Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)

1873-09-16 / 212. szám

212-ik sz. Kedd, szeptember 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaemn-épfllet. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési díj: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­ nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 80 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Szépirodalmi napi­lapunk ez esztendő utosó negye­dével fejezi be fenállásának tizedik évfolyamát. Okunk van teljes örömmel tekinteni vissza ez évtizedre, melyben a »Fővárosi Lapok« az olvasó közönség és írói köröknek évről­­évre fokozatosan s nagymérvűleg gyarapodó támogatásában részesült. Veteránok, minek Toldy Ferenc, Szigligeti, Fáik, Székács stb., a fiatalabb nemzedékek legjobb tollú képvise­lőivel együtt szokták érdekesíteni lapunk tartalmát, s ezek közreműködésével válik lehetővé folyvást oly lapot szer­kesztenünk, mely a műveit nők és férfiak igényeit egyaránt kielégítse s válogatott szépirodalmi munkák, bel- és külföldi tárcák, változatos és élénk hírrovatok által az irodalmi, művészeti és társasélet eseményeit visszatükrözze. Töre­kedni fogunk ezentúl is teljes gondot fordítani arra, hogy lapunk mindarról, mi az értelmiséget érdekli, élénk és tar­talmas közléseket adjon, megtartva mindig a jóizlés hangját, kiküszöbölve a botránykeresést és személyeskedést, s ter­jesztve a magyar műveltség termékenyítő szellemét. Teljes bizodalommal fordulunk tehát az olvasó­közönséghez, mely­nek támogatása a »Fővárosi Lapok«-at a magyar időszaki sajtó egyik legolvasottabb közlönyévé emelte. Tóth Kálmán, Vadnál Károly, laptulajdonos, lapszerkesztő. Az „Athenaeum“-társulat, a »Fővárosi Lapok« kiadója, mely ennek pontos kiállításáról és szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések m­ielőbbi megújítását. Az előfizetési összegek — évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. (egész évre 16 frt.) — a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalá­nak“ (Pest) küldendők. A megrendelés legkönnyebb módja a postai utalványok használata. Hermance. (­Elbeszélés levelekben), irta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) — Ezek igen szép leleplezések, Hermance s erő­sen hiszem, hogy Ponson du Terrail engedelmével történnek. Önnek igaza van. E boldogtalan lányban nem voltak regényes hajlamok; bukása nem szen­tesíthető. — Csak gúnyolódjék, — válaszolt közönynyel, — ha tudná, mily keveset törődöm vele ! Önt az én részvétlenségem bántja. Jó. De mi jogon akarja lel­­kemet könyörületre kényszeríteni? Van-e szükség itt részvétre, megindulásra ? Nem vagyunk-e szánan­­dóbbak mi, kik a szánakozást alamizsnaként viszszük sirja fölé? Neki koldushegy és tőlünk esztelenség. Hagyjuk e tárgyat. Nem érdemli meg a vitát. (S itt büszkén szemembe tekintett.) Engedelmeskedtem, anélkül hogy igazat adtam volna neki. Sokáig szótlanul haladtunk egymás mel­lett. Én úgy véltem, ez egyszer teljesen tisztában vagyok magammal. A szobornak nincs szíve : ennyi az egész. A felfedezés eléggé kellemetlen, de eléggé világos is. Egy arc, mely csodás, egy szív, mely nem érez: ez az ő szépsége. A­mi a szemet kápráztatja, ellentétben áll azzal, miben a lélek gyönyörködhet­nek ; a­mi múló és tünékeny, diadalt ül az örök és isteni felett; egyenetlen hatalmak, melyek titokban gyűlölködnek; a mit a szépség hódit, azt a szív ke­gyetlenül visszaveti; a két hatalom működési köre ellentétes és külön vált. E tiszta következtetésben megnyugodva, bátran emeltem fel tekintetemet Her­mance arcára ... és Kamill! a mint legelőször is ta­pasztalnom kellett, az volt, hogy következtetésem rátúl hazudik: Hermance szemei köny­ben úsztak. Két sötét csillag a lélek felhőitől megnedvesitve! Kamill, e két szem a pokollal szövetkezett s előlegül tőle minden ármányt és varázslatot kinyert. Azok a nagy könycseppek, azokon a fátyolszerű, bársony pillákon úgy tündököltek, mint a felolvadt gyöngyszemek. A szív drágaságai könyekké betegedtek e csodálatos szempár tüzében. — Vétettem én önnek valamit ? — kérdé tőlem s hangja reszketett. — Megbánatottam valamivel ? — folytasd, — válaszoljon igazán. — Mivel bántott volna meg engem Hermanee ? én nem emlékszem semmire. — Mert üldöz tehát oly kérlelhetetlen a regény­írók neveivel? Azt gondolja, én egész lényemet a fan­tázia szélsőségeiből gyúrtam össze s csak oly világot ismerek, melyet az izgalom magának megteremt? Minden tettemet, szavamat Ponson du Terrailből sze­retné ön kimagyarázni, a­helyett, hogy tanácsot ad­na, mit olvassak hát! Midőn apró festményeimet meg­mutattam, mit látott ön bennük először ? Ponson du Terrailt; zenedarabjaimra csak egy elnevezése van: Ponson du Terrail. S ez igy megy szüntelenül, anél­kül, hogy a kicsinylést kevésbbé sértő helyreigazítá­sok váltanák fel. . . — Igaza van, Hermance, — vágtam szavába — s ez többé nem fog megtörténni. Olvassa ön Turgensen és Dickens munkáit. Beethoven sonátáiban gyönyör­ködni fog, anélkül hogy ez kifárasztaná; tájképeiben pedig a felületes külsőségek helyett törekedjék han­gulatra. — Istenem! mily boldog lennék, ha e kísér­letek csak kissé is sikerülnének ! — Csakugyan! Örülne a sikernek ? — Mondhatatlanul örülnék. — Mily jó ön irántam, — válaszol­ szelíden s e szavakkal felszáradtak a könyek szeméből; azután igy folytatá: — ugy­e ön engem sok jóra és szépre fog majd tanítani ? Megígérem, hogy szorgalmas le­szek, nagyon szorgalmas. Van bennem annyi tehetség, hogy önt nagy reményekre jogosítsam ? Istenem! alig. De legalább nem fogok szégyenére válni. . . Kamill­ a kedvesség, melylyel Hermance e sza­vakat nekem elmondá, páratlanul áll és fogni állni örökre emlékeim között. Ha el tudnám neked beszélni e boldogitó percek hatását im a gyors átalakulást, mely ekkor lelkemben végbement, velem zokognál, visszakövetelve a semmiségtől odaveszett múltam egy fényes lapját szemfödélnek, vagy sírh­atnak. Ah! ba­rátom, a boldogság nincs sem évekhez, sem napok­hoz kötve, csak pillanatokhoz — és az is egy ilyen pillanat volt. Megvallom neked, hogy boldognak érez­tem magamat. E tény, kit rendkívülinek tartottam, közeledett felém. E közeledés váratlan volt és végzet­­szerű, mintha álomban történnék. Kápráztatta szeme­met, mint minden igézet. Bizonyos fokig önhitté és gőgössé tett a látszó győzelemmel szemben. Lázas vágyaktól égtem s felkutattam lelkem világát, hogy megtalálhassam ama hatalmakat, melyek őt e közele­désre bírták. Kamill­ minden tétovázás nélkül be kell ismernem, hogy lelkem a figyelmes kutatás dacára kuszált bonyodalomnál egyebet nem tudott felmutat­ni. Egyetlenegy tiszta kép volt benne, és ez Her­mance alakja volt.* * * Először szeretni! Kamill! van-e ennél költőibb korszaka az életnek ? Hogyan­­ éltünk-e egyátalában azelőtt ? Mi volt egyéb a múlt, mint egy fárasztó álomlátás, melyből most egyszerre felébredünk ! Mily gyönyörteljes ébredés ! Az első szívdobbanás hírül hozza, hogy csakugyan élünk és többé nem álmo­dunk. Körülöttünk minden megváltozik. Az eget szí­vünkben hordozzuk; a föld millió és millió virágot kínál. Újjászületünk. Nem ismerünk magunkra. Rab­jai leszünk ama szívet zavaró képzelgésnek, melyet (a költők verseit olvasva) sohasem mulasztottunk el kigúnyolni. Kedélyünk fogékony lesz minden kicsiny­ség iránt, mik azelőtt nem is igen érdekeltek bennün­ket. A napsugarakban csillogó bogárkák aranyszitáit szemlélve, vagy a madárdalokat hallgatva, arra gon­dolunk, ki nélkül szívünk nem élhet. Mindig csak ő! A legsajátságosabb eszmetársítások nyomán is fel­tűnik. Meg­jelen, velünk van akkor is, midőn egy ma­rok port hajítunk a légbe, semmi egyébre nem gon­dolva, mint hogy e por szét fog bomlani. így voltam én is Hermance-szal. Ébren, álmom­ban, mindig előttem lebegett. Csodásnak, rendkívüli­nek, egyedülinek láttam, a­mi különben igen tiszta eredménye volt rajongásaimnak. Valahol ezt olvastam: »a szív annyira a felhők fölé helyezi az első nőt, kit szeret, hogy rendkívüli meglepetés nélkül nem láthat cselekedeteiben semmi olyast, mi az emberiség hét­­köznapiságával közös lenne.« Való, Hermanceot szí­vesebben hasonlítottam egy istennőhöz, mint hétköz­napi lényhez. Ő kimagasodott a tömegből; szelleme hívatva volt arra, hogy másokkal a hatalmat és fen­­sőbbséget éreztesse; úgy látszott, minden azért van teremtve, hogy bájainak hódoljon; a körülötte feltűnő alakokra bátran rá lehetett volna mondani Karl Al­fonz ítéletét: léteztek, mert semmi egyéb dolguk nem volt az életben.* * * Gyönyörű est volt. Föl-alá jártam a parkban magányosan. Később beleültem a tó egyik ladikjába s ott pihentem, álmodoztam. Elém képzeltem Her­mance alakját s reszketve, ittasulva bámultam ez ér­zékien szép, fénylő alakot, mely előttem lebegett. Látni véltem, a mint a tó habjaiból fehér liliomok közt, homlokán nárcisz-koszorúval kiemelkedik s szénsötét haja csillog a vizcsöppektől,a holdfénytől; szilaj sze­mei égnek, hideg arca átszellemül és kis kezeivel be­­lekapaszkodik a füzes lecsüngő ágába, hogy szabadon himbálhassa magát a rengő víztükör felett. A göm­bölyű karok hófehérek voltak és vakító fényűek, mint az alabástrom. Lombtörej vert fel gyermekies álmodozásaimból. Hermance állt előttem. A nyaka köré vetett shawk­ összébb vonta s ábrándos nagy szemét egy ideig sze­líden nyugtatva rajtam, igy szólt: — Tudtam, hogy itt találom. Talán épen egy gondolaton voltunk. Nemde csónakázni akart ? Igennel válaszoltam s beemeltem őt a csónak­ba. Lábaimhoz ült s a közeli vizi-liliomokat mind ölembe szórta. Egyet fürtei közé tűzött s azt kérdez­te tőlem, hogy igy a holdfényben nem hasonlit-e az koronához ? — Szeretnék ragyogni, — szólt hozzám, — cso­dálatot kelteni, mint egy királynő. — Ezt anélkül is megteszi ön, — válaszoltam. — Valóban? Csodálatos vagyok egy kissé? — Nem kisebb mértékben, mint hogy bárki eszét megzavarja. — Hogyan! Ily hatalmam lenne ? Mit tettem ? Talán bizony szeretetreméltó voltam ? Oh, én nem tudok az lenni. Én legfölebb bohókás vagyok, mint a pintymaradók. Ki tudja, mi minden rész lakik ben­nem? Sokszor épen nem vagyok tisztában magam­mal. Azt hiszem, maga vagyok az ördög s ha ilyen­kor fejemhez kapnék, talán szarvacskáimat is ott ta­lálnám. Akarja, hogy kacérnak nevezzem magamat? Megteszem. Istenem ! ha szivembe látna ! ott oly za­var van. Sokszor nagyon rosznak képzelem magamat, sokszor meg nagyon jónak. Egyik sem vagyok. A­mi­ből állok, az merő könnyelműség. Nos! indítsa meg már a csónakot. (Folyt. köv.) A marquise anyja. Irta : About. (Folytatás.) Lucile azt hivé, hogy férje karjába fog dőlni, pedig hát anyja karja fogta föl. — Itt vagy valahára, — kedves leányom! — szólt hozzá szokásos szószaporaságával és nem szo­kásos gyöngédséggel. — Mily sokáig maradtál! Már nyugtalankodni kezdtem. Szivem cérnaszálon függ, mihelyt nem éreztek mellettem. Kedves leányom, e világon csupán egy érdeknélkü­li vonzalom létezik : az anya szeretete, gyermeke iránt. Miként töltötted a napot ? Jobban érzed magadat, mint az utóbbi na­pokban? Nézze csak, Gaston, mennyire megváltó-

Next