Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)

1872-12-01 / 276. szám

Az 1831-diki kolera-lázadás. Természetünkben fekszik, hogy minden rend­kívüli esemény, sőt már ennek híre is, kiveszi sodrá­ból az embert. Csinál magának az eshetendő dolgok­ról túlzott képeket, néha szúnyogból elefántot. Em­lékezzünk vissza a múlt aug. 12-diki csillaghullás hírére, midőn egy bolond már hónapok előtt nem százat, hanem milliókat csinált. Az 1831-diki kole­rának már a hire is rettentő volt, de rettentőbbé tették az intézkedések, melyekkel különösen Zemp­­lén megye rendei az iszonyú vendég elfogadására készültek. Minden tiz-tizenöt falut egy kolerabiz­tos felügyelete alá, minden faluban külön kolera­kórházat, külön temetőt rendeltek, a viszmuthot és chlórmeszet mindenfelé nagyban osztogatták. A nép közt az a hir terjedt el, hogy az urak a május 3-diki tisztújító gyűlésekben elhatározták, hogy ama sze­reknek a kutakba szórása által megmérgezik a né­pet, s hogy ebben a zsidók is egy kézre játszanak az urakkal. A kutak megmérgezése — mint mon­dák — egy kassai gyógyszerésznek ama vigyázat­lan nyilatkozatából terjedt volna rémhírré , hogy ha a nép a viszmuthot nem akarja, mint kolera el­leni szert bevenni, ezt a kutakba kell hinteni! Július közepette kezdett a kolera nagyobb mérvben terjed­ni, augusztus elején pedig magas fokot elérni, s midőn az új nyavalya a nagyobb számú népből ter­mészetesen nagyobb mértékben hordaná el áldoza­tait, mint a kisebb számú urak és zsidókból a nép mérgezési gyanúja még nagyobb fokra hágott, s erő­szakos tettekben tört ki. Terebes vidékének szoták­­tót falvai összejöttek tanácskozni, s elhatározták az urakat és zsidókat, mint kútmérgezőket, kiirtani. Egyik faluban elfogták Lőrinczfi biztost, s kénysze­­riték, hogy egye meg azt a chlórmeszet, melyet zacskóba kötve a nyakában hord. Mentegetőzik, hogy az óvszer, s nem ennivaló. Azután a kutyával és macskával kenyérben etetvén meg a chlórmeszet, midőn ettől megdöglöttek volna, ütötték, verték a biztost : vallja ki, hogy őt az urak felfogadták a nép megmérgezésére, s bár az ütések alatt is tagadta, rá fogták, hogy kivallotta, a­mint hogy néhány zsidó­val kínzások közt csakugyan elismertették a mér­gezést. Aug. 3-dikán kora reggel Terebesen az urasági kastély előtt kétezer helybeli és vidéki fegy­veres pár nagy zajt üt. Ábrahámi huszárfőhadnagy, ki szerencsére tudott a nép nyelvén s a helységben tizedmagával szállásolt, kérdi tőlük : mit akarnak ? „Megölni a méregkeverő urakat és zsidókat !“ volt az átalános riadás. „Azt ne tegyétek, — mondja eré­lyesen a főhadnagy, — ha bűnösek, a felsőbbség majd törvényt lát fölöttük, hanem a gyanúsokat hozzátok az én felügyeletem alá.“ A párok józa­­nabbjai helyeselték a főhadnagy tanácsát, hanem a dühös nép nekirohant az uradalmi tiszteknek és zsi­dóknak s valamennyit kegyetlenül összeverve, egy szűk pincébe zárták, honnan őket a főhadnagy a kastélyba, tágabb, biztosabb szobába helyezte el, a kastély asszonyát pedig­­ gróf Szapárynét, katonái által bátorságosb helyre kisértette ; egyszersmind irt Kassára, hogy tekintve a körülmények veszélyes­ségét, a hadparancsnokság minél nagyobb számú katonái küldéséről gondoskodjék. Ezt sürgeté az alispán is, szintén Kassáról és Galliciából. Míg azon­ban ez megérkeznék, a pórnép nekirohant az úri la­koknak, összetört, kirabolt mindent, elvitte a pénzt, drágaságot, megitta a pincék borait, kiabálva: „Itt a kurucháb­orú ! halál az urakra, zsidókra ! “ Ábrahámi főhadnagy kevesed magával, mert ki­lenc legényéből is kettő kolerában szenvedt, annyi ezer népnek ellent nem állhatván, leleménye által mégis sok életet megmentett; mert hire futamodván, hogy a katonaság is a nép részén van, a falukról az urakat, zsidókat, noha kegyetlenül elkinozva, Tere­­besre hordták, hogy majd ott a bűnösök fölött tör­vényt lássanak. Azonban a parasztok folyvást garáz­dálkodtak, raboltak, gyilkoltak, mig a közbejött ka­tonaság véget nem vetett dühöngéseiknek. Többi közt Varanón gróf Forgáchné kastélyára törtek, a a tisztes öreg asszonyt megverték­­ s kincsei kiadására kényszeritették. Egy pimasz a grófné ujját el akarta vágni, hogy gyűrűjét magáévá tegye, a grófné azonban maga húzta le azt s át­adta a zsiványnak. Csáklyón báró Meskónét ra­bolták ki, s vejét agyonverték. Gr. Forgáchnét és b. Meskónét a további bántalmazásoktól egy Brá­­nyi nevű huszár-kadét és egy közvitéz menték meg, kik az urhölgyeket megtámadó pórok közül többe­ket levágtak, vagy lelőttek. Zamután Klobusiczky kir. tanácsost támadták meg, ki ugyan hű jobbágyai segélyével Terebesre menekült, de tiszttartóját agyonverték s ügyvédét, Hunyort majdnem halálra kínozták. A szomszéd falusiak egy kóbor suhancot fogtak meg, mint kútmérgezőt. Kikeresett kínzások közt vallatták : kik fogadták fel a kutak mérge­zésére ? A szerencsétlen kínjában minden vidéki urat, kit ismert, bűntársának vallott,köztük Hunyort is. A parasztok éppen akkor két levelet fogtak el, mindegyiket Hunyornak szólót, egyiket egy pap írta, hogy küldjön neki kolera-orvosságot, másikat az atyja Terebesről, melyben fiát az ottani körülmé­nyekről értesítette. A két latin levelet egy öreg mol­nár, ki pedig olvasni sem tudott, magyarázta meg a parasztoknak, mintha a levélírók azt beszélnék ki, mit az imént megkínzott suhanó vallott vóla, s ugyanazokat az urakat, mint mérgezőket, népirtókat nevezte meg. A megkínzott Hunyorral a pórok meg akarták ásatni saját sírját, midőn az éppen jókor meg­érkezett katonaság őt a bizonyos haláltól megmente. Kozma Ferencet egy csapat pór, saját házánál tá­madta meg. A megtámadott azonban nem ijedt meg, puskát fogott s az elsőt, a ki verte mellét : „ide lőjj, ha van bátorságod!“ lelőtte, mire a pórok tova bor­­ítódtak, de Kozma is lóra kapott és elszáguldott, hogy veszélyben forgó személyének és házának se­gélyt hozzon. A parasztok visszajöttek, s Kozmánét­­ bántalmazni kezdték, midőn egyik felkiált : „Eh, mit bántjátok azt az asszonyt! Verünk a pincébe, igyunk Folytatás a mellékleten,­ ­ körülfogják és egyet-egyet lökve a tutajokon, szi­porkázva, fecskendve lökik a romlás felé. Ki ne te­kintene e pillanatban vissza az elhagyott, viruló par­tokra ! Ott állnak csendes kis kunyhóik, ott vára­koznak nejeik, gyermekeik, testvéreik, míg körülöt­tük a pokol zaja tombol. A hullámok közül fekete, rémes sziklatornyok méredeznek ég felé, és a hajós minden pillanatban a szerencsétlenek jajkiáltásait véli hallani, kik előtte a mélység áldozatai lettek. Még egy pillanat és a szikla őt is magához vonja és a tutaj recsegve zúzódik izre, darabokra ... A halál borzadálya fogja el a hajóst, kitárja karjait a part felé, szeretné visszavarázsolni az eltűnt boldog per­ceket, minden fűszál után kapkod, mely a sziklák között nő és előbúvik ... de a hajló szálak kisikla­­nak kezei közül, a hullámok feje fölé tornyosulnak, egyik fenyegetőbben, mint a másik, és magukkal ra­gadják az utósó, borzasztó pillanat felé. De nem minden hajós szenved hajótörést s tesz a halál áldozatává . . . Van, kit a hatalmas ár az óriási gránitok dacára kiragad karjain e borzasztó kelepcéből, és aztán nyugodtan haladhat kitűzött célja felé. Ily hullámokon rohant tova Boris és Urballa is. Tovább, tovább jutottak . . . már fülükben hangzott a végzetteljes zúgás, moraj ... és a búcsú; a válás sziklafalain túl nem létezett többé remény a szerel­mesek számára. Nem a halál várakozott rájuk, ha­nem a végtelenbe nyúló válás, egyedüllét, könyök és oly keserves bánat, mely a szívet lassan kint mar­cangolja szét . . . e vész felé sodorta őket minden tűnő pillanat. Midőn Boris kissé magához tért, átláthatta, hogy kívánságai kivihetetlenek. Egy időre legalább válnia kellett szíve szerelmétől. Ezt mindketten beismerték, de a fájdalmas várakozás nem vont borút üdvök fölé. Sőt, mintha boldogságuk rövid tartama még inkább megszentesítené azt. Minden pillanat újabb boldogsá­got hozott; egy-egy kézszoritás, tekintet, egy szó, melyet csak ők értettek, s ezer meg ezer apróság, mely mások figyelmét kikerülte, újabb gyönyörrel tölté el őket. Majdnem mintha a sors és az emberek, a fejük fölé tornyosult vészszel szemközt ez utósó pil­lanat boldogságát nem merészelnék megzavarni. Az előkészületek zűrzavarában senki sem figyelt rájuk és zavartalanul folytathatták tanútlan sétáikat. De a jó órák gyorsan tűnnek. Az utósó nap is megviradt. Mily kellemetlenül érint minket ama csönd, bizonyos rend, mely az úti előkészületeket követni szokta! A csomagolás izgalmas nyugtalanságának vége; a cselédek nem futkosnak egyik szobából a másikba; a tárgyak nem hevernek szerteszét; a bőröndök lezárva, a cselédség elpihent, a szobák üre­sek. Épp olyan, mint egy halottas ház, honnét a ha­lottat már templomba szálliták; mindenki érzi, hogy csak az utósó kötelesség van még hátra ... és nem­sokára ez is véget ér. A szalont két félig leégett gyertya világitá. A házban mély csend uralkodott, s künn a kertben a fák között rémesen zúgott a szél; a cselédszobákból a szolgák horkolása hangzott; a mellékszobákban Sofia írt búcsúlevelet. Utballa a kandalló mellett támlángban ült, és a lángokba bámult, melyek a szén parázsa fölött kígyónyelvekben nyúltak föl. Bo­ris keresztbe font karokkal állt előtte ; mindketten hallgattak és vonásaikban mély szomorúság tükrö­ződött. Végre Boris törte meg a csendet. — Néha majdnem vádollak, miért árulod el szíved titkát, s miért tudattad azt, miről álmodni sem mertem. E nélkül is fájdalmas lett volna ugyan a válás, de nem éreztem volna e gyötrelmeket, miket elhagyatottságod gondolata okoz. De nem! — foly­tató szenvedélyesen. —E fájdalom nélkül eme három üdvteljes napot sem élveztük volna... ez első és talán utósokat! . . . — Nem Boris ! — vágott szavába Urballa, — nem az utósok ezek . . . szivem súgja, hogy még lát­ni fogjuk egymást, és tiéd leszek. A végzet akarata ez ... és teljesülni fog. Hallgass rám! Midőn még künn a sivatagban voltam, tanyánkon borzasztó him­lő­járvány ütött ki. Százával hullottak az áldozatok, köztük a legtöbb gyermek, és nem volt, ki hozzá­juk mert volna nyúlni. A kalmükök e betegséget, mint az isten haragjának jelét tekintik, s az ily bete­geket kiteszik a sivatagba, miután meggyőződésük, hogy az istenek haragját emberi segély eltávolítani nem képes. Törzsünk is fölszedte sátorát, odább ván­dorolt, és engem egy korsó vízzel ott hagytak a pusz­taságban. De anyám, haragjok é s az éhség veszedel­mei dacára nálam maradt. Akkor hat éves voltam, és csak mint gonosz álomra emlékezem, hogy sütött­­ az égető nap rám, s mint gyötört a szomjúság. Min­­­den vizünk elfogyott, anyám könyeivel oltó szom­­jamat — és mégis, dacára, hogy a biztos halálnak voltam oda dobva — nem szűntem meg kiáltani, hogy nem akarok meghalni, és egy bizonyos ösztön azt súgta, hogy élni fogok. És nem csalódtam ! Arra menő kozákok könyörültek rajtunk és magukkal vittek falujukba. Innét aztán meggyógyulva jutot­tunk ismét vissza sátraink közé .. . Hasonló ösztön súgja ma is, hogy még látjuk egymást... hol és mikor, azt nem tudom, de hogy találkozunk, szent meg­győződésem ! — Az én hitem is ! — kiáltott Boris, Uiballa kezét megragadva — Hiszem, hogy még találkozunk, és hiszem, hogy enyim leszesz ... Ki akadályoz­hatná ? . . . Fiatalok, szabadok vagyunk . . . még néhány év és életed örökre enyimhez van csatolva. Ezért nem is a jövő aggaszt engem, hanem a jelen a válás borzalmaival. Egyedül, idegenek között kell téged itt hagynom ... Ki lesz támaszod, bánatod­ban? El fogod-e viselhetni fájdalmadat? Csillagod távol lesz tőled ... ki vigasztal majdan, te szegény kis elhagyott árva virág! — Tenmagad, én kedvesem. Ha távozol, az idő járását nem napok, hanem leveleid szerint fogom számítani. Minden sorod uj életet önt szivembe s új erőt a kitartásra. Mig együtt voltunk, ébredésemkor első gondolatom az volt: látom-e őt ma ? Mily öröm­mel üdvözlöm a napot, mely e boldogsághoz reményt nyúj­tott! És mily türelmetlenül vártam ama napok végét, melyeket nélküled kellett eltöltenem. Nos és ezentúl napok, évek e kegyetlen válaszszal köszönte­nek : „nem fogod őt látni!“ — Mi lenne belőlem, ha leveleid nem vigasztalnának és nem helyesítenék je­lenlétedet ? Jegyezd meg Boris, mindent elviselek, csak emlékedből ki ne törölj, ha elfeledsz, megsem­misülök. Az óra éjfélt ütött Sofia bevégezte levelét és a szobán áthaladva figyelmeztette bátyját, hogy holnap korán kell föl­kelnie. Habozva kelt föl Utballa helyéről,­­ úgy tett, mintha Sofiát akarná követni, de mintegy varázsra lábai legyökereztek és könytül ázott arcát az ifjúra emelé, ki halványan s reszketve állt előtte. Boris sze­mei is könyben úsztak. — Boris! — Utballa! Az ifjú kitárta karjait és Utballa keblére veté magát. — Isten veled! Isten veled! — suttogó egyszer­re, és utósó csókjuk zokogásban halt el. Jó ideig nem bírtak elválni egymástól; azután Boris Urballát, a nélkül, hogy karjaiból elbocsátotta volna, egészen hálószobájáig vezeté, itt még egyszer istenhozzádot mondott neki s gyöngéden betolta őt az ajtón, mit sietve betett utána. Maga pedig a balkon­ra menekült, hogy az üde éji jég új erőt öntsön bá­natos szivébe. (Folyt. köv.) 1202

Next