Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-29 / 23. szám
23-dik sz. Szerda, január 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Zöldfa utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat, a „Fővárosi Lapok“ tizedik évfolyamára, ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. Az előfizetési összegek, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7, egész évre 14 forint, a „Föv. Lapok kiadóhivatalába Pest“ küldendők. Anna. Azt mondtam neki, hogy szemei szépek, Hamisak s fénylők, mint a csillagok, Ne tegyen mást, csak ragyogtassa őket . . . Rám nézett, úgy tett s hosszan hallgatott. Én lábaihoz ültem és csevegtem, Kértem, legyen mindvégig hallgatag, Hadd képzeljem, hogy ottan üldögélek A csillagfényes, bűvös ég alatt. Nem fogadott szót, — ah! beszélni kezdett, Mutatni vágyta szivét, szellemét — s én sóhajtottam : „Jó éjt, fényes szempár!v : Isten veled te bűvös, kedves ég !“ • ■ >i (Pest, 1873. jan. 2.) ■ . i * ' ' Endrödi Sándor. Dunbar Fanni prózában. (Elbeszélés.) Irta: László Mihály. (Vége.) — Egészen oda —• a hidegbe ! — S midőn ott voltam, visszafordultam — Oroszországba, Pétervártt időztem egy ideig, innen Londonba, s rövid idő múlva Párisba, s ez igy ment folyton. Majd ismét hazajöttem , hallottam, hogy ön is utazik, újra útra keltem én is, egyik helyről a másikra menekültem, kerestem mindenütt, s nem találtam sehol. . . — S tíz évig igy kalandozott. — Kalandoztam! ? Igen, nagyon kalandos időket éltem — felelt Maróthy, s gúnyosan mosolygott. — Mondja csak: fogott-e Spanyolországban sok halat ? Azt hiszem, azoknak a halaknak forró vérük és égő szemük volt, még forróbb karokkal és piros ajkkal. .. — Azt hiszi asszonyom ? . . . Igaz, akármerre mentem, mindenütt kerestem egy feledhetlen szép arcot, erről ábrándoztam abban a rongyos oroszországi faluban is, hol az útban a fergeteg utaiért, és napokig egy nyomorult házban laktam magányosan, mint egy igazi orosz barát. — Élvezte a pásztori életet is? — Igen, Párisban leszedtem minden virágot, s midőn legjobban voltam a gyönyörbe merülve, ekkor ismét kergetett valami a Svájcba; itt értesültem, hogy ön Olaszországban van! Azonban már mire ide értem, ismét eltűnt előlem, s én hazajöttem falusi jószágomra, hogy ismét útra keljek. Végre lecsilapult minden, a szenvedély alább hagyott,agyam nem égett többé, csak testem volt beteg, s egy évi pihenést kívánt. Ekkor az orvosok Spanyolországba küldtek, s most már itt vagyok, nem hajt semmi. — Senki, semmi! — ismételte a hölgy. — S miután nem tud többé futni.. . remélem, ma jelen lesz estélyemen ? Maróthy elfogadta a meghívást, s nemsokára távoztak. XIV. Az Ujfalusy-palota fényesebb volt, mint egykor. Mióta Ujfalusy Margit, mint független úrnő birta, azóta sok zajos és víg társaság fordult meg termeiben. A sokék és bálok egymást váltották föl, kocsi kocsit ért udvarában, és egész éveken át fénytől csillogtak az ablakok. Az úrnőnek folytonos szórakozás kellett, s ha egy este csönd volt a palotában, akkor mindenki tudta, hogy a szeszélyes úrnő utazik, vagy vadászatra rándult a vidékre. A palota előtt most is a kocsik hosszú sora állott, a pompás nagy termek ragyogón ki voltak világítva, s rövid idő múlva fényes társaság vidám lármája hangzott. Maróthy Sándor is ott mozgott a társaságban, s gyakran félrevonulva nézte, mint seregük körül Margitot, mint bókoltak neki, s az a büszke arc, mily hideg, keserű tekintettel fogadta a mosolygó arcokat, némely dandy epedő sóhajait, vagy hallgatta az üres fecsegéseket, s néha hangtalanul fölkacagott. Csak ő tudta, ki volt egykor e nő ! Ez a sivár kép még egyszer elébe varázsolta az édes,szép múltat. Azt az időt, midőn gyönyörrel nézte a szép,szende arcot, bűvös szemeit, és egymásra mosolyogtak, azt az epedő pillantásokat, mik a boldogságról beszéltek . . . Mily rég volt, midőn szenvedélye e termekben kereste a kedves leánykát, s betévedt abba a kis márványszobácskába . .. hol mennyei elragadtatás vette körül, s mintha az égben lett volna, minden földi érzés elhagyta. Akkor még egy ártatlan gyermek lakott ott, annak kedves hangjától viszhangzott a kis terem . .. Talán csak álom volt! ? A zene fölhangzott, s Maróthy fölrezzent álmodozásából. Szemei Margitot keresték , ott csillogott egy zajos körben; reá tekintett , s az egykori Margitból csak egy darab gyémántot, és egy ragyogó ruhát látott. Nem volt a régiből egy ,vonás sem, az a színtelen arc idegen volt előtte, azt a tekintet soha sem látta ! S mégis oly sokáig nézte azt a hideg szobort, kereste rajta a napfényt, egy verőfényes sugarat, s úgy találta, hogy fölötte is már rég beborult az ég ! Az idő lassan éjfélre járt, a társaság oszlani kezdett, a vidám zaj egyre kisebb és kisebb jön, az utósó vendég lépte is elhangzott, a termek elcsöndesedtek, s Maróthy mégsem távozott . . . Mintha egy erős hangulat ragadta volna meg, széket vett, s némán a kandalló elé ült. Épp oly nesztelen, oly észrevétlen, mint egykor, mellé ült Margit is — hallgatagon, s elmerülten nézték a pattogó tűz játékát, a röpködő szikrákat . .. a mohón emésztő lángot.. . s önkénytelen egymásra tekintettek . . . Hosszú tiz év után egymás közelében voltak !... Margit arcán a magába szállás halvány fénye derengett föl, tekintetük néma volt, de egyet gondoltak : a múltra emlékeztek. — Tíz év! — sóhajtott Maróthy, mintha magában beszélt volna. — Éppen elég arra, hogy egy szív, egy szenvedély kiégjen , . elhamvadjon ! . . — Elég, hogy egy életet elveszítsen — szólt Maróthy.— Ha visszaemlékezem, mily lángoló vágygyal kerestem mindenütt, midőn egyszerre eltűnt, mily kétségbeesetten jártam mindenfelé, hogy csak még egyszer láthassam Margit, s nem találtam sehol... És az őrült szenvedély hajtott, kergetett és emésztett remény nélkül. Elmerültem az élvezetekbe, mámorba öltem magamat, emlékét ekkor sem tudtam feledni. Oda hagytam a világot, elvonultam a magányba, s itt sem nyugodhattam. Egyetlen nyugpontot nem találtam, egyik percben megutáltam a világot gyönyöreivel, a másik percben már a megutált világ karjaiban voltam, s ittam a gyönyör polharából . . . Minden szórakozást megpróbáltam, a szenvedély hosszasan tartott, végre kialudt, elhamvadt ... s most láttam ... itt ülök közelében ... de láng nélkül, kihalt szívvel, mint ön!.. . — Mint én ! ? — mondta Margit, —■ s oly nehezen, oly fájdalmasan ejtette ki e szót. — Oh, én jól ismertem érzelmeit — Margit! lelkünk egészen egy volt, — ön is átment mindezeken .... Margit hosszan nézett Maróthyra, s megragadta kezét. —Igaz! én sem tudtam feledni... Azt mondja, eltűntem ! —szólt néhány percnyi szünet után Margit. — Igen, elragadtak karjaiból, s elvittek, hogy felejtsek. Hónapok múlva visszatértünk, s én a régi maradtam. A seb még nagyobb lett, midőn Rohoncz'^“’— újra megkérte kezemet, s én visszautasítottam."Ez időtől fogva meghaltam családomra: apám megvetett, anyám nem szeretett. Nem volt senkim, csak emléke és az az égies lány táplált még — reménytelenül. Ha ekkor előmbe jött volna, ha meglátom . . . követtem volna a világba, s most. . . Margit hangja elakadt, s szemeiből könyet törült. Az a köny ott csillogott Maróthy szemeiben is.. Margit utósó szava még hangzott a csöndben, a kandalló kialvó tüze még fölföllobbant, mint múltjuk emléke, s amint a tűz lassan elhamvadt, úgy tűnt el előlük a múlt ragyogó fénye, mindig távolabb és távolabb . . . egyszerre üres és sötét lett minden, s csak néma, csöndes könyeik hulltak. Még mindig ott ültek elmélyedve, újra látták egymást, találkoztak, mint két bolygó vándor, mint foszlányai egy szép múltnak . . . Egyik sem volt a régi! Asszony-e vagy kisasszony. (Elbeszélés.) Wilkie Collinstól. (Folytatás.) A szolga, midőn oda ért, az egész falut talpon találta. Egy Baxdaleban ismeretlen öreg embert találtak az országúton, a görcsöktül összezsugorodva, s a ki megtalálta, az Launce ur volt. Ő hazafelé menve, a sötétben megbotlott Wild Tamás testében. Launce ur lármát ütött, kisasszony! — folytatá a cseléd, s elkezdé beszélni a történetet, úgy, mint ő hallotta. Az óriástestű öregembert a korcsmába vitték. A korcsmáros ráismert. Éppen ma szállt meg fogadójában, és a konstábler igen értékes tárgyakat talált nála: egy pénztárcát, aranyórát táncostól. De semmi jegy sem volt azokon, hogy meg lehetett volna tudni, kiéi voltak. Csak midőn uram és az orvos ur a korcsmába jöttek, tudta meg a falu népe, hogy kit rabolt ki és akart meggyilkolni. Mielőtt az urak odajöttek, félrebeszéléseiből annyit ki lehetett venni, hogy valaki úgy bérelte föl őt e tettre. Azt a személyt kapitánynak, s egyszer-másszor Howard kapitánynak nevezte. Amint eszméletlen őrjöngése közben mondott szavaiból kivehető volt, a görcsroham akkor jött rá, midőn lehajolt a földre, hogy meghallgassa, ver-e még az áldozat szíve. Amint mondják, ama pillanatban valami visiója volt, szavakat mondott, mintha a tenger be akarna ömleni a a temetőbe, s egy fuldokló matróz egy tyúkkosáron vergődik a habok között, s e matróz hajánál fogva húzza őt lefelé a pokolba, — és még több ily borzasztó esztelenségeket, kisasszony ! A legerősebb lázban feküdt, kurjongatva, midőn uram és az orvos bejöttek. Az én uram tővén elől, ennek látására rögtön elcsöndesült, s visszahanyatlottamaz emberek karjaiba, kik őt fogták. Az orvos valami tudós nevet adott e betegségnek, a mi olyan iszákkórfélét jelentett, s állapotát reménytelennek nyilvánitá. Kikülde az embereket a szobából, s hozzá fogott, hogy segítsen rajta, ha még lehet. — Midőn én a felelettel, melyet amaz ur a kegyed levelére adott, kisasz-