Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)

1874-06-02 / 124. szám

közelebb »nemzetgazdasági folyóiratát.« Beszéde végén az elnök buzdítólag szólt ama nemes verseny­ről, mely a tudomány és műveltség megszerzése által a haza és nemzet jövőjét fogja biztosítani. Szavait éljenzés követte. Arany János főtitkárnak ezúttal kevesebb mondanivalója maradt, mint máskor. Az elnök ugyan­is, közvetlenül az ő jelentése előtt, lefesté a tevékeny mozgalom tudományos eredményeit és törekvéseit, s ő hivatkozván erre és a nyomtatványokra, csupán né­mely részletre terjeszkedett ki. Örömmel hallottuk tőle, hogy a tudományos repetorium első kötete már el van készítve sajtó alá, és hogy Teleki József »Hu­nyadiak korá«-nak befejezését is nem sokára vár­hatjuk. Elmondá az osztályok és bizottságok évi mű­ködésének részleteit, a kiadott könyvek sorozatát, a munka alá vett vállalatokat és a könyvtári gyarapo­dást. Hosszabban csak a »Magyarországgyűlési em­­lékek«-nél időzött, melyben 1526-tól 1536-ig annyi országgyűlés története van kiderítve, mennyiről eddig sejtelmünk sem volt. Kiemelte továbbá, hogy Torma Károly indítványára egy Pannóniára és Dáciára vo­natkozó »Corpus inscriptionum latinarum- féle na­gyobbszerű munka is fog készülni. Végül elsorolta az év halottjait. Az igazgató tanács közül elköltöztek Bartakovics Béla érsek és Kubinyi Ágoston; a tisz­teleti tagok közül Kubinyi Ferenc; a rendes tagok közül dr. Pólya József; a levelező tagok közül Ko­vács Gyula, Balla Károly, Dorner József, Riedl Szen­de, Udvardy Ignác (egyházjogi író), Török János, Csatskó Imre, gróf Lázár Kálmán, Fabó András; a külső tagok közül Baumer Frigyes, Rose Gusztáv, Agassiz, Quetelet, legutóbb Trinc­era Ferenc a tör­ténelmi és társadalmi tudományok jeles olasz mivelője. Következett az emlékbeszéd. Nem Szabó József tarta,mint a lapok előre hirdeték,hanem Than Ká­roly, a kinek ép olyan nagy tudománya, mint a­mi­lyen kis hangja van. Liebigről beszélt, a nagy vegy­­tudósról, ki bár korát sok tekintetben túlszárnyalta, mégis annak a szó teljes értelmében szülötte volt, s a búvárlat, a tanárság és az irodalom terén egyaránt kitűnt. Than előadta a nagy vegytani eredményeket, melyek az ő munkásságának vívmányai valának. Az állatok és növények táplálkozását ő fekteté alapra. A földmivelésre nézve rendkívüli fölfedezéseket tett, megismertetve ama »rabló gazdaságot,« melynek a földet előbb-utóbb terméketlenné kell tennie. A gies­­,seni vegytani intézet felállításával ő adott mintát minden azóta keletkezett ilynemű intézet számára. Hatása a nevelésre, az iskolára rendkívüli volt. Az igazság tiszteletében tűnt ki, s összes hatása által leglényegesebben hozzá­járult annak igazo­lásához, mit a művelődés története egykor fénye­sen fog bebizonyítani, hogy tudniillik a természet­­tudományok hivatása a társadalom erkölcsi álla­potára is javítólag, nemeshitőleg hatni s a mai érte­lemben vett humanizmusnak a legnagyobb szolgála­tokat tenni. »Legyen az ő emlékezete mindenkor nagy­ra becsülve hazánkban és akadémiánkban is.« Ennyi, mit e hosszú emlékbeszédből itt-ott kikaphat­tunk, mely csak azért tetszett hosszúnak, mivel az előadó gyönge hangja miatt nem lehetett azt kellő figyelemmel kisérni. A közönség is folyvást zsongott és fogyott. A műnek nyomtatásra van szüksége, hogy értékét megismerhessük. És bizonyára olvasása tel­jes kárpótlást is fog adni mindazért, mit az élő szó nem birt érvényre emelni, úgy jártunk vele, mint midőn egy szép tájon visz átütünk, de nem élvezhet­jük, mert világosság helyett bágyadt szürke köd eresz­kedik rá, elfödve mindent. Párisban az utcán egyszer nagyon sietett valaki. »Hová oly szaporán?« — kérdé tőle egy ismerőse. »Futok haza olvasni a Marmontel szellemdús meséit, hogy elűzzem azt az unalmat, melyet a Marmontel társasága ép most okozott nekem.« Siessen az akadé­mia közül és hallgatósága is elolvasni a »Természet­­tudományi Közlöny« közelebbi füzetét s ebben Than Károly emlékbeszédét, hogy kárpótlást kapjon azért, a­mit most tőle hallgatott, de nem hallhatott meg. Ha ezt a művet egy jó előadó olvassa föl,­­a­miről a ren­dező bizottságnak kellene gondoskodni,­ akkor bi­zonyára a tárgysor egyik legfényesebb pontját képez­te volna. Most Pulszky Ferencé lett a hivatás, hogy­ a közülésnek érdekes elevenséget kölcsönözzön. Ő nemcsak sokat tudással és szellemmel, hanem erős hanggal és jól érthető előadással is meg van áldva. Díszmagyarban, prémes mentében, kezében tollas kucsmában lépett elő, s alig ismertünk rá, ki máskat­­különben az egyszerűség embere s csak az esprit által szeret csillogni. A trójai ásatásokról beszélt s minden­ki nagy figyelemmel hallgatá. Lapunkban e nagyér­­dekű­ tárgyról volt már egy tárca, de ez nem teszi­ fölöslegessé azt, hogy a vasárnapi előadásból is tü­­zetesb kivonatot adjunk. Pulszky Ferenc rövid visz­­szapillantást vetett azokra az ásatásokra, melyek Winckelmann halála óta történtek, megemlítve Egyp­­tomot és Ninivét, Parthenon maradványait, az aegi­­nai csoportozatot, aphigaliai párkányzatot, Lycia ré­giségeit,a mauzóleum és Diana ephézusi templomának romjait, az etruriai és a phoeniciai leleteket, a római kutatásokat. A művelt világ — úgy­mond — mindig figyelemmel kisérte e fölfedezéseket, melyek által lát­­köre tágult; de alig van az újabb korban lelet, mely nagyobb érdeket gerjesztett volna, mint a trójai ásatá­sok. A homeri költemények a görög nevelés alapjai maradtak mindaddig, mig a helleninizmus szellemi uralkodása tartott s a rómaiak szemében Trója volt ismét az ősi törzshely, mely őket a görög nemzettel egyenjogositá és eredetüket dicsőité. Ugyanazzal a büszkeséggel, melylyel Nagy Sándor a maga családi fáját Akhilleshez vitte fel, fölvitte azt Julius Caesar Aeneushoz. Természetes tehát, hogy a legrégibb idők óta sokan keresték a régi város fekvésének helyét, hogy elmondhassák, »hie locus est, ubi Troja fűit.« Már Xerxes, mikor arra járt hadaival, azon a helyen, hol egy görög gyarmat a hagyomány szerint Trója romjain, uj várost épített s annak a régi Ilion nevét adá, ezer ökröt áldozott a trójai Pallasnak. Nagy Sándor is fölment e dombra, engesztelő áldozatokat nyújtott Priamus árnyékának s megkoszorúzta ősé­nek , Akhillesnek sírdombját, kit csak azért irigyelt, hogy Hom­ert nyerte tetteinek hirdetőjévé. Utódja Lysimachus kiterjesztette a várost, a római császá­rok privilégiumokkal látták el s Caracalla a Homer tiszteletére megölte egyik udvaroncát, hogy felette halotti játékokat rendeztessen úgy, a­mint azokat Homer leírj­a ugyanazon a helyen, mint Achilles egykor Patroklos felett. Constantin után a császári kegy inkább a szomszéd Alexandrin Troasra szállott. Szent Pál kiszorította Priamust a császárok kegyéből, mert itt nyerte meg hivatását Macedonia megtéríté­sére s akkor itt felejté köpenyegét s mikor később idejött, felélesztett egy fiatal embert, a ki prédikációja alatt a galleriáról leesett és agyon ütötte magát. Ilion lassankint elpusztult s a lakosok Alexandriába men­tek át. A domb, melyen a görög Ilion állott, most Hiszarlik név alatt ismeretes és ez az, a­melyről a Krisztus előtti hetedik század óta mindig azt hitték, hogy a régi Trója helye. Volt ugyan egy alexandriai tudós, a­ki Homérből bebizonyította, hogy a régi vá­rosnak másutt kellett állania, és egy francia utazó 1786-ban ismét más helyet jelölt ki Homér »Iliás «-ának helyéül; szóval az újabb korban három is vetélke­dett e részben s mindegyiknek volt a tudós világ­ban nehány pártolója; de a kérdés, hogy hol állott Trója , nem lett megoldva, mignem Schliemann Henrik, egy szegényszületésü mecklenburgi né­met , ki Pétervárában , mint kereskedő meg-­­ gazdagodott s görög feleséget vett el. 1870-ben a­­ hisarliki dombon ásatásokat kezdett tenni, sok vi­­­­szontagság közt s kezdetben kevés sikerrel. Sok I. illúziója enyészett el munkája közben, mert — a mint írja — Homérban úgy hitt, mint a szentírásban s végre azt találta, hogy habár Homér szerint a régi Tróját legalább ötvenezer ember lakta, az a terület, melyen ő a régi görög város alatt régibb romokat talált, csak öt holdra terjedt ki. Úgy látszik, hogy amaz ősrégi állapotok nem igen különböztek a feudá­lis időktől. A templomok, a királyi paloták, a vásár­terek fallal voltak körülvéve valami dombon, mely központja és menhelye volt a vidéken, a falvakban, viskókban élő lakosságnak, mely oda járt vásárra, templomba és háború idejében is oda menekült. Schliemann a leletek természetében is csalatkozott, mert a görög város romjai alatt még négy különbö­ző romréteget talált. Az első és második a barbár korra mutat, sőt ez utóbbi kétségtelenül a kőkorhoz tartozott, s a két utósó rétegben kőkori kalapácsok­kal, kovakésekkel, csont­árakkal, tűkkel vegyest na­gyobb mennyiségű bronzfegyvereket is talált. Az utósó előtti rétegben különösen vastag várfalakat talált, aztán egy tömör nagy tornyot, egy kaput, mely megfelel fekvése által az »Ilias «-ban említett Skei kapunak, majd egy nagy háznak vagy palotá­nak alapjait s ezeknek szomszédságában belértékére nézve is becses kincset, arany és ezüst kapákat és sok női ékszert. Természetes tehát, hogy örömében az egész világnak kihirdette: »Ez a régi Trója; itt a torony, a hol Priamus és a város vénjei Helénával beszélgettek; itt a kapu, a melyet Hektor kitört; itt vannak a kincsek, a karperecek és a nyakláncok, melyeket Hekuba és leányai viseltek. Munkája, mely­ben az ásatás alatt hírlapokban közölt leveleit fog­lalja össze, elég gyönge, de lelkiismeretes. A mi épen eszébe jutott, azt oda irta, s ez nem állja ki a kriti­kát, de az ásatási tények pontosan meg vannak írva. A németek kemény ítéletet mondtak rá, s nem része­­sítik e munkálatot kegyükben, minthogy az »atlasz,« mely a műhöz van csatolva, szintén nem felel meg a várakozásnak; ezenfölül még drága is,meg nem is szép. Ha részrehajlatlanul vizsgáljuk meg a dolgot, az ered­mény a következő: abban az időben, midőn a fako­rong még nem volt föltalálva, midőn az emberek a vasat nem ismerték és a réz használata is csak az előkelőkre terjedt ki, míg az alsóbb osztályok kő- és csonteszközökkel éltek, valamely hatalmasabb feje­delem Troasban a szélső dombon a Hellespont felé várat építtetett magának. Ezt az ellenség elpusztitá, leégette. Utódjai ugyanott új várat épittettek, mely nagyobb, gazdagabb volt és sok aranynyal és ezüst­tel birt. Ezt is azonban elégették, elpusztították, mi onnan tűnik ki, mert e törmelék­réteg a legnagyobb. A tűz oly nagy volt, hogy sok helyen a bronzot is elolvasztotta. E helyen aztán valami durvább nép, mely kőkori eszközökkel élt, újra várost emelt, míg végre a görögök ismét e helyen, már a műveltebb időkben, templomokat és várost építettek. Ez a tény­állás megfelel ama hagyománynak, a­mely Trója felől mai napig is él, mely szerint Herkules elpusztítja Laomedon várát és mikor ez újra felépült, gyarapo­dott és gazdagodik. Agamemnon és szövetségesei for­­dulják azt Priamus korában. Strabó híres geographus szerint: Thraciának vad népei foglalták el e régi he­lyet és ama görögök által űzettek el, kik a Krisztus előtt hét századdal itt telepedtek meg és azt a várost alapították, a mely Ilion név alatt ezer éven keresz­tül virágzott. Ha tehát azt kérdezzük: föltalálta-e Schlieman a homéri Tróját s a Priamus kincseit, bát­ran azt felelhetjük, hogy föltalálta ama város romjait, melynek ostroma és veszte alkalmat adott a homéri énekekre; föltalált oly kincset, mely valószínüleg ama város királyáé volt. Pulszky ezáltal a homéri éne­keknek nem akar történelmi igazságot tulajdonítani, mert tudjuk, hogy az »Iliás« Trója veszedelme után több századdal készült, hagyományos legendákból, és hogy abban a hősök egy későbbi kor fegyvereivel és szokásaival ruháztattak fel, de mégis örök fényben élnek az emberek emlékezetében, mint az emberi nem ifjúságának legszebb megtestesítései. A leletek ma­guk nem viselnek görög jelleget, azaz olyat, a­minőt mi görögnek szoktunk nevezni, de a legrégibb is­mert görög műemlékek nem haladják túl a hetedik századot Krisztus előtt, Trója pedig Krisztus előtt körülbelül ezerkétszász évvel pusztittatott el. Pulsz­ky felhívja a tudósok figyelmét ama régiségek­re, melyeket Magyarországban találtak s a nemze­ti múzeumban őriznek amaz időbül, midőn a kőkor a bronzkorba megy át és nagy hasonlatosságot talál ezek közt és a Schliemann leletei közt. Különösen megemlíti ama korong nélkül kézből készült edénye­ket, melyek durva fekete mázzal vannak bevonva és bekarcolt, részint idomtalan díszítéssel vannak ellát­va, melyek fehér festékkel töltettek be. Ilyenek eddig csak hazánkból voltak ismeretesek, ezért Éómer Flóris pannóniai edényeknek nevezte el. Ezekhez hasonlókat talált Schliemann a régi Trójában. A dán tudósok saját tapasztalataik következtében azt állítják, hogy ezüst tárgyak csak is a bronzkor vé­gén, különösen pedig a vas­korban fordulnak elő. Nálunk pedig Szihalmon s most Trójában az arany és ezüst ékszerek együtt kerültek napfényre kő- és bronz eszközökkel, a­mit eddig másutt szintén nem észleltek. Végül megemlíti Pulszky, hogy némely hazánkban lelt arany ékszer formája nagyon hasonlít azokhoz, melyeket Schliemann Trójában talált. Érte­kező reszóló véleményt mond ama kíméletlen bírá­latok fölött, melyekkel Schliemann munkáját sújták, mert a­ki — úgymond — távol minden nyereség­­vágytól, idejét, munkásságát és vagyonát kizárólag tudományos célokra áldozza és nevezetes eredményt mutathat fel, az nem érdemli, hogy a kritika csak a könyvében előforduló különös ötleteket boncolgassa kegyetlenül, miután a tudomány mély hálával tarto­zik ama férfinak, ki bebizonyította, hogy prózai vi­szonyaink közepett is találkozik ember, ki anélkül hogy akár szaktudós, akár nagy úr volna, fáradság­gal szerzett százezreit lelkesedve fordítja a tudomány gazdagítására. Ez értekezés igen megérdemelt éljen­zésben részesült a hallgató közönség részéről. Hátra volt még a Gyulai Pál jelentése a jutal­makról és választásokról. Ez a jelentés is termékeny év tüköre. A Nádasdy-jutalmat Szász Károly nyerte (meg éljenzék,) jeles költői művei; Szilády Áron és Joannovics György egy-egy értekezése egyenlő ju­talmakat kapott. A nagyjutalom és Szilágyi-dij Hor­váth Mihály történetírói munkásságának babéra lett, (éljenzés,) míg a Marczibányi-díjat Szabó Károly kapta a »Vezérek korá«-ért. A pályázat terén három újabb név is fölmerült, pályadíjra érdemesített mű­vekkel: Szabó Gyula műegyetemi tanár, Helmár Ágost pozsonyi tanár és Zlinszky Imre kir. táblai pótbíró nevei.­­ Az elnökök újra megválasztatásá­nak bejelentését élénk éljenzéssel fogadták. Az új tagok névsorát fölösleges volna újra közölnünk, s csak azt említjük meg, hogy mikor a Hegedűs Lajos Kandid nevét felolvasták, számos tag éljenezve for­­dult feléje. Ő miniszteri tanácsos, s mint ilyen, sokat lendített tudományos intézeteinken, s a mellett igen művelt, szellemes férfi. De a­mit eddig irt, az nem nyom sokat a latban. Könnyű lesz azonban bebizo­­nyítnia azt, hogy benne nem a min. tanácsos, hanem az író foglal méltán helyet az akadémikusok sorában. Igaz! Horn Ede hiányzik még mindig! Pedig az akadémia már tényleg is kimutatta, hogy szüksége van tehetségére, mert meghívta egyik bizottságába. Aztán, ha új cél gyanánt tűzték ki az államtudomá­nyok akadémiai fejlesztését, akkor bizony Horn Ede jelentékeny számot tehetne e hasznos törekvésben. Az elnök az új tagok bejelentése után rövid zárszóban köszönte meg a közönség részvétét. A kö­zönség pedig bizonyára azzal az óhajtással oszott szét, vajha az akadémiai közülések érdekében felta- 545

Next