Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)
1872-12-01 / 276. szám
Az 1831-diki kolera-lázadás. Természetünkben fekszik, hogy minden rendkívüli esemény, sőt már ennek híre is, kiveszi sodrából az embert. Csinál magának az eshetendő dolgokról túlzott képeket, néha szúnyogból elefántot. Emlékezzünk vissza a múlt aug. 12-diki csillaghullás hírére, midőn egy bolond már hónapok előtt nem százat, hanem milliókat csinált. Az 1831-diki kolerának már a hire is rettentő volt, de rettentőbbé tették az intézkedések, melyekkel különösen Zemplén megye rendei az iszonyú vendég elfogadására készültek. Minden tiz-tizenöt falut egy kolerabiztos felügyelete alá, minden faluban külön kolerakórházat, külön temetőt rendeltek, a viszmuthot és chlórmeszet mindenfelé nagyban osztogatták. A nép közt az a hir terjedt el, hogy az urak a május 3-diki tisztújító gyűlésekben elhatározták, hogy ama szereknek a kutakba szórása által megmérgezik a népet, s hogy ebben a zsidók is egy kézre játszanak az urakkal. A kutak megmérgezése — mint mondák — egy kassai gyógyszerésznek ama vigyázatlan nyilatkozatából terjedt volna rémhírré , hogy ha a nép a viszmuthot nem akarja, mint kolera elleni szert bevenni, ezt a kutakba kell hinteni! Július közepette kezdett a kolera nagyobb mérvben terjedni, augusztus elején pedig magas fokot elérni, s midőn az új nyavalya a nagyobb számú népből természetesen nagyobb mértékben hordaná el áldozatait, mint a kisebb számú urak és zsidókból a nép mérgezési gyanúja még nagyobb fokra hágott, s erőszakos tettekben tört ki. Terebes vidékének szotáktót falvai összejöttek tanácskozni, s elhatározták az urakat és zsidókat, mint kútmérgezőket, kiirtani. Egyik faluban elfogták Lőrinczfi biztost, s kényszeriték, hogy egye meg azt a chlórmeszet, melyet zacskóba kötve a nyakában hord. Mentegetőzik, hogy az óvszer, s nem ennivaló. Azután a kutyával és macskával kenyérben etetvén meg a chlórmeszet, midőn ettől megdöglöttek volna, ütötték, verték a biztost : vallja ki, hogy őt az urak felfogadták a nép megmérgezésére, s bár az ütések alatt is tagadta, rá fogták, hogy kivallotta, amint hogy néhány zsidóval kínzások közt csakugyan elismertették a mérgezést. Aug. 3-dikán kora reggel Terebesen az urasági kastély előtt kétezer helybeli és vidéki fegyveres pár nagy zajt üt. Ábrahámi huszárfőhadnagy, ki szerencsére tudott a nép nyelvén s a helységben tizedmagával szállásolt, kérdi tőlük : mit akarnak ? „Megölni a méregkeverő urakat és zsidókat !“ volt az átalános riadás. „Azt ne tegyétek, — mondja erélyesen a főhadnagy, — ha bűnösek, a felsőbbség majd törvényt lát fölöttük, hanem a gyanúsokat hozzátok az én felügyeletem alá.“ A párok józanabbjai helyeselték a főhadnagy tanácsát, hanem a dühös nép nekirohant az uradalmi tiszteknek és zsidóknak s valamennyit kegyetlenül összeverve, egy szűk pincébe zárták, honnan őket a főhadnagy a kastélyba, tágabb, biztosabb szobába helyezte el, a kastély asszonyát pedig gróf Szapárynét, katonái által bátorságosb helyre kisértette ; egyszersmind irt Kassára, hogy tekintve a körülmények veszélyességét, a hadparancsnokság minél nagyobb számú katonái küldéséről gondoskodjék. Ezt sürgeté az alispán is, szintén Kassáról és Galliciából. Míg azonban ez megérkeznék, a pórnép nekirohant az úri lakoknak, összetört, kirabolt mindent, elvitte a pénzt, drágaságot, megitta a pincék borait, kiabálva: „Itt a kurucháború ! halál az urakra, zsidókra ! “ Ábrahámi főhadnagy kevesed magával, mert kilenc legényéből is kettő kolerában szenvedt, annyi ezer népnek ellent nem állhatván, leleménye által mégis sok életet megmentett; mert hire futamodván, hogy a katonaság is a nép részén van, a falukról az urakat, zsidókat, noha kegyetlenül elkinozva, Terebesre hordták, hogy majd ott a bűnösök fölött törvényt lássanak. Azonban a parasztok folyvást garázdálkodtak, raboltak, gyilkoltak, mig a közbejött katonaság véget nem vetett dühöngéseiknek. Többi közt Varanón gróf Forgáchné kastélyára törtek, a a tisztes öreg asszonyt megverték s kincsei kiadására kényszeritették. Egy pimasz a grófné ujját el akarta vágni, hogy gyűrűjét magáévá tegye, a grófné azonban maga húzta le azt s átadta a zsiványnak. Csáklyón báró Meskónét rabolták ki, s vejét agyonverték. Gr. Forgáchnét és b. Meskónét a további bántalmazásoktól egy Brányi nevű huszár-kadét és egy közvitéz menték meg, kik az urhölgyeket megtámadó pórok közül többeket levágtak, vagy lelőttek. Zamután Klobusiczky kir. tanácsost támadták meg, ki ugyan hű jobbágyai segélyével Terebesre menekült, de tiszttartóját agyonverték s ügyvédét, Hunyort majdnem halálra kínozták. A szomszéd falusiak egy kóbor suhancot fogtak meg, mint kútmérgezőt. Kikeresett kínzások közt vallatták : kik fogadták fel a kutak mérgezésére ? A szerencsétlen kínjában minden vidéki urat, kit ismert, bűntársának vallott,köztük Hunyort is. A parasztok éppen akkor két levelet fogtak el, mindegyiket Hunyornak szólót, egyiket egy pap írta, hogy küldjön neki kolera-orvosságot, másikat az atyja Terebesről, melyben fiát az ottani körülményekről értesítette. A két latin levelet egy öreg molnár, ki pedig olvasni sem tudott, magyarázta meg a parasztoknak, mintha a levélírók azt beszélnék ki, mit az imént megkínzott suhanó vallott vóla, s ugyanazokat az urakat, mint mérgezőket, népirtókat nevezte meg. A megkínzott Hunyorral a pórok meg akarták ásatni saját sírját, midőn az éppen jókor megérkezett katonaság őt a bizonyos haláltól megmente. Kozma Ferencet egy csapat pór, saját házánál támadta meg. A megtámadott azonban nem ijedt meg, puskát fogott s az elsőt, a ki verte mellét : „ide lőjj, ha van bátorságod!“ lelőtte, mire a pórok tova borítódtak, de Kozma is lóra kapott és elszáguldott, hogy veszélyben forgó személyének és házának segélyt hozzon. A parasztok visszajöttek, s Kozmánét bántalmazni kezdték, midőn egyik felkiált : „Eh, mit bántjátok azt az asszonyt! Verünk a pincébe, igyunk Folytatás a mellékleten, körülfogják és egyet-egyet lökve a tutajokon, sziporkázva, fecskendve lökik a romlás felé. Ki ne tekintene e pillanatban vissza az elhagyott, viruló partokra ! Ott állnak csendes kis kunyhóik, ott várakoznak nejeik, gyermekeik, testvéreik, míg körülöttük a pokol zaja tombol. A hullámok közül fekete, rémes sziklatornyok méredeznek ég felé, és a hajós minden pillanatban a szerencsétlenek jajkiáltásait véli hallani, kik előtte a mélység áldozatai lettek. Még egy pillanat és a szikla őt is magához vonja és a tutaj recsegve zúzódik izre, darabokra ... A halál borzadálya fogja el a hajóst, kitárja karjait a part felé, szeretné visszavarázsolni az eltűnt boldog perceket, minden fűszál után kapkod, mely a sziklák között nő és előbúvik ... de a hajló szálak kisiklanak kezei közül, a hullámok feje fölé tornyosulnak, egyik fenyegetőbben, mint a másik, és magukkal ragadják az utósó, borzasztó pillanat felé. De nem minden hajós szenved hajótörést s tesz a halál áldozatává . . . Van, kit a hatalmas ár az óriási gránitok dacára kiragad karjain e borzasztó kelepcéből, és aztán nyugodtan haladhat kitűzött célja felé. Ily hullámokon rohant tova Boris és Urballa is. Tovább, tovább jutottak . . . már fülükben hangzott a végzetteljes zúgás, moraj ... és a búcsú; a válás sziklafalain túl nem létezett többé remény a szerelmesek számára. Nem a halál várakozott rájuk, hanem a végtelenbe nyúló válás, egyedüllét, könyök és oly keserves bánat, mely a szívet lassan kint marcangolja szét . . . e vész felé sodorta őket minden tűnő pillanat. Midőn Boris kissé magához tért, átláthatta, hogy kívánságai kivihetetlenek. Egy időre legalább válnia kellett szíve szerelmétől. Ezt mindketten beismerték, de a fájdalmas várakozás nem vont borút üdvök fölé. Sőt, mintha boldogságuk rövid tartama még inkább megszentesítené azt. Minden pillanat újabb boldogságot hozott; egy-egy kézszoritás, tekintet, egy szó, melyet csak ők értettek, s ezer meg ezer apróság, mely mások figyelmét kikerülte, újabb gyönyörrel tölté el őket. Majdnem mintha a sors és az emberek, a fejük fölé tornyosult vészszel szemközt ez utósó pillanat boldogságát nem merészelnék megzavarni. Az előkészületek zűrzavarában senki sem figyelt rájuk és zavartalanul folytathatták tanútlan sétáikat. De a jó órák gyorsan tűnnek. Az utósó nap is megviradt. Mily kellemetlenül érint minket ama csönd, bizonyos rend, mely az úti előkészületeket követni szokta! A csomagolás izgalmas nyugtalanságának vége; a cselédek nem futkosnak egyik szobából a másikba; a tárgyak nem hevernek szerteszét; a bőröndök lezárva, a cselédség elpihent, a szobák üresek. Épp olyan, mint egy halottas ház, honnét a halottat már templomba szálliták; mindenki érzi, hogy csak az utósó kötelesség van még hátra ... és nemsokára ez is véget ér. A szalont két félig leégett gyertya világitá. A házban mély csend uralkodott, s künn a kertben a fák között rémesen zúgott a szél; a cselédszobákból a szolgák horkolása hangzott; a mellékszobákban Sofia írt búcsúlevelet. Utballa a kandalló mellett támlángban ült, és a lángokba bámult, melyek a szén parázsa fölött kígyónyelvekben nyúltak föl. Boris keresztbe font karokkal állt előtte ; mindketten hallgattak és vonásaikban mély szomorúság tükröződött. Végre Boris törte meg a csendet. — Néha majdnem vádollak, miért árulod el szíved titkát, s miért tudattad azt, miről álmodni sem mertem. E nélkül is fájdalmas lett volna ugyan a válás, de nem éreztem volna e gyötrelmeket, miket elhagyatottságod gondolata okoz. De nem! — folytató szenvedélyesen. —E fájdalom nélkül eme három üdvteljes napot sem élveztük volna... ez első és talán utósokat! . . . — Nem Boris ! — vágott szavába Urballa, — nem az utósok ezek . . . szivem súgja, hogy még látni fogjuk egymást, és tiéd leszek. A végzet akarata ez ... és teljesülni fog. Hallgass rám! Midőn még künn a sivatagban voltam, tanyánkon borzasztó himlőjárvány ütött ki. Százával hullottak az áldozatok, köztük a legtöbb gyermek, és nem volt, ki hozzájuk mert volna nyúlni. A kalmükök e betegséget, mint az isten haragjának jelét tekintik, s az ily betegeket kiteszik a sivatagba, miután meggyőződésük, hogy az istenek haragját emberi segély eltávolítani nem képes. Törzsünk is fölszedte sátorát, odább vándorolt, és engem egy korsó vízzel ott hagytak a pusztaságban. De anyám, haragjok é s az éhség veszedelmei dacára nálam maradt. Akkor hat éves voltam, és csak mint gonosz álomra emlékezem, hogy sütött az égető nap rám, s mint gyötört a szomjúság. Minden vizünk elfogyott, anyám könyeivel oltó szomjamat — és mégis, dacára, hogy a biztos halálnak voltam oda dobva — nem szűntem meg kiáltani, hogy nem akarok meghalni, és egy bizonyos ösztön azt súgta, hogy élni fogok. És nem csalódtam ! Arra menő kozákok könyörültek rajtunk és magukkal vittek falujukba. Innét aztán meggyógyulva jutottunk ismét vissza sátraink közé .. . Hasonló ösztön súgja ma is, hogy még látjuk egymást... hol és mikor, azt nem tudom, de hogy találkozunk, szent meggyőződésem ! — Az én hitem is ! — kiáltott Boris, Uiballa kezét megragadva — Hiszem, hogy még találkozunk, és hiszem, hogy enyim leszesz ... Ki akadályozhatná ? . . . Fiatalok, szabadok vagyunk . . . még néhány év és életed örökre enyimhez van csatolva. Ezért nem is a jövő aggaszt engem, hanem a jelen a válás borzalmaival. Egyedül, idegenek között kell téged itt hagynom ... Ki lesz támaszod, bánatodban? El fogod-e viselhetni fájdalmadat? Csillagod távol lesz tőled ... ki vigasztal majdan, te szegény kis elhagyott árva virág! — Tenmagad, én kedvesem. Ha távozol, az idő járását nem napok, hanem leveleid szerint fogom számítani. Minden sorod uj életet önt szivembe s új erőt a kitartásra. Mig együtt voltunk, ébredésemkor első gondolatom az volt: látom-e őt ma ? Mily örömmel üdvözlöm a napot, mely e boldogsághoz reményt nyújtott! És mily türelmetlenül vártam ama napok végét, melyeket nélküled kellett eltöltenem. Nos és ezentúl napok, évek e kegyetlen válaszszal köszöntenek : „nem fogod őt látni!“ — Mi lenne belőlem, ha leveleid nem vigasztalnának és nem helyesítenék jelenlétedet ? Jegyezd meg Boris, mindent elviselek, csak emlékedből ki ne törölj, ha elfeledsz, megsemmisülök. Az óra éjfélt ütött Sofia bevégezte levelét és a szobán áthaladva figyelmeztette bátyját, hogy holnap korán kell fölkelnie. Habozva kelt föl Utballa helyéről, úgy tett, mintha Sofiát akarná követni, de mintegy varázsra lábai legyökereztek és könytül ázott arcát az ifjúra emelé, ki halványan s reszketve állt előtte. Boris szemei is könyben úsztak. — Boris! — Utballa! Az ifjú kitárta karjait és Utballa keblére veté magát. — Isten veled! Isten veled! — suttogó egyszerre, és utósó csókjuk zokogásban halt el. Jó ideig nem bírtak elválni egymástól; azután Boris Urballát, a nélkül, hogy karjaiból elbocsátotta volna, egészen hálószobájáig vezeté, itt még egyszer istenhozzádot mondott neki s gyöngéden betolta őt az ajtón, mit sietve betett utána. Maga pedig a balkonra menekült, hogy az üde éji jég új erőt öntsön bánatos szivébe. (Folyt. köv.) 1202