Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-19 / 265. szám

p 265-dik szikedd, november 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megyeien az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhan.ibon petit­­sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A Horváthiak (Történeti elbeszélés.) írta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) — Úgy gondolom, —jegyzé meg Horváthi eré­lyesen, — hogy miután oroszlánokkal vivtunk, fő­mesterségünknek asszonyok lemészárlását nem te­kinthetjük. — Úgy van, — szólaltak föl többen. — A per­jel szótlanul hallgatta e véleménynyilatkozatot, nem adván jelét sem helyeslésének sem rászólásának. A zágrábi püspök Horváthi Pál még nem nyi­latkozott s bárha leleményes eszével egyhamar felszok­­ta magát találni, érzé, hogy ezúttal nehéz föladat vár rá, mert egyfelől nem akart öcscse akaratjával el­lenkezésbe jönni, másfelől meg a perjel oly tekintély volt, kinek tanácsára hallgatni s kinek engedelmes­kedni ildomosnak vélte, még akkor is, ha mint most, hallgatólag nyilatkozott. A zágrábi püspök jól ismer­te a perjelt s tudta, hogy midőn zord homloka redői megfeszülnek, nem tetszése s nem helyeslésének jele ez. — Urak, atyámfiai, — mondá percnyi gondol­kozás után, — megfontolva azt, mikint öcsémnek igaza volt, hogy markos tenyerűnek igen roszul ille­nék asszonyi véres fejekkel labdázni, de tekintetbe vévén másfelől azt is, mikint e fejek, vállaikon meghagyva, vészhozók lehetnének, és fontolóra vé­vén mindenelőtt azt, hogy a nápolyi királyné segé­lyére nagy szükségünk van, a had folytatására, s ő, mint gondolom, a segélyezést kívánsága teljesítésé­hez kötötte, indítványozom tehát, miképp szállítsuk el a foglyokat e várból, hol különben sem tarthatnék soká, és bízzuk a vránai perjel Palisnai gondjaira őket, bízzuk meg, hogy szállítsa Apuliába! A többség majdnem átalánosan e nézetben osztozott. — Igen, igen, —jegyzék meg sürgősen, — úgy legyen, változhatlanúl! " — Urak, — mondá a perjel változatlan hideg arccal, én sem Máriát sem Erzsébetet nem kértem, de azt jegyezzék meg, mikint ha kezeimben adják, s elfogadom, Apuliába viszem, s ha nem szállíthatnám oda, akkor is megtartom és kezeimből ki nem adom, ezt jegyezzék meg! E szavakban valami oly erőteljes határozottság hogy azt ne mondjuk sivár elszántság nyilatkozott, mikint a királynék sorsát illetőleg önámitásba senki sem ringathatta magát. Horváthi János kérdő tekintetet függesztett bátyjára, de a határozat már ki volt mondva s meg­változtatni nem lehetett. XII. Erzsébet és Mária a novigrádi várba vitettek, honnan a vránai perjel Palisnai János őket Apuliába volt szállítandó. Mily szép, kies utazás volna annak, ki kilépve a gomnechi vár magas falai közül, csak szórakozás tekintetéből tenne kirándúlást, s mily szép és festői maga a vránai vár, melynek ős falai meredek szirten emelkednek, s melyek előtt a végtelen, sima tenger fekszik. A csüggedt kebel tán visszanyerné reményeit s a szív tán megifjúlna, ha a szem,bár egyszer pillanthat­na végig a bájos tengersíkon, a partokon bujálkodó növényzet harmatos fris zöldjén, vagy a jégben rep­kedő fecskére, mely fennen hirdeti, hogy zord télre ismét tavasz derül s ha a nap hideg alkonyban borul is le, föltámad ismét s újra majd, melegen éltető su­garakkal. De a királynék e bájos képeken nem legeltet­hették szemeiket, mert midőn a vránai várba érkezet­tek, a perjel parancsára azonnal szigorú börtön falai fogadták s a kemény zár csattanása kétségtelenül hirdeté, hogy a perjel foglyai. Más ur, más intézkedések. A sűrű rostélyzatú keskeny ablakon nem hat be napsugár, a falak kopárok, az étkeket tán szerzetesi rideg kéz mérte ki fukar adagokban, s az összes bú­torzatot egy hosszú tölgyfalóca, két ágy s egy asz­tal képezi. Ah, valóban, ha Mária most a perjelt teszi fele­lőssé minden nélkülözésért, szive­tán több tápot talál a gyűlöletre, mint a gomnechi várban Horváthi irá­nyában. — Mi ez! — kérdé Erzsébettől jelentékenyen, a tölgyfa-lócákra s a tömött rostélyokra mutatva. — Börtön, leányom, rideg, sötét börtön. Mária ekkor a rab ösztönétől vezetve az ab­lakhoz lépett, s kitekintvén, látta mikint az udvaron belöl magas kerités van, s ablaka alatt mély árok, mintha a sír mélye s a kripta fala együttesen zárnák f­el a világtól. Midás királyról mondják, hogy a mihez hozzá­­­nyúlt, aranynyá változott, a perjelről el lehetett mon­­­­dani, hogy a mi intézkedése nyomait viselé, reményt , kizáró és csüggesztő volt. Valóban leverő s kétségbeejtő már magában e­­ szoba is. A rabnak, ki ama lócán ült, sorsának örökös l éber öntudatával kelle bírnia s a szem nem tévedhe­­­­tett oly tárgyra, melyet kapcsolatba hozva más ké­­­­pekkel, a képzelődés varázs­regényével a börtönhűl menekülhetne. Ha a bútorzaton végig pillant, ha a­­ kopár falakra néz, tehetetlenül viaskodik a zord va­­s­lóval s a fantázia s a remény elsorvad. Két napja már mióta a királynék a perjel fog­­­­lyai, s e hosszú, csüggesztő két nap alatt a pörköld­­­­ben kívül még senkit sem láttak. Délutáni órákban volt, midőn Mária a lócán el­­t merengve, megkísérté még egyszer, ha nem tudna-e­­ képzelődésének lendületet adni, ha nem bírna e a va­­i­ló képeitől megválva, magát káprázatos csalódásokba ringatni. A mi után most tűnődő vágygyal epedt, oly szerény, oly kevés volt az. Beérte volna szeme egy zöld gal­lyal, mely a rostélyon át börtönébe tekint­hetne, mit mondok, beérte volna ha egy szó, egy hang rezeg, ha bármi neszt hallhatna, mely e zord hallgatást félbeszakaszsza s életjelként csengjen föl a kietlen, a néma csöndben ! Miután soká és hasztalan kérte az áltatást, végre mintha meghallgatta volna a bájos istennő, ki szük­ség esetén ott terem, hogy a való rideg képeit eny­hítse, s habár tarthatlan, de édes reményekkel ke­csegtesse a lelket. Valóban, úgy tetszett, mintha ama nesz, mely után oly sováran eped, most létjelét adná, távol, alig megbirálható hangzással, mintha mind kivetőbb és határozottabb volna s mintha a folyosón emberi léptek nesze hangzanék. Emberi léptek nesze, mely a fület nem sértette, mig értelmetlen gyönge moraj kint vegyült a légbe, de mely most oly szabatos, oly kimért s oly egyhan­gú. Résztvétlen sétáló vagy szigorú őr, de jó barát nem lehet a ki most a folyosón a börtön felé lépdel a szív ösztöne súgja. Rövid idő múltán kulcsok zörögtek, s a porko­láb föltárván félig az ajtót, egy ember lépett a bör­tönbe, szigorú, ráncba szedett homlokkal, szótlanul, némán. A belépő a perjel volt. Lassú léptekkel haladt el a királynők előtt, s nem tekintve körül, egyenesen az ablakhoz lépett, s itt belékapaszkodván mindkét kezével a rostélyzat vaspántjaiba, meggyőződést szerzendő a felől, ha elég erősek-e s biztosak, sarkon fordult, s lassan, a­mint jött, ismét az ajtó felé haladt.­­ — Uram! — rebegő Mária. — Nos? — szakasztá félbe a perjel éles orrhan­gon, féllábbal már a küszöbön. Mária szorulni érzé szivét, s mintha lelkéig ha­tott volna e kietlen, metsző hang a beszédre képtelen remegő kezével az asztalra támaszkodott. A perjel kilépett s a börtön nehéz vasajtaja becsattant. Porkoláb, mondá a folyosón, — fusson le kend s mondja meg valakinek, hogy bárka s egy evező a tengerpartján készen várjon. A porkoláb csörgő kulcs halmazával kezeiben, sietve szaladt le a lépcsőkön, a rendeletet teljesítendő. A perjel áthaladván a várudvaron, a dobogón kevés idő múlva a tengerparthoz ért. — Nos Róbert, készen vagy-e ? — szálíttá meg a csónakost. — Készen uram, de a bora szintén készülőfél­ben van — viszont, amaz aggódva — mi több az apály is kezdődik. — Hadd fújjon a bora s hadd ragadjon a hul­lám, — evezz! — mond a perjel ellenmondást nem tűrő hangon s ezzel a keskeny naszályba lépett. Róbert evezőrúdja végével meglökte a partot s a csónak nyilgyorsasággal repült a tengerre ; a hul­lámok sebesen verdesék a kis naszályt, de a perjel nem figyelt a háborgó hullámmozdulatra, mintha csak galambszárny csattogása lett volna az. — Az apály kezdődik — jegyzé meg Róbert. — Haladj! — viszonzá Palisnai. Róbert úgy tett, mintha egész erővel evezőrúd­­­­ját mozgatná. A perjel szótlanul és némán pillantott a ba­bokra. — A bora közéig — merészkedék megjegyezni a csónakos. — Haladj! Róbertnek ama legenda jutott eszébe, midőn az ördög e szóval biztatja a babozót, kit már egész­­ a pokol torkolatjáig csalogatott. (Folyt, köv.)­­ Man­é nevetése. Plouvier Eduard beszélge. I. — Mikint az életben csak egyetlen valódi sze­relmünk lehet, — mondá nekem a diófaszin kabátú öregecske, — úgy bizonyára igaz barátot is csak egyetlen egyet birhatunk.Barátomat Moranges József­nek bízták. Ő nevezetes ember volt. Körülbelől har­minc éves korában — melyet csak két év előtt töl­tött be, — rendkívül komoly jellemet öltött. E ma­gaviseletét talán a komoly tanulmányoknak, melyek­re hivatalánál fogva szüksége volt, lehetett tulajdo­­nítani, vagy a sokoldalú magas becsülésnek, mely ehhez kapcsolva volt, — vagy talán a különféle társa­dalmi sebek folytonos érintésének, mert ügyvéd volt. Lehet, hogy e komorságot talán a természettől örök­lötte.—Mindketten, mint ugyanannak a városnak szü­löttei, mint egyenlő életkorúak, még tizenhat évesek sem voltunk, midőn egy kegyetlen járvány egyszerre mindkettőnket árvákká tett. Miután első tanulmá­­nyainkat ugyanabban az anyaiskolában elvégeztük, egy napon elmentünk együtt Párisba,­­ hogy az ügy­védi pályára lépjen, én hogy az orvosi szakban tegyek kísérletet. — En Faurel orvos vagyok, uram, — sza­­kító félbe beszédét elbeszélem, kétségkívül azért, hogy megtudja, kihez fordult s egyszersmind hangját kérdőleg is súlyozta. Miután öt kilétem felöl kielégí­tettem volna, mondám neki: — Bocsánatot uram, ha önt félbeszakítom. Ön egészen lebilincselte figyelmemet s azt hiszem, jól

Next