Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)

1874-04-08 / 79. szám

csupán éneke és megjelenése báját élvezhettük, mégis azt kell mondanunk, hogy a Patti Adelina dicsősége nincs túlozva. Ez valóban a múzsák és gráciák ke­­gyence, a dal ép oly természetes nyilatkozási közege, mint az énekes madaraknak. Mintha nem is tanulta volna! Aztán egész lénye el van árasztva a szeretet­­reméltóság, az elevenség kellemével. Sugár termete, finommetszésű arca fiatallá fogják tenni őt még akkor is, midőn már nem lesz többé fiatal. Most har­mincegy éves, s nem igen látszik többnek huszonné­­gyesnél. Mint tudva van, Madridban született 1843- ban, olasz szülőktől. Atyja és anyja (született Barili), az operánál működtek s ének közben szerették meg egymást. Adelina harmadik gyermekük volt, ki már kiskorában élénken csicsergett. Gyermekkora nem igen kedvező viszonyok közt folyt le. Anyja elveszíte hangját és keresetforrását. Nem tudtak boldogulni Olaszországban sem, s elmentek szerencsét próbálni Amerikába. New­ Yorkban megismerte őket Stra­­kosch impresario, ki a legnagyobb Patti-leányt (Amá­liát), nőül vette, Carlottát és Adelinát pedig képezni kezdő nagy sikerrel. Még kis leány volt Adelina, midőn már az Egyesület városaiban aratta a diadalt kellemes énekével, s mire felnőtt, úgy tért vissza Európába, mint már bevégzett művésznő. Először Madridot ragadta el, aztán Párist, a művészek e koronázó városát, honnan a világhír­ű fiatal éne­kesnő nevét egyszerre ragyogva hordta szerteszét; aztán énekelt Londonban, Bécsben, legközelebb Szentpétervárit, hol virág helyett gyémántokat és keleti gyöngyöket szórtak lábaihoz Párisban e kel­­lemteljes művésznő, ki egészen az éneknek élt s megóvta magát a magánélet minden kísértésétől és csábjaitól, De Caux marquis, Napóleon császár fiatal »lovászmester«-ének neje lett, s azóta a világnak nemcsak leghíresebb énekesnője, hanem egyszers­mind egyik legboldogabb asszonya. Nálunk is, a­mint először kilépett az emelvényre tapsok és élje­nek közt, legelső és legkedvesebb mosolyát annak röpité, a ki mindig oldalánál van s a kit egész szivé­ből szeret. Szivének és kedélyének e romlatlan tisz­tasága kétségkívül befoly énekébe, mely oly tiszta és nemes; s szintén ki van ez fejezve arcán, mely szeretetreméltó akkor is, midőn nem énekel. Báró Orczy Bódog igazgatása alatt egyszer e művésznő — midőn Pesten át Bukarestbe utazott — megjelent az igazgatói páholyban. Akkor látták először a pes­tiek, s bár impresariója nagyobb díjt követelt, sem­hogy akkori fölléptetése sikerülhetett volna, s így nem volt különös ok értté lelkesedni: mosolyáról és lényének egész kelleméről mégis egész örömmel be­szélt mindenki. E mosoly és szeretetreméltóság vará­zsát az képezi, hogy ments minden kacérságtól és hatásvadászattól. Testvére, Patti Carlotta, ki az Ullmann-féle koncertek alkalmával két ízben is éne­kelt a rebootban, épen e vonást nélkülözi. Az is szép, sőt plasztikailag szabályosabb fejjel bír, de ha sán­tasága nem gátolná is, a színpadon nem arathatott volna nagy diadalt, mert lényéből a kellem, éneké­ből a szív hiányzik. Csodálatosan tisztán s a magas fokozatokon madárszerű könnyűséggel énekel, de ha virtuozitását bámulhattuk is, énekének viszhangja nem maradt meg a szívekben. Ő nem melegített, nem ragadt el, mint Adelina. Végezte egy tökély­es énekgép munkáját — a fülek kápráztatására. Azt, ahogy Patti Adelina énekel, leírni nem lehet. Hangja minden fokozaton teljesen egyenlő, színgazdag, teljes, cseng mint egy varázscsengetyű s tele van friseséggel, költészettel. Koloratúrája ép oly tökélyes, mint a Lind Jennyé volt. Arditi, ki a zongorán kisérte, maga is majd elolvad a gyönyör­től, midőn hallja. A közönség pedig ujjongott fölhe­­vülésében. Nem a­mit énekelt, hanem csupán amint éneklő, szülte ez átalános elragadtatást. Hisz ma már közönségessé vált dallamokat hallunk tőle: a »Sze­­villai borbély« kavatináját (Una voce poco fa), »Di­­norah« árnyéktánc dallamát, »Don Pasquale«-ból a kettős­ dalt (Pronta io son), s »Marthából a rokka­­négyest (Quando il pió).« Nagy művésznőnek kell annak lenni, ki e százszor hallott s felerészben hig­­tartalmú dallamokkal ily rendkívüli hatást tud csi­nálni. Hanem ő »rendkívüli« is a szó legszorosabb értelmében. Midőn a Meyerbeer-féle táncdallam után számtalanszor kihívták, mosolyogva kezdett ráadá­sul egy francia dalt énekelni, mely nem több, mint egy csinos szalon­dal, (a párisi Rotschild báróné szer­zeménye), de mily mélyértelmű, mily élénkhatású lett ez az ő nemes, tiszta, cikornyátlan énekével és frisen csengő hangjaival. Addig tapsolták, míg egy verssza­kát újra el nem éneklő. E szívélyes fogadtatás — úgy­­látszik — nagyon tetszett neki, s tán megerősíté benne a szándékot, melyet Pestre érkezve nyilvánított: »Ha tetszeni fogok, akkor a jövő évben énekelek a nem­zeti színpadon is.« Külső megjelenéséről, mely oly vonzó, szintén írnunk kellene valamit. Nem magas, de sugár növése van s szeme és arca csupa eleven­ség. Mosolya beszél, eleganciája leirhatlan. Gyémánt­jait irigyelhette a leggazdagabb úrnő, hangját min­den énekesnő, a férfiak pedig De Caux marquist iri­gyelhették, ki a hangverseny után megjelent az emelvényen, nézve a csak lassan oszolható közönsé­get. Deli, díszes szőke férfi, ki örömteljes büszkeség­gel tekintett végig a termen, melyben neje a leg­újabb diadalt arató, az első nagy hódítást nálunk. Majd egy óráig tudott szétoszolni a nagy tömeg s mindenki elragadtatva beszélt a­­tüneményé­ről. Magasztalták hangját és­­ toilette-jét. Megbocsát­ható összetétel, mert csakugyan remek toilette volt, a párisi ízlés remeke. Sötétes árnyalatú vadgalamb­­szin selyem, derékon átkötve széles fehéres szalag­gal, mely hátul és oldalt hosszas vonalban függött le, s a vállon is két szalagcsokor egymás mellett, a szok­nya közepén elöl jobbra balra egy-egy fehér rózsa zöld levelekkel; a nyakon fehér szalag és gyémánt collier, a karperecek brilliantokból, a sötét fekete hajban fehér rózsa és gyémánt pánt, csupa brillian­­toktól ragyogó lepkével, mely szárnyait kiterjesztő. Úgy csillogott, fénylett, hogy szemünk szinte kereste a nyugodtabb pontot. De a szem, az arc, a mosoly szintén fénylett. Perfect ízlésre mutat, hogy dacára, e külső fénynek, pompának, mégis semmi keresettség, semmi kirívó nem volt a művésznő megjelenésében. Ha a nagyszemű gyémántok nem játszottak volna annyi színt, azt mondhatnók, hogy e nagy toillette­­ben volt bizonyos nagyúri egyszerűség. Természete­sen e gyémántok nem a marquisné hanem a mű­vésznő ékszerei. Igaz, majd elfeledtük, hogy közreműködők is voltak, a bécsi olasz opera tagjai. Máskor talán töb­bet beszélnénk róluk, de most csak a staffage-t ké­pezték. Műsoruk mutató, hogy az olasz opera ott van, a­hol huszonöt év előtt, s Verdin innen nincs oly zeneköltő, a­kit bemutatni kívánnának. Négyen működtek közre. Mendioroz, ki érces mellhangú bari­tonista, Foli-val, a nagyhangterjű bassistával együtt, Bellini »Puritán«-jaiból egy kettős dallal nyiták meg a hangversenyt. Következett Bernardi asszony, ki Meyerbeer »Hugenották«-jából az apród magas sop­­rán üdvözlő dalát éneklő, a hangverseny második részében pedig Gayarre tenoristával a »Troubadour« egy kettősében Azucena mélyhangú énekrészét, a záradékot képező »Martha« négyesében pedig (Patti Adéllal, Gayarre-ral és Folival) szintén az alt-part­­hiet; ekkép ha akarja: soprán, ha akarja: altis­­tanő; mindenesetre terjedelmes, erős hang, könnyűd énekkel és oly különös mosolylyal, melytől egész arca csaknem síróra áll. Gayarre fiatal tenorista, körszakállal és oly magyaros arccal, mintha Hódme­zővásárhelyen termett volna. Hangja igen iskolázott, de csak a magas­ fokokon van csengése és színe. Mezza vécéi szépek s tudja a hangot kitartani. Elő­ször Verdi »Müller Lujzá«-jából énekelt egy unal­mas áriát, aztán »Rigoletto«-jából »Az asszony inga­tag« című lapos dalt, melyet a férfiak u­tán nem is annyira műszeretetből, mint inkább pajzánan, az »asszonyok« bosszúságára megujráztattak. Csak a negyedik számnál jött Syra Patti, a­kit vártak. Utána Foli énekli »Rossini Mohamed«-jének egy keveset érő mély dallamát, melyet teljesen homályba borított a »Don Pasquale«-féle kettős, melyben Patti Adeli­­n­inak oly nehéz volt megállnia, hogy ne játszék. Oda-oda fordúlt pajzán mosolylyal Mendioroznak, izgett a vágytól, hogy vajha elvethetné uszályát és gyémántjait s felölthetné a bájos Norina rococo szok­nyáját; de hát a zongora figyelmeztető, hogy a szín­pad geniális gyermeke ezúttal csak koncertpadon áll. A második részben Mendioroz melegen adta elő a »Traviata« bariton románcát, valamint Feli is Mozart »Figaro lakodalmá«-nak egy mély dallamát, melyet — valljuk meg — jól esett hallanunk a zené­­szeti »olasz saláta« halmaza közt. Ennyit az első estéről. A másodikkal — ne ijed­jen meg az olvasó ! — sokkal rövidebben végezhe­tünk. A közönség ép oly nagy, de kevésbbé fényes volt, bár az előkelő világ most is tömött sorokban s félkoszorú gyanánt környezé az énekpad lehetőleg szűkreszabott emelvényét. A művésznő ezúttal oly jó­kedvű volt, hogy négy számját megtoldá még három­mal. Mindjárt az »Ernani« nagy kavatináját követő tapsviharra eléneklé a »Mártha« érzelmes románcát: »Az utósó rózsát,« egyszerűen, bájjal, érzéssel. A »Traviata« kettős dalában, melyet Gagarre-ral adott elő, szintén ép úgy kitűnt szenvedélyes kifejezése, mint hangjának csodálatos könnyűsége és játszi hajlékonysága által. Koloratúrájának tökélyét azon­ban főleg Bellini »Alvajáró«-jának rondójában volt alkalma csillogtatni. Csaknem röppentyűzött a leg­­magasb hangokkal, a legtisztább trillák hosszas csat­­togtatásával, a staccatok és egyéb hangvirágok ra­gyogó arabeszkjeivel, bámulatba ejtve minden hall­gatóját. Tapsnak, éljennek, kihívásnak csak akkor szakadt vége, midőn Arditi­­e sajátságos öreg úr, ki oly otthonosan érezi magát az emelvényen, mint a mily összevissza játsza a zongorakiséretet,­ átnyúj­tott a művésznőnek egy hangjegyet, melyből az egy érzelmes francia chansonettet énekelt. Utána újra fel­zajlott a taps, éljen és kihívás, s a »diva« újra éne­kelt egy keringő dallamot, a hangcsodák fris füzéré­vel. Szívünket azonban leginkább meghatotta a hang­verseny utósó darabjában, a »Rigoletto« nagy né­gyesében, melyet Signora Bernardival, Gagarre-ral (ki e négyesben igen jelesen működött) és Mendioroz­zal énekelt. Alkalmunk volt ebben félig-meddig él­vezni a színpadi ábrázolás ritka képességét is A mű­vésznő eleven arca és nagy fekete szeme megszűnt mosolyogni s fölvette a szegény Gilda bánatos, el­csüggedt kifejezését. Midőn nem énekelt is, mily jel­­lemzőleg tekintett Mendiorozra, mintha atyjának, Ri­­golettonak panaszolná bús sorsát. Szépivó fekete sze­­möldje alól a fájdalom néma ékesszólása sugárzott. S mennyire szive fenekéről szedte a hangokat, me­lyek mintegy égtek az emésztő bánattól! Nem csoda hogy az emelvény körül mindenki hódolattal állt fel, nők és férfiak egyaránt tapsolva, kendőt és kalapot rázva. Ez utósó ének mély bánatát senki sem fogja elfeledni egyhamar. Ennek hatása tovább tart, mint a koloratúrák minden fényűzéséé. A művésznő ez alkalommal megint pompás és ízléses öltözékben jelent meg. Halvány zöld selyem ruhája finom és nem igen széles fehér csipkékkel volt díszítve, nyakán is zöld szalagot viselt brillian­­tos ékkel, fekete hajában gyémánt csillagokat körös­körül, mellén és a ruha kivágásánál gyémántokat és ugyanily ékkövektől ragyogó karpereceket. Úgy látszik, ha kiállítná ékszereit, Lady Dudley-vel ver­senyezhetne. Fölül ruhájának baloldalára egy ke­cses virágbokrétácska volt tűzve, mint egy válldi­­szül. E nagyizlésű megjelenés teljesen öszhangzik modorának egyszerű és kedves diszével, s semmi sem természetesebb, mint hogy csak annyit beszél­nek nyájas lényéről, a hogy a vele működőkre ba­rátságosan tekintget, a hogy jön, megy s hajtogatja magát, minden szenvelgés nélkül, természetesen és vidáman, mint énekének varázshatásáról. Valóban ritka látvány, hogy valakire a természet ily pazaron szórja nagy adományait, semmi olyat nem vegyítve hozzá, mely csak kissé is csorbítná az öszhang hatá­sát. Ebben áll e tünemény eszményi volta. Röviden elmondjuk a második hangverseny mellékszámait is. Gagarre és Mendioroz kettős dalt énekeltek Donizetti »Belizar«-jából; Sigra Bernardi dallamát Meyerbeer »Dinorah«-jából s a bordalt »Borgia Lucreziá«-ból, melyet a tapsokra ismételni is sietett; Foli a nagy magándalt Halevy »Zsidónő«­­jéből s Leporello hires »Madamina« dallamát Mozart »Don Juan«-jából, mely két énekrész kiválasztása becsületére válik e derék énekes ízlésének; Mendio­roz a »Szevillai borbély«-ból Figaro ismeretes intra­­da­ cavatináját; Mendioroz és Foli együtt Donizetti »Marino Faliero«-jából kettős dalt; Gagarre pedig »Dom Sebastian« egy románcát s a tapsok következ­tében ráadásul megint »Az asszony ingatag« canzo­­náját, valószínűleg abban a jóhitben, hogy ezzel Budapest összes zenekedvelőinek valami különös gyönyörűséget szerez. Azt, hogy ez olaszok, kik az ének könnyűdségét és tisztaságát átalában bírják, német klasszikus dalokat énekeljenek, senki sem kí­vánhatta józanon, de bizonyára gazdag zeneirodal­mukból vonzóbb választékot is mutathattak volna be, oly dalokkal, melyeket mestereik nagy hangver­senyek számára írtak. Egyébiránt valamennyiek közreműködése ezút­tal csak igen másodrendű dolog volt. Elhallgattunk volna ép ily türelmesen még gyöngébb, még egyhan­gúbb, még inkább megunt operai dallamokat is ama nagy élvezetért, melyben Patti Adelina részesíte bennünket, e bűbájos fiatal nő, kinek éneke közben gyönyörünkre szinte mély árnyat vet az a gondolat, hogy egykor ez a kellem is el fog hervadni és ez a csengő hang is meg fog törni! 347 Fővárosi hírek. * Husvét-hétfőn egy közbecsülésben állt derék férfiú húnyt el: Stulter Ferenc, ki rég óta szen­­vedt szívbetegségben, melynek áldozatául is esett, munkás életének 68-dik évében. Igen műveit, ritka becsületességű, kötelességeinek élő férfiú volt, ki a szabadságharc előtti időkben a szabadelvűség ügyét tollal is buzgón szolgálta. Már a pozsonyi diétákon megnyeré a legkiválóbb ellenzéki férfiak, köztük Kossuth becsülését és bizalmát. Folytonosan képezte magát s dolgozott, többi közt az időszaki sajtó terén. A szabadságharc alatt ő volt a kormányzói iroda főigaz­gatója, a­miért aztán halálra is ítélték, de Ő Felsége megkegyelmezett neki. Az ötvenes évek németesítési idejében a fővárosban magyar magán-tanintézetet nyi­tott meg, később pedig az egyleti élet előmozdításában vett tevékeny részt. Titkára volt sok év óta az első ma­gyar biztosító társulatnak, a nemzeti kaszinónak s ke­letkezése óta a »nemzeti körnek,« mind e munkaköré­ben folyvást a legnagyobb pontosságot és lelkiisme­retességet tanúsítva. Nagyra is becsülte őt mindenki, a ki csak ismerő, mert a mily tevékeny és jellemes, ép oly képzett és szeretetreméltó férfiú vala. Két gyermeke maradt: Wágner László tanár neje, szül. Stuller Ilka és Stuller László, kit külföldi műegyete­­meken­ képeztetett, hogy hasznos fia legyen a hazá­nak. Ők a legjobb atyái, rokonai a leghívebb támaszt, az egyletek pedig legmunkásabb támaszu­kat veszték el benne. Ma, szerdán d. u. négy órakor temetik el a Kerepesi úti 69. számú háztól, requiemje pedig holnap d. e. tíz órakor lesz a ferenciek templo­

Next