Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-19 / 266. szám

hanem egyedül, másodszor semmiféle udvari úr, hanem... — Ki hát? — A mi elnökünk. — Handl ? — Handl. Egész eddig utána jöttem, s a lép­csőn föl, Deckermannék ajtajáig. — Ostobaság, — kiálta föl Luchsheim, — lát­tam fényes nappal a császári vár­akban kocsiba száll­ni, mert dél óta követem. — A császárt? — Kern, Kaunitzot, s én most szante pede a csá­szárnőhöz megyek, ezt neki megjelentem­, — mondá Luchsheim.­­ — Én is, — kiált a második — de én azt fogom mondani, hogy Handl a vén bűnös. — És én megesküszöm rá, hogy a császár. * Az okos lányka eközben észrevétlenül követte Luchsheimet a lépcsőn, s a bezárt kapun keresztül kihallgató beszélgetését az erkölcs-bizottság két hi­vatalnokával. Értett ugyan mindent, de még­sem annyit, hogy fel bírta volna fogni a veszély nagysá­gát, mely őt és a szobájában lévő magas és alacsony­rangú személyeket fenyegette e pillanatban. Midőn megbizonyosodott róla, hogy a három kém csak­ugyan a császári várlak felé tart, oly gyorsan, a­mint csak a nehéz és szokatlan prém-öltöny engedte, szaladt fel a lépcsőkön, e kiáltással: »Mindnyájan veszve vagyunk.« — rohant be szobájába. — Elveszve, hogyan ? — kérdé Diána — izga­tottan, míg Kaunitz a Hiob-hir hozóját szemüvegén nézegette. E pillanatban a spanyol­ fal, a falszekrény és az ágyfüggönyzet heves mozdulatokat tettek, me­lyeket azonban az átalános rémületben senki sem vett észre. — A gazemberek elárulnak minket a császár­­nőnek, — folytató Lina. — Hogyan ? — kiáltó az anya magán kivül. — Útban vannak a várpalota felé! — De hát mit fognak mondani ott ? — kérdé Kaunitz, — anélkül, hogy történeti nevezetességű hidegvérét csak egy pillanatra is elvesztené. — Abban még maguk sem egyeztek meg, — mondá Lina azzal a szándékkal, hogy minden jelen­levőt megóvjon, — annyi bizonyos, hogy mindhár­man egy szerelmes párocskának vannak nyomán, s e kalandok mindhármánál csekélységem szerepel hősnőül. Az udvarlót illetőleg azonban igen elágazik véleményük, s mindenik tudni akarj­a, hogy az én la­kásomig követte őket, dacára annak, hogy az egyik Kaunitz herceg ő kegyelmességét, a másik az er­kölcs-bizottság szigorú elnökét, Handl bárót, a har­madik meg épen ő felségét, a császárt állítja annak. — Különös, — mormoga Kaunitz herceg, — azonban ott lent mindenesetre tisztább a levegő, s mi ezt használni fogjuk, hogy idején eltűnhessünk, mert amennyire én a császárnőt ismerem, képes e gaz­fickók jelentésére saját legmagasb személyében ide jőni. A szekrény mélyen fölsóhajtott e kilátásra, a spanyollal remegett aggodalmában , s az ágyfüg­göny — mint egy szélkorbácsolta hajóvitorla — meglebbent. — Minden eshetőségben számíthat pártfogá­somra és védelmemre, — mondá kezével kegytelje­sen intve a herceg, s karját az eközben köpenyébe burkolózott primadonnának udvariasan nyújtva, levezeté azt a lépcsőkön. Alig hagyta el az egyik szerelmes pár a szobát, előjött a másik az ágy függö­nyei közül. — Lesz oly szíves, édes lányom, — rebegő Auersperg hercegnő, — és körülnéz, várjon elhagy­­hatnók-e a házat veszély nélkül? Lina kisietett, s csakhamar lélekszakadva tért vissza, jelentvén, hogy még eddig semmi gyanúsat sem látott. A hercegnő gyorsan homlokon csókolá Linát, s mondá: — Soha sem fogom feledni a hűséget, melylyel ön, jó lányka, ma irántam viseltetett. Lina némán hajta meg magát. — Bárminő kegyet kérhet ön császárától ma­demoiselle, — tette hozzá Mária Terézia férje. — Jó éjt! Ezzel ajánlotta magát és sietett az udvarhölgy­­gyel a szabadba kijutni. — No most aztán maga lássa, hogy megy el, el­nök úr! — kiáltó Lina. — Most sietek, édes kicsinyem ! — rebegő az iz­gatottságban úszó erkölcs-miniszter,— de visszajövök s hálás leszek ön iránt. Adieu ! — s a lányka felé kézcsókot vetett. — Adieu! Midőn végre ez is leért a lépcsőn, a hadnagy elkezdett zakatolni a falszekrényben. — Mindjárt, mindjárt! — kiálta Lina,míg imá­dóját nevetve szabadon bocsátó, — most azonban él, ahogy lábaid bírnak, Lipót! A tiszt átkarolván kedvesét, csókkal zárta le ajkait, s a nélkül, hogy valam nagyon sietne, le­ment pengő sarkantyúval a lépcsőkön. A kapu előtt egy magas, sürüfátyolos, sötétköpenyes hölgy ra­gadta meg karját váratlanul. — Megálljon ! ne siessen oly nagyon, uram, — mondá határozott, majdnem parancsoló hangon. — Mivel szolgálhatok ? — kérdé a hadnagy. — Nevét akarom tudni, uram. — Nevemet? Ez nem rész, nagyságos asszo­nyom, — mondá Planta, bajuszát pödörgetve. — Kosz vagy nem, — felelé a fátyolos nő, — feleljen, akarom, tüstént. — Hohó, ne oly hevesen, — kiáltá Planta, — hát csak annyi tekintélye van már egy császári tisztnek ? — Semmi botrányt, tiszt úr, ha kérnem szabad,­­­­ szólt Luchsheim, embereivel előlépve — engedj­e megnéznünk arcát egy lámpánál, s aztán minden jól van. — Arcomat? S mit akartok ti gazemberek az én becsületes arcommal ? — kiáltott a hadnagy. — Beszéljetek, vagy... — A magas erkölcs-bizottság nevében, — szólt Luchsheim. — Erkölcs-bizottság! — kiálta fel a tiszt, tele torkából nevetve. — Én, isten is tudja, nem vagyok oly nagyon elbizakodott, hogy midőn az elevenen, szép nő alakjában jelen meg előttem (s itt gúnyos bókot vágott a fátyolos nő felé) tiszteletet ne adjak neki. Ti azonban gazemberek, csak a nyakatok közé szedjétek lábaitokat. — Midőn a hivatalnokok nem akartak tüstént távozni, minden hosszabb fontolgatás nélkül kiránta kardját s lapjával feléjök suhintott. Azok erre a vö­­rös­torony-kapu felé iramodtak, Planta pedig mo­solyogva sietett a hölgy felé. — Kísérőit elkergettem, — mondá, karját ud­variasan feléje nyújtva, — engedje tehát, hogy haza kisérjem. — S ehhez valószínűleg bátorsága is van — vi­­szonzá a hölgy. — S miért ne ? — szólt Planta. — Oly veszé­lyes ez expedició? Tán féltékeny férj les ránk? Egyéb­iránt tudja, hogy bátorság egy császári tisztnél soha sem hiányzott. — Tehát elkísér ajtómig ? — Ahogy parancsolja. Egy gömbölyű női kar nehezedett előkelő ha­nyagsággal karjára. (Folyt, köv.) Levelek egy fiatal leányhoz. (Rendelet könyve.) Csak a minap közlött a »Fővárosi Lapok« egy figyelemreméltó cikket ama sajnos körülményről, hogy nálunk a könyvolvasás pang, s csak nem kezd kimenni a divatból. A­mily indokoltnak tartjuk e panaszt, és oly hévvel ragadjuk meg az alkalmat, hogy egy jó könyvet bemutassunk, a­mely nálunk kevéssé, vagy talán épen nem is ismeretes. Antonin Rondelet könyve ez s teljes címe a következő : »L’éducation de la vingtième année. Lettres a ma cousine Nathalie, par M. Antonin Rondelet, professeur de faculté, Paris, 1873.« Tehát pedagógiai munka! kiáltják elrémülve a nemolvasók. Sőt még azok is némi vonakodással, hú­zódozva pillantgatnak e műre, a kiknek különben kedvük telik a szellemi foglalkozásban, s önigazolá­sukra azt hozzák föl, hogy hiszen a nőnevelés olyan elcsépelt tárgy s a fiatal leányoknak adott jótaná­csokkal már torkig vannak. Nem úgy, uraim és hölgyeim! Nem valami köz­­napias, pedáns modorban előadott épületes prédikáci­ókkal boldogít Rendelet, hanem szellemdúsan, fino­man, emelkedetten igyekszik megoldani ama kényes, nagyhorderejű kérdéseket, melyek egy fiatal leány egyéni, családi és társadalmi viszonyaira vonatkoz­nak. Ki meri mondani, hogy e kérdések már meg vannak oldva, s hogy az azok megvilágítására tett minden lépés nem közérdekű és figyelemreméltó ? S mondjuk meg jóelőre a skeptikusok megnyugtatá­sára, hogy Rendelet törekvése nemcsak nemes, ha­nem sikeres is, hogy ő nemcsak alaposan, mély felfo­gással, hanem egyszersmind mulattatón, eszesen is ír. Van Párisban egy igen diszes irodalmi kör, melynek kiváló célja fiatal leányok számára írni. Ott látjuk Massont, de la Pradeot, M­me Wittet, Eugénie de Guérint, M-me Lenormant, M-lle Badert, Chambriert. Ezek közé tartozik Rondelet is, ki ki­sebb munkáin kívül különösen kettővel aratott tet­szést, az egyik »Le lendemain du mariage«, a másik »Le danger de plaire.« Szándékosan hagytunk ki a fentebbi fölötte hé­zagos névsorból két nevet, melyek híresebbek, ragyo­góbbak mindannyinál és ez a két név: Michelet és Legouvé. Senki sem írt a nőkről annyi költészettel, annyi gyöngédséggel, mint Michelet. Hiszen ő mondta »Femme« című művében: »La femme est une réli­­gion.« És Legouvé! Olvassa el bárki is csak a »Les péres et les enfants au 19 siécle« című művét és iga­zat fog adni az »Institut«-ben tartott felolvasások hallgatóinak, kik tudvalevőleg annyi jeles felolvasó közül neki adták az elismerés koszorúját. E két mester mellett méltán foglal helyet Ren­delet. Nem idealizálja annyira a nőt, mint Michelet s és azért képesebb, hivatottabb is gyakorlatias, cél­szerű tanácsokat osztogatni; sokkal több gondot for­­dít a részletekre, amaz apróságokra, melyek bár jelentékteleneknek látszanak, nem kevésbbé fonto­sak ; szigorúbb a nők kétségtelen gyengeségei iránt s leplezetlenebből megmondja nekik az igazat. Legou­­véval szemben semmi tekintetben sem emelhetjük ki fölényét, mert amaz kiválóbb szellem, hatalma­sabb ész­ reflexióit megragadó képekhez fűzi, hason­latai meglepők, találók, míg Rendeletben ép a találé­konyság hiányzik. Azok az elbeszélések, melyeket Nathalie húga kételyeinek eloszlatására, meggyőzé­sére illusztrációképen hoz föl, halványak, színtelenek. Hasonlatai bicegnek, sőt néha mosolyra késztenek. De mégis van egy oldala ép Legouvéval szemben, mely legalább a nők előtt bizonyára kedveltebbé teszi, s ez az, hogy ő a nőket jobbaknak, nemeseb­beknek tartja a férfiaknál. Mindjárt előszavában kereken kimondja, hogy a nők többet érnek, mint a férfiak. Nos, hölgyeim, ez tetszés jelmondat, nemdeg annyira, hogy most már talán szívesek lesznek elol­vasni e könyv rövid ismertetését, sőt talán magát a könyvet is. Az első levél a fiatal leány egy kedves köteles­ségéről szól, hogy t. i. mindig vidámnak, derültnek kell lennie. A család minden tagja többé-kevésbbé kellemetlen, kedvrabló munka által van elfogva, s a Nathalie feladata: örök mosolyával, csevegéseivel eloszlatni a felhőket, melyeket az élet gondjai idéz­tek elő a zaklatottak homlokán. Az ő feladata fölvi­­dítani a család fejét, kinek minden pillanatát igénybe veszik az ügyes-bajos dolgok s kinek egyetlen örö­me, napjában kétszer látni egy rózsás arcot, mely­nek mosolya feledteti terhes foglalkozásait. Azért hát félre a melancholiával, a­mely pedig, meg kell vallani, érdekessé teszi Nathalie kisasszonyt is. »És ha nem is kívánom, nem is kívánhatom, — mondja írónk, — hogy akaraterőd által minden ábrándos gondolatot, méla búskomorságot elűzni képes légy, de ne láttasd azt a család körében. Őrizd meg gon­dosan magadban.« Nem lehet szándékom sorra venni mind a har­mincöt levelet, melyek e könyv tartalmát képzik, s azért csak megjelölni kívánom, hogy mit foglalnak magukban. Tarka változatosságban következnek e levelek :a cselédek, betegek, kis­gyermekek iránti magaviseletről, a pletykáról és a magasabb ember­szólásról, a részkedvről, a szeszélyről, a túlzásról, a játékról, a zenéről, a bókokról stb. A kirívó öltözé­keknek szentelve egy külön levelet, kereken meg­mondja, hogy egy igazi nő (comme il la faut être) soha sem engedi magát varrónője által öltöztetni. Hogy is mondja csak Alphons Karr? »Les femmes s’habillent, habillent et se deshabillent.« De Ronde­let hugocskája nem tartozik az ilyen bábok közé, mert különben kár lenne rá vesztegetni azt a sok jó­tanácsot, melyekkel bácsikája ellátja. Mégis elmond neki sok ilyest, azt tartván szem előtt, hogy soha sem lehetünk biztonságban valamely tévedéstől vagy balgaságtól. Hiszen Nathalie nem ábrándozó s mégis egy levél (és pedig egyike a legkiválóbbaknak), az ábrándozás veszélyeiről szól. »Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalúl, festett egekbe néz.« Igen sokan összetévesztik az elmélkedést az álmodo­zással, pedig a­míg az elmélkedés a szellemnek bizo­nyos erőmegfeszítésével jár, semmi sem könnyebb, semmi sem kényelmesebb, mint ábrándozni. Olyan édes, bűbájos állapot, mikor lelkünk kibontja szár­nyait s a múlt s jövő virágos téréin röpköd! Édes, bűbájos állapot, de veszélyes is egyszersmind. A 1156

Next