Fővárosi Lapok 1873. július (149-175. szám)

1873-07-15 / 161. szám

Abban a pillanatban, midőn »Othello«-t játszani kez­­dék, ballá Albert, a csaknem a feje fölötti páholy megnyitásának neszét. Egy nő lépett be, kit Albert ismerni vélt s rendezve emlékeit, csakhamar eszébe jutott, hogy ez ama nő, kivel a Champs Elysées-n ta­lálkoztak s kinek kocsiját a gróf paripája követni akarta. Most alkalma nyílt e nőt figyelmesebben meg­szemlélni s rendkívül szépnek találta. Annyival ké­nyelmesebben szemlélhette e nőt mivel épen feléje volt fordulva, egész figyelemmel vagy inkább türe­lemmel hallgatva egy szép fiatal ember izetlen cse­vegéseit , ki csakhamar megérkezése után hozzá belépett. Albert nem sokat ügyelt e kifogástalanul csinos, de dőre ifjúra, sőt azt sem vette észre, hogy d’ Esparon úr a szép nő megérkezése óta sehogy sem találva helyét, egyre fészkelődött, s hogy fölföltekint­­getve különös izgatottság vett rajta erőt, ésannyira, hogy többé nem is érdekelte a dalműt, s még az első felvonás előtt egyetlenegy szó nélkül oda hagyta he­lyét. Pár perccel később látta Albert, a­mint atyja a páholyba belépvén, a szép ismeretlen nő mellett helyet foglalt. Ezen azonban Albert nem ütközött meg. Jól emlékezett ő, hogy Oktáv, midőn e nővel találkozott, mint jó ismerősét üdvözölte s nagyon természetesnek találta, hogy most látogatást tesz páholyában. Csak­hogy e látogatás kissé hosszúra talált elnyúlni. Még a második fölvonás sonnet-jelenete sem emlékezteté a grófot a visszavonulásra. Belépte óta szemlátomást forradalom keletkezett e páholyban. Amaz elegáns uracs, ki előbb az első sorban foglalt helyet, a gróf jöttével kénytelen volt a háttérbe vonulni s e miatt való boszúságát roppant látcsövével takarta el. Al­bert, a nélkül hogy az egész jelenetből következte­tést vonni képes lett volna, türelmetlenkedni kezdett atyjának hosszas látogatása miatt. Már a második felvonásnak is vége lett, a függöny is legördült, de Oktáv csak nem tért vissza. Lassankint Albert olyas­mit érzett szívében, mint midőn az embert balsejte­lem szállj­a meg, mintha valamely szégyentől vagy gyalázattól kellene tartania. Mentül inkább telt az idő, annál inkább úgy tetszett neki, hogy ő balga, indokolatlan sejtelme alakot, testet ölt, sőt nevet nyer, nevet, melyet még egyelőre elodázott, de a­mely újra meg újra előtűnt s előbbre-előbbre tolakodott lelkében. Hasztalan betürgették azonban ajkai e nevet, sehogy sem tudott azzal tisztába jőni. Egyszer emlite azt előtte Charvey ezredes, de ő ekkor lázas izgatottságban volt, akár a tébolyult. Végre nem tudta magát tartóztatni. Oda fordult egyik szomszéd­jához, kivel már előbb néhány szót váltott a zenére s a játszókra vonatkozólag, s igy szólt hozzá, ezúttal remegő hangon : — Uram, nem tudná-e nekem megmondani, ki az a nő abban a fekete bársony-öltözetben, hajában kaméliával ? — Melyik páholyban ? — Itt fölöttünk, jobbra, — dadogá Albert. — Ahol d’ Esparon úr látható ? — kérdé a szomszéd oly mosolylyal, mely szellemességet akart föltün­tetni. — Igenis. — Ejh, hát a szép de Dienne hercegnő ! — vi­­szonzá a kérdezett oly hangon, mely körülbelül ilyesmit fejezett ki: »Ugyan honnan érkezett ön?« E név elégséges volt. Albert érezte, hogy utósó reményének várai is romba dőlnek. Vigasztalhatlan tekintetet vetett a hercegnőre és Oktávra, mert látta, hogy az ítélet, mely atyjára a sors által ki van mond­va, visszavonhatlan. Szomorú összetalálkozása a körülményeknek, hogy ép abban a pillanatban, midőn Albert fájdal­maival megbarátkozni öröködött, hasonlóan ama se­besültekhez, kik elég bátorsággal bírnak saját sér­vük megvizsgálására, Desdemona halványan, meg­történ, könybe lábadt szemmel sóhaj­tó Brabantis lábánál :»L’ilpadrem’ abbandona!« Az egész ház tapsviharban tört ki. Albert fejtegetni kezdte magának a kétségbee­sés eme szavait. Aztán egyszerre csak érzé, hogy könyek tolul­nak szempilláira s székére visszaereszkedve, kezeivel eltakarta arcát. Ekközben sokkal közönségesebb dráma ment végbe az említett végzetes páholyban. Midőn d’ Es­paron úr oda belépett, semmi határozott célja nem volt. Talán ama boszantó gondolat vonta őt oda, hogy helyét más pótolja s ez türhetlen álláspont még oly nővel szemben is, kit többé nem ,is szeret az ember. Egyelőre egész S­zönynyel indult a gróf a szép hercegnő páholya felé, de miután mellette elhelyez­kedett, sokkal bájosabbnak, kedvesebbnek találta de Dienne asszonyt mint valaha, tahin ép azért, mivel eszébe jutott távozása, s úgy vélte, hogy ma talál­kozott utójára vele. E gondolat hatása alatt ez este különösen szellemdús és érzelmes volt Oktáv, s ke­délyét bizonyos igéző, kedves mélaság jellegző, mely csábító befolyást gyakorolhatott még az oly nőre is, ki nem képes többé könnyedén fölgerjedni. De Dienne asszony már rég tapasztalá, hogy uralmát mindinkább veszteni kezdi Oktáv fölött. E szép asszonyra sem maradtak hatás nélkül a gróf tündöklő szellemi sajátságai, azonban sokkal nagyobb súlyt fektetvén önbecsérzetére , mint boldogságára melyet viszonyuk teremte, számot vetett a körülmé­nyekkel s a grófnak visszaadta szabadságát s min­den föltűnő zaj nélkül szakított Oktávval. Az olva­sóra bizom annak megoldását, vájjon nem e szaka­dás, és az úr, mely d’ Esparon ur életében ez által támadt, volt-e befolyással az apai szeretet újraéledé­sére, mely Albertnek meghívását vonta maga után ? Ez oly rejtély, melyet talán a gróf maga sem tudott magának megfejteni s kegyetlenség volna tőlünk, ha tisztábban akarnánk belátni a dologba, mint ő maga. Elég az hozzá, hogy három hét óta d’ Esparon úr, kit az atyai boldogság többé nem elégített ki, újra meguyitá a hercegnővel való érintkezéseit. A hercegnő szívélyesen, de a lemondás színezetével lát­szott iránta viseltetni, mi­nt még vonzóbbá tette. Minden habozás nélkül hangsúlyozta Oktáv előtt, hogy viszonyuk okvetlenül botlásokat idézne előbb­­utóbb elé s hogy ő, semmint szemrehányás és megve­tés tárgya legyen, kész gyöngéd vonzalmát fölál­dozni. Efféle nyilatkozat elegendő volt arra, hogy a hercegnő Oktáv előtt újabb színben tűnhessék föl s újra gyakran ismételgette látogatásait, elegendő gyönyört találván ama képzelődésében, hogy szivé­ben újra föltámadt a szerelem, így álltak a körülmények az utóbb leirt esemé­nyek alkalmával. D’ Esparon úr, elhatározva magát a Blignieux­­be utazásra ama valódi kevélyek uralma alatt, me­lyeket Albert párbaja s aztán következett beszégle­­tésük okozott, nem foglalkozott többé de Dienne asszonynyal. Azonban ez este, midőn a színházban a hercegnőt s mellette új imádóját megpillantá, a ve­szély egész nagyságában jelenkezett. Majd meglássuk, mikép sikerült neki azon keresztüllábolni. (Folyt, köv.) Egy amerikai pör története. (Eredeti levél New-Yorkból.) A » free love« — szabad szerelem — két vi­lághírű Herostratája: Victoria Woodhool és Tenni C. Claffin nőtestvérek heti­lapja múlt őszszel szörnyű dolgokat beszélt Henry Ward Beecher, a »Plimouth egyház« nevezetes szónoka és Luther Challis köztisz­teletben álló kereskedő magánéletéről. E szerint a Plimouth egyházban vasárnaponkint leboruló fényes hölgyek közt nem egy van, kiket bizony nem az »isteni tudomány ömledezése,« hanem valami egyéb köz Beecher-hez, isten e papjához, ki különösen ke­gyeli Theodor Tildon író és szerkesztő nejét, a »sza­bad szerelem« elveit követő férj tudtával. Ebből pe­dig az következik, hogy voltaképen Beecher is a »szabad szerelem« híve, csakhogy — mint egyszer Woodhool kisasszonynak bevallá — nincs bátorsága bevallani azt, a­mit titokban követ, félve, hogy ki­zárják a társadalomból. A­mi pedig Challis urat il­leti, a »szabad szerelem« e nyílt ellensége egymás­után csábítja a fiatal leányokat, s úgy dicsekszik az­zal, mint valami hős tettekkel. A szemérmes nővérek e vádjai, képzelhetni mily izgalmat szültek az egyesült államok leggazdagabb, legarisztokratikusabb községében, a Plimouth egy­házban így csúffá tenni ez egyház egyik nagy te­kintélyét és Callis urat, a »keresztyén ifjak társasá­gának” egyik tekintélyes tagját! Ez boszút köve­telt. De hogyan vegyenek boszút a nélkül, hogy az érzékenyen megsértett férfiaknak ne kelljen a tör­vényszék előtt megjelenniök, miután nyilvános tár­gyalás alkalmával botrányos jeleneteket idézhetne elő a nemes nővérek jellemtelensége. Beecher egy­szerűen megveti a hitvány vádat, s csak egyszer cél­zott rá egy beszédében, mondván: »Uram! bocsáss meg nektek, mert nem tudják mit cselekesznek.­ Chal­lis ellenben becsületsértési sajtópert indít a Woodhool Victoria ellen, a másik nővér időközben megszök­vén. Beecher barátai az akkori államügyészt s most legfőbb törvényszéki bírót, Davis-t kérték, hogy gya­lázatos iratok terjesztése miatt fogassa el Woodhoolt és társát. Megkisérték aztán őket jótállás mellett sza­bad lábon tartani, de a biztosíték összegét oly ma­gasra emelték, hogy a foglyok képtelenek voltak azt letenni. Ekkor lépett ki szabadító gyanánt Georg Fran­­cis Train, kit szélsőségeken kapó természete az »ül­­dözött­ hölgyek lovagjává tett. Ő, mint több millió ura, a biztosítéki összeget könnyen letehette volna, hanem hát ő nem pénzzel, hanem a szellem erejével akarta védencét megszabadítani. »Train Ligue« című lapot indita meg, melyben a biblia valamennyi si­kamlós helyét összeszedve nyomatt ki, mondván, hogy ezek semmivel sem ártalmasabb dolgok, mint Woodhool asszony közlései. Most már ha a törvény­szék következetes akart lenni, kénytelen volt Train­­nek is ugyanazon mértékkel mérni, mint Woodhool­­nak. A­­keresztyén ifjak” sürgették az új port s az államügyész Train-t is befogatta. A vizsgáló biró előre látva, hogy ebből sok zavar lesz, a vádat for­mai okból elutasítá, de a keresztyén ifjak nem hagy­ták abba a dolgot s múlt decemberben a »biblia«­­gyalázót újra befogaták. Januárra tűzték ki a per tárgyalását, midőn azonban a keresztyén ifjak belát­ták vádjuk kényes voltát, mert ha valamikép Traint fölmentik, akkor a biblia ország-világ előtt meg lesz gyalázva. Hajlandók lettek tehát Traint szabadon bocsátani. De Trainben makacs emberrel volt dol­guk, ki Davis kérdéseire (az egyedüli kérdésre, mely­re az amerikai törvényszék a vádlottaktól feleletet kíván,­ hogy bűnösnek vagy büntelennek érzi-e ma­gát, azt felelte: »Bűnösnek.« Hiába mondák neki, hogy büntelennek vallván magát, azonnal visszanyeri szabadságát: ő azt akará, hogy ítéljék el őt, vagy a bibliát. Mondják, hogy a keresztyén ifjak ekkor oly izgalomba estek, miszerint hamissághoz is folyamod­tak, a jegyzőkönyvben ellenkező vallomást (bünte­­lent) iktatva, gondolva hogy néhány heti börtön majd csak megtöri a »vértanuhatnám« embert, de csalat­koztak, mert Train egyre jobban követelte a per tár­gyalását, e közben a »Sun« czímű lapban közölve , jeremiádjait és philippikáit. A keresztyén ifjak egy cselhez is folyamodtak. Train neje februárban Euró­pába utazván, a fogolynak megengedték, hogy nejét a hajóig kísérhesse ki. Azt gondolták, hogy tán a parton meggondolja magát és elszökik.­­Dehogy szö­kött, föl sem lehetett a hajóra csalni! Érzékeny bú­csút vett nejétől s aztán visszatért a börtönbe. Ek­kor a »szentek« elhatározták, hogy »őrültnek« nyil­vánítják s tébolydába küldik addig, mig ki nem gyó­gy­úl, vagyis mig meg nem adja magát. Ekkép a­ »Sheriffs Jury” elé állíták, meghíva a szakértőket. Tizenkilenc­ napig tartott a komédia a tárgyalási te­remben, s a hallgató közönség nevetett, mintha szín­házban bohózatot látna. Az amerikai törvénykezés évkönyveiben aligha fordult még elő ily kirívó eset. Egy tucat szakértő a napnál világosabban bebizo­­nyítá, hogy Train csakugyan őrült, míg a másik tu­cat tökéletesen kimutatá, hogy legalább is van oly okos, mint az esküdtszék, az ellene nyilatkozott szak­értőknél mindenesetre okosabb. Az„igen tisztelt kö­zönség* hahotázott, midőn egy phrenolog bonckéssel ment a Train fejének, mire a jury megunta a komé­diát s kimondá, hogy a vádlott nem őrült. Ekkor a támadók védelmi helyzetbe szorultak, mignem a Train elbizottsága segélyekre szolgált. Davis biró, (ki előbb vádló volt ugyanezen ügy­ben,) azon törekedett, hogy a biblia minősége fölött valahogy vita ne támadjon, mert — mint kijelenté — nem a bibliáról, hanem egyedül a »Train Ligue« obscenitásáról lehet itten szó. Ez a fölfogás Train nya­ka köré veté a hurkot. A védő ügyészek e percben azt mondák: »Ha a Train Ligue obscén irat, akkor Train csakugyan őrült volt, midőn azt írá,y i­s hivatkoztak ugyanazon szakértőkre, kikkel a vádlók azelőtt oly tökéletesen bebizonyíttaták Train háboro­­dottságát. Na már most a vádlók csak nem vethetik el ugyanazon tanúkat, kikre az imént maguk is hi­vatkoztak. A vádló ügyész zavarba jött s nem is kí­vánta a tanúk kihallgatását, megengedő a vádlott be nem számítható állapotát. A publikum zajongott a tet­széstől. A törvényszéki terem színház lett, hol biró, vádló, vádlott és ügyvédek voltak a színészek, a publikum pedig tapsolt. De az nevet jól, a­ki utójára nevet. A biró meghagyá az esküdteknek, hogy a vád­lottat mentsék föl őrültség miatt, mit meg is tettek. Ekkor a biró a szakértők felé fordult! »Hiszik-e, hogy Train most is őrült?* »Kétségkivül.« »Akkor — mondá a mindenható biró — vádlott az utikai té­bolydába szállítandó s ott lesz addig, mig a törvény másként nem rendelkezik róla.« Az esküdtek fél­ig- 700

Next