Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-14 / 10. szám
10-dik sz. Kedd, január 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat, a „Fővárosi Lapok“ tizedik évfolyamára, ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. Az előfizetési összegek, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7, egész évre 14 forint, a „Föv. Lapok kiadóhivatalába Pest“ küldendők. Az elfelejthetlen. (Beszély.) Vértesi Arnoldtal. (Vége.) Az utósó este megírta nejének udvarias levélben elhatározott válási szándékát. Nehéz veritékcsöppek gyöngyöztek homlokáról, mialatt e sorokat megírta. Széttépte háromszor is a levelet, meg újra irta. Valamit akart még rajta változtatni, de azt a valamit nem találta sehogy. Oly sivár volt ez órában feje, oly üres és kábult. Még éjfélen túl is íróasztalánál ült. Végre abba hagyta, bepecsételte a levelet, úgy ahogy volt. Becsöngette az inast, s megrendelte, hogy reggeli három órára befogva álljon a kocsi, a vasúthoz megy. Fölpillantott az órára , már közel járt fél kettőhöz. Nem is vetkőzött le Iván, csak úgy ruhástól dőlt a divánra. Gondolatai lázasan keringtek fejében. Most egyszerre úgy érezte, mintha eltűnnék agyából az a tompa, sivár üresség. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Holnap, ha fölébred a cifra kis bábu, olvasni fogja a levelet s büszkébb, mintsem egy olyan levél után még egyszer megengesztelődve kezet nyújthatna Ivánnak. A kocka el van vetve. Ma estére karjai közé szoríthatja első szerelmét. Borosa többé nem vonakodhatik. Iván meghozta értte az áldozatot, most ő rajta a sor. — Áldozat ? — kacagott föl a fiatalember keserűen. — Áldozat, hogy fölhasználja szépségét és vak szenvedélyemet ? S úri nő akar lenni, aki hintóban jár és selyemruhát hord. Hevesen fölugrott a divánról, és föl s alá kezdett járni szobájában. — Az ördögbe, a hintót megadom neki és a selyemruhát. Minek akarja még a nevemet is? Még egyszer föllobbant agyában a gondolat, hátha megnyerhetné Borosát a házasság komédiája nélkül is. Minek az most már. Láthatja, hogy az ő kedvéért elvált Iván előkelő ifjú nejétől, lemondott a gazdagságról, kizárta magát az elegáns társaságból , mit akar még többet Borcsa? Miért akarja őt minden áron nevetségessé tenni. Hiszen úrnő lesz így is, úgy is. Iván biztosít neki mindent, ami neki tetszik, leköti szerződésileg vagyonát. Csak a világ szemében legyen megkímélve attól a keserű gúnytól, ha megtudják, hogy kit vett el az elegáns finom nő után. Az óra mutatója lassan már a három felé haladott. Iván összeszorította homlokát— Nos majd menni fog. Egy kicsit hazudunk, egy kicsit elérzékenyülünk, az időt majd húzni-halasztani lehet, és ha egyszer itt van nálam, majd belenyugszik. VIII. A vágy szárnyain repült Hámory Iván a kis kunyhó felé, mely boldogságát rejtette magában. Az utósó állomástól, hol leszállt a vasúti vonatról, gyalog jött. Oly könnyük voltak, oly ruganyosak léptei, a föld szinte táncolt, hintázott alatta. Kedvese nevét suttogta az esti levegőbe s úgy érezte, mintha egy ugrással visszaszökött volna egyszerre első ifjúsága éveibe. Könnyelműen lerázta magáról a gondot, mint ahogy némely ember szokta nagy, vakmerő lépések után, s valami természetellenes, pajkos, kitörő vigság szállta meg. — Nos, — szólt magában, a mint már egészen közel ért s a mindinkább leereszkedő esti homályból csak nagynehezen tudta kivenni a kis házikó körvonalait, — csak volt annyi előrelátása Borosának, hogy az öreg mormogó medvét elküldte ? Hiszen ma várt. Bizonyosan várt. Tudta, hogy nem maradhatok el. Csókokat hányt a levegőbe, fütyölt, nagyokat dobbantott lábával, úgy viselte magát, mint egy pajkos fiú, aki valami csínyt követett el s most nem fér a bőrében. E pillanatban kivilágosodott a kis házikó ablaka. — Ahá, sejti, hogy már jövök ! — szólt nevetve. S néhány gyors szökkenéssel már ott állt az ajtó előtt. Úgy érezte magát, mint ismeretségük első idején, tizenkilenc, húsz éves korában, mintha eltűnt volna mindaz, ami azóta történt, mintha mindaz csak nehéz, rosz álom lett volna. Egy ugrással bent volt a küszöbön, másikkal a kis szobában. De meghökkenve hátrált, amint az öreg kiszolgált katona mogorva arcával találkozott. Valami mentséget hebegett, hanem a vén ember komoran szakította félbe. — Tudok mindent, Borcsa megvallotta. — Ha tudja, annál jobb, — viszonzá dacosan a fiatal ur. S mi a felelet rá? — A felelet itt van, jj de nem tőlem, — szólt az öreg tompán. Benyúlt az asztalfiókba s kivett egy levelet. Mohón, lázasan kapott utána Iván. Női írás volt, a Borcsa Írása. Körüelfutott tekintetével a szobán, mintha a szép nőt kivene, aztán gyorsan, reszkető kézzel feltörte a pecsétet. Alig olvasott néhány sort, kiejtette kezéből a levelet és sápadtan, tántorogva fogózkodott az asztal szélébe. Néhány perc múlva összeszedte magát annyira, hogy újra fölvette a levelet s tovább kezdte olvasni. A betűk úgy reszkettek, a sorok úgy tántorogtak szeme előtt, hanem csak olvasta tovább: „Mikor ezt a levelet neked adják, kedvesem, engem már akkor lefektettek a koporsóba. Ne haragudjál, nem tehettem másképp. Könyörögtem az istennek, és sokat sírtam és gondolkoztam, de nem tehettem másképp. „Nem tudtam élve megvallani az uramnak, hogy el akarom hagyni. Halva megvallottam mindent neki. Mióta te nálam voltál, nem maradhattam többé vele, és mégsem bírtam azt mondani neki : én elmegyek s ez az eskü, amit esküdtem neked az oltárnál, az csak olyan üres hang volt, mely elszáll a levegőben és elenyészik. Nem mondhattam azt neki, Iván, és éreztem, hogy amit fogadtam, attól föl nem ment engem sem isteni sem emberi törvény, csak a halál. „Nem tehettem másképp. Megesküdtem neki az oltárnál s az alól hiába oldanak föl az emberek, én nem tudom magamat föloldani. Soha. Soha. „Ne haragudjál, kedvesem, szivem, lelkem, egyetlen mindenem. Nem bírtam volna másképp a tiéd lenni; most tiéd vagyok képzeletemben egészen és csókollak, ölellek, úgy búcsúzom el tőled. Te nem vagy itt, hanem én megcsókolom ezerszer is az üres levegőt. Hallod-e esti szél, vidd el ezt a csókot mind az én kedvesemnek, mind ő neki! Most már nem látjuk egymást Iván, mert lásd, te nem ölelhetnél engem, én másnak esküdtem oda magamat és nem szakíthatom szét azt az esküvést, ha a szívem szakad is meg miatta. Szakadjon. Miért lettem hittelen hozzád és miért akartalak elfelejteni, mikor láttam, hogy te elfelejtesz ! Az nem lett volna szabad. Akkor sem lett volna szabad. És azért kell most nekem meghalni. „Vidd el magaddal kis leányunkat, Iván, és neveld föl, hogy legyen jó és hű és mindig igaz. Én nem tudok többet mondani és könyeimről nem látok írni. A karperec, melyet első születésnapjára küldtél, még megvan ; megtaláljátok kis ruhái közt az almáriom második fiókjában. Nekem semmim sincs tőled, semmim amit magammal vihetnék koporsómba. A kevélység a tűzbe hányatta velem mind; azt hittem, hogy azzal elhamvaszthatom a te emlékezetedet is.“ • „A te emlékezetedet, édes kedvesem! Milyen dőre gondolat volt! Mintha volna szívemben, lelkemben, véremben csak egy csepp is, ami nem terád emlékeztet! és mégis el kell válnunk és nekem a keserű halálra menni, mert másképp nem lehet, Iván. Másképp nem lehet. „Teremtő istenem, adj hozzá erőt és könyörülj szegény lelkemen!“ Tántorogva lépett a fiatal ember az öreghez, ki kezére könyökölve, mélyen lehajtott fejjel, némán, mogorván ült ott az asztalnál. Iván megragadta vállánál fogva. — Mondja, hogy nem igaz, — kiáltott reá lázasan, — hogy ez az egész nem igaz!.... hogy csak játékot űznek velem!.... Mondd vén nyomorult s az isten irgalmazzon neked, ha nem mondasz igazat! Az öreg ember fölállt s vasmarkával odább taszította az ifjút. Némán kinyitotta a szomszéd kis szoba ajtaját s oda mutatott. Ott feküdt a koporsóban, ezüst-csipkés fehér fátyollal betakarva a szép asszony, sápadtan, hidegen. Iván kétségbeesett kiáltással, a vad fájdalom ordításával borúit a holtra. A vén katona durván elrántotta onnan. — Az én feleségem volt, még halva se merjen hozzá nyúlni az úr! És Iván némán tűrte. A büszke ifjú meg volt alázva, összetörve lelke mélyéig. Mint iszonyú vád hangzottak fülében a vén kiszolgált katona szavai s leroskadt annak súlya alatt. Neki nem volt joga sem az élőhöz, sem a holthoz; nem az ő felesége volt! Asszony-e vagy kisasszony. (Elbeszélés.) Wilkie Collinstól. (Folytatás.) Natalie ha jókora lélekzetet vesz, s elég mélyen lehajol, az egész kis szőke hajú, légszerű alakot átfújhatta volna a kerítésen. De ki látott valaha oly magas és erős testű nőt, akinek saját akarata lett volna? — Natalie gyönyörű fekete szemei alázatos figyelemmel tekintenek le magasságukból az apró hölgyecskére. — Linzié úrral szerelmeskedel, gyermekem. Linzié úr nagyon kedves ember. Én szeretem őt.. — Louise!ff — Turlington úron semmi ajánló sincs. Ő sem nem művelt, sem nem magas rangú öreg gentleman; ő csak egy közönséges, durva vad állat, aki történetesen sok pénzzel bir. Neked nem szabad Turlington nejévé lenned; neked Linzie Launcelot úrhoz kell nőül menned. — Meg akarsz hallgatni, Louise ! — Én csak feleletedet akarom hallani, egyebet semmit. Nem sírva jöttél-e ma reggel hozzám?Nem mondod-e: „Louise ! ők kimondák fölöttem az Ítéletet! Az új év első hetében férjhez kell mennem. Az isten szerelmére, szabadíts ki e kelepcéből!“ — Ezt és még többet is mondtál ennél. És mit tettem én, miután megértettem történetedet ? — Oh, te oly jó voltál . . .