Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-19 / 265. szám
p 265-dik szikedd, november 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megyeien az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhan.ibon petitsor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A Horváthiak (Történeti elbeszélés.) írta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) — Úgy gondolom, —jegyzé meg Horváthi erélyesen, — hogy miután oroszlánokkal vivtunk, főmesterségünknek asszonyok lemészárlását nem tekinthetjük. — Úgy van, — szólaltak föl többen. — A perjel szótlanul hallgatta e véleménynyilatkozatot, nem adván jelét sem helyeslésének sem rászólásának. A zágrábi püspök Horváthi Pál még nem nyilatkozott s bárha leleményes eszével egyhamar felszokta magát találni, érzé, hogy ezúttal nehéz föladat vár rá, mert egyfelől nem akart öcscse akaratjával ellenkezésbe jönni, másfelől meg a perjel oly tekintély volt, kinek tanácsára hallgatni s kinek engedelmeskedni ildomosnak vélte, még akkor is, ha mint most, hallgatólag nyilatkozott. A zágrábi püspök jól ismerte a perjelt s tudta, hogy midőn zord homloka redői megfeszülnek, nem tetszése s nem helyeslésének jele ez. — Urak, atyámfiai, — mondá percnyi gondolkozás után, — megfontolva azt, mikint öcsémnek igaza volt, hogy markos tenyerűnek igen roszul illenék asszonyi véres fejekkel labdázni, de tekintetbe vévén másfelől azt is, mikint e fejek, vállaikon meghagyva, vészhozók lehetnének, és fontolóra vévén mindenelőtt azt, hogy a nápolyi királyné segélyére nagy szükségünk van, a had folytatására, s ő, mint gondolom, a segélyezést kívánsága teljesítéséhez kötötte, indítványozom tehát, miképp szállítsuk el a foglyokat e várból, hol különben sem tarthatnék soká, és bízzuk a vránai perjel Palisnai gondjaira őket, bízzuk meg, hogy szállítsa Apuliába! A többség majdnem átalánosan e nézetben osztozott. — Igen, igen, —jegyzék meg sürgősen, — úgy legyen, változhatlanúl! " — Urak, — mondá a perjel változatlan hideg arccal, én sem Máriát sem Erzsébetet nem kértem, de azt jegyezzék meg, mikint ha kezeimben adják, s elfogadom, Apuliába viszem, s ha nem szállíthatnám oda, akkor is megtartom és kezeimből ki nem adom, ezt jegyezzék meg! E szavakban valami oly erőteljes határozottság hogy azt ne mondjuk sivár elszántság nyilatkozott, mikint a királynék sorsát illetőleg önámitásba senki sem ringathatta magát. Horváthi János kérdő tekintetet függesztett bátyjára, de a határozat már ki volt mondva s megváltoztatni nem lehetett. XII. Erzsébet és Mária a novigrádi várba vitettek, honnan a vránai perjel Palisnai János őket Apuliába volt szállítandó. Mily szép, kies utazás volna annak, ki kilépve a gomnechi vár magas falai közül, csak szórakozás tekintetéből tenne kirándúlást, s mily szép és festői maga a vránai vár, melynek ős falai meredek szirten emelkednek, s melyek előtt a végtelen, sima tenger fekszik. A csüggedt kebel tán visszanyerné reményeit s a szív tán megifjúlna, ha a szem,bár egyszer pillanthatna végig a bájos tengersíkon, a partokon bujálkodó növényzet harmatos fris zöldjén, vagy a jégben repkedő fecskére, mely fennen hirdeti, hogy zord télre ismét tavasz derül s ha a nap hideg alkonyban borul is le, föltámad ismét s újra majd, melegen éltető sugarakkal. De a királynék e bájos képeken nem legeltethették szemeiket, mert midőn a vránai várba érkezettek, a perjel parancsára azonnal szigorú börtön falai fogadták s a kemény zár csattanása kétségtelenül hirdeté, hogy a perjel foglyai. Más ur, más intézkedések. A sűrű rostélyzatú keskeny ablakon nem hat be napsugár, a falak kopárok, az étkeket tán szerzetesi rideg kéz mérte ki fukar adagokban, s az összes bútorzatot egy hosszú tölgyfalóca, két ágy s egy asztal képezi. Ah, valóban, ha Mária most a perjelt teszi felelőssé minden nélkülözésért, szivetán több tápot talál a gyűlöletre, mint a gomnechi várban Horváthi irányában. — Mi ez! — kérdé Erzsébettől jelentékenyen, a tölgyfa-lócákra s a tömött rostélyokra mutatva. — Börtön, leányom, rideg, sötét börtön. Mária ekkor a rab ösztönétől vezetve az ablakhoz lépett, s kitekintvén, látta mikint az udvaron belöl magas kerités van, s ablaka alatt mély árok, mintha a sír mélye s a kripta fala együttesen zárnák fel a világtól. Midás királyról mondják, hogy a mihez hozzányúlt, aranynyá változott, a perjelről el lehetett mondani, hogy a mi intézkedése nyomait viselé, reményt , kizáró és csüggesztő volt. Valóban leverő s kétségbeejtő már magában e szoba is. A rabnak, ki ama lócán ült, sorsának örökös l éber öntudatával kelle bírnia s a szem nem tévedhetett oly tárgyra, melyet kapcsolatba hozva más képekkel, a képzelődés varázsregényével a börtönhűl menekülhetne. Ha a bútorzaton végig pillant, ha a kopár falakra néz, tehetetlenül viaskodik a zord vaslóval s a fantázia s a remény elsorvad. Két napja már mióta a királynék a perjel foglyai, s e hosszú, csüggesztő két nap alatt a pörköldben kívül még senkit sem láttak. Délutáni órákban volt, midőn Mária a lócán elt merengve, megkísérté még egyszer, ha nem tudna-e képzelődésének lendületet adni, ha nem bírna e a vailó képeitől megválva, magát káprázatos csalódásokba ringatni. A mi után most tűnődő vágygyal epedt, oly szerény, oly kevés volt az. Beérte volna szeme egy zöld gallyal, mely a rostélyon át börtönébe tekinthetne, mit mondok, beérte volna ha egy szó, egy hang rezeg, ha bármi neszt hallhatna, mely e zord hallgatást félbeszakaszsza s életjelként csengjen föl a kietlen, a néma csöndben ! Miután soká és hasztalan kérte az áltatást, végre mintha meghallgatta volna a bájos istennő, ki szükség esetén ott terem, hogy a való rideg képeit enyhítse, s habár tarthatlan, de édes reményekkel kecsegtesse a lelket. Valóban, úgy tetszett, mintha ama nesz, mely után oly sováran eped, most létjelét adná, távol, alig megbirálható hangzással, mintha mind kivetőbb és határozottabb volna s mintha a folyosón emberi léptek nesze hangzanék. Emberi léptek nesze, mely a fület nem sértette, mig értelmetlen gyönge moraj kint vegyült a légbe, de mely most oly szabatos, oly kimért s oly egyhangú. Résztvétlen sétáló vagy szigorú őr, de jó barát nem lehet a ki most a folyosón a börtön felé lépdel a szív ösztöne súgja. Rövid idő múltán kulcsok zörögtek, s a porkoláb föltárván félig az ajtót, egy ember lépett a börtönbe, szigorú, ráncba szedett homlokkal, szótlanul, némán. A belépő a perjel volt. Lassú léptekkel haladt el a királynők előtt, s nem tekintve körül, egyenesen az ablakhoz lépett, s itt belékapaszkodván mindkét kezével a rostélyzat vaspántjaiba, meggyőződést szerzendő a felől, ha elég erősek-e s biztosak, sarkon fordult, s lassan, amint jött, ismét az ajtó felé haladt. — Uram! — rebegő Mária. — Nos? — szakasztá félbe a perjel éles orrhangon, féllábbal már a küszöbön. Mária szorulni érzé szivét, s mintha lelkéig hatott volna e kietlen, metsző hang a beszédre képtelen remegő kezével az asztalra támaszkodott. A perjel kilépett s a börtön nehéz vasajtaja becsattant. Porkoláb, mondá a folyosón, — fusson le kend s mondja meg valakinek, hogy bárka s egy evező a tengerpartján készen várjon. A porkoláb csörgő kulcs halmazával kezeiben, sietve szaladt le a lépcsőkön, a rendeletet teljesítendő. A perjel áthaladván a várudvaron, a dobogón kevés idő múlva a tengerparthoz ért. — Nos Róbert, készen vagy-e ? — szálíttá meg a csónakost. — Készen uram, de a bora szintén készülőfélben van — viszont, amaz aggódva — mi több az apály is kezdődik. — Hadd fújjon a bora s hadd ragadjon a hullám, — evezz! — mond a perjel ellenmondást nem tűrő hangon s ezzel a keskeny naszályba lépett. Róbert evezőrúdja végével meglökte a partot s a csónak nyilgyorsasággal repült a tengerre ; a hullámok sebesen verdesék a kis naszályt, de a perjel nem figyelt a háborgó hullámmozdulatra, mintha csak galambszárny csattogása lett volna az. — Az apály kezdődik — jegyzé meg Róbert. — Haladj! — viszonzá Palisnai. Róbert úgy tett, mintha egész erővel evezőrúdját mozgatná. A perjel szótlanul és némán pillantott a babokra. — A bora közéig — merészkedék megjegyezni a csónakos. — Haladj! Róbertnek ama legenda jutott eszébe, midőn az ördög e szóval biztatja a babozót, kit már egész a pokol torkolatjáig csalogatott. (Folyt, köv.) Mané nevetése. Plouvier Eduard beszélge. I. — Mikint az életben csak egyetlen valódi szerelmünk lehet, — mondá nekem a diófaszin kabátú öregecske, — úgy bizonyára igaz barátot is csak egyetlen egyet birhatunk.Barátomat Moranges Józsefnek bízták. Ő nevezetes ember volt. Körülbelől harminc éves korában — melyet csak két év előtt töltött be, — rendkívül komoly jellemet öltött. E magaviseletét talán a komoly tanulmányoknak, melyekre hivatalánál fogva szüksége volt, lehetett tulajdonítani, vagy a sokoldalú magas becsülésnek, mely ehhez kapcsolva volt, — vagy talán a különféle társadalmi sebek folytonos érintésének, mert ügyvéd volt. Lehet, hogy e komorságot talán a természettől öröklötte.—Mindketten, mint ugyanannak a városnak szülöttei, mint egyenlő életkorúak, még tizenhat évesek sem voltunk, midőn egy kegyetlen járvány egyszerre mindkettőnket árvákká tett. Miután első tanulmányainkat ugyanabban az anyaiskolában elvégeztük, egy napon elmentünk együtt Párisba, hogy az ügyvédi pályára lépjen, én hogy az orvosi szakban tegyek kísérletet. — En Faurel orvos vagyok, uram, — szakító félbe beszédét elbeszélem, kétségkívül azért, hogy megtudja, kihez fordult s egyszersmind hangját kérdőleg is súlyozta. Miután öt kilétem felöl kielégítettem volna, mondám neki: — Bocsánatot uram, ha önt félbeszakítom. Ön egészen lebilincselte figyelmemet s azt hiszem, jól