Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)
1873-11-21 / 268. szám
lére vonta, s csöndesen várt, mig rohamos zokogásom kissé csilapult. Aztán beszélt hozzám, meghatottan, gyöngéden, anyai szeretettel.Elmondta,hogy Lórándot kora reggel magához hivatta s beszélt vele is egész nyíltan; felbontott minden köteléket, mi köztem s közte lehetett ; s kérlelhetlen szigorral mutatta meg neki azt az utat, melyen haladnia kellett, s még csak azt sem engedte meg, hogy tőlem búcsút vegyen. El voltam tőle örökre választva. És azóta már több év múlt el, s azok, kik szeretnek, most nyugodt tekintettel kisérik lépteimet. Miért is kellene szánni a fényűt, mely a fagy és hó dacára zölden marad, s bár sziklás talajon áll, de annyira kimagaslik az erdő többi fája közül? De a közönyös, vagy épen gonoszindulatú ismerősök és rokonok szeme sokkal élesebben lát, s azok fölismerték, hogy a rideg, büszke fenyő élete bensőleg meg van támadva, s számítják az időt, mely még életéből hátra lehet, remélve, hogy már nem sokáig kell várniok kimúlására. Szigligetiről, Gyulai Pál »nemzeti színházi szemlé«-jéből. A nemzeti színház, sőt átalában a magyar színházak műsora húsz-huszonöt év óta sokat változott. Hugo, Dumas és Seribe helyett Feuillet és Sardou jöttek divatba; Shakspeare és Moliére gyakoribb vendégeink, mint régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű újabb diadalait ünnepli; Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sülyedtek; Czakó nem tetszik többé. Nagy Ignác, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit újabbak váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák, mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorult műveit újakkal pótolta, bukásait sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára lépett. Csakhamar a közönség kedvencévé vált s háttérbe szorította legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta helyét. Az utána föllépő drámai írók egész napjainkig mintegy ostromolni látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájukat, s most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és akadémia küzdő homokján egyaránt. Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemreméltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban vannak élete körülményeivel s azzal az állással, amelyet a színháznál elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész írta első drámáját 1834- ben, s mint a nemzeti színház titkára, rendezője, dramaturgja szakadatlanul drámairással foglalkozott. A lyrai és az elbeszélő költészet terén alig tett kísérletet ; nem volt szerkesztő, sem hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azonkívül irt, néhány szinészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést, szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik fő oka termékenységének. A ki a költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az illető forma fölötti uralmat s könnyebben kap uj kedvet újabb tárgyhoz, bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél fogva könnyű dolgozásra ragadtassék. Szigligeti sem kerülte ki ez ösvényt. De neki a drámairás egyszersmind életmód volt. Részint ez, részint az eredeti műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatjait és telhetett el tárgyával: egy szóval gyors és könnyű dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztább lelkesülés óráit, kivált ha akadémiai pályázatra készült. De az írók nem írhatnak máskép, mint ahogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva szoktatták magukat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az akarattól és készültségtől ; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb természetűek, mintsem könnyen kiderithetők volnának. Midőn Szigligeti bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott »Bajusz« című vígjátékához, aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ir a »Liliomfi« címűnél, amelyet amúgy könnyedén mintegy csak oda vetett. 1164 — Az erkölcs-bizottság. (Udvari történet.) Írta: Sacher Masoch. (Vége.) Nem sokára, hogy Bandi elhagyta a házat, Kaunitz herceg kopogtatott Lina ajtaján. — Zavarom tán önöket ? — kérdé, midőn az ifjú tisztet észrevette. — Kérem, kegyelmes ur, — válaszolt Deckermann anyó. — Ez az ur Planta Lipót, vőlegényem, — szólt Lina, kit a zsebében levő erkölcsi bizonyítvány felbátorított. — Vőlegény? ah pompás, — válaszolt Kaunitz, zavarhatlan nyugalmával, — tudja ön, mademoiselle, hogy engem önnel gyanúba vettek, sőt a császárnőnek is följelentenek, azonban ön meg fogja magyarázni a dolgot, ki fogja mondani nyíltan, hogy ön volt, ki tegnap, vőlegényétől kisérve, kocsin palotámba jött, annak főhadnagyi kineveztetést kérendő s onnét ismét együtt jöttek haza, s hogy semmi kétség sem támadhasson, (s ezzel a herceg az asztalhoz ülve, nehány szót vetett az előtte fekvő lapra,) itt a kinevezés, az okmányt egy óra múlva főhadnagy ur személyesen elhozhatja tőlem. — Oh istenem! — kiálta Lina. — Mily meg nem érdemlett kegy! — rebegő a tiszt. A herceg kegy teljes üdvözletet intett kezével és eltávozott. — Nos, ne higyjünk-e a csodákban? — szólt Lina örvendezve. — Ez ember itt hőstetteiért a falszekrényben főhadnagygyá lett! — S azzal nyakába borult kedvesének, és a fiatalok énekelve ugrándoztak, hogy minden, ami a szobában a szekrényeken és asztalokon állott, táncolni kezdett. E bohó ugrándozás közepett lépett be a császár. A tiszt állásba csapta magát, kezét a nadrágvarrásra téve. — Hagyja el Planta úr! — szólt a vigkedélyű és jószivü uralkodó. — Magunk közt vagyunk. Rosz dologban járok édes picinyem. A császárnő tudja, hogy tegnap itt voltam önnél. — Nyilván tévedés, felség, — vágott közbe Lina, ki mindig bátrabb jön. — Hogyhogy? — Felséged és oly köpenyt visel, mint az én vőlegényem. — És? — Planta ur volt a ki tegnap este... — Oh önnek sok szelleme van, mademoiselle, — kiálta föl a császár. — Nemde hadnagy ur? — Főhadnagy, — igazitá ki Lina. — Mióta? — kérdé a császár. — Negyed órája — felelt Lina. — Melyik ezredben? — A Kaunitzéban. — A Kaunitzéban ? — válaszolt a császár, s mosoly tűnt föl arcán. — Akkor hát későn jövök, pedig föltettem magamban, önt az én ezredembe — de hát mit tehetünk most már. Ön főhadnagy ? — Felséged századossá teheti őt, — vágott közbe Lina, — elég herceg és gróf van Ausztriában, kik még bölcsőjükben azzá lesznek. Ez legalább már felnőtt. A császár hangosan fölkacagott, s mondá: — Igaza van, mademoiselle. Egy óra múlva személyesen elhozhatja kinevezési okmányát, százados úr. Lina a császár lábaihoz borúlt, de ez fölemelte őt, miközben homlokára csókot lehelt s eltűnt a szobából, még mielőtt az örömében megkövült pár (különösen a tiszt) kifejezhette Volna köszönetét. — Most már összekelhetünk, — ujjongott Lina, egyszerre sírva és nevetve, míg az újdonsült százados, a nélkül hogy tudná, mit tesz, bajuszát sodorgatá. Deckermann anyó imádkozott. Ismét kopogtattak, s Auersperg hercegnő lépett be, mélyen lefátyolozva. — Csak egy pillanatra, kedves Linácskám, — kezdé, — ah ez az ön vőlegénye? — Szolgálatára, kegyelmes asszonyom. — Szerencsét kívánok mindkét részre, s csak azt jövök kérdeni, mikor lesz az esküvő, s megmondani édes Linám, hogy nem mondok le a jogról, miszerint az egész kiházasitást magamra vállaljam. Alig fogadá el az ifjú pár köszönetét a hercegnő, midőn inét kopogtattak. A hercegnő a spanyolfal mögé vonult s a szép olasz nő röpült be pompás hermelin-krémes rózsaszín lengyelkében, mig törpéje a tegnap viselt fátyolt és prémes köpenyt hordó karján. — Kedves Linám, — szólt, a lánykát rohamosan átölelve, — a herceg mindent elmondott, ön feláldozza magát érttünk! Az ég megfizeti ezt önnek, jó lélek. De hogy minden kétség elenyészszék, kell, hogy midőn a kihallgatásra megy, elfogadja öltönyömet és fátyolomat. — S ha a császárn ő kérdi, hol tettem szert e pompás tárgyakra ?— kérdé Lina. — Mondja ön, hogy signora Diana di Pompili ajándékozta önnek, — adá válaszúl a primadonna, — mert én kérni jöttem önt, fogadná el ezeket tőlem ajándékul. — De signora, ön túlságos jó, — szólt Lina. — S ezt is — szólt Diana, — egy etust adva a lánykának, ki midőn ezt felnyitva, tartalmát maga felé csillogni látta, majd megijedt. — Gyémántok! Ez sok! — rebegő. — Ön többet érdemel, mint amennyit adhatok, kérem azonban, elégedjék meg e csekélységgel s ne feledje szerető barátnőjét. Az István-tornyon féltizet ütött. . — Az istenért, öltözzék gyermekem, itt a kihallgatás ideje. Az énekesnő erre egy csókkal búcsút vett a kedves gyermektől. Midőn távozott, előjött a hercegnő is és Évia fülébe (vőlegényén keresztülhajolva) nehány szeretetreméltó szót susogott, s gyorsan elhagyta a végzetes házat. Midőn Lina készen volt, anyja keresztet vetett homlokára s megáldá. — No, tán mégsem fog fejünkbe kerülni, — — mondá Planta. — Isten nevében a császárnőhöz tehát, — mondá Lina.* Midőn Plántát előhívták, Mária Terézia szögletes kivágású kék selyem ruhában állt íróasztalánál, egyik kezét azon nyugtatva. Ön — Szép dolgokat mivel ön, tiszt úr! — kezdé, — szerelmi viszonyt kezd becsületes polgárlányokkal, házasságot igér, noha tudja, hogy a zsold, mit midőn saajkairól, s hogy fizetek, csak a maga számára elég. Az ifjú tiszt nem kevéssé ijedt meg, sát tegnapi szavait halla az uralkodónő hangját is megismerő. — Felség! — hebegte, — gondolhattam volna! — Nos, ön igen furcsa dolgokat mondott nekem, — szólt az uralkodónő mosolyogva, — de ez legyen feledve, mert örömest hallom az igaz szót, s másodszor, mert ön oly szépnek talált. Planta búlt-pirált, mint egy megszégyenített lányka. — Azonban ez nem segít önön semmit. Önnek el kell vennie Deckermann Linát, — folytatá Mária Terézia. — Akarja-e? — Oh, én a legboldogabb ember vagyok! — kiálta föl Planta. A fejdelemnő csöngetett. Megbízott komornyikja, Gebier, mint ez neki előre meg volt hagyva, a jelre bevezető Deckermann Karolinát. A császárnő eléje ment és látható tetszéssel vizsgálta. Egyszerre azonban elsötétült a homloka. — Hogy jutott ön e drága prémes öltönyhöz, mamzell ? — mondá. — Ez igazi remek, tán hímzése által érdemelte ki magának ? — Szolgálatára, felség, — szólt Lina félelem nélkül. — Signora Pompili számára sokat dolgoztam, s a signora, ki igen nagy szeretettel viseltetik irántam, saját öltönyét adta esküvői ajándékul. — Úgy? — s a császárnő homloka kiderült.— Hívattam, mert hallám, hogy a megtestesült erény ; nála van erkölcsi bizonyitványa ? Lina térdelve nyujtá át az uralkodónőnek, ki lassan és figyelmesen olvasta át. — Szép, — mondá Mária Terézia. — szeretem az erényességet. Ön a templomot is bizonyára szorgalmasan látogatja. Jól van tehát, én beleegyezem, ön nőül mehet tisztemhez, s mig él, évpénzt fog kapni tőlem. Gyermekei Bécsújhelyet neveltessenek vitéz tisztekké ; ha — s ezt az ön jövendőbelije legjobban meg fogja mondhatni, — ha a zsoldkicsiny is, a tisztesség nagy. A fiatalok a császárnő lábaihoz borultak, ki őket megáldá s kegy teljesen fölemelő. Utánuk, izzadva a félelemtől, az erkölcs-bizottság elnöke jelent meg a fogadó teremben. — Tehát minden a legjobban derült ki a Deckermann lányt illetőleg. Gyanúnk alaptalan vol — mondá Mária Terézia. — Igen, igen, — hebegte az elnök. — Hanem az ön tisztviselői ugyan nem érnek egy lövet port, — folytatá Mária Terézia. — Egyikük mást látott a lánykához menni, s a mi legfurcsább a dologban, önt árulták be, mint a lányka imádóját. Képzelgés csak, Handl. A császárné harsogó kacajban tört ki. Este, midőn a császár belépett neje boudokjába, ez zöld háló köntösében ült a török divánon s eléje mosolygott. — Ismét büntetésre érdemesitem magamat ? — szólt a császár, neje pongyoláját vizsgálgatva. — Nem, ma jutalom legyen, — mondá a császárnő, hálóköntöse csúcsát megfogva. — Gyanúsítottalak. — Kivel ismét ? — Bizonyos Deckermann leánynyal. — És? — Alaptalanúl tettem. Először mióta összekeltünk. — Mindig alaptalanúl tetted, — kiáltá a császár, mig melléje ülve, gyöngéden átkarolta, — s ha nem hiszed, engedd, hogy erkölcsi bizonyítványt adassak magamnak a magas erkölcs-bizottságtól. Ifj. Martonfalvay Elek.