Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-14 / 37. szám

Legegyszerűbb lett volna valamely normális iskolába mennem, ott a kályha gombjára felszállva meghúznom magamat, s a gyermekekkel együtt vé­geznem a tanfolyamot, de hajh, mi csak sötét­ben látunk, a­hol világosság van, mi semmik va­gyunk ! Egy jó órában eszembe jutott, hogy én több színész úr sírját ismerem, s neveik az emlékkövön kétségkívül nagyobb betűkkel vannak bevésve. Hal­lottam itt lenn azt is, hogy az egyiptomi hieroglifo­kat úgy tanulták meg olvasni, hogy egy ily felirat mellett egy hasonló tartalmú görögöt találtak, s eb­ből okoskodták ki a másikat. Tüszint világos lett előttem a teendő. Oda men­tem, s elkezdtem sillabizálni: B —a—ba, r—t--a sat.­­ Aztán próbálgattam a homokba utána irni. Önök­­ kétségkívül azt hitték, hogy valaki a botjával irta,­­ pedig azok mind az én szellemujjaim irkái. Végtelen hosszú és fejtörő munka volt ez, de­­ végre sikerült, s most már büszkén mondhatom : tu­dok írni és olvasni, s azok, kiknek védszelleme va­gyok, ha a háromlábú asztalkára teszik ujjaikat, holmi megfejthetlen k­ix-krax helyett ott találják a papíron az én gyönyörű manu propriámat! De a kakas kukorikás, világosság lesz, isten önnel örökre! másodszor nem fog rajtam az ön rette­netes formulája! H­i­ú küzdelme­k. (Francia elbeszélés.) Lindau Rudolftal. (Folytatás.) Midőn hajónk révparthoz érkezett, ezt ünnepi ruhába öltözött férfiak és nők serege lepte el. Elől egy fürtöshajú fiatal hölgy állott, s az érkező hajó felé lo­bogtató zsebkendőjét. Egy magas, szép fiatal ember, talán kedvese a hölgynek, kérte, hagyja oda e he­lyet, mely kissé veszélyesnek tetszett előtte. A leány­ka nevetve utasitá­st hátra. Üde, gyermeteg neve­tése oly kellemesen üté meg fülemet, mint valamely édes, már csaknem elfeledt zene. Szívem elfogult, visszaemlékeztem ifjúságom éveire, melyeket a távol­ban, idegen földön töltök, szerelem, mosoly, ünnepély nélkül, s melyek eltűntek előlem, a nélkül hogy bán­kódhattam volna utánok. Visszaemlékeztem anyámra, ez egyetlen lényre, kit szerettem. Úgy szerettem volna, fejemet tenyerembe hajtva, magamat jól ki­sírni. A­mint partra léptem, a douanier-k fogtak körül, aztán a hordárok, bérkocsisok, szálloda-szolgák ajánlgatták szolgálatukat, ki személyemet ki más-­ hármat akarván elszállítani. Oly kedélyhangulatban valók, hogy csaknem kedvem kerekedett, nádpálcám-­­­mar valamennyit végigpáholni, csak alig tudtam magamat e kedvtelésemtől visszatartóztatni, noha eszembe jutott, hogy polgárisult államba érkeztem. Csak néhány órát töltök Marseilleben. Még ak­­kor nap elutaztam nővérem látogatására, kivel előre tudattam hazaérkezésemet. Már várt rám a vasúti indóháznál. Nem láttam már tiz év óta, de rögtön ráismertem. Kissé hasonlított anyámhoz s hevesen dobogott a szivem, midőn ő engem megölelve, fivé­rének nevezett Ha ő akkor úgy akarta volna, mi jóbarátokká­­ válhatandónk, de nővérem nem tárta föl szivét előt­­­­tem és semmi bizalomra nem jogosított föl engem. Nagyon kevés figyelmet tanúsított irántam ; kér­dezősködött ugyan egésségi és vagyoni állapotom felől, de nem valami különös érdekeltséggel. Néhány nap múlva megváltam tőle a­nélkül, hogy valami nagy bút éreztem volna e miatt. Az orvos, a­kivel értekeztem, mi nyugtalanítót sem észlelt egésségi állapotomban. Számos fürdőhe­lyet sorolt elő, melyek közül, hogy melyiket válaszo t tam, teljesen tetszésemre bízta. Én egy kis félreeső­­ helyet választok ki a Végesek közt, melynek felsé-­ ges levegőjéért s gyönyörű fekvésénél fogva adtam­­ előnyt. Átutazva Franciaországon, egészen közönyös : maradtam. Midőn keleten lakunk, örömest elbeszél­­getünk Európáról s bánkódva gondolunk az elha­gyott hazára, de csak a jó napokra emlékezünk vissza, melyeket ott eltöltünk, és arra, a­minek éppen hiányát érezzük. Elfeledjük, hogy midőn Európát elhagyók, még akkor fiatalok voltunk. Idegen földön, számkivetésben, a távollevőt tökéletesnek tartjuk, míg a közelünkben élőben azonnal fölfedezzük a hiányokat. Bőségben élve, mint itt megannyian, sze­gények és gazdagok egyaránt, nem jut eszünkbe­­ többé, hogy az a bőség s anyagi életben nyilvánuló kényelem, melyet Európában a boldogság leg­főbb tényezőjéül tekintenek, egykor teljesen hiányo­­­zott nálunk. Mi itt rá sem gondolunk a polgárisult világ kedvteléseire ama foglalkozások és kötelezett­ségek közepette, melyekkel túl vagyunk halmozva. Itt mindenki saját magának él. Európába visszatérve, rendesen követelőbbek igényeink s becsvágyunk fokozottabb, mint itt A polgárisult élet minden elő­nyében részt akarni venni, a­nélkül, hogy lemond­junk ama független, feszélytelen életről, melyet már annyira megszoktunk, jogosulatlan igény. Ha Rómá­ban lakunk, akár van akár nincs ínyünkre, hozzá kell törődnünk a rómaiak életmódjához. Vágygyal gondolunk vissza Khinára: a táv újra megeszményíti a lelkünk elé toluló képeket, paripáinkat, cselédein­ket rakott asztalainkat, mind messzehagytuk hátunk mögött. Nem vagyunk többé a nép által tisztelt nagy­urak, kik az élet apró bajait figyelembe sem veszik. Európában bizonyos álláspontot kell elfoglalnunk. Ismét közönséges emberekké válunk, a kiket ide-oda taszigálunk,kiktől várnak, követelnek s kiket az utósó pincér sértő szavakkal illet, ha nincsenek megelé­gedve a kénye szerint fölajánlott bármely silány szo­bával. Közönyösen hallgattam a beszédet, mely körü­löttem a vasúti kocsiban folyt. Ehinában és Japán­ban, beismerem, nem nagyon válogatják e beszéd­tárgyat. Hiába, mi itt a munka emberei vagyunk s gyakorlati emberekből alakítjuk a társaságot. Euró­pában kétségkívül több alkalom nyílik a mulatság­ra ; annyi azonban bizonyos, hogy az emberek ke­­vésbbé törődnek ott a saját, mint a más bajával. Ily észlelődés hatása alatt utaztam én ama társalgások közben,melyeknek esetleg tanúja lettem. Pedig,ha nem tévedtem, környezetem a legműveltebb osztályhoz tar­tozott, mely igényt tartott arra, hogy tagjai a legvá­­logatottabb egyének közé számíttassanak. A hiúság csiklandozta őket vagy szellemdúsaknak, vagy ere­detieknek képzelni magukat s e képzelődés föl­menté őket attól, hogy tanuljanak s többet tud­janak. Megjegyzendő, hogy én ez észrevételeimet sem Franciaországra sem a nyugati államokra nem alkal­mazom; én átalában Európáról szólok, valamennyi polgárisult országról, melyeket visszatértemkor újra láttam. Mindamellett is lehet, hogy tévnézetben va­gyok és nincs igazam, s ítéletem ama nagyon is pró­­zailag gondoskodó társadalom ártalmas befolyá­sának utóhatása gyanánt tekinthető,­ melyben éltem. Egyizben a . . . ben egy körülbelül negyven­éves férfival találkoztam, ki túl szerénysége és finom műveltsége által tűnt ki. Hangejtéséből hazámfiának néztem őt s néhány kérdést intéztem hozzá, melyek­re szabatos és határozott feleleteket adott. A tár­salgás folyamában megtudom, hogy ő fürdői orvos. Nagyon megnyerte tetszésemet, s én elhatárzom minden tétovázás nélkül, magamat gyógykezelésére bízni. Kicseréltük névjegyeinket s ő készséggel kí­nálkozott mindenkor tájékozást nyújtani ama kis vá­rosban, melybe menendők valánk. (Folyt. köv.)­ ­ Kecsegtető kilátások. (Adalékok időjárásunkhoz.) Ha reggelenkint ablakom redőit félálmosan­­ félretolom, alig merem szememet kinyitni, nehogy az égnek már kiállhatlanná váló szürkeségét lássam. Nincs ember, ki ezt a sok locspocst meg ne unta volna. — Hát még ti is panaszkodtok! — kérdheti egyik-másik falusi olvasónk. — ti, kik kövezeten aszfalton sétálgathattok? — Csakugyan nálunk százszor sajnálatraméltóbbak azok, kiket a sár egy - egy szűk falusi házban jobban körülsáncolt, mint a németek Párist. Még az udvaron sem lehet keresz­tül jutni, hogy az ember térdig be ne süppedjen. A fonóból is elmaradozik a fiatalság, mert az utca egyik oldaláról szekéren is alig lehet a másikra jutni. Hát még kit a sors azzal áldott meg, hogy ily időben utaznia kell? Utaznia! és pedig nem gőzko­csin, hanem egyszerű szekéren, e szó mindent magá­ban foglal a mi kellemetlen és unalmas dolog csak érheti az embert e drágálatos időben. A mi ország­­ainkon a kocsi csak tengelyig merül a sárba, és va­lóban visszakivánkozhatunk Mózes idejére, midőn az izraeliták száraz lábbal tudtak átmenni még a vörös tengeren is. Soha találóbb meghatározását nem hallottam valamely fogalomnak, mint orsszágutainkét e szavak által: két árok közé szorított feneketlen sár. Ily körülmények közt nem csodálkozhatunk, ha Lisznyai Kálmán szavaival élve, az öreg mámikák a fonóban folytonosan azon sóhajtoznak : „áj, váj, de nagy kár, Hogy ez a sok sár Nem szilvalekvár!“ De majd csak elmúlik, nem tart örökké, — mondják a békülékenyebb kedélyek, hisz az Úr csak egyszer bocsátott vízözönt a világra és megígérte hogy nem áztat ki többet hajlékunkból, mint falusi fiúk szokták az ürgét. S a vigasz már megfogantani látszik, talán az ég szürke leple is világosabbá vált, a meglustult vér gyorsabban kezd keringeni az erek­ben megint és ekkor közbe lép a tudomány, ez az örökké kétkedő bíró, és egyetlen szavával visszadob, az előbbi lethargiába. K­o­e­p­p­e­n hírneves meteorológ kiszámította az idő változásának valószínűségét statisztikailag számos évre összeállított adatokból, és arra az ered­ményre jutott, hogy minél huzamosabb ideig tart valamely időjárás, annál nagyobb a valószínűség, hogy még tovább fog tartani. Na mi akkor most tönkre vagyunk téve ! Az említett tudós szavaival élve, ha igaz is, hogy a beál­lott esőzés nem tarthat örökké, a számításba vett számadatok mégis azt mondják, hogy minden nap, melyen az eső folytatódik, az esőzés hosszabb tarta­mának valószínűségét növeli. Például Brüsszelben ki­lenc vagy tíz napi esős vagy esetlen idő után tíz eset közül nyolcszor az előbbi időjárás folytatódik és csak két esetben változik meg. Valamint egyes napokra, úgy ötnapi idősza­kokra és hónapokra is kiszámították az időjárás változásának valószínűségét. Itt már sokkal valóbb szi­­nű, hogy változás áll be ennyi időszak alatt, mint az egymást követő napoknál, azonban mindennek dacára, a szabály még itt is alkalmazható. Ha meleg idő után ötnapi hideg következik, kettőt tehetünk egyre, hogy a következő napon is hideg lesz; ha el­lenben az ötnapi időszakoknak középmérséklete két hónapon keresztül igen alant állt, majdnem nyol­cat tehetünk egyre, hogy a harmadik hónapnak öt elő napja hasonlóan hűvös leend. A hónapokra nézve a valószínűség ismét na­gyobb, hogy tartamuk alatt változás áll be az idő­járásban. A­mi az időjárás évszakos változását illeti, a számítás azt mutatja, hogy az időjárás változásának valószínűsége legcsekélyebb télen, s legnagyobb nyáron, tavaszszal némileg kisebb, mint őszkor. A változékonyságáról hírhedt április hónap a közép­­változásúak közé tartozik. Évenként két oly idő­szak fordul elő, kora tavaszszal és nyár derekán, mi­dőn kettőt tehetünk egyre, hogy ha a folyó hónap hűvös vagy meleg, a következő is olyan leend. Más két időszakban pedig oly valószínű, hogy a követ­kező hónapo­n az időjárás megváltozik, mint hogy megmarad. Ez időszakok ápril és május, október és november közé esnek. Végre utalán az is kivehető a számításokból, hogy a megelőző télről sokkal inkább lehet a nyárra következtetni, mint a nyárról a következő télre. Előttünk fekszik a magyar kir. központi me­­teorlógiai intézetnek január hónapra terjedő kimuta­tása, melyből pontosan kivehetjük, ha saját tapasz­talásból nem is tudnók elég sajnosan, hogy a múlt hónapban az időjárás miféle változásokon ment ke­resztül, vagyis inkább, mily változatlan volt. Az egész hónapban egyetlen egy felhőtlen napunk sem volt, tizenegyszer köd, ötször eső és ötször hó esett. Az összes csapadék mennyisége másfél hüvelyk,vagyis ha a vk megállt volna az utcán, bokáig érő vízben gázolhatnánk, így azonban csak a sár haladja meg néhol ezt a mértéket. Az egész hónapban a hőmérő nem szállt két fok Celsiusnál mélyebbre a zérus alá és hét fokkal föléje a szabadban. S mondhatjuk, hogy a városban e szűk utcák­­között folytonosan egyforma mérséklet uralkodott. Átalában az idei tél mindenben a különcök sorába helyezhető. A jég hiánya sok embernek fog főfájást okozni a nyáron. Németországban már most szervezkednek a vállal­kozók,hogy a svájci és svéd Gletscherek jegét keres­kedésbe hozzák és a mesterséges jégkészítés által ki nem pótolható hiányokat némileg fedözzék. Híre­­ jár, hogy Pest városa is szándékozik egy gy­árt a­­ maga számára felállítni, de ez csak egy csöpp lenne a tenger­szükségletben! 158

Next