Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-25 / 246. szám
246-dik sz. Szombat, október 25. Kadrt-hivatal: Pest, barátos e tere. Uheon Mimtyikt Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI TAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ...............10 kr . Bélyegdij minden iktatáskor ... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) irta: Abonyi Lajos (Folytatás.) — Ah ugyan furcsa, — mondá magában és megkisérlé nevetni, — ha utójára még magam is hinném a fejetlen barátot. A nevetés nem jól sikerült. — Furcsa is az a fejetlen barát! — Ennek a völgynek, tájnak fantasztikus rémképe. Ez a különös romantikus kisértet! — A Szomoró Pista kisértete. — Kit Szomoró Pista annyiszor meglőtt. — És miért lőtte meg Szomoró Pista ? — Mert a leányát elcsábította. — Bolond volt Szomoró Pista, ha azt hitte, hogy a lányát a fejetlen barát, a rémkép, a kisértet, a vízió, képzelmény alakja csábította el. Mert a fejetlen barátot ő is csak látamban láthatta. — A leányt okvetlen más csábíthatta el, s ki lehetett az, aki elcsábította. Nagyon magasan kelle állnia, hogy a szerelem bánata olyan nagy szerencsétlenséget idézett elő. S az a leány testvére volt-e Marcelkának — vagy anyja? Miért ne lehetett volna? És nem az ifjúkor boldogságának, álmainak emlékezése-e az, midőn bizonynyal a hasonlat lep meg és egyszerre egész érdeklődést idéz elő.. . Egyszer csak ott állott a rondelle előtt, felnyitotta az ajtót, izgatottan szaladt fel a lépcsőkön, gyorsan meggyújtotta a gyertyát, már az után is eszébe járt, írásai között kapkodva felkereste a gróf sürgönyét, s a sürgönyt elolvasta ötször, hatszor. Elég világosan volt az írva: — Élő minta után van-e festve, vagy képzelet után. Válasz fizetve. — Mit akar ezzel ? — Hátha ? És valamit gondolt, valami nagyot, merészet. — Nem lehetetlen. És e gondolatot, melylyel már a fejetlen barát látása óta kínlódott nem bírta többé kiverni a fejéből. Hogy is bírta volna, itt a vén kastély csöndes, ódon tekintetű szobája, a boltíves ablakok mellett ingó vén gesztenyefák, a holdvilág által besütött erdő, nagy csend, nagy egyedüliség csak erőssték lelkében a szárnyra kapott beteges képzelődést. A mint leült nagy karos székébe, kibámult a nyitott ablakon a holdvilágitotta erdőre, hegyekre s elmélyedt gondolataiban, csak égnek meredtek hajszálai, midőn látama és azok a síri hangok újra meg újra eszébe jutottak. S amit azok a síri hangok magukba foglaltak, hogy összevágtak azzal, a miről ő most gondolkozott. De furcsa dolog volt ez pedig. Azok a síri hangok, végbetlenül palóc-hangok voltak. No de a fejetlen barát is palóc-kisértet. — Csak valami utba-igazitót, bizonyost még! — mondogatá magában. Hátha akadhatna is itt valami nyomára annak a mit gyanít. Miért ne lehetne az, és miért ne lehetne kutatni. A kulcsokat Puskás úr átadta régen, hogy bármikor tetszik neki, szemlét tartson a vén képek fölött. . . Rögtön elhatározta, hogy amit eddig elmulasztott, végig nézi az egész emeletet; a gyertyát kezébe vette, és ment szobáról-szobára lassan, vizsgálódva. A nagy termen innen eső szobák semmi érdekest, figyelemébresztőt nem mutattak, még a bútorok sem voltak valami értékesek; minden érdemük csupán alakjuk ódon különösségéből s ritkaságából állott. Maga a nagy terem, mint hóbortos épitmény, lehetett meglepő, az emeletes kastély, közepén még egy félemeletre felmagasodva, nagy ablakajtókkal és faragványos kőerkélylyel az erdőre, s a belső végen mindkét oldalon nagy karzatfülkével, melyek a falon faragott rövid tömzsi oszlopaik sorával tátonganak. A fal festése cifra és aranyos lehetett, most piszkos és sok helyen hámlott, aki hiszi, hogy van jó falfestés a világon, az előtt az egyik karzat sötét boltíves mélyedése épen úgy tűnik föl, mintha az csupán festve volna az egyenlőség kedvéért. No de mindezekben semmi különösség, valamint a vén képekben és sötét rámáikban sincs semmi különös, az meg épen, aki már a fejetlen barátot is látta, még borzasztót sem találhat azokon a sok meredtszemű, tüskés ábrázatú fejeken. Ment hát tovább. Szobáról-szobára. A kulcsoknak igen kevés hasznát vette. Majd minden szoba nyitva volt. És eddig nem talált semmit a mi érdekelte. Most úgy gondolta, a legutósához ért, amint tájékozta magát, ez a nyugati rondella volt. Ennek ajtaja kivételesen lakattal is be volt zárva, mely durva miva készitmény, kirí a az úri méltóság közül, mint hevenyészett dolog mégis sejtetett valamit. Kinyitotta mind a zárt, mind a lakatot, s midőn bepillantott, rögtön megérté a szobának rendeltetését. Most várt valami nagyot utójára, s szörnyen megcsalódott, a családi mizeumnak tartotta s nem volt egyéb, mint lomtár. Volt ugyan ott egy pár nagy vasláda, de a legtöbb helyet egymásra halmozott deszkaládák foglalták el. Egy üveges szekrény a belső sarokban mégis megragadta a figyelmét. Nem mindig állhatott sarokban, mert három oldalon volt üveges. Egyetlen darab öltöny volt benne, durva daróc szüretből, s hogy a szekrény egyenesen e célra készült, mutatta a fenálló karó a közepén, melynek gamójára volt a ruha felakasztva. Valami kegyeletes családi emlék bizonynyal. Épen azért van a lomtárban. Letette a gyertyát a sok közül egy ládára. A szekrénybe könnyű volt benéznie, még a ruhát is érintenie. Egy egész oldalon ki volt törve az üveg mindenütt. Hogy az a fejetlen barát még itt is kisért. Nagyon meg volt lepve. Mindent megtalált amit akart, nem kellett neki több. Kitette az öltönyt, végig forgatta kezében. Az valósággal egy barát csuha volt. Nyugodtan visszatette helyére, s azután vette a gyertyát. A nagy titkot bírta. De hát már most mi haszna ebből, hogy a titkot bírja. Fog-e a titok megoldása annyit érni, mennyiért művészetéről lemondana. Pedig ha az ember nagyúr lesz, kinek hegyei, völgyei, erdei, szántóföldjei vannak, nagy birtokai, lovai, ökrei, birkái, nagy jövedelme, nem szereti az többé a művészetet, megunja, nem lesz az egyéb, legfölebb műkedvelő, minden munkája csak félmunka, eltemeti az a szellemi életet, kinek arra akár dicsőség, akár bir vagy akár kenyérszerzésből szüksége nincs. De talán messze is ment egy kicsit; a nagy uraságról talán korán is van még álmodozni. A törvénytelen vér, legutósó a világon, azt meg szokták előzni még a legtávolibb, oldalági rokonok is. A szerelem gyermekének többnyire csak egy kis kiházasítással szokták a szemét kiszúrni. I [ Igen, ezek mind előfordulhatnak, ha a szerelem gyermeke elfeledtetik, meg van tagadva, ámde mi más az, ha valóban élénk érdekeltetést mutatnak felfedezésén, élénk, meleg, szeretetteljes megindulását a szivnek, melyet mindjárt az első pillanat boldog benyomása szül... — Ah, hogy fognak szemes könybe lábadni örömében, — szólott a festő egészen nekiélénkülve, mint fogja karjait kitárni. S az öreg padagráf egészen megifjedik az ifjúkor emlékeinek hatása alatt, és boldogan kiált föl: »Épen olyan, akár az édeslányja«. . . S midőn a szobák hosszú során, a félórai vándorlás után visszatért, arca ki volt gyúrva, szemei ragyogtak, majdnem dalolt jókedvében. . . A vaskos Borosa már ott várta a szobája közepén, már meg is ágyazott, s csak azért késett, hogy vacsorára hívja. Egész eleven könnyűséggel szökött Borcsa felé, megsimogatta arcát. Olyan jó, olyan derék, olyan kedves, szép hány volt most ez a vaskos Borcsa. Ah, nem igaz az, hogy rútak, oktondik, és roszak a palóc-leányok. . . — Jó estét Boriska. Hizelgett neki, bizonyosan oka volt rá. Borcsa azt szokta volt magáról mondani, hogy érti a tréfát; most is elnevette magát. Ideje is már, hogy egyszer jókedve legyen ennek a szomorú urnak. Azután szépen, nyájasan a kezét fogta meg. (Folyt, köv.) Isttybo Veronikii san-giulianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Irta: Guerazzi. (Folytatás.) Irtózatos zaj szakita félbe a lány szavát. Az ablakok fölnyiltak s az összetört üvegek csörömpölve estek a földre, s a szél hosszú, éles hanggal tört be; a szobába bulit a jég és eső, bútorok, lámpás, minden keresztül kasul hevert. Majd meg, iszonyatos mennydörgés rengeté meg a ház alapját s tűzfény világította be az egész szobát. Az iszonyat megfagyaszta a két szerelmes vérét. Szorosan egymáshoz simulva, átölelve tartották egymást. Félve tekintettek maguk körül, midőn egyszerre egy fehér lepelbe burkolt kisértet jelent meg előttük, fehér, kuszált hajjal borított fejét mozgatva, s jobbját fenyegetőleg emelve föl. A jövő percben nem volt más, csak mély sötétség. De e homályban az ég dörgésétől kisérve egy hang hallatszott s ugyanabban a percben valami tárgy ütődött Katalin homlokához. A hang igy szólt: — Katalin, miért gyaláztad meg ősz fejemet? Miért siettél annyira ? Ha csak egy kissé várakoztál volna még, szeplőtlenül őrizheted meg magadat s én nyugodtan halok meg. Most kétségbeesve, de irántad keserűség nélkül fogok siromba szállni. Halld végrendeletemet. Saját magad és minden vagyonom úrnője leszesz. Bocsásson meg neked ugy a mindenható, mint én szivemből megbocsátok. És te ismeretlen férfi! kit csak ama fájdalom által ismertelek meg, melylyel utósó perceimben érezek, kit csak a villám fényénél láttalak, ha te mindig fogod szeretni e nőt, ha boldoggá teended őt, menj, te neked is megbocsátva hagyom el az életet. E szavak után ingadozó léptek zaja hallatszék, mint mikor valaki eleső télen van, s azután mindjárt egy zuhanás történt. Ámbár az ifjak egész testükben remegtek, mégis erőt vettek félelmükön s a cselédszobába futottak. Gyertyákkal ellátva s a cselédektől követve siettek vissza, megnézni , mi történt.