Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-09 / 232. szám
Olympia asszony lesütő szemét, lábhegyével a porondon játszott és közönyösséget színlelve igyekezett felelni : — Ami e fiatalember beszédmodorát illeti, az meglehetős bizarrnak tűnik előttem föl; egyébiránt ez könnyen megmagyarázható. Miral úr, aki gyakran találkozott vele egyik-másik művész barátjánál — említi előttem, hogy e furcsa ember meglehetős különös életet folytat. Állítólag ama cseh írók egy faja volna ő, kik gyakorta látogatják a dohányzótársaságokat és a zuglapok szerkesztőségi irodáit, melyekben tarkabarka tárcacikket irkálnak. — Ejh, hát miért tudakozódik ön akkor felőle, ha körülményeiről ennyire értesítve van ? — szólt Delarue asszony. — Hiszen én oly jól ismeri őt, mint én. Mondják, hogy nem épen szellemesség nélküli ember. — Nekem úgy tetszik, — viszonzá Olympia grófnő , — hogy ezt már ő maga bebizonyitá, amennyiben, dacára tartózkodó modorának, a múltkor elég tanúságot tett szellemességéről. Emlékezem, mily élénk részt vett társalgásunkban. Nem tudom már miféle kaland képezte a beszédtárgyat, midőn közülünk valaki, e szót: szerelem találta a társalgás szőnyegére vetni... — De hisz az a valaki épen kegyed volt, édesem, — vágott közbe Delarue asszony. — Azt hiszi ön ? — szólt Olympia. — Bármint volt is, én akaratlanul oly tárgyat szolgáltattam csevegés közben Armand úrnak, melyet neki már tanulmányoznia kellett, mert ugyancsak megragadta az alkalmat, melyben a föladott kérdést vitathassa, úgy tetszett, mintha egyik kedvelt leckéjét ismételte volna. Miral ur nagyon állitá előttem, hogy Armand ur a dán Jouanok ama fajtája közé tartozik, kik nagy hódításokat tesznek a kisebb szabású bálokban, honnan kimaradhatlanok. — Hála Miral urnak, e szolgálatra kész fiatal embernek, — válaszolt Delarue asszony nevetve — ön sokkal jobban van értesülve Armandot illetőleg, mint én. Midőn őt nekem bemutatá egy oly egyén, lxi JjUjo/Jintci»med J3 Tgeil j£6dV6Z0 nyilatkozatokat is hallok felőle olyanoktól, kik őt ismerik s kiket én jól ismerek : én bizony nagyon keveset bíbelődtem az Armand ur magánéletével, ki dacára bizonyos csiszolatlanságának, mely idővel kisimul, úgy tartom, nagyon jóravaló ifjú, telve őszin-- teséggel, s már is jogosult reménye lehet arra, hogy az irodalom terén jelentékeny állást foglaland. — De, édesem, — szólt Olympia grófnő kissé meglepetve barátnőjének e fölhevültségén, — én biztosíthatom önt, hogy nem voltam kiváncsi arra, minő véleményben él e fiatal emberre nézve, és én szóba sem hoztam volna őt, ha ön nem kérdezi, miképen gondolkozom felőle. Ejh, — gondolá magában Delarue asszony, — ez mégis csak sok. A grófné oly együgyünek tart engem, hogy azt képzeli, tévútra vezethet. Valóban, e nő javíthatlan ! És Miral úr az, ki őt értesitgeti! Oh az a szegény jámbor fiatal ember ! — De, mondja csak, — szólt fenhangon Delarue asszony, — minő ötlet volt az kegyedtől: falusi kirándulásra bársonyöltözéket venni föl ? — Nem voltam egyelőre bizonyos benne, kijöhetek-e ? — mentegeté magát meglepetésében a grófnő. Gyarló ürügy, — vélte magában Delarue aszszony, barátnője arcát kémlelve. — És ő még azt is fölteszi felőlem, hogy oly rövid emlékezőtehetségem van! — De tudja-e azt, — szólt hangosan a háziaszszony — hogy ez kedvező körülményül szolgál Armand meghódítására. Ez öltözék igazán bámulatosan fokozza bájait. Emlékszik-e még a Jenő barátjának öltözékekre vonatkozó elmefuttatására ? — Emlékezem, — viszonzá Olympia, — azaz hogy rémlik előttem, mintha amaz urak valamelyike velünk a női ringy-rogyok felől csevegett volna... — És ön nem tartotta volna meg emlékezetében, hogy melyik csevegett arról ? — kérdé Delarue asszony. — Nemde ő volt? — kérdé a grófnő, Armand felé mutatva, ki egy csónakon közelgett feléjök. — Kétségkívül ő volt! — Tengerre! tengerre — kiáltanak a fiatal emberek, kik gyorsan működve az evezőlapáttal, öt perc alatt a park széléhez értek. Valamennyi nő egybegyült a fölhívó kiáltásra s helyet foglalván a három sajka képezte hajórajon, a Monte-Christo sziget felé eveztek el. — A mint látom, Miralur Marénesné asszony mellett ül, — szólt Jenő, ki Delarue asszonynyal azonegy sajkán foglalt helyet. — Olympia asszony pedig abban a csónakban helyezkedett el, amelyiken az ön barátja, Armand, vette át a kormányzást, — jegyzé meg Delarue asszony. V. A saint-germain-vidéki kirándulás után következett napok egyik estéjén Armandot otthon, toilette-je rendezésével találjuk elfoglalva. Delarue aszszonyhoz készült, kinek újra elfogadási napja volt. Amint az ifjú ekkép maga csinosítgatásával bíbelődött, a kapus egy bepecsételt kis csomaggal s ahhoz mellékelt finom boritékú levéllel nyitott be hozzá. Armand a kézirást ugyan nem ismerte föl a címiratról, annyit azonban a szálkás vonásokból sejtett, hogy e küldemény kölül eredt. Először is a címeres pecséttel zárt csomagot bonta föl, mely egy halványrózsaszín-borítékú füzetből ázott. Amint a fiatalember a címet megpillantó, oly érzés futott tagjain át, mintha csak egy pókot pillantott volna meg. A rózsaszín-fedelű könyvecske címe »Cris de l’ ame« volt s verseket tartalmazott. — Teremtő isten! — kiáltott föl Armand, — vájjon ki lehet ez, ki ily boszantó játékot űz belőlem, efféle firkákat küldve hozzám ? azonban eszébe jutott, hogy a mellékelt levél kellő magyarázatot ad s gyorsan fölszakitá annak boritékát. Kék tintával itt következő sorokat olvasott le a finom velinpapírról: »Uram! Delarue asszonyt nagy bánat is érte: atyja súlyosan megbetegült, melynélfogva fölkért engem, tudassam önnel, hogy ma este nem lesz nála összejövetel. »Ugyanekkor megragadom az alkalmat *** aszszonyság verseit, melyekről a múltkor beszéltünk, önnek elküldeni. Nagy gyönyörűségemre válnék, uram, ha ön rágondolna amaz örömre, melyet bennem legújabban hirdetett regényének elolvasása keltene. Azok a szép versek is, melyekről ön múlt szerdán Delarue asszonynál emlékezett, szintén fölébresztek kíváncsiságomat és érdekeltségemet. Nagyon szeretném azokat elolvasni, de valóban, nem merem önt e vágyam kielégítésével terhelni. »Fogadja ön üdvözletemet. Olympia grófnő. (Cassette utca 20. sz.) (Folyt. köv.) A toll árának története. Arra a kérdésre akarok megfelelni: mennyit ért és mennyit ér a toll? Nehogy félre tessék érteni. Nem azt a tollat értem, melynek hőse Homér, a biblia vagy Shakspeare; nem azt a tollat, mely az »Elveszett paradicsomot«, vagy »A tó hölgyét« irta; nem azt, mely Macaulay ragyogó essayit, Adam Smith, Stuart Mill, Bacon, Bentham, Burke, Darwin és még hány ragyogó névnek adta meg románcát, mely megfizethetlen egy Berzsenyi, Kölcsey, Arany vagy Petőfi mester kezében. Erről nem akarok írni. Sem arról a másik tollról nem, amely eladja magát, a hitvány, nyomorult tollról, a miről Voltaire azt mondja valahol : »Je ne connais rien de plus abject, que la canaille literaire« (nem ismerek semmi utálatosabbat, mint az irodalmi csőcselék), mely lelkét nyomorultul adja el; s ahelyett, hogy, mint a kócsagról beszélik, kitépné megpiszkolt tollát, szemtelenül kiáll a piacra, hogy mutogassa magát: ime itt vagyok, olcsó vagyok, vegyetek! Ez a toll sem való arra, hogy én írjak róla. Sem a nagy dicsőséget, sem a nagy undokságot nem szeretem. Nekünk, az arany középszer embereinek, egyaránt veszélyes mind a kettő: az egyik elkápráztat, a másik elundorít, hanem ítéletünket megmételyezi mind a kettő. Hol nagyon nagy, hol nagyon szűk mértékkel mérünk aztán, s bizony az élet alighanem hamisnak fogja deklarálni előbb-utóbb mindkét esetben mértékünket. S mivel átlátom igazságát annak az általam igen tisztelt úrnak, ki elmefuttatásaimat (épen e lapok hasábjairól) úgy ítélte meg, hogy nagyon nehezen futnak: ime, visszatérek a csendes haladáshoz , a gyakorlati élethez. A toll, melyről beszélni akarok, az ágy-toll, s kétségkívül az ágy-tollak árának, bármily ügyesen van is összeállítva abban a derék munkában, mit »Adalékok Magyarország nyers terményeinek ártörténetéhez a tizenkilencedik században« címmel a pesti piacon történt jegyzések után bocsátott közre a budapesti kereskedelmi és iparkamra, még sincs oly változatos, megható s itt-ott regényes története, mint a másik két fajta tollnak. Ezzel, — azt hiszem, — meglehetősen levágtam érdekességem alatt a fát. Hiába, mi már csak a regényest szeretjük; a köznapi, unalmas, szürke egyformaság nem tetszik sehogysem s jobb szeretjük ábrándjainkkal keresni az eget, mint lábunk alá nézni. Ezért botlunk meg olyan sokszor s ezért látjuk korunk ferdeségének ama szánandó, poétás áldozatait, kik, mint a Horác vadpoétája, a hold felé bámulva szépecskén belepottyannak a gödörbe. Ismétlem, hogy ama felette köznapi lények sorába tartozván, kik nem szégyenük köznapiasságukat bevallani : jobbnak találom az ágy tollal való ismeretséget ama korok gyakorlatánál, a mikor azzal csak verseket írtak; s mivelhogy korunk uralkodó szelleme, a pénz, nagyon helyesnek gondolom, ha a pénz és az ágytoll egymáshoz való viszonyát én is megéneklem. Az ár ugyanis két tényezősül határoztatik: attól, hogy a termelő mily viszonyok közt van, s attól, hogy a fogyasztó mily viszonyok közt van. Ezt nevezik a kínálat és a kereslet viszonyának. Már most világos, hogy miután mindkét félre nézve végtelen sora hat a gyakorlati élet tényezőinek, s a legkisebb változást is megérzi a kettő közti viszony, s ennek kifejezője: az ár: semmi sem természetesebb, mint hogy az ár ezer és ezer különböző változáson megy keresztül, amelyeknek okait kitalálni csak hosszas oknyomozás és fürkésző tekintet mellett vagyunk képesek. Ha őszinték akarunk lenni, meg kell jegyeznünk, hogy e visszafelé való okoskodás soha sem lehet kielégítő. Az okból következtetést lehet vonni az okozatra — amennyiben t. i. más, ellenkező hatású ok nem ellensúlyozza; — azonban az eredményről az okra következtetni annál bajosabb, mert, mint említettük, a parányi kis áreltérésben sokszor száz és száz apró viszony játszik közbe, mit utólagosan nehéz kifürkészni. Példával világosabb lesz a dolog. Ha ma megsemmisítik a két birodalom törvényei az ágytollak behozatali vámját: előreláthatólag nagyobb lesz a kínálat, s így a toll ára csökkenni fog. De ha a toll ára csökken a pesti piacon, az nemcsak ilynemű körülménynek lehet eredménye. Például, ha marhahúst kevesebbet fogyasztanak, s így több aprómarha halála okoztatik: az eredmény ugyanaz lesz. A környéken például kiüt a baromfiak közt a betegség ; mindenki igyekszik túladni aprómarháján: az eredmény szintén az lesz , és száz efféle. A kezünknél levő hivatalos jegyzések szerint például 1839-ben a józsefnapi vásárkor a fosztott toll ára 38—40 forintig ment az akkor divatos konvenciós pénzlábban mázsa számra; mig ugyanazon évben a medárdnapi vásáron már az ugyanolyan minőségű toll leghitványabbja is 76 forinttal, tehát épen kétannyival fizettetett? így például 1832-ben (a nagy kolerát közvetlen követő évben) a jánosfelvételi vásáron a fosztatlan toll mázsája 30 forint volt; ugyanazon évben a lipótnapin már csak 12 forint? Hol lehetne itt az okokat összefürkészni ? Lehet, a sok halálozás miatt volt kevesebb tollra szükség; lehet, a falusi asszonyokat meglepte a divatvágy, s hogy annak eleget tehessenek, túlságos sok apró marhát neveltek; lehet, nagyon unalmasak voltak az esték, hosszú a tél, s igy jól ment a »tolltépés?« és ezer meg ezer más ok, a melynek mindegyikét kipuhatolni és kellőleg méltányolni akkor is felette nehéz lett volna, most teljes lehetetlen. Mert még ez mind csak egyik tényező. A pénzértékváltozás is mindig megérzett az árakon. 1851-ben 25 forint, sőt medárdnapi vásárkor csak 18 forint volt a fosztatlan toll mázsája; 1853-ban már 30 forintra is felment, és 1858-ban szintén medárdnapi vásárkor 18 forintra szállott le. Ugyan hányadik embernek jut eszébe meggondolni, midőn hallja, hogy például a tojás darabja 2—3 krajcár: mennyi mindenféle viszony összejátszásának tüneménye ez az egyetlen parányi számocska? Az ágytoll különben nem is oly kevéssé fontos tárgya a kereskedelemnek, mint gondolják legtöbben. A nagy-kunsági földmivelők, Nagy-Körös és Kecskemét környéke, Gyöngyös vidéke, főleg Visz helység, Soprony-, Vas-, Mozsony- és Győrmegyék, valamint a Csallóköz említtetnek e tekintetben első helyen. A 1008