Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-11 / 208. szám
208-ik sz. Csütörtök, szeptember 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1878 Előfizetési díj: Félévre...............8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..............10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Szépirodalmi napilapunk ez esztendő utosó negyedével fejezi be fenállásának tizedik évfolyamát. Okunk van teljes örömmel tekinteni vissza ez évtizedre, melyben a »Fővárosi Lapok« az olvasó közönség és irói köröknek évrőlévre fokozatosan s nagymérvűleg gyarapodó támogatásában részesült. Veteránok, minők Toldy Ferenc, Szigligeti, Fáik, Székács stb., a fiatalabb nemzedékek legjobb tollú képviselőivel együtt szokták érdekesíteni lapunk tartalmát, s ezek közreműködésével válik lehetővé folyvást oly lapot szerkesztenünk, mely a műveit nők és férfiak igényeit egyaránt kielégítse s válogatott szépirodalmi munkák, bel- és külföldi tárcák, változatos és élénk hírrovatok által az irodalmi, művészeti és társasélet eseményeit visszatükrözze. Törekedni fogunk ezentúl is teljes gondot fordítani arra, hogy lapunk mindarról, mi az értelmiséget érdekli, élénk és tartalmas közléseket adjon, megtartva mindig a jóizlés hangját, kiküszöbölve a botránykeresést és személyeskedést, s terjesztve, a magyar műveltség termékenyítő szellemét- Teljes bizodalommal fordulunk tehát az olvasóközönséghez, melynek támogatása a »Fővárosi Lapok«-at a magyar időszaki sajtó egyik legolvasottabb közlönyévé emelte. Tóth Kálmán, Vadnál Károly, laptulajdonos, lapszerkesztő. Az „Athenaeum 41-társulat, a »Fővárosi Lapok« kiadója, mely ennek pontos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az előfizetési összegek — évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. (egész évre 16 frt.) — a „Fővárosi Lapok kiadó-hivatalának“ (Pest) küldendők. A megrendelés legkönnyebb módja a postai utalványok használata. Malvin kisasszony. (Elbeszélés.) Jankovicsné Reményi Katalintól. (Vége.) IV. Három hónap múlt el a történtek után, s Malvin már rég hon volt szüleinél. Szörnyű kedvetlenül hagyta ott a fővárost, mert az a hóbortos Sándor annyira gyöngéd és figyelmes volt neje iránt, mintha a világot akarta volna lábaihoz rakni. S ezt már csakugyan nem lehetett jószívvel néznie. Különben is mit keresett volna tovább ott, még ha Marie oly ügyesen nem kényszeríti is a távozásra, midőn terve ép akkor hiúsult meg, mikor már közel hitte magát hozzá. Látta, hogy Sándor egészen a bűnbánásnak adta magát és vezeklett, mint egy középkori barát. Mindegy! Ha az nem sikerült, majd fog más sikerülni. Most már majd megmutatja ő annak az újdonsült báró családnak, hogy ő mégis egyik tagja lesz annak. így történt ez egész: szülei már régóta összeköttetésben álltak valami Szöllősi nevű szomszéd birtokos családdal, kik báróságukat csak néhány év óta számíthatták. Az nem zavarta Szöllősiéket, hogy Iván fiuk együtt játszott Malvinnal, még mint gyermekek; ha itt lesz az ideje, elküldik Ivánt külföldre utazni, Malvinnál pedig azalatt jelentkezni fog tán így nekivaló kérő, és így ki-ki megindul a maga ösvényén. Malvint el is küldék szülei magasabb kikérdeztetés végett egy zárdába, és többé nem találkozott Ivánnal, csak néhány hónappal előbb, amint a zárdáiói haza vitték. Malvin ekkor már kifejlődött, de gén középszerű jelenség volt, Iván pedig igen csinos fiú lett, csinos, de nagyon szentimentális. Szüleinek minden öröme, boldogsága benne öszfontosült, mindaddig, míg észre nem vették, hogy sokban a gyermek-barátság szerelemmé fejlődött dalvin iránt. Hiába volt minden kérés, intés, fenyegetés, mindez csak szíta a lángot Iván szivében. — Édes anyám haragszik rá, mert nem gazdag s mert nem mágnás, — szólt egy alkalommal, türellét vesztve Iván, — pedig rövid idő előtt magunk em igen tartoztunk még csak a nemesi osztályoz sem. Ez ellen nem volt mit szólni, de a fölingerült nya mégis talált egy akhill-sarkat. — Igazad van, de nem is tekintve ezt, az a leány oly csúnya, hogy barátaidnak csak gúnymosolyával találkozhatok ha valahol vele megjelensz. A mellett hiú és kacér. Hogy, hogy nem, elég az hozzá, ez a párbeszéd a Malvin fülébe jutott. Meglehet, hogy az egész annak a kis szobaleánynak a műve volt, ki ép az anya és fiú közti kellemetlen jelenet alatt foglalkozott a mellékszobában. Ez haragudott Malvinra, aki kevély volt hozzá, s boszúból kipletykálta a históriát. E perctől fogva Malvin, bár Iván mit sem vétett ellene, igen hidegen fogadta az ifjit. Föltette magában, majd megmutatja ő ama dölyfös újdonsült bárónénak, hogy majd tesz ő szert olyan férjre, mint az ő fia, kit úgy sem szeretett soha. Végig futotta elméjében mindazokat az ifjakat, kik házuknál megfordultak, de csak egyetlenegy volt köztük, a kihez férjhez ment volna: Sándor. De hisz ez meg nem jöhetett számításba, miután nős volt. Egyszerre azonban .’Malvin tapsolni kezdett. Hisz mennél nagyobb az akadály, annál nagyobb a győzelem. Épen az kell neki, hogy mennél többet beszéljenek felőle. Hadd lássa az újdonsült báróné, hogy az a »csúnya teremtés« mint volt képes egy jeles férfit és egy addig példás férjet meghódítani. Egy válópörön át akart az oltár elé jutni! Láttuk, hogy terve meghiúsult. De azért nem mondott le egyszerre minden reményről. Hitte, hogy Sándor valószínűleg meg fogja még őket látogatni, hiszen rokonuk. De hetek múltak, és Sándor csak nem jött. Még egyet kísérte meg Malvin: írni Sándornak. Levelében nem ciínt semmit, csak visszakéri előbbi leveleit. Hát ha Sándor válaszában lesz valami, talán egy vékony szál, mely megint hiddá nőhet szíveik között. Sándor azonban visszaküldte a kért leveleket■ és csak annyit írt hozzá: »Kérésének engedve, itt küldöm leveleit. Bocsánat, hogy ezt előbb nem tevem, de egészen megfeledkeztem létezésükről . Tisztelettek« Malvin lázasan gyűrte kezében a leveleket, aztán oda dobta íróasztalára, hol meglehetős festői rendetlenség uralkodott. Aztán Ivánra gondolt. Neki persze minderről mit sem kell tudnia és nem is tudott. Alig vette szegény neszét, hogy Malvin ismét hon van, azonnal megújította nála látogatásait. Szerelmes is volt szegény, Malvin pedig egy új gondolatnak örült, hogy mégis csak menye lesz annak a dölyfös bárónőnek. Hadd mosolyogjanak az Iván barátai, ha vele valahol megjelen. Lássa hogy nevetnek! És a saját bárónői diadalaira gondolt. Örüljön a mama, ha majd az ő fiát nem nevetik. De azért egyátalán nem akarta kimutatni, mintha nagyon örülne Iván új látogatásainak. Akárhányszor megtörtént, hogy ép akkor ment el hazából, midőn tudta, hogy az ifjú jó. Néha a báró órák hosszáig várta Malvin visszatértét. Most is ép úgy történt, hogy egyedül járt-kelt a ház északi részén lévő kertben, mert Malvin a szomszéd faluba ment szüleivel együtt, valami ismerősükhöz. Mint minden szerelmes ifjú, Iván is türelmetlen volt. Megunta a kertben járkálást s bement a Malvin szobájába. Legalább ott ama tárgyakkal lesz, melyek közt Malvin legtöbb időt tölt. Kezébe vett, megnézett minden apróságot, s mi-kor ezzel is eltelt, oda ült az Íróasztal elé, hátha unalmában egy verset tudna faragni; néha azzal is foglalkozott. Most ez sem sikerült, hol egy könyvet, hol egy más, az íróasztalon levő tárgyat vett kezébe, hogy ismét eldobja. Egyszerre egy csomó összegyűrt írott csomag akadt kezébe. Kezdte kibontani. Nini, hisz ez Malvin , írása. Ez olyan lesz, ami unalmát elfeledteti. Ő bizzony csak végig olvassa, a szerelemnek vannak kiváltságai. Iván élt e kiváltsággal. Meghökkent és az egyik levél végére oda irt valamit, aztán ismét összegyűrte a leveleket és oda tette, ahonnan élvéve. Majd elhagyta a szobát, el a házat, s még a cselédség köszöntését is elfeledte viszonozni. Midőn Malvinék haza érkeztek, a kisasszony mindjárt azt kérdezte, hogy volt-e itt a báró úr ? — Volt. — És mikor ment el ? — Nem régen. — Ezért lakolni fog, — gondolá magában Malvin, — miért nem várt be. Legalább hatszor elmegyek itthonról akkor, midőn jönni szokott. Malvin meg is tartotta szavát. Valahányszor aztán haza jött, első kérdése volt: itt volt-e a báró, és a válasz mindig az lett, hogy nem volt, így tartott ez hetekig, sőt már hónapokig. Egyszer Malvin azt hallotta, hogy Iván nincs is már a szomszéd birtokon, hanem a fővárosba utazott. Malvint azért nem hagyta el reménysége. Azt gondolá, a báró ujjat húz vele, mert ittlétekor semmibe sem vette őt. Majd kibékül. De azért unalmas lett rája nézve, hogy nem volt kivel kötekedni, és egy ily unalmas órájában leült íróasztalához, hogy egy barátnőjének írjon. Nem volt azonban kedve. Csak mélázott, míg egyszer csak szeme a Sándornak írt leveleken akadt meg. Elolvassa még egyszer, aztán a tűzbe dobja, nehogy valakinek egyszer csak a kezébe akadjanak. Amint nézegetni kezdte azokat, hirtelen elmosolyogta magát. Megtudta, hogy mért utazott el Iván. Csupa féltékenység az egész. Szegény Othello ! Majd kibékül a maga kenyerén. Malvin a leveleket elégette, de azért nem volt kedve az íráshoz. Újságot kezdett olvasni, s azt is be akarta már tenni, midőn egy néven akadt meg szeme és a következőket olvasá: »Hymen. A fővárosi körökben előnyösen ismert b. Szöllősi Iván eljegyzé a bájos Sóslaki Melanie kisasszonyt.« Malvin most először életében sírt keserű könyeket. Ez a sírás talán megtanította, hogy nem minden eszköz vezet célhoz. A marquise anyja. Irta : About. * (Folytatás.) Ebédkor Lueile megtudta Jaquet kegyvesztését, de nem merte kerdeni okát. Az anya és leánya, az egyik szomorú és nyugtalan, a másik zsémbes és reszkedvü, szó nélkül evett, és midőn épen fölkelni akartak, érkezett egy levél Outreville marquise számára. — Grastontúl! — kiáltá Lueile. Szerencsétlenségre nem úgy volt; a címiraton a passyi bélyeg látszott. Jordyné Mélier Céline írt barátnőjének. Lueile fönhangon olvasta : »Kedves barátnőm, egyszerre írtam neked falunkba és Parisba, mert férjhez meneteled óta anynyira elhanyagoltál, hogy már nem is tudom, mi lett belőled. »Én boldog vagyok, boldog, boldog ! E három szóban rejlik egész történetem ! »Ha bővebb részleteket kívánsz, látogass meg, vagy pedig tudasd velem, hová bújtál. »Robert a legtökéletesebb férfiú a világon, kivéve Outreville Gaston urat, kit, ha bemutatod, meg fogok ismerni. »Mikor ölelhetlek? Ezer titkom van, miket csupán neked mondhatok el; hát tizenhat év óta nem te vagy-e egyedüli meghittem ?