Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)

1874-01-29 / 23. szám

23. szám Csütörtök, január 29. 1874. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................. frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A ház asszonya. (Elbeszélés.) Merényi Lászlótúl. (Folytatás.) — Ejh, dehogy! A székelynek egyik nemes tulajdona a vendégszeretet. Gróf úr, a székely azt tartja, »istené a szállás, de az ember adja,« s nem járnak úgy el, mint jó szomszédaink, a circumspektus atyafiak, kik a szomszédba küldik az embert, hogy menjen oda, mert ott jobb ember lakik. — Ugyan fiam, ne dicsérd saját fajodat, mert te is székely vagy, s a gróf — ezt hallva — majd még azt hiszi, hogy mi dobra ütjük szivességünket. Mondja azt rólunk más, de ne mi magunk. Kedves gróf, mondja csak, mikor hagyta el nagy-Magyarországot ? — Ma egy hete. — S hogy tetszik Erdély ? — Kellemes, asszonyom, kellemes. Hegyvölgy, hegyvölgy és ismét hegyvölgy. Bár e hegyek nem oly változatosak, mint az Alpesek, vagy a Pirének, nincsenek például nagy vízesései, völgyeket betöltő hógörgetegei, jégmezői, öles havai, függő sziklái és meredek, égig nyúló falai, melyek a félelmet és rettenést, a bámulatot és csodást keltik föl, szóval azt, a mi már a fenséges köréhez tartozik; mindezzel Erdély nem bir, hanem — A ház asszonya szülőföldjét hallva kisebbíteni, meg nem állható, hogy közbe ne szóljon. — Látta ön már a Detonátát, a Csetatyét, a Szent-Anna-tavat, a torjai kénüreget, melyben egy lélekzet maga a halál, vagy Erdély Aggtelkét, az almási barlangot ? — Mindezt még nem láttam, asszonyom. — Akkor, engedjen meg gróf úr, nem látta Erdélynek mindama természetadta szépségeit, melyek a gróf saját szavai szerint a lélek magasb ihletését, a fenséges eszméjét keltik föl. — Majd megtekintem asszonyom azokat is, és addig fölfüggesztem ítéletemet; de a mit eddig láttam, az engem inkább szelidebb érzelmekre hangolt. Árnyas erdők, szellős bércek, vidáman beszélgető patakok, üde jég, mindezek kedves otthonná varázsolják Erdélyt. Valóban, lelkemre mondom, megszerettem, s meglehet birtokokat is vásárlok itten. Megveszek példáúl egy egész havast s azt vadászparkká változtatom át. Pompás gondolat! Igen, egy egész havast csak azért, hogy nekem és barátaimnak legyen hol vadászni és időt tölteni. Mindezt a gróf selypítve, orrhangon adta elő, mi egyátalán nem tetszett a ház úrnője Abos Sománé asszonynak. Egy benső szózat súgta e nőnek: ez nem valódi hang; ez erőtetett nagyúri modor. Majd utána tévé, de végtére is, miért ne vehetne meg egy egész havast s miért ne alakithatná azt át vadaskertté, hisz gróf, nagyúr ?! — Örvendek gróf úr, hogy Erdély annyira megtetszett, hogy még birtokokat is akar itten szerezni. De különösnek tűnik föl előttem, hogy önök magyarországiak Erdélybe, mi pedig erdélyiek Magyarországba vagyunk szerelmesek. Én szeretem Erdélyt is, mint szülőföldemet s nem hagyom el soha; de Magyarországról valami sajátos fogalmakkal birok. Egy kép él bennem, mely, ugyszólva, a nagy egésznek csak töredéke. — S nagyság e szerint . — Sohasem voltam Magyarországon. Én, ugyszólva csak bepillantottam Magyarországba: atyámnak dolga volt Erdély egyik végső falujában s engem tizenegy éves gyermekleányt magával vitt. Ha már itt vagyunk Erdély szélén, szólt atyám, menjünk föl a Királyhágó tetejére s pillantsunk be Magyarországra. A Királyhágó tetejére tehát magával vitt s mikor felértünk, előttem feküdt Magyarország, a meddig a szem belátta, a meddig elszolgált az ideg. A hegyek, mint két óriási ölelő kart, kitárultak s egy széles völgykebel nyílt meg előttem, mely zöld, barna és lila szinbe játszva, összefolyni látszott a felettünk elterülő kék boltozattal. Ég és föld mintha ölelkeztek volna Magyarországon s képzetünk korlátlanul csaponghatott a végtelen messzeségben ; begyorom semmi sem zárta el a kilátást. E kép folytonosan él, meg-megújúl bennem s nem tudom elfelejteni soha. Tán még a sirba is magammal viszem, hogy milyen Magyarország. E percben föltárult az ajtó és fivére karján, ki észrevétlenül kiosont, belépett a terembe egy karcsú alak, ki szűzies szemérmében szelid alázattal megállt a gróf előtt. Tüztől kipirult arcának fehére rózsaszínben égett s nagy fekete bársony szemének egy fordulatával tetőtül talpig megnézte a grófot. És bizony meg volt az nézve. Bátran és nyugodtan tekintett rá, mint ahogy ritkán szoktak oly hajadonok, kik csak most serdültek föl. A gróf elbájolva a váratlan jelenség által, csaknem hangosan fölkiáltott: — Mily szép! — Leányom s gróf Cselényesi, — mutatá be őket egymásnak az édes anya, nem minden büszkeség nélkül s alighogy bevezeté leányát a társalgásba, már távoznia kellett, mert egy cseléd bedugta fejét az ajtón és szólt: — Nagyságos asszonyom — izé . . . — Értem jöszsz? Megyek te golyba ! — s elment. — Mily ismerős arc, — kezdé a társalgást a gróf. — Hogyan ? a gróf már látott volna engem ? — Láttam. Látnom kellett. Arca és szeme ugyanazok. A fiatal hölgy, kivel ily hangon sohasem beszéltek, zavarba jött s elpirult. — Gróf úr valakihez hasonlit engem. — Mintha testvére volna. — De hát kinek ? — Egy eszményi alaknak. A székely ifjúnak nem tetszett e társalgási modor, azért közbe szólt fagyosan. — Nagyságod egészen elkényezteti ezt a mi boglyas hazánkat. — Ezt a két szót, boglyas Kata! nyomatékosan ejte ki. Ez volt a fiatal hölgy gyermekkori gúnyneve, tömött hajfürtéiért; de menten kapott is értte a gúnyolódó olyan öldöklő tekintetet, hogy az testvérek közt is megért egy hangos szemrehányást. — Ugyan, Soma! Ugyan te Buharcz! Ez meg Somának szólt, s jelentett valami ruhapusztító kópet. — Oh ez alakkal egy szomorú történet van öszszekötve. Egy valóságos tragikus esemény, mely engem annyiban érdekel, hogy abban legkedvesebb barátomnak igen szomorú szerepkör jutott. Elbeszélem, ha terhükre nem leszek. Mindkét testvér biztosította a grófot, hogy nemcsak terhükre nem lesz, sőt kérik. A gróf aztán beszélt egy különféle változatokon keresztülment, megkínzott s elcsépelt szerelmi történetet, melynek csak a címet kell megemlíteni s kiki magának akárhányat hozhat emlékezetébe. Az biz nem volt egyéb, mint a sors által egybefűzött gazdag ember és szegény leány története, mely néha vigan, néha szomorúan végződik. A grófé szomorú véget ért. Mondókáját igy fejezte be: — Az egészben az a különös, hogy barátom kedvese elveszte után szüntelen egy eszmével küzdött s azt hitte, hogy az elhúnyt szelleme borostyánfába költözve ő utána sirrt. Szüntelen ezt a sirást hallotta. Azért különös előszeretete volt a borostyánfák iránt, borostyáncsemetéket ültetgetett, azokat kapálta, öntözgette, sokszor könyeivel is. És ha szépen felnőttek, akkor örült, beszélt hozzájuk s kért könyörgött a siró szellem előtt: engedj meg, hű és igaz voltam hozzád. Nos mit szól kegyed e kebelrenditő eseményhez ? — Hogy az igen különös történet. — S ön Akos barátom ? — Hogy az olyan szép történet, mikép mesének is beillik. Egyébiránt nem egészen új eszme: népmeséinkben világosan ott van, hogy a búban elhalt kedves szelleme borostyánfává vált. Egy másikról is hallottam valamit, az meg pláne nádszálba bújt. Hyperbola, mely beillik népmeséink keretébe. (Folyt, köv ) A kék legyező. (Novella.) Írta: Fernand de Rodays. (Vége.) Szegény Andrénak hozzá kellett szokni goromba, tolvaj cselédeket látni maga körül. Ebédjét rendesen hidegen kapta ... azonfölül roppant nagy öszszegű számlákat kellett kifizetnie, melyek a lehető leggyakrabban most a szabótól, majd pedig a divatárusnőtül érkeztek. S mindezek dacára, André sohasem szólt nejének semmit, egyrészt mivel már megszokta volt érzéseit — a boldogokat és úgy, mint a nyomasztókat — a nyilvánosság elé nem hozni, s másrészt, mivel Kettyt még mindig nagyon szerette. Egy reggel Ketty azzal a hirrel lepte meg férjét, hogy anyának érzi magát. E bit hallatára Andre el volt ragadtatva, mert azt hitte, hogy ez állapot jótékonyan fog hatni Kettyre. És valóban a nő kényszerítve volt gyakrabban maradni henn. André észrevette, hogy neje ő iránta igen hidegen viseli magát, de mindamellett ő a leggyöngédebben ápolta nejét, mert mint remélte, legalább háladatos lesz értte. Midőn a betegedés perce közeledett, Andre úgy vélekedett, hogy az anyaság öntudatának a legfényesebb győzelme lesz fiatal nejének frivolitásán, s hogy miután anya lett, több és nagyobb szorgalmat és gondot fog kifejteni a házi dolgokban s ezentúl, a szó legnemesebb értelmében neje lesz. Szegény André nem is gyaníta, hogy mily lesújtó csapás fenyegeti. Ketty betegsége a legszerencsésebben folyt le. A leánykát, kinek életet adott Marcelle névre keresztelők. Két napon keresztül a legjobb rendben ment minden, de egyszerre a betegágyában fekvő Ketty állapota megváltozott, mellgyuladást kapott, s alig egy hét múlva a szép Ketty haldokolni kezdett. Midőn látta, hogy felgyógyulásához már remény sincs, betegágyához bízta férjét, Andrét, ki néma fájdalommal állott meg előtte, s a midőn elsoványodott szintelen alakját megpillantá, mintha szivét metszették volna keresztül. Visszaemlékezett, hogy most két éve, midőn e kedves teremtést nőül vette, mily virágzó, mily életvidor volt, és most! Hallgatagon ragadta meg Ketty elúszott kezét és azt szivéhez szokta. E percben egy életet áldozott volna, csakhogy nejét megmenthesse. — Szegény, szegény Andrém ! — sutoga Ketty, már majdnem elhaló hangon. — kedves, kedves férjem ... én igen... nagyon ... szerencsétlenné tettelek ... de meglehet... meglehet, hogy nem tartottál kellőleg szigorúan. Én... én magam vagyok mindennek az oka... én vagyok a bűnös... istenem !... mily bűnös!... Mondd, kedves Andrém, hogy megbp-