Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-11 / 84. szám

362 . Az állat-, növény- és ásványország rokonsága­ ii. A szervetlen anyagmozgalom körében legérde­kesebbek a bonyolódott esetek. Még csak ezeknél tanuljuk a rokonságok fokozatait megismerni, épp úgy, mint a közelebb vagy távolabbi viszonyokat. A rokonságok még csak akkor válnak érdekesekké, ha elválásokat eredményeznek. Lássunk egy ily esetet. A­mit mi például mészkőnek nevezünk, az egy többé-kevésbbé tiszta mészföld, a legbensőbben egy­bekötve egy gyöngéd savval, mely légalakban mint szénsav lett ismeretes előttünk. Ha egy darab mészkövet higitott kénsavba teszünk, a kénsav magához ragadja a meszet, s vele egyesülve, mint uj test, mint g­y­p­s­z fog jelenkezni, ama gyöngéd sav ellenben elröppen. Itt elválás és uj összetétel jött létre, és az emberi tüneményt teljes joggal v­ál ro­konságnak nevezheti, mert valósággal úgy látszik, mintha az egyik viszony a másik elől háttérbe lépett, mintha az egyik a másik helyébe lett volna vá­lasztva. A mész nagy vonzalommal viseltetik ugyan a szénsav iránt, de ha helyette egy kitűnőbb savat kaphat, elbocsátja addigi életpárját, kapott pedig az itt felhozott esetben egy kitűnőbb társat a kénsavban, — a szénsavnak tehát tágulni kell. Az emberi társa­dalomban is a mindennapi esetek közé tartozik, mi­dőn két lény közt létezett benső, feloldhatlannak látszó baráti vagy házassági összeköttetés, egy har­madiknak alkalomszerű hozzácsatlakozása által föl­­bontatik, s egyike az imént együtt élőknek kiüzetik ama körbül, hol magát oly boldognak, oly otthonos­nak érezte. Azonban a mészkő példáján nem csupán kölcsönös rokonszenvezést veszünk észre, hanem egy­szersmind azt is látjuk, hogy valamint az állat, úgy a szervetlen világban is az erősebbnek joga uralko­dik : az erősebb elem kiűzi vegyeiből a gyöngébbet. A szénsavat nem egyedül a mész hűtlensége tette földönfutóvá, hanem az is, mert a kénsav nálánál erősebb sav. De az elűzött lény, azért nincs vég­képpen elhagyatva a világon, új viszonyt köthet is­mét a társadalom valamelyik más tagjával. A szén­sav nem kénytelen egyedül szerte bolyongani a nagy mindenségben, csak tőle függ, hogy a vízzel egye­süljön, és mint ásványforrás az egésséges és beteg embernek üdülésül szolgáljon, vagy hogy a növé­nyekhez szegődjék, miután a növények szénsavat vesznek föl a légből. Ámaz esetek kétségkívül a legjelentékenyebbek és legcsodálatosabbak, hol a szervetlenek vonzódá­­­­sát, rokonszenvezését, elválását és egyesülését, mond­hatni keresztül-kasul valósággal előidézhetjük, ahol­­ négy, eddig párosával egyesülve volt lények érint­kezésbe hozatván egymással, eddigi összeköttetésü­ket elhagyják s újra szövetkeznek. Ez elválásban és egyesülésben, ez elillanásban és kölcsönös föl­keresésben nem véletlenség vagy szeszély, hanem számokkal meghatározható szigorú törvényszerűség uralkodik, valamint az emberek kölcsönös rokon­­szenve vagy gyűlölete is mindig lélektani indokokra vihető vissza. A szervetlen világban létező várrokon­­ság okozója számos oly tüneménynek, melyet az em­beri szellem előnyösen tud saját érdekében fölhasz­nálni. Lássunk itt is néhány egyszerű példát. Az a­r­­z­e­n­i­k­u­m -mérgezéseknél ellenszerül v­a­s é­r­e­g­­vizvegyet (vasrozsda) szoktak beadni a beteg­nek. A vaséreg­vizvegy ugyanis alkalikus termé­szetű vas-só, s nagy barátja az ellentétes tulajdon­ságú élenynek. Bárhol találkozzék az élenynyel, rögtön megragadja és vele egyesül. Az arzenikum­­nak pedig éppen éleny a főalkatrésze. Mihelyt tehát a vasélegvizvegy vele érintkezésbe jő, dús éleny tar­talma miatt magához vonja az arzenikumot, s ketten egy oldhatlan és teljesen ártalmatlan új nemű sóvá egyesülnek. A vasrozsdának az élény iránti hő ro­­konszenve e szerint meggátolja a legerősebb ás­ványi méreg életpusztító hatását. Tudjuk, hogy a cl­or meghal­vány­ítj­a a növényi színanyagokat és desinficiálja az illékony bűzöket. Ez onnan van, mert a clor nagy vonzalmat tanúsít a k­ö­n­e­n­y iránt. S mind akettőt láttam; a gróf teste már csak csontok­ból állt s minden ruhától megfosztva feküdt kopors­­­sójában; a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mint ha csak teg­nap temették volna el, de lábai hiányoztak, megle­het, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodor­­­­tatott, szakították el. A templom lerombolása után a viz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahe­lyet döntötte le ; ennek láttára én az uradalmi cse­lédséggel együtt mindent elkövettem, a mi emberek­től csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak­­ ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az­­ ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztosságban van; midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vizzel megtelni (szomorú látvány) on­nan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az élet­­biztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg; a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más ér­tékes jószág elveszett a vízben; este a vár már hoz­­záférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt.— De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly hi­res vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem! mennyire el van pusztítva minden, és mily kárt vallott a gróf! Rette­netes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már érte­sítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje Maradok Tárcán, 1813. szeptember 4-én, Sztrázsik Ivánny s. k.“ Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holt­testét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tárcát hasz­­nát, a családnak két hű barátja, egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidó temetőben fekszik eltemetve. Ez a két ur aztán ki­vétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért emlitem meg ez esetet, mintha nem tarta­nám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom. Ez a tárcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlé­kezetben. Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta: About. (Folytatás.) Az nap, melyen Antoinette érzékenyen és ünne­pélyes ígéretek közt vett Blanchetól búcsút, ez így szólt az áldozathoz: — Nem barátságába, hanem imáiba ajánlom magamat. Bármit gondoljon is ön, kettőnk közül én vagyok a nyomorultabb. Lelkiismeretem olyan, mint egy holtakkal és sebesültekkel borított csatatér. Én megtettem önért mindent, a­mit csak embernek meg­tenni lehetséges; én ha ön nem egészen megnyu­godva utazik is el, gondoljon rá, hogy vannak lé­nyek, kik önnél sokszorta szánalomra­ méltóbbak. Ez ellenmondásokban senki sem talált össze­függést. De az emberek a legbadarabb szavak, a legkülönösebb nyilatkozatok által sincsenek megle­petve, ha azok egy tizennégy vagy tizenöt éves leány ajkairól jönnek. A maransi hölgyek elutazása óta már két nap múlt el, midőn Astier Pál a tiszti asztalnál ismét megjelent. Bajtársai diadalkiáltással fogadák, s töb­ben keblére borultak. A parancsnokság nem találta szükségesnek az elzáratás okait nyilvánosságra hozni. A tisztek csupán annyit tudtak, hogy Pál sú­lyos vétséget követett el a parancsnok ellen, neve az ajánlottak sorozatából kitörültetett és helyébe Fou­cault íratott be, ki e miatt komolyan bocsánatot kért barátjától. Astier udvariasan fogadá bajtársai részvétnyi­latkozatát, de maga hideg és feszes maradt- Szive csak félig tárutt fel. Midőn pedig tiszteletére a pezs­­gős palackok kezdtek durrogni, megelőzte a felkö­szöntést és így szólt: — Egy pillanatra uraim! Emlékeznek még önök, hogy egy év előtt ennél az asztalnál egy lakoma alkalmával bizonyos torzképet rajzoltam a zászlóalj­­parancsnokról ? A jelen voltak, kik megtörték poharaikat, egy­másra tekintenek és nem érték a dolgot. — Pál nem várt feleletre, hanem rövid szünet után folytatá: — Lakománk oly kedélyesen végződött, hogy eszembe sem jutott a lapot magammal vinni. Talán azt önök közül vette fel valaki ? — Én vettem kezembe — viszontá Foucault. — Tehát ön! Valóban a körülmények találko­zása meglepő. — Miért? ! — És magánál tartotta ön a kérdéses rajzot ? — Nem; megvallom, nem tulajdonítottam annak­­ fontosságot és átadtam valakinek. — Átadta vagy átküldte ? — Átadtam saját kezeimmel. — Foucault, parancsolom, hogy azonnal mondja meg, kinek adta át a rajzot? — Astier, parancsokat csak felebbvalóimtól szoktam elfogadni. — Ha parancsomat nem teljesíti, akkor fejéhez vágom ezt a poharat. A fenyegetést azonnal tett követé. — A tisztek felugrottak helyeikről, hogy a további fejleményeket megakadályozzák, és a párbaj el­len határozva. Az ezredes mit sem segíthetett, mert tettlegességek for­­dultak elő. Másnap reggel 6 órakor megtörtént a párbaj és Astier mély szúrást kapott mellén.­­ Két hónapig feküdt a kórházban élet és halál között. Ugyanakkor Vautrin Blanchette egy betegségen esett át, melyet a gyors növésnek tulajdonítottak. Láza volt, magán kivűl beszélt, szive elszorult, sőt többször görcsös rohamok támadták meg. Voltak percek, midőn közel állt a halálhoz; haja kihullott és bőre más szint öltött magára; végre azonban fel­­gyógyult. Barátnői, ha tudniillik egyátalában voltak ilyenek, e nagy, átlátszó és hajlott termetű leányban, ki, mint valami apáca, fehér kendőt viselt fején, nem ismerték fel a kis Vautrin Blanchettet. Szülei ki­vit­ték őt sétálni az őszi napra, mely oly pompásan süt Nancyban. Szemei nagyok és feketék voltak, melyek uralkodtak az egész arc felett, orra göröghajlású volt, fehér ajkai pedig keskenyek és finom metsze­­tüek. Vonásaiban nem volt többé semmi visszataszító és úgy tetszék, mintha a betegség egy erőszakos fordulattal mindent újjá alakított volna rajta. Sőt a leánynak benső lénye is átváltozott; hangja bizonyos gyöngéd lágyságot nyert. Ítélete élénk maradt ugyan, de sokat vesztett korábbi éles­ségéből s szelidebb és elnézőbb iparkodott lenni. Szi­vét minden csekélység megható, és kész volt azonnal könyekre fakadni. Ha egy elkésett ibolyát vagy egy rovart pillantott meg, nem volt képes szavakkal ki­fejezni csudálkozását. A lábbadozó beteg mindent meglepőnek lát és azt hiszi az ő kedvéért az egész természet­ej életre ébred. Sok idő múlva visszanyerte ugyan régi erejét, de egykori jókedve elveszett örökre.­­ Az orvos kijelente, hogy a lotharingiai tél ártalmas lehet rá nézve, és tanácsolta, hogy ha teljesen fel akar gyógyulni, menjen Palermóba. Vautrin asszony természetesen csatlakozott leá­nyához. Elutazásuk napján, mely november végére esett, a pályaudvarban találkozott egy magas termetű, sá­padt tiszttel, ki Bodinre és egy mankóra támaszkod­va, kínosan vánszorgott a bejárat felé. A tiszt kato­násan üdvözle a nőket kísérő ezredest, aztán kimond­­hatlan megvetéssel fordult el a csoporttól. Blanchette minden magyarázat nélkül megértette, hogy Astier­­nek párbaja volt Foucaulttal, s hogy ily módon ő az oka minden szerencsétlenségnek. A mindig szelíd és jó Vautrin asszony leányához fordult és mondá: — E szegény embernek nagy szüksége volna arra, hogy velünk együtt Siciliába utazzék. — Szerencsétlenségre — viszonzá az ezredes — tiszti fizetésén kívül nincs semmi vagyona. Blanchette nem titkolható, hogy ha ő nincs, ak­kor a fiatal tiszt most gazdag, szerencsés és egésséges ember volna. Ez az önvád kisérte a citromok hazájába. Oly kedélyre nézve, mely nincs megromolva, nyomasztó teher a bűnös cselekmény tudata, és Blanchette nem szűnt meg naponkint Astierre gondolni,aggodalommal kezdve magától: Várjon hol van ő most és mi lett belőle ? Kétségkívül szenved a tél sanyarai miatt, míg nekem itt most is napernyőmet kell használnom. Hátha visszaesett betegségébe, és talán meghalt ! Én semmit sem tudhatok, mert nekem senki sem ír le­velet és még annyi jogom sincs, hogy felőle valakitől tudósításokat kérjek. (Folyt. köv.)

Next