Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-01 / 26. szám

zonyosan valami tintás üvegből kiszabadult kaktus mászhatott végig, betűalakú nyomokat hagyva maga után. Sokan olvasták s én is megnéztem. Láttam, de elolvasását máskorra hagytam. A keskeny ajtón át szűk folyosóba lépünk, mely szorongásig tömve volt néppel. E tömegen áthatolva, sötét kis zugba jutunk, hol jobbfelől egy négyszögletes lyukon át láthatjuk, mint irogat ecsetével egy khinai, néha felelve vala­mit kérdezősködő honfitársainak. Ez valami pénz­tárféle lehet. Szemközt van egy nyílás, melynek két oldalánál két fehér ember ül. Én ott váltottam jegyet. Csak ötven centbe került, s ez áron a mennyei mű­templom megnyílt sóvárgó lelkem előtt Az első benyomás, melyet e színház az idegenre tesz, sajnálkozás és bámulattal vegyült undor. Leg­alább én rám így hatott. Valami okosat látni nem reméltem ugyan, de azt sem képzeltem, hogy egy színház ily piszkos lehet. Képzeljünk egy nagy, csak­nem négyszögű termet, három részre osztva. A bejá­rással szemben a színpad, a terem többi része pedig a földszint és karzat, az ülősorok nagyon hasonló­nak a magyarországi falusi iskolákban használt pa­dokhoz ; oly szűkek, hogy egyenesen ülni lehetlen, s a deszkákat a közönség háta gyalulta meg valaha. Most fényes és csúnya is. A karzaton, a színpad mel­lett jobbfelől van három gyalulatlan összetákolt kaloda, olyanforma, mint a magyar paraszt­asszo­nyok libaketrece, s ez — mint mondják — a nota­­bilitások páholya. Néha fehér embereket is lehet látni bennök. Balfelöl áll egy magas­ emelvény 60— 70 személyre, és sokkal kényelmetlenebb, mint a többi ülőhely. Ez a nők helye. Itt mászkálnak a khinai ladyk egy­más fején, hátán és nyakán ke­­resztül-kasul, hogy helyet kaphassanak. Az egész színház teli van szórva mogyoróhéjjal, úgyhogy minden lépésnél tíz-tizenkét roppanás hal­­lik, jeléül, hogy a khinai színházat ritkán söprik. A falakat is akkor meszelték be utójára, mikor e színházat építették. A közönség az előadás előtt egy negyed órával vagy húsz harminc mogyorórágó khinaiból állt, kik azonban csakhamar öt-hat­százra szaporodtak, a nézőtért szorongásig megtöltve. Az egész előadás alatt irgalmatlanul pipáznak, s tet­szésüket csöndes nevetéssel nyilvánítják. E részben az európai közönség sok jót tanulhatna tőlök. A színház legérdekesebb és legcsodálatosabb ré­sze a színpad, mely öszhangzásban van a ház többi részével. Függönynek, díszletnek hire sincs. Nem egyéb ez, mint egy ötlábnyi magas emelvény, mely előtrül semmivel sem lévén eltakarva, kényelmesen alá lehet látni, s e közönség előadás előtt gyönyör­ködhetik a színpad alatt levő dirib-darab fák, desz­kák, limlom és tíz esztendős szemétben. A felső rész, vagyis a tulajdonképpi színpad két és mély; a hát­térben két ajtó látszik, mely az öltöző termekhez ve­zet. E két ajtón a színházhoz tartozó egyének foly­vást ki- és behordozzák a kellékeket, egy csöppet sem feszélyezve magukat a közönség előtt. A két aj­tó között a színpad kellő közepén van a zenekar he­lye, mely majdnem a színpad felét foglalja el. E ze­nekar előtt fél öl széles és két öl hosszú gyékény van leterítve, a­­ gyékényen foly le az egész előadás. Jobb és bal felől a színház fenállása óta használt mindenféle kellék van összehalmozva a legnagyobb rendetlenségben. A két ajtó között óriási nagyságú khinai betűk láthatók. Képzeljük ehhez a legna­gyobb tisztátlanságot, s előttünk a „Chineese The­ater.“ Következik az előadás, s mily előadás!“ Ezt a zenészek megjelenése adja tudtul. A hangszerek má­sok, mint a mieink. A főszerepet valami fuvolaféle viszi, melynek hangja erős fűrészreszeléshez hason­lít; egész skálája három-négy hang, s a felső fokon fület hasít. E hangszer elejétől végig folyvást mű­ködik. Van még egy fél ös hosszú hegedű, melynek hasa alig tenyérnyi nagyságú. A többi hangszer mel­lékes dolog : leginkább csörömpölő, kopogó eszkö­zök. Mily jó szolgálatot tennének ezek nálunk is egy­­ macskazenénél. A színdarab valami operette-féle história. Na­gyobb része dal, de milyen dal! Iskolázott hangról itt szó sincs. A tenorista (azért nevezem tenoristá­nak, mert ez legiszonyatosabban bőgött,) elordítja magát a tőle kitelhető legmagasabb hangon, s aztán a­míg csak bírja, ordít valóságos pávahangon, míg­nem kifáradva a sornak vége van, de lélekzetvétel után újra kezdi. Feladata nem az, hogy a zenével összhangzólag énekeljen, hanem hogy mentül erőseb­ben kiáltson. Szegény tenoristán nagyon is észreve­hető volt, hogy életében sokat szerepelt, most a da­rab első jelenetében mindjárt elrekedt. A többi férfi is hasonló művészettel énekel, de mivel szerepük sok­kal kevesebb, feladatuk nem oly fárasztó s jobban is hangnál vannak. A nőket is férfiak szemé­tesítik, és pedig ügye­sen. A khinai nők billegő járását, túlságos szerény­ségét és szégyenlős mozdulataikat kitűnően utánoz­zák , de a női hang annál nehezebben megy, s való­ságos kappan-hangjuk a játék hatását is elrontja. A darab kezdetén e hang még csak megjárja, mind a beszédben, mind az énekben, de végre a szegény ör­dögök annyira elrekednek, hogy az ember szívéből megsajnálja őket. Az előadás eltart nyolc órától két, egész három óráig éjfél után. Ez idő alatt több darabot játszanak le. Én csak kettőt néztem végig, tovább nem bírtam türelemmel. Az egyik darab meséje — a­mint kivehettem — körülbelől ez lehet : egy khinai nemes, szolgája (ki igen jó komikus) kíséretében, egy hosszú fehérsza­kálú ember (a tenorista) nejei vagy leányai közül kettőt elcsábít. A fehérszakálú ember a nemes urat és inasát a nők kettőjével együtt találja. A szerelme­sek szétugranak, a fehérszakálú ember pedig tűzbe jön, dühösen ledobálja magáról a ruhát s megtámad­ja a Csábitót, a ki őt jól a földhöz vágja, s méltósá­­gos lépésekkel megy az öltözőszobába. De csak ak­kor következik meg a haddelhadd. Nagyszámú had­sereg ront ki az öltözőszobából, lándzsákkal föl­fegyverkezve. A csábitó igen ügyesen viv velők, s ha millió jönne is, mind legyőzi. Végre annyira megy a dolog, hogy a katonák előtte elsétálnak, ő pedig pallosával mindegyiknek a nyakára legyint, a­mi azt jelenti, hogy azokat mind megölte.­­ Leg­bolondabb az, hogy a halottak mind kimennek a maguk lábán, sőt pár perc múlva vissza is jönnek a másik ajtón, s a legügyesebb testgyakorlókká válva, székeket, két egymásra állított asztalt stb. ugrálnak keresztül. Ez a darab vége. A másik szintén ily modorban foly le. Valaki nőket akar venni egy apától, de az adó és vevő ösz­­szevesznek. Egy ember legyőz ötvenet, vagy százat, s aztán következnek a legnyaktörőbb ugrálások,­­ ez az egész. Megjegyzendő, hogy néha ügyes mimikát lehet látni tőlök. Például egy nő megtudva, hogy el van ad­va, oly érzékeny zokogásban tör ki, hogy ha környe­zete nem volna oly rémítően badar, még el is pitye­rednek az ember- Egy másik szereplő valami véletlen meglepetés alkalmával oly ügyesen rezzen össze, hogy sok európai színész tanulhatna tőle. Láttam egy eredeti inter­netzót is. Épp a fehérszakálú em­ber legdrámaibb jelenetét játszák, midőn a zenészek egyike kap egy tányér gőzölgő rizst, s ő a színészek háta mögött egész kényelmesen lát a vacsorához. Sok furcsát lehetne még e színházról írni, de azok oly különös badarságok, hogy látni kell, külön­ben nem hiszi el senki. Olvashattam volna én is akár egész kötetet a khinai színházról, bizonyára nem hit­tem volna oly primitív dolognak, mint a minőnek sa­ját szememmel láttam. Czirják Károly: Fővárosi hírek. * Az országos költségvetés átalános tárgyalá­sát a képviselőház tegnapi ülésén befejezték. Utójára Helly, mint határozati javaslat benyújtója s Szél Kálmán, mint pénzügyi bizottsági előadó emeltek szót. Ezután névszerinti szavazás következett, mely­nél a balközép a jobboldallal együttesen elfogadta az előterjesztett költségvetést tárgyalási alapúl, Helfy indítványa mellett, mely a kormánytól minden költ­séget megtagad, csak a szélső­ballak szavaztak. — Az ülés elején Horn Ede interpellálta az ötvennégy­­milliós kölcsön tárgyában a pénzügyminisztert, ki­nek szabad kezet engedtek a kölcsön megkötésére s kinek most az eredményről a házat értesíteni kel­lene. — Tegnapi tudósításunkban Gál M. tollvétség­­ből kormánypárti képviselőnek volt mondva, holott a szélső balhoz tartozik. * Liszt Ferenc, hír szerint, a „Szózat“ és „Hym­­nusz“ átiratán dolgozik. Az ő mesteri arrangementó­­ja e nemzeti énekeinket bizonyára épp oly ismertek­ké teszi világszerte, mint tették a Rákóczy-indulót is az ő és Berlioz nagy átiratai. * A dion­tkereskedések átalában nincsenek megelégedve a téli üzlettel. Egyes kiválóbbak azon­ban meg lehetnek. Például a Türsch üzletében az idény megnyitása óta tegnapelőttig 975 legyezőt ad­tak el s 250 báli ruhát csináltattak. * A Kisfaludy-Társaság ünnepélyes közülésé­nek három költői felolvasása: Szigligeti „Más­világi bünhödés“ című beszélye, Győry Vilmos „Két kép“ s Greguss Ágost „Fölébredvén“ című költeményei az ülés után lapunkban fognak megjelenni, szerzőik, szívességéből. * „A fekete dominódban Bl­a­h­á n­é asszony tegnapelőtt este mutatá be magát először a nemzeti színpadon, hol eddigelé még csak egy könnyűd dalmű­ben, a­­Floton „Árny“-ában szerepelt. Közönsége oly nagy volt, hogy már délben nem lehetett kapni jegyet. Mindenki kíváncsian várta, hogy a népszín­művek kedves Rózsija mint fogja ábrázolni a legfi­nomabb társalgási dalmű előkelő Angéláját, melynek egy évtized óta oly kitűnő ábrázolója volt (s remél­jük, hogy lesz is még) a nemzeti színház operájában. Ily előd természetesen elfogultságot szül mind a szín­padon, mind a nézőtéren. Milaháne-iasszony, ki oly ottho­nos a népszínműben, most a fekete selyem dominóban észrevehető lámpalázzal lépett ki, a közönség pedig nem fogadta tapssal, mintha ezúttal félt volna előle­gezni. De annál értékes­ lehet rája nézve, hogy később­i tapsban és kihívásban bőven részesült. Annyit jelen­­t te ez, hogy e szerepben is többet adott, mint a­meny­­­­nyit vártak tőle. Ha attól tarthatnánk, hogy a dal­­t mai siker elvonja őt a népszínmű terétől, mely szám­­­mára úgy­szólván tövis nélkül termi a rózsákat, ak­­i­kor szinte kívánnunk kellene, hogy a víg operában ■ ne arasson élénkebb tetszést; de miután tudjuk, hogy­­ e vállalkozás fő célja, közreműködése által néhány­­ kedvelt játékdalma színen tartását a jelen viszonyok közt is lehetővé tenni,­­ annál készségesebben is­­­­merjük el buzgalmát, mivel az nem volt sikertelen.­­ Kellemes, fris, könnyűd hangját Auber hajlékony t­ab­ettáiban is tudta érvényesíteni s az aragóniai dal­­­­ban és a hires kaland-románcban szintén kapott tap­­­­sokat. Az átmenetek nem voltak ugyan mindig si­■ mák s a futamokból itt-ott kiérezhettük, hogy Bla­­­­háné asszony sajátlag nem az operára képezte magát, hanem másfelől el kell ismernünk, hogy hallottunk­­ tőle szép portamentót, hibátlan staccatót s egy pár­t kielégítő trillát is Megnyerő alakja szintén előnyére­­ vált, s arca illett egy spanyol nő személyesítéséhez.­­ Az ar­agoniai festői jelmezben különösen magára von­ta a nézőtér minden látcsövét. Játékában is volt több jellemző vonás, de arcára több mosoly, mozgásaiba­n nagyobb szabatosság kellett volna. Azzal, hogy ke­­­­zét sokszor tartó arca és ajka mellett, önkénytelenül­­ a népszínműi ábrázolás egy obsigát szokására emlé­■­kettetett. Az idyll és a szalon elevensége közt nagy­­ a különbség, s ma még Blaháné asszony inkább van­­ szokva ahhoz, mint emehhez; de ha többszöri föllé­pése által elfogultsága eloszlik, a részletek finomabb­­ színezésében is jobban kitünhetik. A tetszés, melyben­­ részesült, buzdíthatja; de — a­mit hozzá kell ten­­­­nünk -- ne buzdítsa soha a népszinmű rovására,­­ melyre sajátlag teremve van. Odry is új jelenség volt , Lord Elfort szerepében, de „Hamlet“ 63 „Mephisto“­­ jeles ábrázolója a komikumra nem bir hivatással.­­ Nagy tetszést aratott — mint mindig —­­ Kőszeghy „Deo gratiasa “ Még el sem kezdi e dalt s már neve­tik. A rococo jelmezek alkalmazása jó gondolat, mert a közönséges frakk, (noha a „Fekete dominóit min­denütt abban játszák,) önkénytelenül eszünkbe jut­tatja, hogy az élet beszéde nem hagjegyekkel jár. A zenekar élénken játszá e kellemes zenét, mely a régi Páris boldogan enyelgő szellemét oly híven fejezi ki. Mikor fog szülemleni benne megint ily keresetlen víg zene! * A tornászok bohócestélye a reboutban csü­törtök éjjel csak félig sikerült. Nem volt oly látoga­tott, mint a két év előtti, s a produkciók sem mutat­tak oly leleményes rendezőkre, mint azok, a­melye­ket a tornászok első estélyén, 1871-ben láttunk. A lépcsőzetnél Lehmann által festett nagy kép volt lát­­­ható, melyen kért tornász az egylet címerét tartotta, e jelszókkal: „Épség, erő, egyetértés“ A terembe egy festett antik kapun jutottak a „tisztelt bolon­dok“ s itt váltották be szelvényüket egy-egy bohóc­­jelvénynyel, mely férfiaknál tréfás papircsákó, háló­sipka s más ilyféle föveg volt, a nőknél pedig névvel jelzett fehér kötény. A nagy teremben láttuk fölál­lítva a „vásári bódé“-t, illetőleg azt az emelvényt, melyen a mutatványok folytak. Minde­nelőtt a beduin-család erő mutatványait néztük meg. Jelme­zekben, tornászok adták elő. Majd a palackok tánca következett, a­mi mulatságos látvány volt. Óriási palackok jöttek a színre: „érmelléki,“ „bikavér,“ „szomorodni,“ „kőbányai“ s más igen jól ismert és kedvelt feliratokkal. A tánc, melyet lejtettek, komi­kus hatású volt, míg végre a mulatókat meglepte a champagnei, mely illő komolysággal lépett a publikum elé, a mulató „minorum gentiumok“ pedig tiszteletteljesen hajoltak meg a „mester“ előtt, s mi­kor a champagnes dugója kipattant,­ a palackok a közönség hahotája közt dűltek halomra. A torna­mu­tatványok a lovon szintén érdekesek voltak, de a „váci­ utcai árverés“ sokkal jobban volt kigondolva, mint előadva. Festményeket árvereztek el: „Hektor búcsúját“ (egy vonitó eb.) „Diánát a fürdőben“ (Diána egy öleb volt), a pesti gázvilágítást (feketére mázolt kép), stb. Mulatságos volt az öreg asszonyok tánca is, mit a közönség ismételtetett. A mutatvá­nyok tizenegy órakor értek véget, mikor a közönség egy része oszolni kezdett, más része pedig ott maradt s mulatott — ahogy tudott — hajnalig. Csinos álar­cokban nem volt hiány. * Az „Auió“ kereskedelmi egylet választmánya jan. 19-én tartott ülésén öttagú bizottságot választott, melynek hatáskörébe tartozik: egyrészt tagjai ok­tatásával személyesen foglalkozni, másrészt pedig egyes közhasznú felolvasásokra kitűnő szaktudáso­kat nyerni meg. E bizottság már meg is kezdi mű­ködését, s több kiváló szakférfit nyert meg, kik he­­tenkint felváltva felolvasásokat fognak tartani. A­mi pedig a rendszeres oktatást illeti, a bizottság tag­jai közül: Kohn A. alelnök a könyvvitelből, Gold­­mann Adolf titkár a magyar nyelvből és irodalom­ból, Schulhoff Ödön másodtitkár a kereskedelmi le­velezéstanból, Markstein Sándor könyvtárnok a gyorsirászattanból február elsején kezdik meg elő­adásaikat. E tantárgyak mindegyike, melyeken a ta- ill

Next