Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)
1874-01-22 / 17. szám
Csütörtök, január 22. 1874. 17. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenegyedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 ft. A postautalványok vagy pénzeslevelek a „Főv. Lapok kiadóhivatalába, Pestre“ küldendők. A a férj a klubban van. (Életkép.) Írta: Hajnalka. Coralie egyedül volt... A szobában mély csönd, olyan mély, hogy tisztán kivehette Adélkája lélekzetét, ki kis rostélyos ágyacskájában csöndesen elszenderedett. E zajtalan csöndes boldogság úgy hat a lélekre, mint a dajka danája a gyermek szivére, csakhogy álom helyett ábrándba ringat, egy egész világot tár föl előttünk, a költészet bájos világát, szép, tündéri világot, mely oly igen széppé tudja tenni az életet, és oly igen boldogtalanná a szivet. De Coralie világa most nyugodt és derűit volt. Olyan volt mint a tükre, mikor nem érinti egyetlenegy szőllőcske sem. Az a kis vihar, mely ezelőtt néhány órával ment lelkén keresztül, már elvonult. Csekélység is volt az egész. Például ő színházba akart menni, férjének pedig gyomorgörcse lett, az a malheures görcs, mely mindig akkor áll be, mikor legalkalmatlanabb. És kérem, épen két óráig tartott. Azután megszűnt, úgyhogy a szegény, jámbor, szenvedő férj még a klubba is elnézhetett. Igen, az már szokása a görcsöknek, hogy némelykor egész hirtelen megszűnnek, és akkor az ember egészen jól érzi magát. Coralie azonban még duzzogott egy darabig a görcsre, de azután nem tehetvén okosabbat, — belenyugodott sorsába. Hiába, ami változhatlan, azon nem segíthetünk. Aztán végtére is, még jobb hogy idehaza maradt. Szobája kedélyes, illatos, meleg. A szamovárban sistereg a víz, a kályhában pattog a tűz. Majd végig heveredik ruganyos pamlagon, kényelembe helyezi magát, épen úgy, mint mikor senki sem látja. Fölszabadítja lelkét is, magát is mindentől ami kényelmetlen. Lábait is akkint helyezi el, kezeit is feje alá rakja, nem törődik sem fürteivel, sem fordjaival. És így, fölkészülve egy óriási heverésre, lehet-e valami kellemesebb mint egy szép, nyájas téli este ? . .. Mikor künn bömböl a vihar . .. meg-megrázza ablakunkat a szél és ott fütyöl be a kályhanyíláson . . . Idebenn azonban kedélyes lámpafény dereng. Asztalunkon óriási virágcsokor ... A légben finom theaillat terjed el .. . Csupa költészet és boldogság mindenütt ... A fantázia már annyira erős, hogy többé nem is közönséges embereknek képzeljük magunkat, hanem legalább is valamely orosz regény hősének. Coralie például, ki annyira szereti Turgenyevet képzeletében elragadt tőle egy-egy alakot és azután lefesti magának, úgyhogy szinte látja lelki szemével. Egy kissé mindenik hasonlít hozzá. Csakhogy az egyik valamivel szilajabb, a másik szenvedélyesebb, a harmadikban sok a próza, na de egyben hasonlít valamennyire, t. i. hogy ő is meglehetősen különc. Hogy Coralie magános estéi ily rövidek, hogy pillanatai ily költészetteljesek, ebben Turgenjew-nek nagy érdeme van, ő megtanította rá, mint lehet élvezni valamely regényt azután is, ha már elolvastuk. Az ő alakjai még velünk maradnak azután is, és még sokáig mulatunk velük. Az ember lelkének szinte fáj, ha meg kell tőle válnia. Ép így volt vele Coralie e pillanatban is, midőn az ajtó nagy robajjal fölnyilt és rajta Ervin rontott be. — Na na, az istenért, csak föl ne döntse tdeás asztalomat! Ne lármázzon úgy, hiszen látja, hogy ábrándozom. Maga igazán vad medve, hát így kell berontani az emberhez, mikor látja, hogy pongyolában van ? — Assszonyom, én semmit sem látok, semmit sem tudok, csak azt az egyet, hogy szerelmes vagyok, még pedig a megörülésig. — Igen asszonyom, majd azt is elmondom mindjárt, hogy kibe. — Nem vagyok rá kiváncsi. — És miért ? — Mert maga mindennap másba szerelmes. — Most az egyszer nem úgy van, szavamra mondom, hogy nem úgy van. Oh, most érzem, hogy vég nélkül és állandóan fogok szeretni! — Ez szép. Hanem azért még sem akarom tudni, hogy kit. — Pedig elmondtam volna. Mert nem önt, aszszonyom, oh nem, ez valami egészen új. — Azt tudom, hogy önnek szerelmet vallani már igen elcsépelt dolog, önnek bókot mondani annyi, mint ha jó napot kívánunk. De azt még senki sem tette előttem, hogy önnel beszélve, másba legyen szerelmes. Ugye nem ?• Ezt valóban nem. Ön egészen kiváncsivá tesz. De hát foglaljon helyet. Nézze, a thea kész, tartson velem. Férjem a klubban van, s csak tíz óra után jön haza. Enyje Ervin, maga kezd érdekes lenni. De hát mondja csak, hogy is történt az a dolog ? Igaz, tehát szerelmes ? . .. Nézze, minő thea ez, még ilyen aranysárga színe sohasem volt. Ugye kitűnő ?! .. . Tehát szőke vagy barna? — Mi asszonyom, a thea? — Nem, hanem a kibe szerelmes. — Vagy úgy. Oh az barna, sötét barna, hisz az angyalok is mind sötét barnák, szemei nagyok és feketék, épen mint az önéi. — Ízlelje meg csak, kitűnő szamatja van. — Szemeinek? — Nem, hanem a theának. — Vagy úgy. Igaz. Tehát amint mondom, szemei feketék, haja puha mint a selyem és emellett természetes. Arca üde, mint a harmat és piros mint a rózsa, — hát még ajkai! soha ilyen ajkakat, az isten is csókra teremtette, de tudnak is csókolni ám, úgyhogy még no! — Parancsol még egygyel ? — Csókot ? •— Nem, hanem egy csésze beát. — Vagy úgy. Öntsön tehát kérem. — íme. S most mondja el, van-e valami kifogása theám ellen ? Ugye kitűnő , minő zamatos. Okos gondolat volt engem fölkeresni. Látja, egyedül voltam és untam magamat .... Maga kedves ember, csak olyan szeleste volna . .. Azt szeretem, hogy végre másba szerelmes és nem belém. Lássa, én már nem vagyok alkalmas, hogy költészetének tárgyául szolgáljak. Örülök, ha máshol keresi az ihletet. Hozzám csak akkor jöjjön, ha jó teára vágyik, vagy hideg sültre éhezik. Lássa, minő bizalmas vagyok ? Üljön ide közelebb. Megteheti. Hiszen másba szerelmes .... A maga története igen érdekes. Most már azt hiszem, lehetünk egészen bizalmasak, mert nem belém szerelmes, és ennek rendkívül örülök. Hát hogy is hívják azt a maga ideálját ? — Coralienak, épen úgy mint önt. — Szereti a sült burgonyát ? — Ki az ideálom ? — Nem, hanem maga. Milyen jó, hogy már maga nekem nem udvarol. Képzelje, a férjem már kezdett féltékenykedni. Oh, ezek a férjek, mindig akkor féltékenyek, mikor semmi okuk nincs rá, akitől kellene, attól nem féltenek, lévén azokkal mindig a legjobb barátságban. Oh hogy olyan rövidlátók! Hiszen mindenkinek csak van annyi esze, hogy először a férjet nyeri meg, ha nejének udvarolni akar. Oh de szeretném mindeniknek a fülébe kiáltani: attól féltsd a nődet, akit legjobban szeretsz ! De hagyjuk ezt. Magával nincs jó viszonyban, mert ki nem állhatja. — Köszönöm! — De úgy van. Hanem az mit sem ront a maga jó tulajdonaiból. — Remélem. — Én előttem annál több becse van, kivált mióta tudom, hogy másba szerelmes. De hát, igazán Ervin, nagyon szerelmes ? — Oh, de mennyire! Az ön hideg szive azt alig képes megérteni. Szeretek, forrón, lángolón; ha csak látom, már minden csepp vérem szívemhez szalad, lázba jövök, ha csak kezét érinthetem. Ha rám mosolyog, őrült leszek belé. Épen úgy tud mosolyogni, mint ön, asszonyom. Igen, épen ily csintalan piros ajkai vannak. Kezecskéje is ilyen puha, fehér, mint az öné . . . oh, istenem, épen mintha az ő kezéhez tapadnának ajkaim . .. Engedje meg, hogy kezét megcsókoljam, hiszen abban nincs semmi rész.........Na, ugye megengedi ? (Vége köv.) Az életjáradét. (Les fonds perdus.) Henri de la Madeléne beszélye. (Folytatás.) Néha tíz-tizenkét mértföldnyire is elment a hegyek közé, hogy bizonyos ritka rigót találjon, a lombardi pacsirta-sólyomot, a rigók királyát, melyről kevés vadász dicsekedhetik, hogy ismeri tollát. Marc helyesen sejtett, Capiscol az első rigóra le volt győzve. — Én azt hiszem, — mondá kedves pecsenyéjét élvezve, — hogy az oly vadász irányában, ki ily vadakat szolgáltat, udvariassággal tartozunk! — Úgy van! oh! úgy van! — ismétlé Moriz teli szájjal... Ön valóságos aranyszájú szent János !... A marquis a lovagra nézett. — Nincs ellenvetésem, — mondá ez; — sőt részemről azt mondom, hogy nagyon örvendenék annak !... Ki tudja ? fiatal, nagyravágyó, vagyontalan hadnagy! Ezt még használni lehetne valamire! — Tehát meghivom, — jegyzé meg a marquis. — Moriz, téve hozzá, kissé gúnyos komolysággal, — bátorságot veszek magamnak, hogy a legnagyobb tartózkodást ajánljam emez ifjú irányában. VIII. Midőn Marc megkapta a marquis meghívását, majd megörült örömében, végre annyi fáradság után célhoz ér! Látni fogja Suzannet! Taán még beszélni is fog vele! Marc alig birta magát tartóztatni; százszor is végig olvasta a dicső meghívót és alig mert hinni szemének. Képzelődése őrültként nyargalózott, már előre elbódult a szeretett lény zenehangjára, melyet valahára hallani fog; egyedül látta magát Suzanneval, tanúk nélkül, négy szem közt! Képzetében egyedül sétált vele a kert árnyas sétányaiban, az egész természet ragyogott az örömtől, a pacsirták daloltak, a lombok remegtek a lanyha szellőben. Az öreg marquis meglepte a két szerelmest a csörgedező patak partján, barátságosan nézett rájuk és mosolygott. Az öreg cselédek sürgölődve jöttek-mentek , az ebek ugattak örömükben. Suzanne engedve a hóditó bájnak, remegve támaszkodott karjára és feléje emelte mély és nedves szemét! Marc szivéhez szokta gyönyörű karját és a két szív egymás mellett dohogott! Ez a varázsálom egész éjjel tartott. Hajnal felé Marc elaludt, édesen riogatva álmai által. Pontban délkor, Marc megjelent a Sablas-palotában. A szegény ifjú egészen meg volt zavarodva. Az éj őrült álmait nyugtalanság váltotta föl.