngéd tapintat, a szívnek eme szelleme a legmagasabb fokot érte el, szelíden mondá: — Mielőtt szerelmemet kihallgatnám, uram, tiszta lelkiismeretem e kérdésre talán igent felelne. Ünnepélyes csend állott erre be; én Mariere tekintettem, szerfelett halvány volt. József óvakodott ránézni. Majd a báró vette fel ismét a szót, nyugodt, méltóságos hangon: — Már ha valaki báró is, ügyvéd úr, mégis valódi érdeme szerint tudja becsülni az oly visszautasítást, mint az öné: higgye el ön nekem; ami engem illet, az ön kimondott véleménye egyenlő értékű előttem a legmagasabb törvényszék ítéletével. Igényeim rész alapokon nyugosznak, ön úgy ítéli s ezzel az ügy el van intézve. Meg fogom vásárolni Mauvillyt Foerneuil úrtól s nem folytatok pert. Most már beismerem, hogy a bölcs tanács nagy jutalomra érdemes s hogy én önnek e tekintetben adósa ne maradjak, édes Moranges József úr, ezennel megkínálom önt leányom kezével. Az öröm könyeitől csillogó szemekkel ugrott József Pombeuil úrhoz s mialatt erősen megszorította annak kezét, csak elfojtott hangon rebegé — Boldoggá fogom őt tenni. Marie a mily halvány volt azelőtt, egészen elpirult most. Az öreg orvos pedig, ki most önnel beszél, az ég áldását kívánta e tiszta szerelmi frigyre. — Minthogy most már mindnyájan ki vagyunk elégítve - mondá a báró — költsük el theánkat családias körben. Ha azonban József barátunk óhajtja először jegyesét megölelni, erre engedelmet adunk. (Folyt. köv.) B a c li a n a 1 i a. Mint minden nagy városnak, Bécsnek is elég koldusa és proletárja van. A civilizáció nem biz anynyi hatalommal, hogy csupán jót és szépet termeljen, az felburjánoztatja a penészvirágokat is.Nem az utcák, a külvárosok sikátoros zugai mutatják be neked a fénynyel ellentétes nyomort, de feltalálhatod azt a díszöltözetben, cifra mázzal, pezsgős poharak mellett, pompásan felékített tánctermek padlatán is. Elmegyünk oda, hol a könnyelmű világ mulat; keressük a bűn légkörét, a demi-monde világpiacát, a fővárosi morál panorámaképeit, hol változatos egymásutánban lebegnek el a szem előtt sajátságosnál sajátságosabb alakok. Tanulmánynak minden jó a világon. Midőn ily helyeket látogatok meg s ezekről beszélek, korántsem célom tetsző színekkel rajzolni azt, mit mindenki piszoknak ismer. Az egész nem egyéb, mint egy kis töredékrajz abból a nagy társadalomból, melynek oly számos erénye s oly számtalan bűne van. Belépünk. Ah, mily vidám, szemkápráztató világ! A tükrök csillognak, ezer és ezer gázfény hinti szét vakító sugarait, a padozat hajladoz a vasárnapi tömeg tombolásától, mindenfelé jókedv, virágkoszorúk. Az ember szinte hajlandó lenne lelki szemeit behunyni, hogy testi szemeit jobban csiklandozhassa e tündöklő színpompa, ez ékes costume-ok, e rohanó tündércsoport, lihegő ajkaival, szétnyitott mellével. Mennyi élet, mily büszke alakok ! Föl-alá hullámzanak, körbe rejtenek, mint a lovagkor regés jelenségei, halvány vonásaikon két, mosoly reszket , félig festékből, félig fájdalomból. Ki látja, ki tudja ? Itt a zaj, zsibongás, feledés van; a kontempláció terhes osztályait a táncterem ajtajánál ledobtuk magunkról, úszunk az árral, mely fénylik, kápráztat, nem látjuk többé az örvényeket és a sebeket. Dehogy látjuk. Félrehuzódunk egy asztal mellé s kitűnő étvágygyal fogunk az estelizéshez. Nem állhatom meg, hogy ez estelizés egy részét le ne írjam. Társam portért rendel. A kis borhordó pincér odaáll elébe, bamba arccal ránéz, nézi egy ideig, aztán habozva, zavart szemcsiptetéssel válaszol : remegnének. Mondanom sem kell talán, hogy a Colosseumban vagyunk. A büszke, délceg alakok föl-alá hullámzanak. Gazdag tőzsérek, könnyelmű uracsok, okoskodó tudósok felváltják egymást a széptevésben. A mesterember „ballmässig“ jelenik meg, a diurnista előtáncosi rangot nyer ; itt vannak a nyárspolgárok erkölcstanaikkal, a civilizált zsebmetszők és charlatánok egész serege , kit nappal kopottnak, ügyefogyottnak ismer a világ, most fénymázos cipőben lebeg tova egy virágokkal felkoszorúzott leány karjain. A szomszédasztalnál két fiatal férj unatkozik. Kártyát hozatnak, bár itt nem divat játszani. Játszanak. Megunják. Pénze mindegyiknek elég van, nem pénzbe, más valamibe kellene játszani. — Játszunk szivarpipádra! — Mit teszesz fel ellene ? — Feleségemet. — Feleségedet? Kiszívott szivarpipám ellen ? Soha! Később azonban a bordeaux-i meg a Lafytte hatása alatt megegyeznek. Az egyik elveszti a szivarpipát, a másik egy olyan feleséget nyer, ki e pillanatban tán zokogva borús ágya vánkosára s aranyhajával törölgeti könyeit. Szorgalmas, kereskedősegédek egész héten át dolgozva, örömmel verik itt el keresményüket.Éktelen lármát csapnak különböző minőségű kisasszonyok társaságában. A zene szól, a pezsgős üvegek csattognak. A vendégkoszorú különböző tableau-kat alakít görög stylben, japáni szabásban, arab merészséggel s a piaci legyek szemérmével. Épp most suhan el mellettem, egy ifjú pár, akár csak Rómeó és Julia, oly meghitten és szerelmesen mosolyognak egymásra. Félóra múlva Julia eltűnik s Rómeó kétségbeesetten rohan végig a termeken — tárcáját keresve. Éjfél után a tombolás, a zaj növekedni kezd. Őrült táncok, salto martalék az asztalok tetején. Valami vad pathósz nyer kifejezést e sajátságos és zűrös lármában, életkedv hiéna-hangokkal. Két nő közeleg felém. Halkan összesúgnak: — Én még reggel óta nem ettem semmit. 1164